Ha bárkit megkérnénk arra, hogy nevezzen meg egy olasz filmzeneszerzõt, ebben az esetben még azok is, akik a filmek iránt kevésbé érdeklõdnek, rögtön rávágnák Ennio Morricone nevét. Ha további kollégáit is fel kéne sorolniuk, akkor a Bud Spencer és Terence Hill-filmjeivel (például: Különben dühbe jövünk, Bûnvadászok), illetve a Sandokannal híressé vált testvérpár, Guido és Maurizio De Angelis még sokaknak eszébe jutna, ahogy a diszkópápa Giorgio Moroder (Végtelen történet, Top Gun), az elsõsorban A Keresztapa-trilógiával azonosított Nino Rota, esetleg még az Életrevalók címû sikerfilmrõl ismert Ludovico Einaudi, vagy Dario Marianelli (Vágy és vezeklés) is. Ha pedig jobban belemerülnénk a témába, ott van még Brian De Palma gyakori munkatársa, Pino Donaggio (Carrie, Alibi test), Luis Bacalov (Django, Neruda postása), Riz Ortolani (Napfivér, Holdnõvér), Nicola Piovani (Az élet szép) és társaik, akik ha létszámban nem is, de tehetségben sok amerikai pályatársukkal képesek felvenni a versenyt, még ha az átlagember kevésbé is ismeri õket.
   
    Hazáján kívül A pokol hét kapuja címû 1981-es olasz horror zeneszerzõje, Fabio Frizzi neve is csak kevesek számára mondhat valamit. Valóban nem tartozik a legismertebb olasz mûvészek közé, hazánkban például csak a Bud Spencer fõszereplésével készült Aladdin volt az egyetlen bemutatott mozifilmje, míg az igazán szemfülesek hallhatták egy szerzeményét felcsendülni Quentin Tarantino Kill Billjében is. A 68 éves komponista alacsonyabb költségvetésû produkciók tájékán szokott feltûnni, a rendezõk pedig sokoldalúsága miatt kedvelhetik, mert az olcsóbban megvalósítható muzsikát biztosító szintetizátoros világ éppúgy közel áll hozzá, mint a szimfonikus filmzene – a kétféle megközelítést pedig sokszor ötvözi is.
    A pokol hét kapuja direktora az a Lucio Fulci, akivel Frizzi egy tíz film erejéig kitartó, 1990-ben véget ért munkakapcsolatot alakított ki, ezzel pedig épp olyan legendás rendezõ-zeneszerzõ párossá váltak, mint amilyet az olasz horrorok másik ikonikus alakja, Dario Argento alkotott a Goblin formációval, majd késõbb annak egyik - hol kilépõ, hol épp tag - alapítójával, Claudio Simonettivel. Fulci és Frizzi 1979 és 1981 között álltak elõ a rendezõ nem hivatalos, egymástól független részekbõl álló élõhalottas trilógiájával, melynek két tagja, a Zombi, valamint a Zombik városa között mutatták be A pokol hét kapuját, amelyet sokan tartanak Fulci egyik legjobb munkájának. Ebben a fiatal Lisa (Catriona MacColl) örököl egy szállodát egy Louisiana állambeli kisvárosban, és szeretné felújítani. Azonban nem sejti, hogy az épület nem más, mint a pokol egyik bejárata, amelynek megnyitásával rég eltávozottak szabadulnak rá a gyanútlan emberekre.

