THE MUSIC OF CANDYMAN (1992 / 1995)
Kampókéz / Kampókéz 2.
zene: Philip Glass
vezényel: Michael Reisman
kiadás éve: 2001
kiadó: Orange Mountain Music
játékidő: 52:55
A városi legendák - mely fogalmat Jan Harold Brunvand, angol professzor vezette be az 1981-ben megjelent "The Vanishing Hitchhiker: American Urban Legends & Their Meanings" című könyvében - hosszú idők óta borzolják, illetőleg nevettetik meg az adott település lakóit annak megfelelően, hogy alaptörténetük és annak elemei misztikusak, horrorisztikusak, vagy éppen viccesek (például az egyik legismertebb magyar legenda szerint Marschalkó János, a Lánchíd kőoroszlánjainak megalkotója öngyilkos lett, miután megtudta, hogy kifelejtette a nyelveket az oroszlánok szájából - pedig valójában ha az oroszlán úgy tartja a száját, ahogyan az a szobrokon látszik, akkor a nyelve mélyen lenn fekszik a szájüregben, így az nem látható). Az ilyesfajta történetek legtöbbször szájról-szájra terjednek, s közben különféle elemekkel bővülnek, s abban különböznek a pletykáktól, hogy az itt szereplő személyek kiléte tulajdonképpen lényegtelen. Kutatásuk, megfejtésük, illetve megcáfolásuk manapság már népszerű tudományággá vált.
A Clive Barker "The Forbidden" című története alapján készült "Kampókéz"-ben Helen Lyle (Virginia Madsen, aki alakításáért Saturn-díjat kapott) egy chicagói városi legendáról (idegen nevén urban legend) készít tanulmányt, melynek központi alakja egy bizonyos Kampókéz (Tony Todd). Egyes nyelvek szerint, ha valaki a tükör előtt ötször kimondja a nevét, akkor megjelenik egy alak, kinek kampó van az egyik kézfeje helyén, és megöli azt, aki szólította. Helen nem hisz abban, hogy az egykori rabszolgából lett gyilkos története valós lenne, ám minél jobban ássa bele magát a témába, annál több furcsaságnak és borzalmas eseménynek lesz részese. Ráadásul a rendőrség sem igazán hisz a mesékben, így a kegyetlen gyilkosságok elkövetésével a nőt gyanúsítják...
1990-ben Bernard Rose rendező ("Halhatatlan kedves") felkérte Philip Glasst, hogy készítsen zenét készülő filmjéhez, a "Kampókéz"-hez, s annak ellenére, hogy a komponista eleinte idegenkedett a horror világától, végül elvállalta a feladatot. Már javában folytak a forgatások, mikor a producerek, illetve Barker bírálni kezdték Rose-t, miszerint nem elég rátermett ahhoz, hogy visszaadja ennek a legendának a hangulatát. A végső változat pedig Glassnak okozott csalódást, ugyanis egy olyan alacsony költségvetésű, független filmhez szerződtették, ami végül hollywoodi fricskává vált. Ennek ellenére a produkció több pozitív visszajelzést kapott, mint negatívat, ezért a PolyGram Filmed Entertainment folytatást kívánt, melynek eredményeként három évvel később Bill Condon ("Kinsey") rendezésével elkészült a "Kampókéz 2.". Itt a stúdió engedélyt kért Glasstól ahhoz, hogy az 1992-es alkotás zenéjét a második részhez is felhasználhassák, s miközben Don Christensen az eredeti témákat kezdte hozzáigazítani, variálni a jelenetekhez, Glass négy új témát szerzett a folytatás számára.
Minthogy a film eleinte kétes érzéseket keltett a producerekben, nem csoda, hogy zenéje nem került rögtön kiadásra, ezáltal a rajongók egy ideig kizárólag különféle bootlegeken hallgathatták a nem éppen életvidám aláfestést. S hogy mi lapult azokon a korongokon? Arra némileg választ ad az Orange Mountain Music gondozásában megjelent "The Music of Candyman" című album, melynek nyitótétele ("Music Box") rögtön megtéveszti hallgatóját, ugyanis a zenedoboz kellemesen csilingelő hangjával előadott főtéma merőben ellentétes mindazzal, amit a hátralévő idő tartogat számunkra.
"Philip Glass munkái nem arról híresek, hogy heroikusak, agyonhangszereltek, sokkal inkább arról, hogy depressziót okoznak a hallgató számára." - írtam korábban "A titkos ablak" aláfestésével kapcsolatosan. Nos, ezen megállapítás többszörösen igaz a főként templomi orgonára, illetve férfi-női vegyes kórusra íródott, gótikus stílusú "Candyman"-re, ahol az eleinte furcsának tűnő tételek egyre inkább rabul ejtik hallgatóját, aki a lemez végére akár mély depresszióba is zuhanhat. Ehhez elsősorban a "Cabrini Green", a "Face to Razor", a "Return to Cabrini", valamint a "Daniel's Flashback" tételek járulnak hozzá, amelyek ugyan a film alatt remekül megállják a helyüket - és hosszútávon a lassú, fenyegető dallamsorok jóval hatásosabbak, mint bármilyen jellemzően csapongó nagyzenekari score -, önmagukban könnyen a félelem táplálta reményvesztettség ingoványos talajára invitálja hallgatóját.
Ám hogy ne csak ezekről a zenei részekről essen szó, kiemelném a "Helen's Theme" és az "It Was Always You, Helen" elején is hallható csodálatos zongorajátékot, ami a rémtörténet folytatásában felcsendülő "Annie's Theme"-ben új dallamok segítségével fokozódik tovább.
A korong második felére került, a "Candyman II: Farewell to the Flesh"-ből származó tételek a régi, illetve az írásom első felében említett négy új témát egyaránt tartalmazzák, amik a tökéletesen egyforma hangszerelésnek, illetve az ebből adódó hangzásnak megfelelően kiválóan illeszkednek az első rész hanganyagához. Annak érdekében pedig, hogy az album nyitó-, illetve zárótétele keretbe foglalják a kiadványt, a "Music Box"-ban hallható "Candyman" főtéma immáron magasan szóló orgonajátékként csendül fel ismét ("Reverend's Walk").
Az alig pár dallam folyamatos variálgatásából egy nagyszerű aláfestés született, amellyel Philip Glass különleges módon képes befolyásolni az ember lelkiállapotát. Emiatt - Jerry Goldsmith "Omen"-jéhez hasonlóan - a "The Music of Candyman" egy olyan különleges része gyűjteményemnek, ami arra ugyan nem igazán alkalmas, hogy hetente többször is végighallgassam, ám a maga nemében káprázatos mestermű.
Kulics László
2006.10.18.
Tracklista:
1. Music Box (1:05)
Candyman Suite:
2. Cabrini Green (3:27)
3. Helen's Theme (1:56)
4. Face to Razor (6:13)
5. Floating Candyman (7:04)
6. Return to Cabrini (9:46)
7. It Was Always You, Helen (3:07)
Candyman II: Farewell to the Flesh:
8. Daniel's Flashback (2:55)
9. The Slave Quarters (5:22)
10. Annie's Theme (3:33)
11. All Falls Apart (3:13)
12. The Demise of Candyman (4:05)
13. Reverend's Walk (1:09)
|
|
