FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Mummy  Catch Me If You Can  Dunkirk  Blade Runner  Kingsman: The Golden Circle  War for the Planet of the Apes  Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Disconnect (Max Richter)    DISCONNECT   (2012)
       


      

       zene: Max Richter
       kiadás éve: 2013
       kiadó: Milan Records
       játékidő: 60:38





         Az okostelefon mellé nem jár okosság is a boltban. Akad, akinek egy nagy pofonra van szüksége az élettől, hogy észbe kapjon: valamit rosszul csinál, míg másnak pofonok sorozata is kevés ehhez. Régen a szülők készítették fel gyerekeiket arra, mi vár rájuk, de akadtak köztük olyanok is, akik úgy vélték - netán csak remélték -, hogy majd az iskola úgyis átveszi e terhet. Napjainkban az egyre inkább online irányba tolódó életre felkészítés viszont gyakorlatilag lehetetlen feladat annak, aki számára a technológia ennyi: "á, én ezt úgysem fogom megérteni". Ráadásul a haladóbb szellemiségű szülők között is ritka az, aki nemcsak segítség nélkül mozog az interneten, de tisztában van a rá váró csapdák elkerülésével is, vagy legalább a logikát csatasorba állítva, idővel és főleg még időben felismeri azokat. Mindannyiunk számára ismerős a Facebookról például az együttérző anyuka, aki megégett vagy amputált végtagú csecsemők képeit osztja meg hezitálás nélkül, mert azzal szerinte tényleg összegyűlik majd a helyreállító műtéthez szükséges pénz. Át sem gondolja eközben, hogy ha már egy anonim cég állítólag támogatja a műtétet, mégis miért hagyja a fene nagy segítőkészségében szenvedni a babát mindaddig, amíg bizonytalan idő után össze nem gyűlik a kellő megosztás az operációért cserébe - amit a Facebook természetesen számol, és darabonként egy centet ér. A büszke apa meztelen fotókat oszt meg az utódról fürdetés közben, és fel sem merül benne, hogy az ismerősöm ismerőse nem feltétlenül a barátom (sőt még az ismerősöm sem az), a család kicsi kincsének képei pedig a körülmények szerencsétlen összejátszása során akár az ilyesmire vadászó pedofil oldalak kincstárát is gyarapíthatják. Többek között ők lennének tehát azok, akikre gyermekeiknek számítaniuk kell ahhoz, hogy a virtuális élet buktatói később ne egy, akár a teljes életükre kiható hasraesést okozzanak számukra. Róluk, de elsősorban nekik szól a Disconnect.

         A történet főbb szereplői között akad kisgyereke haláláért magát okoló, tönkrement házasságban szenvedő, emiatt gondjait a neten keresztül, virtuális homályba burkolózó sorstársával megosztó nő; egy érzékeny, magába forduló kamasz, akit társai hajszolnak meggondolatlan tettre azzal, hogy egy fiktív lány nevében írogatnak neki, majd megszégyenítik; a fiú apja, illetve egy exzsaru magánnyomozó, akikben közös, hogy míg szakmájukban sikeresnek mondhatók, utódjukkal kialakított kapcsolatukat egyaránt a teljes csőd jellemzi; vagy egy fiatal riporternő, aki a fiatalkorúakat kizsákmányoló chatpornó témájára csap le, ám ezúttal már nem gázolhat át mindenkin a következményekkel mit sem törődve, ahogy korábban tette. A számtalan, egymás útját keresztező embert egy szoros kapocs is összeköti: az, hogy naivitásuk, nemtörődömségük, felelőtlenségük vagy gátlástalanságuk miatt mindannyian megtapasztalják az online lét negatív hatásait, sőt könyörtelenségét, ami végül teljesen megváltoztatja életüket.