    Bár keletkezése idején okkal sokkolta a nézõket, mai szemmel nézve éppúgy akad az alkotásban megmosolyogtató, mint értetlenkedést kiváltó mozzanat. Például a kórház bonctermében igen nagy a forgalom, mert csak az a civil nem sétál be, aki nem akar; egy özvegy meg különösebb megrendülés nélkül megy be oda nemrég elhunyt férjét ünneplõbe öltöztetni - meglehetõsen sok, átlátszó nejlonban heverõ hulla közé. A vér állaga és színe gyümölcsszirupra emlékeztet, a ráérõsen támadó madárpókok közül talán ha kettõ valódi, a többi csak felülrõl lelógatva rángatott gumijáték, míg a különféle arcmarcangolásoknak, harapásoknak, szemgolyókikotrásoknak pedig - a kor és a költségvetés szintjének megfelelõen - látványosan nem túl élethû testrészek esnek áldozatul. Azonban mindezek ellenére trashnek abszolút nem titulálnám a mûvet, mert ugyan a megoldásai felett ma már kétségtelenül eljárt az idõ, teljes egészében lekötött. Az elsõdleges helyszínül szolgáló szálloda, és ebbõl adódóan a film is rendelkezik egy különleges atmoszférával, mely miatt megértem, hogy sokan tartják kultikusnak. Amihez kétségtelenül hozzájárult a korát megelõzõen ütõs, még ma is hatásos lezárás - és akkor a jól sikerült score-ról még nem is esett szó.

    Hogy egy viszonylag ismeretlennek számító, nyolcvanas évekbeli rétegfilm zenéje került most sorra kritikaként, annak két oka van. Egyfelõl szerettem volna a világ filmzenei kínálatából most egy szélesebb hálóval meríteni, másfelõl a score sokkal dallamosabb, összetettebb és igényesebb, mint amire számítana az ember egy ilyen alacsony költségvetésû produkció esetében. Frizzi az olyan, a nagyzenekarból szólószerepet kapó hangszerek mellett, mint a zongora, a hegedû és a fuvola, nem riadt vissza a mellotron és a basszusgitár használatától sem, s ezzel egy olyan érdekes hangzású mûvet alkotott meg, mely a mozi hangulatának megteremtésében komoly szerepet tölt be, sõt a zene egyenesen a jelenetek megkerülhetetlen részévé vált. Frizzi így nyilatkozott akkoriban mûvérõl: "A score-ral egy sajátos régi célomat szerettem volna elérni. Két különbözõ hangszeres megközelítést akartam kombinálni, amelyeket mindig is szerettem: a rock- és a szimfonikus zenekarét. Amikor néhány éve elkezdtem zeneszerzéssel foglalkozni, megtanultam, hogyan vegyítsem e kettõt, azonban különféle okok miatt a húros és a fúvós hangszerek szerepét mindig a billentyûsök töltötték be. Ez alkalommal úgy döntöttem: csináljuk meg rendesen!"

    Az aláfestésben három téma meghatározó, és az ugyan nem szokatlan, hogy különféle variánsaik is felkerültek a lemezre, az azonban annál inkább, hogy valamiért a címük is teljesen ugyanaz. A "Verso Lignoto"-ban egy akár John Carpenter fõtémáival is párhuzamba állítható zongoramotívum viszi el a hallgatót az alvilág bejáratához. A sejtelmes, a különféle hangszerekkel fokozatosan feldíszített track érdekessége, hogy egy esetben nemcsak a nézõ hallja, hanem a fõhõs is, akinek zongorán játsszák el. Az album végén található, azonos címû változata már gyorsabb, egyben thrilleresebb és vészjóslóbb is.
    A "Voci Dal Nulla", azaz a "Hangok a semmibõl" elnevezésû fõtéma, mely a film ikonikus muzsikája, háromszor szerepel. Az olaszul daloló vegyeskórussal támogatott motívumban (és az a capellásan induló "Sequenza Coro E Orchestrá"-ban) teljesedik ki leginkább a Frizzi által említett kettõs megközelítés. A visszatérõ dallamot süvöltõ dalnokok mellett a szintetizátorszerû mellotron visz egyedi hangot e trióba, mely úgy szól, mintha csak torzított hangú férfikórus énekelne. Végezetül még a "Suono Aperto" az, mely két formában is szerepel e cím alatt: míg az elsõ verzió leheletnyi funkys tónussal rendelkezik, a másodikban lágyabb hangzás keveredik nyomasztóval. A film lincselõs prológusát a tényleges történettõl az "Oltre la Soglia" választja el zeneileg, a funkys-popos hangzását fel-felvijjogó vonósok bolondítják meg. Eltérõ címmel, de ez a tétel is kapott egy izgalmas átiratot a "Sequenza Ritmica e Tema" képében, az eddig még nem említett, egy bárjelenetben felcsendülõ "Giro di Blues" pedig - a címével ellentétben - egy vérbeli baktatós jazzként mutatja be Frizzi sokoldalúságát.

    A több kiadást megélt mûbõl nekem a 2001-es van meg, melynek címlapja még horrorhoz képest is undorító, hiszen úgy néz ki, mintha egy zombi beesett volna a pottyantós vécébe (érdemes a fotón megfigyelni a régi élõhalottas filmek spórolós igénytelenségét, azaz a delikvensnek csak a feje rohad, a kézfeje már nem). E verzión kívül létezik még három, lényegesen szebb címlapú is: 2011-ben egy bõ negyedórával hosszabb kiadvány jelent meg, 2015-ben egy bakelitváltozat, melynek tartalma viszont az eredeti kiadáséval egyezik meg, az ínyencek kedvéért pedig felbukkant a piacon egy 61 perces, Composer's Cut címet viselõ CD is.
    Ha a zenét szeretnénk valahogy jellemezni, akkor Carpenter mellett megemlíthetjük még Morriconét, valamint a Goblint is, hiszen Frizzi kompozíciói valahol az említettek stílusának keresztmetszetében helyezhetõk el. A muzsika hatásosságát jelzi, hogy a neves zenei magazin, a Rolling Stone beválogatta minden idõk legjobb horrorzenéi közé, a tizenegyedik helyre. Egyes részei ráadásul nemcsak, hogy Frizzi koncertjeinek, így idei turnéjának is gyakori szereplõi, de 2016 õszén a teljes mûvet elõadta zenekarával élõben, mely a fent említett Composer's Cut formájában jelent meg.   

    A pokol hét kapujának értékei vita tárgyát képezhetnék, az viszont biztos, hogy a zenét valószínûleg mindenki megemlíti a pozitívumok között, aki csak látta a filmet. A komponista nem véletlenül e mûvére a legbüszkébb: sajátos hangulatú darabjai hatásosságot biztosítanak olyan jeleneteknek is, ahol ilyesminek amúgy nyoma sem lenne. A soundtrack önmagában is hallgatóbarát, mert - horrorzenétõl szokatlanul - semmilyen befogadhatatlan pillanatot nem tartalmaz, így azok számára is ajánlható a meghallgatása, akik nem rajonganak e zsánerért. A lemez reális pontozásához ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy amennyiben leszednénk róla azokat a trackeket, amelyek valamelyik másikon alapulnak, vagy azt variálják, akkor egy mindössze 18 perces CD-t kapnánk. Fabio Frizzi becsületére váljon ugyanakkor, hogy egyfelõl a trackek kiemelkedõen teljesítenek a jelenetekben, másfelõl a remek variálásoknak köszönhetõen az ismétlõdések ellenére sem válik unalmassá a kiadvány.

Bíró Zsolt
2019.11.11.

Tracklista:   1. Verso Lignoto (4:00)   2. Voci Dal Nulla (2:59)   3. Suono Aperto (1:24)   4. Sequenza Coro E Orchestra (4:34)   5. Oltre la Soglia (4:03)   6. Voci Dal Nulla (4:27)   7. Suono Aperto (4:00)   8. Voci Dal Nulla (4:20)   9. Giro Di Blues (2:23) 10. Verso Lignoto (3:23) 11. Sequenza Ritmica E Tema (4:22)

TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK: Dobrosi Tamás           nem értékelte Emesz Csaba           nem értékelte Gregus Péter           nem értékelte Kulics László Pavlics Tamás           nem értékelte Szabó Csaba           nem értékelte Tihanyi Attila KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK: Bless the Child A Hellraiser-filmek zenéje Insidious The Reaping