DEMOLITION MAN (1993)
A Pusztító
zene: Elliot Goldenthal
vezényel: Jonathan Sheffer
kiadás éve: 1993
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 29:58
A jó és a rossz ellentétéből eredő konfliktusok kezdetek óta jelen vannak világunkban. A különféle korabeli leírások, enciklopédiák, történelmi tények jelentős része ezeket taglalja, így mondhatni, ez a világ egyik fő mozgatórugója. A való élet elemeiből kiinduló hollywoodi filmesek is előszeretettel ábrázolják az emiatt kialakuló viszályt. Az ilyen produkciókat nem a mély filozófiai mondanivaló különböztetik meg egymástól, hanem a rendezés, fényképezés, illetve a színészi munka. Ez utóbbi miatt vált egyik kedvencemmé "A Pusztító" című film is, melyben Wesley Snipes remekül formálta meg az antiszociális, elmeháborodott Simon Phoenix karakterét.
A forgatókönyv szerint 1996-ot írunk. Los Angeles lakossága a már említett, kegyetlenségéről híres bűnözőtől retteg. A rendfenntartó szerv állományába tartozó gátlástalan zsaru, John Spartan (Sylvester Stallone) célja minél előbb rács mögött tudni Phoenixet. Kettejük viaskodása döntetlennel zárul, mikor a bűnözőt rendőrkézre kerítő Spartant - félresikerült akciójának köszönhetően - szintén elítélik. A bíróság döntése szerint mindketten jégbörtönbe zárva várják szabadulásuk napját. A 2032-ben tartott meghallgatás során Phoenix kiszabadul a frigóból, és ott folytatja, ahol évtizedekkel ezelőtt abbahagyta. A világ azonban jelentősen megváltozott: az erőszakot csak tankönyvekből, dokumentumfilmekből ismerő rendőrség emberei tehetetlenek vele szemben. Egyetlen megoldás marad: kiengedni azt, aki elfogta...
"Igazán szórakoztató mozi, szegényes zenével." Ez azon vélemények egyike, mellyel a kritikusok Elliot Goldenthal munkáját jellemezték. Minthogy a többség ezt az álláspontot képviseli, megint olyan lemezhez készülök védőbeszédet írni, ami nehezen emészthető. Tény, a szerző főként az ilyen, és ehhez hasonló disszonáns, egyedi látásmódú zenékkel vált ismertté, ám az ellenzők táborával szemben mindig akad olyan, aki másképp vélekedik. Nos, én ehhez a szűk, ám lelkes csapathoz tartozom.
A különféle színdarabok, és az éppen beinduló hollywoodi pályafutása - köztük a "Kedvencek temetőjé"-vel, illetve "A végső megoldás: Halál"-lal - elegendő referenciaanyagot szolgáltattak Marco Brambilla (akkor még elsőfilmes rendező) számára ahhoz, hogy megbízza Goldenthalt ezzel a futurisztikus akciófilmmel. Természetesen a szerzőtől megszokott stílus - mely első hallásra a 2003-as Oscar-ünnepségen készült fotón látható hajviseletével van egálban - ezúttal sem maradt el.
A "Dias Irae"-ből és a "Fire Fight"-ból álló montázs stílusát hallva hamar ráébredhetünk arra, hogy egy Goldenthal-mű pörög lejátszónkban - annak ellenére, hogy eme kettős még a populáris alkotásokhoz próbál húzódni (igaz, a harci jelenet során már kicsit elmásznak a hangjegyek). A "Guilty as Charged" tulajdonképpen a film főcímzenéje, ami az ítélethirdetés, és a stáblista kiírása közben hallható. A cím egy viszonylag nyugodt, baljósságot sejtető zenekari játékot takar, melyben felbukkannak az "Alien 3" score-ból ismert jellegzetességek is. Ez a James Horner-i átmentéshez hasonló megoldás remekül idomul a jelenetsorhoz.
Úgy vélem, nagyjából eddig tartott mindaz, amit egy gondosan felépített, dallamos témákkal ellátott zene kedvelője befogadni képes. Az "Action, Guns, Fun"-tól kezdve már az ismert Goldenthal-előadásmóddal egyetemben peregnek a filmkockák. Csapongó, kapkodó zenekari játék, összefüggéstelennek tűnő tematikával - röviden így tudnám jellemezni a hallottakat. Úgy tűnhet, mintha a szerző a hangjegyek írása során beleélte volna magát Simon Phoenix abnormális karakterébe. Ám nyugodtan merem állítani, hogy a többszöri lejátszást követően ezen kakofonikus hangok letisztulnak. Ha valaki csak ízelítőt szeretne az albumból, annak a "Defrosting" meghallgatását javasolnám. Ugyan már ennél is jelentkeznek a komponista "agymenései", ám a kellemes hárfa-, illetve zongoraszólam egyben tartja a tételt, és csak finoman keríti hatalmába azt a disszonancia. Bevallom, hogy azért én sem békültem ki teljesen a kiadvány minden egyes tételével: a "Museum Dis Duel" szkreccseléshez hasonló hangzásával nem nyerte el tetszésemet. Az így létrejött high-teches stílus tulajdonképpen a jövőt hivatott szimbolizálni, amivel nem is lenne gond, ám ez így egyszerűen emészthetetlen.
A "Subterranean Slugfest" magában hordozza mindazt, amiért előszeretettel emelem le polcomról Goldenthal műveit. Jelen esetben a dinamikus, némileg egyszerű zongoraalap szolgáltatta folyamatosságba kapnak bele a vonós-, illetve a fúvósszekció tagjai. Ha valakinek ez tetszik, és szeretne még ehhez hasonlót hallgatni, akkor megteheti az autósüldözés jelenetei alá íródott "Obligatory Car Chase"-zel, ahol mindezt tovább boncolgatja a szerző. E kettő között pedig a főcímtémához hasonló nyugodtságot sugallnak a számok.
Sorsszerű, hogy a jó győzedelmeskedjen, s átvitt értelemben elnyerje jutalmát Lennina Huxley (Sandra Bullock) személyében. A zárójelenethez biztosított aláfestő dallamokkal ("Silver Screen Kiss") a szerző megmutatja, hogy tud szép, gondosan szerkesztett dallamokból álló kompozíciót is írni - az viszont más lapra tarozik, hogy többnyire nem ez a célja...
Nehezen tudnék még egy olyan merész komponistát mondani, mint amilyen Elliot Goldenthal. Lehet őt nem szeretni, művei kapcsán elítélni, ám valamit mégis jól csinál, hiszen jó pár produkciót, színdarabot (pl.: "The Green Bird"), jelölést és díjat kapott - melyek egyikét történetesen a "Demolition Man"-ért tudhatja magáénak. Persze, olykor a díjkiosztókon is tévednek, és ez nem jelent semmit, ám van, mikor egy ilyen score a hagyományos alkotásnál többet ér. Aki ismeri a filmet, az tudja, hogy alatta nagyon jól működik mindaz, amit a Varése kiadványán megtalálunk. Ugyan írt ő ennél sokkal jobbakat, szebbeket, ám ez mindenképpen olyan, amit érdemes megismerni tőle, mert amit itt hallunk, az egy vérbeli Goldenthal-mű, bár tény, hogy nekem zeneileg kicsit elvont az ízlésem, így nem sok Goldenthal-lemezzel lehetne engem kikergetni a világból.
A Varése Sarabande ismét a lehető legegyszerűbb körítéssel rukkolt elő. A borító elején látható fotó egyes szerkesztőtársaim szerint inkább hasonlít egy tál makaróni közelijére, mint egy robbanásra. Végül is vizualitás kérdése az egész - de legalább a csomagolás silánysága a félórás játékidővel teljesen összhangba került.
Kulics László
2006.01.09.
Tracklista:
1. Dies Irae (1:51)
2. Fire Fight (1:35)
3. Guilty as Charged (3:58)
4. Action, Guns, Fun (1:26)
5. Machine Waltz (1:56)
6. Defrosting (1:43)
7. Confronting the Chief (:32)
8. Museum Dis Duel (1:56)
9. Subterranean Slugfest (1:44)
10. Meeting Cocteau (1:42)
11. Tracking Simon Pheonix (3:03)
12. Obligatory Car Chase (3:06)
13. Flawless Pearl (1:15)
14. Final Confrontation (1:55)
15. Code 187 (:41)
16. Silver Screen Kiss (1:30)
|
|