         Henry-Alex Rubin 2012-ben forgatott, de szélesebb körben csak 2013-ban bemutatott filmje - a Clive Owen nevével fémjelzett és David Schwimmer rendezte, az online szexuális ragadozók világába eljuttató, lélektanilag a nézőt teljesen porrá zúzó Trust, valamint Adrien Brody A mintatanár című, hasonlóképpen megterhelő, példátlanul pesszimista drámája mellett - egy olyan rendkívül erős darab, melyet minden szülőnek kötelezővé tennék, hiszen sokuk legalább annyira rászorulna az okításra, mint azok, akiket nekik kéne okítaniuk. Bár az alkotás látszatra és leegyszerűsítve főleg a magánélet meggondolatlanul eltúlzott megosztásának veszélyeire, illetve az internet árnyékos oldalára hívja fel a figyelmet, ennél jóval többet is tesz: elgondolkodtat az elmagányosodásról. Arról, hogy attól még lehet tökéletesen egyedül valaki, mert félezer ismerőse van a legnépszerűbb közösségi oldalon, és arról is, hogy a barátságok mennyiségére nem feltétlenül a frissen kikerült fotóra érkezett, automatikusan vagy csupán udvariasságból nyomott lájkok számából lehet következtetni. Erre konkrét példa az egyik, a felületes látszatbarátságot remekül kifejező jelenet: miközben egy magába roskadt tinilány, állítólagos barátnői körében, épp önmagát ostorozza testvére állapota miatt, azokat inkább egy közelgő buli foglalkoztatja.

         A sok szereplő között több ismerős, remek teljesítményt nyújtó színészt találunk: Jason Batemant, aki az otromba vígjátékai (például: Személyiségtolvaj) ellenére kiválóan helytáll e drámai műfajban a túl későn eszmélő apaként; Paula Pattont (Mission: Impossible - Fantom protokoll), aki ismét nagyon vonzó, ráadásul a néző még együtt is érez vele; az ezúttal nem jéghideg, hanem kifejezetten erős kisugárzású Andrea Risborough-t (Feledés); Alexander Skarsgardot (Melankólia) mint a férjet, aki egyáltalán nem beszélget már feleségével, aminek aztán meglesz a böjtje; illetve Frank Gillót (Amerika Kapitány: A tél katonája), akiben valamiféle fura pszichopata kettősség van, hiszen ugyanúgy számítunk arra, hogy megöleli a fiát, mint hogy véresre veri. A csapat összeállítása - a mellékszereplőket is beleértve - tehát hibátlan, Rubin mozijának pedig további nagy értéke, hogy bár tragédiák sora lóg a levegőben, a direktor nem téveszt arányt a hatásvadászat kedvéért, és végül így vagy úgy, de minden szál megnyugtatóan rendeződik. Ezzel pedig rávilágít arra, hogy talán a többség nem teljesen menthetetlen - amennyiben valaki a megfelelő irányba tereli őket. Erre az útmutatásra tökéletesen alkalmas a Disconnect, mely kapcsán biztos vagyok abban, hogy a sok szál valamelyikében sokan találhatnak rímelést saját életük egyes pontjaira. Hogy aztán a felismerést követően változik-e valami, az már csak rajtuk múlik...

         Max Richter zeneszerző munkásságát pár hónapja, a Mars - Az utolsó napok apropóján ismertettem röviden. Akkor ezt írtam róla: "Noha eddig igazán emlékezetes szerzeményével nem találkoztam, kiismerhetetlen stílusa minden bizonnyal még sok meglepetést fog okozni a későbbiekben." Noha a Disconnect valamivel korábban készült aláfestése sem az a nagy dobás, amire céloztam, attól függetlenül eltalált darabnak nevezhető. Azonban ahhoz, hogy igazán értékeljük, ajánlott a film ismerete is: ezt mi sem jellemzi jobban, mint hogy bár hallottam 2013-ban a score-t, akkor mégis úgy pörgött le, hogy nem hittem volna: valaha még kíváncsi leszek rá. Holott nagyon kedvelem az efféle nyugodt kompozíciókat, ám önmagában mégsem hatott rám, ez csak most változott meg.
         Ritka, amikor egy rendezőnek akadnak az általánoson túl is elképzelései a majdani aláfestésről, ez esetben viszont pont ez történt. A gyerekkorában magát zenei kívülállónak tekintő (míg társai Pearl Jamet hallgattak, ő inkább Bachot) Rubin a kezdetekkor leült Richterrel, hogy átbeszéljék, milyen irányt vegyen fel a score. Leginkább Zbigniew Preisner azon elgondolását érezték magukénak, mely a Krzysztof Kieslowskival közös filmjeit jellemzi olykor, azaz a zene a narratíva részévé válik. A Disconnectben ez egy régebbi Richter-albumról származó mű, az "On the Nature of Daylight" beillesztésével történik meg: a vonósokra írt, repetitív dallamot először a hobbiként zeneszerzéssel is foglalkozó kamaszfiú dúdolja, majd amikor az apja hallgatja vissza ugyanezt felvételről, a kompozícióból összeáll Richter darabja. Bár maga az ötlet nagyszerű, hiszen a score-t összeforrasztja a filmmel, sajnos az ide történő beválogatása több szempontból sem volt a legjobb ötlet. Egyfelől monotonitása miatt hamar unalmassá, majdhogynem idegesítővé válik, emellett már hallottuk Martin Scorsese Viharszigetében is, ráadásul az egyik fontos pontján. Azonban meg kell említeni, hogy az itt tárgyalt soundtrackre egy másfél perces, zongorás átgondolásként is felkerült, amely viszont szívszorító és emlékezetes. Ezen kívül nyomokban jelen van még a tizenegy perces "Confrontation"-ben is, ahol egy jéghideg digitális felvezetést zár le.

         A további részeket tekintve a mű leginkább a Cliff Martinez (Drive, Solaris) vagy Jeff Rona (Traffic-minisorozat) képviselte elektronikus irányzatba illeszkedik, és meditatív ambientekből áll. Az olyan szerzeményekre, mint például a "Love Slave", a "Zero Balance", a "Clone the Hard Drive", a "The Report", az "Arrival", az "Afghanistan" vagy a szétszórt ütemekkel megszórt "Running", a legjobban illő kifejezés az, hogy megkapó hangulatképek. Azaz számítógéppel, olykor Moog szintetizátorral kiegészítve kreált csöndes, többnyire szép, éteri darabokkal állunk szemben, melyek tökéletesen illeszkednek a jelenetekhez. Két betétdalt kell még megemlíteni, hiszen ezek indítják, illetve zárják a mozit. Míg az Awolnation "Say" című felvételének semmi köze a történethez, csak épp egy jól sikerült nóta, ebből adódóan hatásos nyitány, a "Tornado" című, a Sigur Rós frontembere, Jónsi prezentálta darab a záró jelenethez komolyabban is kapcsolódik. Ezek viszont egyáltalán nem kerültek fel a kiadványra, ellenben Jayme Ivison "Ni So Nave"-jével, amely azonban, bár a Sigur Rós-irányzat felé közelít, csupán egy fárasztó ballada, vonyító énekkel, az izlandi banda extrém kuriózumától teljesen mentesen.

         A címek alapján a lemezre mintha csak véletlenszerűen kerültek volna fel a trackek, de mivel a soundtrack összeállítója Max Richter volt, ezért valószínűleg saját művészi szempontjait vette figyelembe, ami a kronológiai sorrend felborításával járt. Ez filmzenealbum esetében nem a legszerencsésebb, hiszen a score nem a jelenetek ütemezése szerint épül fel a lemezen, itt ráadásul a filmbeli csúcspontnak szánt "On the Nature of Daylight" is el lett sütve rögtön elsőként. A szerzemények nagy része között azonban erős a kapocs, a csöndes hangulat pedig többnyire magával ragadja az embert, ezért a zenét a film megnézése után is érdemes meghallgatni, hiszen akkor már önmagában is megállja a helyét.


    Bíró Zsolt
    2014.05.13.




    Tracklista:

      1. On the Nature of Daylight (6:14)
      2. Finding Shoemaker (0:46)
      3. Love Slave (2:48)
      4. Zero Balance (4:02)
      5. Clone the Hard Drive (1:20)
      6. Pursuit (1:35)
      7. Hospital (1:43)
      8. Running (7:03)
      9. The Report (1:00)
    10. Written In the Sky (1:39)
    11. Arrival (2:12)
    12. Drycleaner (1:46)
    13. Break In (3:28)
    14. Confrontation (11:01)
    15. Afghanistan (1:34)
    16. I Will Come and Get You (2:06)
    17. The Gun (2:07)
    18. Derek to El Paso (1:40)
    19. Unwritten (1:50)
    20. The Swimmer (2:05)
    21. Ni Su Nave (2:57) *

    * előadja: Jayme Ivison





    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László          nem értékelte

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Crash

    Drive

    The Last Days of Mars

    Wicker Park

    További kritikáink
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage

  • Filmzenékről röviden
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam