"Ace Ventura", "Hanta Boy", "Bölcsek kövére 1-2", "Patch Adams", "Minden6ó", "Szitakötő" - tessék kitalálni, melyik film a kakukktojás. Meg sem lepődnék, ha nem a felsorolás legutolsó tétele kapná toronymagasan a legtöbb szavazatot, és azon sem, ha épp azért, mert senki sem látta, vagy már nem emlékszik rá. Mégis van bennük valami közös, az pedig Tom Shadyac rendező neve, aki egy-két igen jól sikerült vígjáték után át kívánt evezni a manapság oly divatos "halott embereket látok"-világba, hogy egy természetfeletti ijesztgetéssel próbálkozzon. Szegénynek nagyon nem jött be, és most hagyjuk az abszolút rosszmájúságot, hogy eleve hiba volt Kevin Costnert, Hollywood legeslegnagyobb lúzerét szerződtetni a főszerepre - mert kivételesen ebben a filmben (leszámítva John Debney zenéjét) ő viszi a prímet, néhol kicsit túlreagált, de alapvetően meggyőző alakításával. Itt a probléma többek között a "Hatodik érzék"-kel való állandó párhuzamból, és az alapvetően rossz marketingből adódik (már megint összekeverjük, kérem szépen, hogy mi a horror és mi a dráma, lásd Shyamalan legutóbbi zseniális filmjét, "A falu"-t). Illetve az olyan egyszerű kérdésekből a dramaturgok felé, hogy ha egy "halott" nő képes összefüggő, értelmes mondatokat fogalmazni, akkor mi szükség az azt megelőző másfél órás kínszenvedésre, a közvetett kommunikációs források felhasználására (rákos gyerekek, halálközeli élményt megélt betegek, kipakolt ruhásszekrény, szitakötős papírnehezék önálló mozdulatsora)? Teljesen mindegy, ez a film a nyári uborkaszezonra készült, ha épp a kánikulából a moziba bemenekült embernek nem elég a légkondícionáló adta hűvős levegő a borzongáshoz. Ennél fogva szépen el is lehet felejteni, Shadyac is visszatért Jim Carrey-hez ("Minden6ó"), nekünk pedig maximum azon lehet eltűnődni, hogy Costner mikor játszik majd újra "filmben", és Debney mikor ír újra "filmhez" zenét.

     Erről persze nem ő tehet, pláne, ha tudjuk, hogy a "Hanta Boy" és a "Bruce Almighty" kísérőzenéjét is ő komponálta, alapvetően tehát szeret Shadyac-kel dolgozni, mégis ez a kis stílusbeli kitérő leginkább neki kedvezett, ugyanis végre félredobhatta a vígjáték-sztereotípiáit, és egy kicsit kipróbálhatta magát a borzongás és szívbemarkoló dráma világában. Sokak szerint az 1995-ös "Cutthroat Island" után ez lett Debney legmarkánsabb, és legjobban megkomponált műve, még akkor is, ha két egészen különböző stílusról van szó. A "Dragonfly" akár tekinthető a "The Passion Of The Christ" egy parányi előhangjának, már ha a kórus jelenlétét, a sejtelmes zongorajátékot, misztikus suttogásokat, csendes hárfajátékot és suttogó vonósokat vesszük figyelembe. Tekintve, hogy a film születésekor a szórakoztatóipar épp M. Night Shyamalan némiképp állóvizet felkavaró alkotásaival volt elfoglalva, igen nehéz zenében is elvonatkoztatni James Newton Howard "The Sixth Sense" vagy "Unbreakable" című műveitől, ezt a hallgató rögtön a második "Joe And Emily Flashback" tételben érezni is fogja. A klasszikussá vált csendes melankólia, könnyen emészthető szép harmóniák az imént felsorolt elemek felhasználásával mind azt mutatják, amiért a filmzenerajongók állandóan jártatják a szájukat John Debney-vel kapcsolatban: mindent tud ez az ember a zenéről, csak épp nagyon ritkán mutatja meg. Hogy maradjunk az időrendiségnél, rögtön az indító "Main Title"-ben megnyilvánul ez a tehetség: a halk dobokkal végigkísért főtéma csodálatos és dinamikus kezdése a filmnek (bár a dobokra megmondom őszíntén, nem emlékszem filmből, lehetséges, hogy ez Debney ajándéka számunkra, de mindenképpen jót tesz a nyitánynak). Szép apránként építkezik, sorban kapcsolódik be a kórus és a kürtök, egyre több vonós emeli a feszültséget, s a tetőponton egy hatalmas merülésbe torkollik, mintha egy félelmetes zuhanás után vágódnánk a sötét, mély vízbe.

     Ebben a sötét és átláthatatlan vízben maradunk egészen az alig fél órácska végéig, mert sajnos az első két percben hallható páratlan lendület nem köszön vissza később. Marad a feleség elvesztése nyomán kialakult depresszió, a jövőbe vetett hit szertefoszlása, a fájdalmas dráma. No meg az apró ijesztegetések, hiszen a horror műfajában Debney már bizonyított korábban ("I Know What You Did Last Summer", "The Relic"), és a film is megkívánja az olykor székből kipattintó, ébresztő jellegű megoldásokat. Ezért sem lehet az albumot tulajdonképpen nyugodtan végigaludni, hiszen a harmadik "Donor Body Awakens" tételben kicsit odapörköl az önsajnáló állapotnak. Szűk egyperces mély tónusú bevezető után, mely alatt a fuvola sajátos játékának köszönhetően még a szitakötő mozgása is felsejlik szemünk előtt, beindul a borzongás. A disszonáns és egyre erősödő vonós harmónia mellett szordínós trombita ijesztget, a szokásos élesen sivító hegedű és a hirtelen berobbanó zenekari csattanások pedig fülnek nem feltétlenül kellemes élményt adnak. A leginkább feszültséggel teli tétel végét a csendes zongora zárja, s visszatér a drámai hangulat. A sötétebb, félelemmel teli pillanatok Alan Silvestri korábbi zenéinek feszült megoldásaira emlékeztet, a melankolikus dallamok (mint például a negyedk "Meeting Sister Madeleine") pedig Danny Elfman kevés drámai munkáira ("Dolores Claiborne", "Sommersby"). Az ötödik "The Plane Ride" azonban egyértelműen a "The Sixth Sense"-re enged asszociálni, a hullámzóan ismétlődő mély vonósok és a magas zongora adta párosítás leginkább arra a zenére jellemző.

     Nagyjából a nyitány során megismert motívumok váltogatják egymást az album során, egyedül a záró "Emily's Message Revealed" utolsó két perce lóg ki, ahol a régóta várt beteljesülés igazán nagyerejű ünnepélyes formában jelenik meg, csak úgy dübörögnek a hangfalak, ahogy a teljes zenekar kórussal karöltve eljátssza a klasszikus finálét. Ez az igazi felszínre kerülése rövidke merülésünknek, mely rövidség csak a kiadónak róható fel. Az ugyanis egészen bizonyos, hogy a film lényegesen több rémisztő pillanattal rendelkezik, mint amivel e csekély fél óra során találkozunk, bár ez kevésbé hiányzik annyira, mint a valóban fajsúlyos kórustételek, melyek leginkább a film második felében, a rejtélyek fokozatos megfejtései során csendülnek fel. Az összeválogatott hét track csendesebb, szomorkásabb, drámai - épp, ahogy az írás elején aposztrofáltam a filmet. Ilyen szempontból rendben is van, a film azonban olykor igazán lendületes jeleneteket is tartalmaz, melyek alá Debney valóban dinamikus és erőtől duzzadó aláfestést komponált, ebből azonban semmit sem kapunk vissza a hivatalos kiadáson. A távolban felsejlő reménysugár mindösszesen egy 74 perc körüli, 25 trackből álló promo-anyag a Dragonfly zenéjéből, melyet nem hivatalosan maga a szerző hozott létre, és vélhetően szűk körben terjesztette csupán, mert a beszerzése szinte lehetetlen. Mindenesetre létezik, tehát érdemes rá vadászni, hátha sikerül egy példányhoz hozzájutni, mert igen jól sikerült és tartalmas műről van szó, ahol a dráma, a misztikum, a félelem és a kaland számos zenei kifejezése megtalálható. Nekünk, egyszerű felhasználóknak addig is itt a hivatalos fél óra, és ha a "The Sixth Sense" már megvan, érdemes a "Dragonfly"-t is mellérakni a polcra.

Tihanyi Attila
2005.06.28.

Tracklista:   1. Main Titles (4:13)   2. Joe And Emily Flashback (3:43)   3. Donor Body Awakens (4:48)   4. Meeting Sister Madeline (5:35)   5. The Plane Ride (2:32)   6. Emily's Grave (3:14)   7. Emily's Message Revealed (7:11)

TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK: Berkes Zsolt           nem értékelte Bíró Zsolt Dobrosi Tamás Emesz Csaba Gregus Péter           nem értékelte Kulics László Szabó Csaba KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK: Dolores Claiborne The Forgotten The Passion of the Christ Unbreakable