FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations  Jesse Stone - The Ultimate Collection  The Boss Baby
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Don't Breathe (Roque Banos)    DON'T BREATHE  (2016)
       Vaksötét


      

       zene: Roque Banos
       kiadás éve: 2016
       kiadó: Lakeshore Records
       játékidő: 59:14





         Számos olyan filmes helyzetet fel lehet idézni, melynek középpontjában egy vak ember áll, és a kevés kivételtől eltekintve (mint például Rutger Hauer és szamurájkardja a Vak végzetből vagy Richard Pryor boksztrükkjei a Vaklármában) rendszerint ő van hátrányban. Adja magát a műfaj is, kiváló thrillerek és horrorok épülnek erre, és nem is lehet kérdés, hogy egy ilyen szituációban a néző kivel szimpatizál majd. A főszereplő által átélt rémülettel duplán képesek lehetünk azonosulni, főleg ha egy törékeny nőről van szó, mint Audrey Hepburn a Várj, míg sötét leszben vagy Mia Farrow a Vakrémületben. Nos, Fede Alvarez rendező megkímélt minket az efféle berögződésektől, a Vaksötét főszereplője ugyanis egy veterán katona (Stephen Lang alakításában), aki nem csupán azért morcos, mert álmából felriasztja három betörő, de a temérdek, páncélszekrényben tartott készpénzen kívül van még olyan dolog a házában, amiről egyáltalán nem szeretné, ha bárki más tudomást szerezne. Emiatt persze nem is különösebben megbocsájtó, úgyhogy az atlétatrikóban elkövetett macska-egér harcát egy idő után már úgy lehet csak kísérni, hogy igazából számomra az is mindegy, hogy ő húzza-e a rövidebbet, vagy azok a szemtelen fiatalok, akikkel a kezdetektől fogva amúgy sem lehet szimpatizálni. Ez pedig nem tesz jót egy horrorfilmnek, főleg, ha összesen öt szereplőről (és egy kutyáról) beszélünk, mert így esély sem nyílik afféle gigantikus hentelésre, mint amiért Alvarez Gonosz halott-feldolgozását annyira kedvelem.

         Kétségtelen, hogy az eredeti címnek megfelelően (tükörfordításban Ne lélegezz lenne) akadt néhány olyan pillanat, amikor én magam sem voltam biztos abban, hogy vettem-e levegőt, de erre nem lehet másfél órát építeni. Amikor pedig a megrémült tinik tényleg a pincébe menekülnek ahelyett, hogy arra távoznának, ahonnan bejutottak a házba, akkor már jócskán alábbhagyott az érdeklődésem. Alvarez a kevés szereplő ellenére sem foglalkozik azzal, hogy ki honnan jött és hová tart, egy-egy mondatból lehet csupán körülbelüli motivációkra következtetni (és ez végig így is marad). Ezért a sötét titok lelepleződése csak rövid ideig okoz visszafogott sokkot, továbbá a tény, hogy olyan hülye gyerekekről van szó, akik még egy kutyát sem tudnak rendesen egy órára kivonni a forgalomból, viszonylag rövidre is zárja a történetet. Nagyjából úgy éreztem magam, mint egy német másodosztályú labdarúgó mérkőzésnél, ahol adva van két csapat, akik közül egyiknek se szurkolok, de ha látok mondjuk tíz gólt, akkor nem érzem feleslegesnek az arra szánt kilencven percet. Alvarezék viszont nem rúgtak gólt (ha nagyon jószívű akarok lenni, akkor két olyan jelenet volt, amelyiknél azért kicsit felhúztam a szemöldököm), ami sajnálatos, mert az alapszituációban biztosan több volt, pláne, hogy Lang jelenléte néha egészen hátborzongatóan jóra sikerült, az pedig legyen az én hibám, hogy a Gonosz halott után meg voltam győződve arról, hogy ez a film rossz nem lehet.

         Pontosan ugyanígy vártam Roque Banos zenéjét is, hiszen kevés annyira bivalyerős, fantasztikusan ördögi score-ral találkoztam az elmúlt néhány évből, mint amilyet a már említett feldolgozáshoz komponált. A spanyol zeneszerző húsz éve van a pályán, és bár igazán a 2004-es A gépész óta ismerhetjük a nevét, hazáját viszonylag ritkán hagyja ott (legutóbb például Ron Howard A tenger szívében című filmjéért tette, amelynél eleinte James Horner volt megjelölve zeneszerzőnek, és még mindig nem világos, hogy végül azért került-e Banos egyáltalán a projektbe, mert így a produkciós cégnek adózás szempontjából jobban megérte). Az azonban egyértelmű az eddig megismert művei alapján, hogy kiváló komponista, aki nem ragadt le egy vagy két műfajnál, és gyakorlatilag teljes összevisszaságban jelennek meg tőle aláfestések a kaland, az akció, a thriller, a vígjáték vagy a dráma műfajából (számomra például annak idején óriási meglepetés volt, hogy az itthon oly nagy népszerűségnek örvendő Torrente-sorozat zenéi is az ő nevéhez fűződnek).
         A Vaksötét forgatókönyvének elolvasását követően szinte azonnal kitalálta, milyen jellegű score-t ír majd: "Ha van bármi olyan egy házban, amivel képesek vagyunk zajt kelteni, abból a zajból zene születhet. A ház pedig ilyenformán életre kel, és azt üzeni: innen sosem menekülhetsz". Banos épp ezért nem hangszerekben, hanem hangkeltő eszközökben gondolkodott, amihez kiváló partnerre lelt az Anarchestra nevű projektet alapító Alex Ferris személyében, aki arról nevezetes Amerikában, hogy teljesen egyedi "hangszereket" gyárt a lehető legkülönfélébb háztartási és ház közeli eszközökből. Csak a fantázia szabott határt, hányféle tárgyat gyűjtöttek maguk és mikrofonjaik köré, kezdve a juhok öntözőedényétől a gáztartályon át olyan harangokig, amelyeket különböző mélységben eresztettek vízzel teli edényekbe, így változtatva a megszólaltatott hang magasságát. Fémedény megkarcolása, egy kifeszített drót erős megütése, autóalkatrészek, grillezőkészlet, gereblye - egy olyan zenei közeg, ahol a karmesteri pálca arra jó, hogy azzal szabdaljuk szét a partitúra lapjait, és majd azt a hangot utólag különböző mélységekbe és magasságokba transzponálva további lehetetlen és egyedi hangzást teremtsünk meg.

         Mindez leírva csodálatosan hangzik, és meggyőződésem, hogy az egész munkafolyamat egy fantasztikus és izgalmas élmény volt, de hogy ebből szinte alig jön át bármi is az egyórányi albumot hallgatva, az biztos. Ami még szomorúbb, hogy mivel a filmre egy idő után a fentebb részletezett okok miatt már egyáltalán nem, a zenéjére annál inkább szerettem volna figyelni, azonban Banos tulajdonképpen csak a házbeli zajokat dúsította fel, és sokszor bizonytalan voltam, hogy a pince polca recseg-e véletlenszerűen, vagy épp a zeneszerző húzott végig egy fakanalat egy olajradiátoron. A káosz befogadásán nem segítenek az elektronikus kiegészítők (főleg egy-egy mély vagy magas hang hosszan kitartva, esetleg lüktető basszus) vagy a néhol felbukkanó zongorajáték sem, és noha akad pár jól követhető ritmuskép, egyszerűen alig találni valami olyasfajta fogódzót, amiért égető vágyat éreznék arra, hogy újra és újra elővegyem az albumot. Sokáig próbáltam apróbb állomásokat, kiemelkedő pontokat találni a score egészében, amivel csökkentem csalódottságomat, de mivel úgy gondolom, a horror műfajából számtalan film kíséretét hallottam már legalább egyszer, így nyugodtan leírhatom, hogy voltaképpen ez az album nem erősebb, mint akármelyik tomandandy-darab, az ő munkáikat pedig nem kifejezetten tudom értékelni.

         Aránylag ígéretesen indul a lemez, a "The Abandoned Neighborhood" pár kísérteties hangnyi felvezetés után remek 7/8-os ritmusjátékba csap át (egy, a score keletkezéséről készült másfél perces kisfilmben pont ennek a próbáit látni, ahogy Banos és Ferris kalapálják a fémvibrafonokat), az ezt követő, viszonylag hosszú "Let's Do This One" pedig még egész elfogadható mennyiségben tartalmaz zenei elemeket. Egyszerű zongoraharmóniákra gondoljunk csupán, melyek alatt folyamatosan gurgulázik egy torzított hangú szárítógép, és némi zombi takarítónős sepregetéssel körbeölelve akadnak szép üveghangok is álomszerűen effektezett háttérdallamokkal. Banos a harmadik tételnél is még a zongoránál ül, hiszen az "Approaching the House" még mindig arra utal, hogy nem jutottunk be a házba. Feszülten lüktető alapra mindenféle véletlenszerű zörejek érkeznek, és kétségtelenül izgalmas hangok, ám összhatásában mégsem lesz újszerű vagy élvezetes zenei élmény. A "The Blindman Liar"-től kezdve pedig már bent vagyunk az ismeretlenben, és innentől kezdve szinte csak zörej, sustorgás, morgás, fémes csikorgás, recsegés, ropogás marad. Zúg a kompresszor, búg a hűtőszekrény, dolgozik a kazán a pincében, csöpög a csap, a távolban elhalad egy vonat, a szomszéd levert valamit az éjjeliszekrényről, egy madár nekirepül a padlás ablakának. Ezek előfordulása esetleges, néha bekúszik melléjük valami mély elektronikus hang, esetleg egy torzított vagy effektezett loop (a "Money Dies" utolsó perce akár a Valami követ alatt is szólhatott volna). Míg a "The Safe Box" egy digitális légy idegtépő zümmögésére emlékeztet, addig például a "Let's Get Out of Here" fémes csellójátéka akár egy Simson motor tudatos gázadagolásának is lehetne a következménye. Ez utóbbi tétel végén van némi vonatkattogás felgyorsult óraütögetéssel, melynek ritmikája kiemelkedik az addigi megfoghatatlanságból, és a tracket lezáró pár másodperc idegtépő sikolya garantálja a figyelem újbóli összpontosítását.
         Az "Indoor Chasing" az album egyik legmozgalmasabb, egyben talán legélvezetesebb tétele, itt tényleg van rendszer a különféle hangok megszólalásában. Címéből adódóan sima kergetőzésről van szó, és beszédes a következő track elnevezése is, mert a "Captured" drámai motívumai azt sejtetik, amiről Banos a kezdetekkor beszélt: innen nincs menekvés. Az ezt követő közel tíz perc lényegében a már megismert elemeket (légy, vonat, búgás) ismételgeti, és miután a "Back to the House"-ban fültanúi lehetünk, milyen az, amikor egy rendületlenül játszó zongorista mellett valaki fémkalapáccsal üti szét a hangszert, miközben ember nagyságú legyek csellókon tremolóznak mellettük, az utolsó előtti "Leaving Town" (mint a lemez másik legjobb tétele) meglepő szépségű zenei kompozícióval próbál ledolgozni valamit a befogadhatóbb pillanatok hátrányából. Jóllehet ezt a tételt is összeborzolja némi terminátoros rendetlenkedés, de az utolsó másfél perc kifejezetten szép, Brian Tyler vagy Christopher Young thrillerzenéinek zongorás melankóliáját idézi. A magam részéről itt be is fejeztem volna az albumot, mert az utolsó track ("Don't Breathe Credits") egy indokolatlanul harsány, zongoraversenyszerű tétel néhány számítógépes vonós kíséretében, amely sem zeneileg, sem dinamikáját tekintve nem indokolt az eddig hallott szűk egy óra lezárásának.

         Az elmúlt években volt szerencsém sok olyan horrorzenéhez, amelynek megszólalása, összetettsége jóval erősebb idegeket igényelt, mint az elvárható. Számtalanszor leírtam már, mennyire nagy szerelmese vagyok ennek a valóban szabad és határtalannak tűnő zenei világnak, épp ezért nyilvánvaló, hogy az átlagos zenehallgatónál sokkal nagyobb befogadóképességgel rendelkezem, különösen akkor, ha egy általam kedvelt és elismert komponista művéről van szó. A Gonosz halott aláfestése minden tekintetben a földbe döngölt, rengetegszer veszem elő azt az egyébként igen nehéz hallgatnivalót, de nem pusztán azért nem tudom többre vagy jobbra értékelni Banos Vaksötéthez írt score-ját, mert az előző munkája után túlzott elvárásaim lettek volna. A két mű, akárcsak a két film, összehasonlíthatatlan, de ennyi súgással-búgással nem tudok mit kezdeni. Amikor nemrég Disasterpiece Valami követhez írt chiptune-hangzásos zenéjéről vagy egy korábbi Christopher Young-darab, a Kísértet teljesen elborult, de mégis játékos konyhazenekari aláfestéséről zengtem ódákat, ott az újonnan felfedezett hangok egymásutánisága vagy összefogottabb rendszerben jelentkezett, vagy a káosz mellett megvolt a katarzist kiváltó zenei élmény is. A Vaksötét aláfestésében katarzis nincs, muzikalitás csak elvétve, ahhoz pedig, hogy háztartási zörejeket hallgassak, elég egy nyári délelőtt egy húszlakásos, körfolyosós társasházban, nyitott ablaknál. Attól nehéz megszabadulni, ettől az albumtól viszont sokkal inkább érdemes.


    Tihanyi Attila
    2017.01.08.




    Tracklista:

      1. The Abandoned Neighborhood (2:24)
      2. Let's Do This One (6:30)
      3. Approaching the House (2:37)
      4. The Blindman Liar (3:45)
      5. Money Dies (3:45)
      6. The Safe Box (4:15)
      7. Let's Get Out of Here (6:23)
      8. Indoor Chasing (3:44)
      9. Dog Hunting (3:26)
    10. Captured (2:49)
    11. Insemination (5:16)
    12. Trapped In the Car (5:17)
    13. Back to the House (2:28)
    14. Leaving Town (4:05)






    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter          nem értékelte

    Kulics László

    Pavlics Tamás          nem értékelte

    Szabó Csaba          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Evil Dead

    It Follows

    Insidious

    The Vagrant

    További kritikáink
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron
  • Scream: The TV Series
  • London Has Fallen

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja
  • Edmund Choi: A kezdetektől az Apolló 11-ig

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam