FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Rogue One: A Star Wars Story  Justice League  Murder on the Orient Express  Moon  Wonder Woman  The Ghost and the Darkness  It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Babel (Gustavo Santaolalla)    BABEL   (2006)
       


      

       zene: Gustavo Santaolalla és különféle előadók
       kiadás éve: 2006
       kiadó: Concord Records
       játékidő: 130:35





         Több párhuzamos szálon bonyolódik Alejandro González Inárritu kiváló filmjének cselekménye, és ezek a szálak néhol csak érintik egymást, más helyen pedig kibogozhatatlanul összegubancolódnak. Egy középkorú házaspár (Cate Blanchett, Brad Pitt), gyermekeik és mexikói házvezetőnőjük, egy boldogtalan japán lány, két marokkói testvér, illetve a közvetlen környezetükben élők sorsa elevenedik meg a szövevényes opuszban, a bonyodalmakat kiváltó ok pedig egy puska meggondolatlan elsütése. Közel két és fél órán át szenvedteti szereplőit a rendező, és bár a végére az egyéni tragédiák egy része legalább hellyel-közzel megnyugtató módon rendeződik, a film végkicsengése közel sem azt sugallja, hogy az egymás melletti elbeszélést és a kapcsolatok kiüresedését tekintve igazán sok okunk lenne reménykedni valami jelentős változásban...

         Abban, hogy kellő mértékben a film hatása alá kerüljek, szerencsére nem akadályozott meg a zene, és ezt leginkább Inarritu tehetségének tudom be. Pár hónappal ezelőtt, amikor a film először felbukkant a köztudatban, még el is viccelődtem azzal, hogy a 2005-ben a "Túl a barátságon" puritán tábortűz-gitározásáért sokak szerint érdemtelenül mennybemenesztett Gustavo Santaolalla, a rendező házizeneszerzője számára eljött az idő, hogy túl legyen második Oscar-szobrának elnyerésén is - utána pedig leesett az állam, hogy az akkor abszurdnak tűnő ötlet mégis miként válhatott valóra. Még egy hangot nem hallottam a műből, amikor érkeztek a visszajelzések, hogy melyik fesztiválon mire jelölték, én pedig előző szerzeményeinek ismerőjeként már masszív előítélettel párosult szkepticizmussal figyeltem a nagy éltetést. Elárulhatom, nem a "Babel" győzött meg arról, hogy ezt az érzést mostantól el kéne nyomnom a szerzővel kapcsolatban.

         Az utóbbi idők legproblémásabb albumának elemzése következik, talán az sem véletlen, hogy csapatunk négy, 2006-os listakészítő szerkesztője is a tavalyi év legrosszabbjának választotta. Ha Gustavo Santaolalla nem kapott volna Oscar-díjat művéért, valószínűleg a kiadványra csak egy feledhető és félresikerült világzenei katyvaszként tekintenénk, amiből tizenkettő egy tucat, csakhogy így sajnos jóval tovább tartja magán a figyelmet, mint azt megérdemelné. Mielőtt továbbmennénk, mindenféle gúny vagy irónia nélkül szeretném leszögezni, hogy Santaolalla bizonyára remek és jellemes ember, szerető apa, s talán még a szegényeknek is adakozik, ezenkívül nem maga követelte ki az Oscar-szobrot sem, hanem úgy adták neki, ő csak elfogadta, mindazonáltal ezek egyáltalán nem írják felül azt, hogy zenészként kimondottan túlértékeltnek tartom, ez a túlértékelés pedig 2006 végétől kezdődően már minden képzeletet felülmúlt.

         Nem szeretnék a megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásokat tévő ízlésformáló szerepében tetszelegni, azt vallom, hogy minden filmzenekedvelő maga döntse el, melyik műről mit gondol, jómagam csak saját véleményem írom le, amiből mindenki levonhatja a maga számára a tanulságot - már ha talál benne. Azonban ezúttal szükségét érzem megemlíteni, hogy a "Babel" aláfestésének díjazása kapcsán gyakorlatilag egységes felháborodást érzékeltem az általam ismert filmzenerajongók körében, meg a különféle hazai és külföldi fórumok hozzászólói közt.
         Érdekesség, hogy a filmzenés honlapok éppen ellenkezőleg értékelték a zenét. Eléggé etikátlan lenne részemről, ha annak próbálnám tulajdonítani a kifejezetten jó értékeléseket, hogy bábeles pulóverben ülve, bábeles bögréből kávét szürcsölve az egyszeri filmzenekritikus hajlamosabb felfelé pontozni a bábeles lemezét (pláne, ha bábeles alátéten siklik az egere), ám nem emlékszem, hogy mikor volt ennyire éles szembenállás a hallgatói, illetve az úgynevezett kritikusi oldal véleménye között, és ezúttal ezt nem bírom mivel magyarázni. Minden nagyobb oldal dobálta a maximumközeli csillagokat/pontokat, egy renitens site volt csak talán, ami viszont csuklóból frizbinek nyilvánította a filmben is elhangzó, illetve csak a lemezre felkerülő "inspired by" muzsikákat tartalmazó CD-t, ezzel valamivel közelebb állva a valósághoz, még ha nyilván ez is túlzás, és az igazságot a kettő közt kell keresni.

         A viszonylag igényes, pár jellemző fotót és a rendező szavait felvonultató, kihajtogatható borítóval rendelkező kétlemezes soundtrack egy igen szerteágazó válogatás, csak kár, hogy ez a jelző nem törvényszerűen a jót takarja. A betétdalok összeállítása a mexikói forgatás helyszínén indult, ahol Inarritu meghallgatta a térségben élő előadók és zenekarok felvételeit, ugyanezt megtéve máshol is (Japánban különösen az éjszakai élet nyüzsgésében felbukkanó számokra figyelt), majd a film képeit szinkronba hozta a végül beválogatott felvételekkel. Ezek szerepe az volt, hogy a történet egymástól távol eső helyszíneinek etnikai sajátosságait hűen tükrözzék, és egyúttal visszaadják a kultúrák sokszínűségét, ugyanakkor számára ez a Föld érzésvilágának a zene nyelvére történő lefordítása is volt. Ami ezt a koncepciót illeti, a filmben még csak-csak átjön a szándék, a plusz számokkal kibővített CD-n azonban mindez egy nagyon-nagyon zavaró világzenei maszlagként jelenik meg.
         Arról van szó, hogy ez így egyben kifejezetten sok, mert a stílusok abszolút messze állnak egymástól, még a köszönőviszony is túlzásnak nevezhető többségük között. Alig esünk túl az egy tetszőleges Pedro Almodóvar-moziba illő, egyébként hangulatos balladán Chavela Vargas előadásában ("Tu Me Acostumbraste"), máris érkezik Fatboy Slim egy korábbi lemezéről származó, unásig ismert Earth, Wind & Fire-átirattal ("September"), ami a közismert "The Joker" felismerhetetlen és irritáló variációjába fut ki. Vagy amint kiszörnyülködtük magunkat egy casiós aluljárópopon ("Cumbia Sobre El Rio"), rögtön befut a japán Rip Slyme "Masterpiece" című akusztikus hip-hopja, vagy az El Chapo és a Nortec Collective kusturicás hangulatú mexikói duhajkodása. Takashi Fujii karaoke-dancefloorja ("Oh My Juliet!") még egész szórakoztató tucatpop, Hamza El Din arab folklórja ("The Visitors") ellenben nem kimondottan az a darab, ami kiköveteli magának az újrahallgatást, ahogy Susumu Yokota elektronikus neszezése ("Gekkoh"), vagy a duplázó Los Incomparables esküvői kacsatánca ("El Panchangon") sem, és így tovább.
         A kiadvány egyetlen olyan betétdalát, amibe nem lehet belekötni, David Sylvian énekes-gitáros-billentyűs neve fémjelzi, aki "Az utolsó császár" aláfestéséért (David Byrne-nel közösen) Oscart nyert Ryuichi Sakamotóval és három ismeretlen kollégájával kiegészülve egy pompás alappal rendelkező melankolikus felvétellel állt elő még 2004-ben ("World Citizen - I Won't Be Dissapointed / Looped Piano"). Sakamoto közreműködik egy tízperces, zúgásba belefulladó, mérsékelten érdekes ambientben is ("Only Love Can Conquer Hate"), ami még egész különleges lenne, ellentétben a második lemez zárótételével. A "Bibo No Aozora / 04"-t társzerzőként jegyzi, aminek a végére a zongora- és a vonósmotívum olyan idegtépően keveredik össze, mintha két külön zene szólna egyszerre.

         A dupla album betétdalai közt akad jobb és rosszabb is, de csak Sylviané az, amit kiemelkedőnek nevezhetünk. A felvételek teljesen kaotikusan sorjáznak egymás után (ezáltal persze értelmet adva a soundtrack címének), és ez a világzenei vegyesfelvágott erősen megfekszi a gyomrot, mert maximum a film hardcore rajongóinak jelenthet a számtalan stílus kuszasága valamit, a többség valószínűleg képtelen lesz befogadni a műfajok folyamatos váltakozását. Ha a film közben elhangzó anyagot nézzük, valamivel tisztább a kép, hiszen ott a trackek egy részét egyszerűen nem is hallani, mert beolvadnak a háttérzajokba vagy egyáltalán nem is szerepelnek, másrészük viszont önmagában is észrevehetetlen, harmadszor pedig nem hangzanak el teljes hosszukban. Ezek a műfajváltások a jelenetek alatt valamivel rugalmasabban történnek, de lemezen mindegyik darab hangulata megtöri a másikét.
         A betétdalrészleg tehát egy szerencétlen világzenei kavalkád (a külön nem említettek is ebbe a kategóriába esnek), aminek elemei között kapcsolódási pont jórészt annyi, hogy egy részük elhangzott a filmben is, egyébként leginkább azt jelzik, hogy a különféle kultúrák zenei képviselői milyen nehezen férnek meg ugyanazon kiadványon. A felvételek között Gustavo Santaolalla aláfestése szolgáltatja az etnológiai kapcsot, ami aztán végképp nem segíti elő a lemez könnyű befogadását, inkább csak tovább nehezít rajta.

         Akkor térjünk is vissza az Oscar-díjas score-hoz. Ahhoz, hogy az Amerikai Filmakadémia tagjainak díjazási logikáját megértsük, alapvetően nem árt egy félreértést eloszlatni. Nekünk és olvasóinknak természetes, hogy a filmzenekedvelők legfőképp a filmzenei albumokat hallgatják meg, arról nyilvánítanak véleményt. Bár nyilván csak saját megérzésemre bírok támaszkodni, hiszen erről semmiféle statisztikai adat nem létezik, tévedés lenne azt hinni, hogy az akadémiai tagok közt mérvadó lenne azok száma, akik kifejezetten filmzenerajongónak mondják magukat. Ugyanakkor a zeneszerzők ügynökségei általában figyelnek arra, hogy a jelölések elősegítése érdekében a tagokhoz eljuttassák a lényegesebb filmzenéket, lehetőséget adva megismerésükre. Csakhogy ezen promóciós lemezek tartalma jelentősen is eltérhet a hivatalos CD-re kerülttől, akár egy válogatás is lehet a kiemelkedőbb részekből.
         Az akadémiai tagok persze a film közben felcsendülő dallamok alapján is felfigyelhetnek egy-egy zenére (már ha felfigyelnek egyáltalán), de persze van még egy szempont is, amelynek az úgynevezett technikai kategóriák az abszolút vesztesei, ez pedig nem más, mint valamiféle félreértelmezett politikai korrektség. A színészek, rendezők, legjobb filmek jelöléseinek van a legnagyobb tétjük, a közvélekedésben kevésbé fontosnak tartott kategóriáknál (mint a legjobb operatőr, vágás, hang, smink...és hát sajnos a zenét is ide kell sorolnunk) már előfordulhat a szobrok egyfajta szétszórása. Ezáltal a lelkiismereti kérdés le van ugyan tudva (de rendesek vagyunk, mégiscsak adtunk mindenkinek valamit), ám ez a filmzene műfajában azzal jár, hogy a követelményeket minimálisan sem teljesítő zenék díjazásával számos egyéb mű esik el attól a figyelemtől, amit megérdemelne.

         A "Babel" egyetlen Oscarjának példája egy arra való utalás, hogy a zenei kategória valamiféle szánalomdíjjá degradálódott, általa már nem a tényleges teljesítmény elismerése a lényeg. Kisebb vitákat váltott ki a korábbi évek nyerteseinek díja is, de mind "A vörös hegedű", mind a "Tigris és sárkány", esetleg a "Frida" aláfestésének (és a sort még lehetne folytatni) győzelme csak amiatt fájt a legtöbb filmzenerajongónak, hogy mik véreztek el helyettük az élvonalban, zeneszerzőik teljesítményét szinte senki nem vitatta. 2006-ban eljutottunk oda, hogy a nyertes zene normális esetben vetélytársak nélkül is képtelen lenne helytállni (bár már 2005-ben is erősen rezgett a léc), a "Babel" esetében ugyanis édesmindegy, hogy akadt-e nála rosszabb a jelöltek közt (egyébként nem), mert önmagában sem jó.
         Külön bosszúságra ad okot, hogy az akadémiai tagoknak most már bizonyítottan halvány fogalmuk sincs a score és a betétdalok közti gigantikus különbségről, és miután a film elején feltűnik a "Music Composed by" felirat, onnantól ők az összes filmbeli zenét (vagy nyomokban arra emlékeztető valamit) a feltüntetett komponistának tulajdonítják - lásd a betétdalokkal telezsúfolt "Alul semmi"-ért díjazott Anne Dudley esetét, akit gondolom azóta is a "You Sexy Thing", meg a "Hot Stuff" szerzőjének tartanak. De legyünk megértőek: ha nem látnám a borítón, én magam is néhol összemosnám, hogy a "Babel" CD-jén melyik felvétel éppen kié - igaz, én nem is vagyok döntéshozó pozícióban.

         Gustavo Santaolalla egyszerűen egy gitáros. Ennyi, se több, se kevesebb. Egy olyan művész, aki a maga műfajában sikerrel eldolgozgat, és a saját közegében jól funkcionáló muzsikákat komponál, de óriási hiba annak az egyre gyanúsabban erősödő tendenciának az elősegítése, mely szerint csak azért, mert fesztiválkedvenc rendezők filmjeinél, vagy betétdalokkal telepakolt, egzotikusnak tekintett moziknál működik közre, ezután már akkor is jelölést fog kapni, ha éppen csak húrt cserél a gitárján. Eközben a nominálók azzal sincsenek tisztában, hogy a betétdalokért nem ugyanaz az egy ember felel, aki a score-ért, valamint nem egyszer diszkvalifikáltak egy művet (például Howard Shore aláfestését a második Gyűrű-kalandhoz) amiatt, mert korábban már felhasznált elemeket tartalmazott. Most ez nem okozott gondot: pont egy ilyen zene kaphatott szobrot. Az egész procedúra ahhoz hasonlítható, mintha világhírű olimpikon úszóinkat csakis azért dobnák meg éremmel, mert ugyan utolsónak értek be, de legalább leúszták a távot. Santaolalla is komponált valamit, de csak a munka tényéért nem érdemelne semmit sem, mégis világszerte körüldongják a kritikusok - érthetetlenül.
         2006-ban ugyanezen gálán lett életműdíjas Ennio Morricone, és az ennek apropóján egymás mellé állított két komponista tehetsége között szemet bántóan éles a különbség. Kíváncsi lennék a Maestróban (és nyilvánvaló, kit nevezek így kettejük közül) felmerülő gondolatokra, amikor azt tapasztalta, hogy miközben őt, aki klasszikus zenei képzéssel rendelkezve ennyi összetett, népszerű score-t szerzett, többszáz műve ellenére csak jelölték néhányszor, díjat sosem kapott (számos kiváló társával egyetemben), valaki mást, aki csak egyszál gitárral a kezében téblábol, filmzenei formanyelv-újítónak titulálva egyenesen piedesztálra emelnek.

         Santaolalla score-jának mindösszesen úgy egyharmada értékelhető (az összes többi track igazából vagy hallgathatatlan, vagy amelyik nem az, azt is időpocsékolás meghallgatni), ami egy körülbelül egyórára rúgó score esetében eléggé érdekes arány. Kompozíciói közül kiemelkedő pontnak tekinthetjük az argentin vízesés nevét viselő "Iguazu" című szerzeményt, ami a film egyik legdrámaibb jelenetében szerepel. Ez a szépséges, charangóval (mandolinszerű pengetős hangszer, mely készítésének kedvéért csökkeni szokott a tatuk létszáma, lévén sok helyütt ezekből a kis állatokból készítik az üreges testet) előadott téma maximális figyelmet érdemel - csakhogy.
         Lehet bármily gyönyörű is, valójában nem ehhez a filmhez íródott (sőt eredetileg sem filmzene). A leghatásosabb pont, amire fel lehet figyelni a film alatt is, és ami talán a leginkább okot adhat arra, hogy valamiért egyáltalán említésre méltó legyen a score, ezidáig nem kevés filmbe ("Collateral - A halál záloga"), valamint sorozatba ("24") lett beválogatva, és ebből nem egynél Santaolalla volt a komponista. Ki tudja, hogy felkérésre hurcolja-e állandóan kabalamalacként magával mindenhová, vagy afféle szokás volna, hogy miként Alfred Hitchcock előszeretettel bukkant fel filmjeiben, úgy az "Iguazu"-t is kötelező jelleggel tartalmaznia kell egy valamirevaló Santaolalla-műnek? Rejtély, viszont sokatmondó, hogy 1998 óta, amikor is először bukkant fel ez a darab a szerző "Ronroco" című szép, noha egyhangú szólóalbumán, nem egy mozinál lett alkalmazva. "Babel"-beli ismételt felbukkanására magyarázat végül is van, hiszen egyfelől a borítón Inarritu mesterműnek nevezi, másrészt mivel a rendező egy trilógia befejező darabjának tekinti moziját (a két korábbi a "Korcs szerelmek" és a "21 gramm"), talán ezzel is szerette volna kihangsúlyozni a három darab összetartozását. Ezzel viszont csak azt érte el, hogy ami először (kilenc éve!) még hatásos volt, mára teljesen habkönnyűvé vált, érzelem kiváltására így már kevésbé alkalmas. Igazából ha bárki e címen keresné a zeneszerző említett filmjeinek soundtrackjén, nem fog rálelni, ugyanis nem másról, mint egy rutinos önlopásról van szó (azért így is marad három-négy mozi, amiben saját címen bukkan fel), azonban a hasonlóság annyira feltűnő, hogy a cím lesz a legkevésbé a lényeg, ha egyszer ennyire azonos jellegűek.

         A kultúrák közötti kapcsolat zenei kifejezéséhez Santaolalla saját, jól bevált eszközein túl újabb pengetős instrumentumok után nézett. Ezek egyike a lantszerű arab oud, illetve a citerára emlékeztető japán koto. Feladatuk az lett, hogy a kontinenseken átívelve kössék össze a sok különféle muzsikát. A zene helyenként nem több improvizációnál, míg több esetben is egyfajta kísérleti zeneszerzésnek lehetünk fültanúi.
         Már az első lemez legelső score-ja, a kántálással kísért gitáros "Tazarine" sem túl élvezetes, és ez még csak az indító másfél perc. A fentebb idegesítőnek minősített sakamotós felvétel még egy variációban szerepel, "Bibo No Aozora / Endless Fight / Babel" című változatában a hegedű-vonós kettős dallamának végső elfajulása előtt Santaolalla tényleg nagyszerű stáblista alatti szerzeménye lép be. Ezzel ki is pipálhattuk a másik tétel(rész)t, ami elsőrangú, még ha az "Iguazu"-ra is hajaz természetesen.
         A többi (általában egy-két perces) track egyik része pengetős semmiség ("The Phone Call", "Look Inside", "The Catch", "Amelia Desert Morning"), vagy kukatetőn doboló hallgathatatlan marhaság ("Into the Wild", "The Skin of the Earth"), esetleg tapsolással kísért afrikai kornyikálás ("Tribal"), háttérben oda nem illő rádiózajokkal ("Two Worlds, One Heart"). A "The Blinding Sun" egy zakatoló vonaton játszó rezesbanda értelmetlen élményét hordozza magában, a hatperces "The Master"-ben pedig maga a szerző óbégat pengetés közben. Ez nem egy frenetikus élmény, de legalább nem olyan, mint a kántálós-éneklős "Prayer", aminek egy lemezre sem szabadott volna felkerülni, aztán most mégis itt van. Akad még több score is, csak éppen szükségtelen megemlíteni őket.

         Gustavo Santaolalla szerzeményei nagyrészt élvezhetetlen pillanatokat takarnak, ami meg még kiemelkedő lenne belőle, az főleg csak egy bosszantóan sokszor újrafelhasznált darab (ami most végre saját címén szerepel). Az egészet jó lenne végleg elfelejteni, de igazságtalan díjazása ezt nem engedi. Ezen elmélkedés talán feleslegesnek tűnhet annak fényében, hogy mennyire nincs szerepe a díjaknak abban, hogy valamely zene kedvessé váljon számunkra, de mivel mégis minden filmzeneszerző tehetsége megkoronázásaként tekint az Oscarra, nem lehet szó nélkül hagyni, mennyire szégyenteli lenézése az egész filmzenei világnak egy olyasmire díjat adni, amit egy rövid lecke után már bárki el bírna pengetni, a dobok össze-vissza püföléséhez pedig aztán tényleg semmiféle végzettség nem szükségeltetik.

         Ellentétes vélemények ütközése esetén a "Tessék, csináljál jobbat, ha tudsz!" mondat gyakran elhangzik, viszont ahhoz, hogy egy gitárzenéről (vagy minek is nevezzem...) véleményt alkossunk, nem szükséges tudnunk gitározni. Annak ellenére is értékelhet bárki kevésbé jónak egy festményt, hogy a Menő manó lerajzolását is megvalósíthatatlan kihívásnak tartja, míg más nyugodtan felhördülhet egy rossz hangú énekesen, még akkor is, ha kiürül a háztömb, amikor ő maga kezd el énekelni. Santaolalla nyilván valamilyen pluszt próbált hozzáadni a produkcióhoz, amikor a zene komponálását elvállalta, de ez a plusz igazán kellemetlen lett, sőt egyáltalán nem is sikerült.
         Akár sorrendben, a betétdalokkal együtt hallgatjuk a score-t, vagy esetleg kiválogatjuk valamely kategóriát a kettő közül, egyik esetben sem lehet másképp tekinteni rájuk, mint a világzene alaposan kiürített olvasztótégelyének oldaláról lekapirgált darabokként. Itt lenne az ideje arról leszokni, hogy mindent automatikusan jónak nyilvánítsunk, csak mert világzenének nevezhető, elvégre az egzotikus muzsikák közt akad kevésbé jól sikerült próbálkozás is. Erre a kiadványra jutott belőlük elég, még úgy is, ha a score-t nem vesszük figyelembe (de sajnos az szintén ott van).

         Hosszúra sikeredett írásom végére egy igazán elkeserítő, de sajnos nem éppen nostradamusi képességet igénylő próféciát biggyesztenék. A komponista a majdnem semmire és a semmire is már számos díjat és jelölést kapott, imígyen igencsak megerősítve érezheti magát művészetének értékességében, az ezen az úton maradása így mindörökre garantálva van. Ebből adódóan sajnos nem a harmadik Oscar-díjának ténye a bizonytalan (ahogy nem is az, hogy az "Iguazu" újabb verzióját halljuk-e még valaha), inkább az, hogy vajon mennyinél fog megállni. Kívánom, hogy ne legyen igazam, és akkor nem fog számos ezidáig és addigra elhunyt, Gustavo Santaolallánál sokkalta tehetségesebb, ám feleannyi figyelemre sem méltatott nagyszerű zeneszerző forogni a sírjában.


    Bíró Zsolt
    2007.03.29.




    Tracklista:

    CD1:
      1. Tazarine (1:46)
      2. Tu Me Acostumbraste - Chavela Vargas (2:42)
      3. September / The Joker - Earth Wind & Fire /
          Fatboy Slim (Shinichi Osawa Remix) (6:29)
      4. Deportation/Iguazu (4:49)
      5. World Citizen - I Won't Be Dissapointed /
          Looped Piano - David Sylvian, Ryuichi Sakamoto,
          Amadeo Pace, Keigo Oyamada & Sketch Show (5:48)
      6. Cumbia Sobre El Rio - Blanquito Man, Control
          Machete & Carlos Peńa Y Su Ronda Bogota (4:42)
      7. Hiding It (2:07)
      8. Masterpiece - Rip Slyme (4:19)
      9. Dester Bus Ride (1:55)
    10. Bibo no Aozora / Endless Fight / Babel - Ryuichi
          Sakamoto, Jaques Morelenbaum & Everton Nelson /
          Gustavo Santaolalla (11:25)
    11. Tribal (2:29)
    12. Para Que Regreses - El Chapo (3:17)
    13. Babel - Nortec Collective (3:20)
    14. Amelia Desert Morning (1:22)
    15. Jugo A La Vida - Los Tucanes de Tijuana (3:50)
    16. Breathing Soul (1:19)
    17. The Blinding Sun (1:57)

    CD2:
      1. Only Love Can Conquer Hate - Ryuichi Sakamoto (9:43)
      2. El Panchangon - Los Incomparables (4:05)
      3. Two Worlds, One Heart (2:11)
      4. The Phone Call (0:24)
      5. Gekkoh - Susumu Yokota (4:52)
      6. The Catch (0:54)
      7. Mujer Hermosa - Los Incomparables (3:36)
      8. Into the Wild (2:55)
      9. Look Inside (0:47)
    10. The Master (6:13)
    11. Oh My Juliet! - Takashi Fujii (4:35)
    12. Prayer (0:54)
    13. El Besito Cachicurris - Daniel Luna (3:38)
    14. Walking In Tokyo (1:31)
    15. The Visitors - Hamza El Din (4:58)
    16. Morning Pray (2:05)
    17. Mi Adoracion - Agua Caliente (3:33)
    18. The Skin of the Earth (2:50)
    19. Bibo No Aozora / 04 - Ryuichi Sakamoto,
          Jaques Morelenbaum & Yuichiro Gotoh (7:15)



    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba          nem értékelte

    Gregus Péter

    Kulics László

    Szabó Csaba          nem értékelte

    Tihanyi Attila




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Brokeback Mountain

    Lord of War

    Moro No Brasil

    Projection Privee [Malabar Princess]

    További kritikáink
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby

  • Filmzenékről röviden
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam