FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - The Black Dahlia (Mark Isham)    THE BLACK DAHLIA   (2006)
       Fekete Dália


      

       zene: Mark Isham
       vezényel: James Shearman
       kiadás éve: 2006
       kiadó: Silva Screen Records
       játékidő: 48:09




         Mi sem bizonyítja jobban a filmzeneszerzők mostoha szerepét Hollywoodban, mint Mark Isham tavalyi évének (s megkockáztatom, hogy talán egész karrierjének) legerősebb műve, a Brian De Palma rendezésében készült "Fekete Dália" score-ja. A film, hiába James Ellroy állítólag pazar regénye, olyan erőlködve gubancolja össze a konklúzióban egyébként egyszerűvé és egyértelművé váló borzalmas gyilkossági ügyet, hogy nem véletlen a kritikusok és mozibajárók ellenszenve. Mivel a forgatókönyvíró korábbi, "Szigorúan bizalmas" című regényéből a viszonylag kevés filmes tapasztalattal rendelkező Curtis Hanson fantasztikus filmet produkált, így óhatatlan az összehasonlítás (majd később a zenére is vonatkozik ez), és pont ezért érthetetlen, hogy egy olyan nívós rendező, mint De Palma, miként nyúlhatott ilyen szerencsétlenül egy hasonló kaliberű (de legalábbis hangulatú) történethez.
         A Dália megtörtént eseményeket alapul vevő mocskos históriája újabb sötét korkép a negyvenes évek Hollywoodjáról, ahol a hirtelen gazdaggá vált szélhámosok stúdiófőnökké avanzsálódva gyakorlatilag bármit megtehettek bárkivel, pusztán szórakozásból. A középpontban két nyomozó áll (mert ugye a kőkemény és a háttérben kellő mennyiségű piszkos üggyel rendelkező zsaruk közel állnak Ellroy szívéhez), akik miután számtalan bűnügyet sikeresen megoldottak, csakhamar (címlap)sztárokká váltak. Nem véletlen hát, hogy a közvéleményt kellően sokkoló brutális gyilkosságot, egy nevesincs színésznőjelölt, a Dáliaként elhíresült Elizabeth Short halálának körülményeit e két sztárdetektív kezdi vizsgálni. A Josh Hartnett és Aaron Eckhart által megformált nyomozók minél mélyebbre ássák magukat, úgy kezdik elveszíteni józan ítélőképességüket, s helyzetüket csak bonyolítja két csábító és kiszámíthatatlan nő mágnesszerű vonzása (Scarlett Johansson és Hilary Swank alakításában). A megoldás felé vezető utat befolyásos üzletemberek öntörvényűsége, gengszterek bosszúvágya és a csillogó felszín alatt megbújó pornográfiával való szembesülés nehezíti, mégis hiába kerül végül helyére az összes mozaikdarab, a néző némiképp értetlenül áll fel székéből. S bár a "Fekete Dália" nem nézhetetlenül rossz film (hála többek között Zsigmond Vilmos elképesztő kameramozgásainak és hangulatos beállításainak), a végén összetornyosult kérdőjelek nem azt az érzetet keltik, hogy egy jól levezényelt, több szálon futó intelligens sztori győzött volna le minket, sokkal inkább azt, hogy az alkotók nem tudták pontosan, hogy miből mennyit mutassanak, a cél csak az volt, hogy sok legyen belőle.

         Amikor az imént mostoha szerepről beszéltem, elsősorban arra gondoltam, hogy egy efféle ziccer más filmkészítők általi kihagyása milyen mértékben befolyásolhatja egy komponista megítélését. A "Szigorúan bizalmas" inges-kalapos-dohányfüstös film noir-hangulatát Jerry Goldsmith a "Kínai negyed"-éhez hasonló tökéletességgel fejezte ki zenei formában, s gyanítom, hogy ha a Mester még ma is élne, De Palma választása egyértelműen rá esett volna. A mostani generációból azonban sokkal nehezebb egy olyan zeneszerzőt találni, aki kellő odaadással és alázattal nyúl vissza a régi korok nagyjainak stílusához, s Bernard Herrmann, David Raksin vagy Pino Donaggio score-jaihoz igazodó muzsikával egészítse ki Zsigmond Vilmos képeit. Az első hírek James Hornerről szóltak, s utólag belegondolva a mélyen bennem lakozó kisördög harsányan felkacag, mert bár elismerem Horner érdemeit, képtelen vagyok elképzelni zenéjét egy fülledt és rejtélyekkel teli világban. Tavaly februárban azonban a producerek végre észbekaptak, hogy Hollywood felvirágzásának jazztől harsogó utcáit mégiscsak egy, a műfajban jártas zeneszerzővel kellene újra felidézni, s a filmzenék mellett e másik könnyűzenei műfajban is jártas trombitásra, Mark Ishamre esett a választás. Ő pedig jócskán meghálálta a belé fektetett bizalmat, és az "Afterglow", "A szerencseforgató" vagy a "Mrs. Parker és az ördögi kör" aláfestései után nem csupán a jazz stílusjegyeire építkezve komponálta meg a "Fekete Dália" zenéjét, hanem mindezt elegáns és erőtől duzzadó szimfonikus zenekari megoldásokkal tette még színesebbé. Az elkészült produkció saját műveinek sorában is az egyik legékesebb virágszálnak számít, de ezen felül nagyon komoly bizonyíték arra nézve, hogy ez a sokszor méltatlanul hanyagolt és figyelmen kívül hagyott zeneszerző valójában egyike azon keveseknek, aki képes az imént felsorolt zeneszerzők örök klasszikusainak nyomába érni. S ha már mostohaság, hát csak attól kell félnünk, hogy ez a mű a filmmel együtt nehogy a feledés homályába merüljön.

         Szerencsére nem fog, ez bátran megjósolható. Isham olyannyira meglepő dinamikával nyit a "The Black Dahlia - The Zoot Suit Riots"-ban, hogy szerzőjének ismerete híján bizony sokáig tippelhetnék, ki követhette el. A halkan és feszülten nyitó vonósokra épülő trombitaszólót nagyerejű timpani- és zongorajáték váltja, s minden szólam olyan határozottan lép be, hogy a gyors tempójú muzsika szinte azonnal magával ránt a bűn kiismerhetetlen mocsarába. Az élményt csak fokozza, hogy a felvételek a londoni Abbey Roadon készültek, és lehetetlen nem észrevenni a különbséget a Hollywood Symphony Orchestra egy-egy előadásának olykor túlzottan is steril keverése, valamint ezen sokkal levegősebb, a régi idők zenei megszólalását idéző tágabb terű hangzás között. A nyomozók kanyargós útját mindig a nyitány során bemutatott tántoríthatatlan előrehaladás jellemzi, s mivel ezen modern felfogást pozitív értelemben nélkülöző akciózenék egyre ritkábbak az újkori filmzenei kínálatban, ezért minden egyes dobütés, fuvolajáték, durván megpendített húr (pizzicato), húrra ütött vonó (con legno), vészjósló szordínós trombitaszó vagy harsány rézfúvós felerősödés öröm a fülnek. Hiányérzetünk nem is lehet: az "At Norton and Coliseum" négy perce rég nem hallott híres művekkel egyenértékű, a "Hollywoodland" inkább halkabb és visszafogottabb feszültséget áraszt, melyben olykor az egyre kevésbé használt vibrafon is újjászületést sugalló vehemenciával csendül fel, a "Men Who Feed On Others" lendületébe drámai harmóniák vegyülnek, a "Death at the Olympic" pedig az album legvadabb csúcspontjának tekinthető, ilyen döbbenetes küzdelem-aláfestést ugyanis nemigen hallottam az utóbbi években.
         A veszélyt és gyilkos árnyak elöli menekülést ellenpontozzák a femme fatale eleganciáját kifejező, romantikus jazztételek, illetve a Dália halálának tragikumát érzékeltető drámai kompozíciók. A szerelmi háromszöget, s a hol egyik, hol másik kiszámíthatatlan nőbe habarodást remekül visszaadják a zongorán, illetve trombitán előadott szólók, melyeket varázslatos vonósharmóniák kísérnek, megtámogatva az elmaradhatatlan nagybőgő fület gyönyörködtető mély búgásával. Csak a pergődob diszkrét sercegése hiányzik a főleg Johansson körüli afférokat aláfestő tételekből, mint a "The Two of Us", a "Dwight and Kay" (ahol egyébként a beteljesült vágy zenei megfelelője hátborzongató gyönyörűséggel árad a hangfalakból), a melankolikusabb "Super Cops" első része, vagy a minden pillanatában csodálatos "No Other Way". A Swank által alakított másik nő a tulajdonképpeni Dália-hasonmás, s Isham külön témával fokozza a hamisítatlan fülledt jazz-erotikát a "Madeleine" elbűvölő harmóniáival és igazi klasszikus romantikát idéző zeneiségével, illetve a "Red Arrow Inn" piroslámpás hangulatot árasztó trombitajátékával. A Betty Short halálát kifejező drámai téma a nyitányból ismert szólót kibontó "The Dahlia" során hárfával, vibrafonnal és mély vonósokkal egészül ki, s míg az akciótételek többségében hosszabb-rövidebb formában visszaköszön, addig az utolsó előtti "Betty Short"-ban csendesebb és lezárást érzékeltető formában ismétlődik meg. Az albumot egy hat és fél perces kompozíció zárja, ahol minden eddig elhangzott megoldásból kapunk egy kis ízelítőt: egyszer gyors, másszor lassú tempóban felcsendülnek az ismert szerelmi és szomorkás témák, a sötét dráma és a fékevesztett akció, s végül a teljes mű az ismert romantikus motívummal ünnepélyesen ér véget.

         Káprázatos huszonegyedik századi visszaemlékezés ez a nagyjából hatvan évvel ezelőtti Amerika gengszterekkel vegyített filmiparára, a zenében minden olyan sajátossággal, ami egyre inkább kezd kiveszni az újabb és újabb felbukkanó szerzői tehetségek repertoárjából. Játékidejében ideális, cseppet sem fárasztó, sőt, követeli az ismétléseket, s noha a trackek sorrendjében nem követi hűen a film eseményeit, ez most cseppet sem zavaró, lévén megkockáztathatjuk, hogy a zene erősebb, mint az alapját képező mozi. A Silva Screen ízléses külsővel dobta piacra a korongot, a néhány képpel színesített belső borítón pedig rövid ismertetőt olvashatunk magáról a produkcióról, illetve a zeneszerzőről. Mark Isham eddig sem az igénytelen muzsikáiról volt híres (bár tagadhatatlanul belefutott már jó pár borzalmas projektbe), a "The Black Dahlia" viszont a mai generáció számára egy elképesztő zenei élmény, s akik Herrmann műveiből már kimaradtak, Goldsmith későbbi (kevésbé modern hangzású) zenéit pedig különleges odaadással hallgatják, azok számára ez az album kihagyhatatlan.


    Tihanyi Attila
    2007.05.19.




    Tracklista:

      1. The Zoot Suit Riots (2:14)
      2. At Norton and Coliseum (4:06)
      3. The Dahlia (3:08)
      4. The Two Of Us (3:36)
      5. Mr. Fire versus Mr. Ice (3:15)
      6. Madeline (3:05)
      7. Dwight and Kay (3:11)
      8. Hollywoodland (2:53)
      9. Red Arrow Inn (1:35)
    10. Men Who Feed On Others (4:24)
    11. Super Cops (2:00)
    12. Death At The Olympic (3:32)
    13. No Other Way (2:06)
    14. Betty Short (2:16)
    15. Nothing Stays Buried Forever (6:26)



    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba

    Gregus Péter

    Kulics László          nem értékelte

    Szabó Csaba          nem értékelte




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Don't Say a Word

    Free as the Wind

    L.A. Confidential

    Taxi Driver

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam