FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Alien vs. Predator (Harald Kloser)    ALIEN VS. PREDATOR   (2004)
       A Halál a Ragadozó ellen


      

       zene: Harald Kloser
       vezényel: James Brett
       kiadás éve: 2004
       kiadó: Varése Sarabande
       játékidő: 38:03




         Színes amerikai-kanadai-cseh-német sci-fi - hirdeti a film névjegye. Nagyjából ennyire kusza maga a történet is Paul W.S. Anderson tollából, valamint rendezésében. A címszerepben a filmtörténelem két legjelentősebb földönkívüli lénye (a gonoszabbik fajtából), mely két faj harca a vásznon - ismervén az eredeti történeteket - legalábbis megaprodukcióként kellett volna, hogy megszülessen. Az alaptörténet szerint Charles Bishop Weyland, a Weyland Társaság elnöke (Lance Henriksen alakításában) összeverbuvál egy maréknyi tudósból álló csoportot, hogy egy, az Antarktisz jégkérge alatt megbújó ősi piramisnál végezzenek kutatásokat. A piramis három fő emberi kultúra jegyeit hordozza magán (azték, egyiptomi és kambodzsai), az ott talált furcsa tárgyak, jelképek azonban korántsem emberi kezek nyomaira utalnak. Az expedíció a hol környezetvédő, hol világutazó Alexa Woods (Sanaa Lathan) vezényletével csakhamar egy százévente újra kirobbanó háború kellős közepén találja magát, ahol a predatorok maréknyi csoportja vadássza az anyakirálynő tojásai révén folyamatosan bővülő alien-sereget. A megzavarodott csoport menekülési esélyeit jelentősen rontja a tízpercenként átalakuló piramis, ahol egy addig szobaként funkcionáló terem pillanatok alatt képes hajszálvékony csatornává változni, a folyosók pedig a falak ide-odatolódásával hirtelen merőlegessé válnak addigi irányukhoz képest. A predatorok fémlándzsákkal, az alienek kis ütvefúró-fejükkel, valamint éhes arcramászó társaikkal, az emberek pedig kezdetleges lőfegyvereikkel szállnak szembe egymással. Folyamatos a küzdelem (vagy éppen a menekülés) a jeges templom termei közt, sorban hullanak mindhárom jelenlévő faj képviselői, míg végül az is kiderül, hogy a csata vége korántsem a történet befejeztét jelenti, s a zárófordulat további "Alien vs. Predator"-filmet vagy filmeket helyez kilátásba. A mottó tehát beigazolódni látszik: bármelyikük győz, mi veszítünk...

         Paul Anderson (aki csak utolsó két filmjére bővült a "jól mutató" W.S. köztes rövidítéssel) ezt megelőző pár filmjének egyike sem büszkélkedhetett átütő sikerrel, maradandó értékekkel ("Mortal Kombat", "Katona", "Halálhajó", "A kaptár"). Az "Alien vs. Predator" forgatókönyvét talán pont a vékonyka elismerés miatt nem merte más kezébe adni, dacára annak, hogy a két faj összeeresztése már jóval korábban megjelent, egy-két igen jónak mondható könyv formájában. A szokásos kliséket szép sorjában felvonultató filmnek számomra csupán két teljesen elfogadható eleme van: a díszletek hangulata és kidolgozottsága, valamint az idegen lények megjelenítése valós jelmezekben és maszkírozásban, ami a mai számítógéppel agyonrajzolt filmvilágban kellemes meglepetésként hat. Ezzel ki is merül a pozitívumok listája, ami nem túlságosan bíztató Harald Kloser zenéjének filmen kívüli meghallgatása előtt. Klosert napjaink egyik új tehetségeként tartja számon a filmipar, s bár már lassacskán negyven filmhez komponált zenét, a kevésbé ismert "13. emelet", és az idei év Emmerich-produkciója, a rendezőtől megszokott módon butácska "Holnapután" kivételével ezek jobbára német, később pedig amerikai tévéfilmekhez íródtak.

         A két (költségeket és reklámozottságot tekintve mindenképpen) szuperfilm révén Kloser végre belekóstolhatott az igazi hollywoodi zeneszerzés ízébe, s módja nyílt arra, hogy szép apránként kialakítsa a saját zenei ízlésének megfelelő hangzásvilágot, mindeközben persze ügyelve arra, hogy megfeleljen azoknak az elvárásoknak, melyeket az éppen adott produkció vezetői állítanak fel vele és a zenéjével kapcsolatban. Ha a "Holnapután" egy remek lehetőségnek számított ahhoz, hogy az addigi Emmerich-filmekhez írt David Arnold-muzsikákat alapul véve megpróbálja eltalálni a rendező általános filmzenei elképzeléseit, az "Alien vs. Predator" esetében kétségkívül jóval nehezebb dolga volt, mint kezdő álomgyáros komponistának. Lehetetlen ugyanis elvonatkoztatni a két idegen lény klasszikus értékű történeteihez írt zenéktől, s az ember joggal várhatta hát a készülő film milyenségétől függetlenül, hogy Kloser zenéje valamilyen formában visszautal majd Jerry Goldsmith "Alien"-témájának alapjaira, James Horner katonásabb, mégis jellegzetes "Aliens"-motívumaira, netán Elliot Goldenthal filmhez képest meglepően bátor, de annál meggyőzőbb monumentális káoszvilágára. (John Frizzell "Alien Resurrection" zenéjét, csakúgy, mint a filmet, nem tekintem a valódi "Alien"-trilógia szerves részének) Arról nem is beszélve, hogy az 1987-es "Predator" nem csupán, mint film vált teljesen meglepő módon klasszikussá, de Alan Silvestri élete egyik legmarkánsabb, legeredetibb főtémáját komponálta hozzá. Ehhez képest több, mint bosszantó, hogy az alig 40 percnyi zene semmilyen formában nem tartalmaz egyetlen ismerős motívumot sem. Lehet persze töprengeni azon, hogy vajon nem a filmkészítők következetessége rejlik-e az egész hátterében, s talán megpróbáltak egy teljesen különálló filmet, esetleg további filmeket gyártani, melyben a korábbi történetek eredeti figuráin kívül mellőznek minden egyéb hasonlóságot. Felesleges azonban azon töprengeni, hogy mennyit emelt volna a film csekélyke nívóján, ha az adott pillanatokban felcsendülnek a klasszikus dallamok. Sokkal jobban passzolt volna ez a zene egy olyan sci-fi alá, amelyben két, teljesen új földönkívüli faj csatázik, s akkor minden bizonnyal könnyebben elfogadjuk, hogy Kloser esetleg tényleg tehetséges zeneszerző.

         Így azonban maradt nekünk olyan háromnegyed órányi zene, melyet maximum átlagos, filmbe olvadó munkának tekinthetünk, de semmiképp sem a bíztató tehetség jelének. A harmincnyolc perc 18 különálló tételre van bontva, ami előrevetítí a rövid, félbehagyott ötletek halmazát. A nagyzenekari összevisszaság számos számítógépes effekttel van tarkítva, ami a feszültség és a pillanatnyi ijedelem kifejezésére hivatott. Teljesen megdöbbentő, hogy bár az eredeti művek alaptémáit Kloser valóban messziről kerülte, számos olyan motívum bújik meg az albumon, amelyek nyugodtan lehetnének más zeneszerzők korábbi munkáinak kimaradt tételei. Az indító "1904" egész biztosan Goldenthal valamelyik sci-fi zenéjének egy fel nem használt anyaga lehet, a dallamtalanul vészjósló vonósok, a szokásos fúvós felhangokkal tarkított csattanások és a törzsi-, illetve pergődob adta káosz legalábbis erre utal. A második "Main Theme" ugyanakkor veszít a kezdeti dinamizmusból, és az egyszerű harmóniákra épített, lassú, ünnepélyességet árasztó tétel szépnek is tűnhetne, ha nem létezne már ezerféle hasonlóan komponált és hangszerelt elődje a Media Ventures stúdiókomplexumából. A filmzeneszerzés germán professzorának (értsd: Hans Zimmernek) szinte összes tanítványa írt már ehhez foghatót, én ezt a kvázi főtémát Klaus Badeltnek tulajdonítanám, ő ugyanis az egyik leginkább beszürkült, debütáló "The Time Machine"-ja óta önálló ötletre szinte képtelen Zimmer-klón. Más Media Ventures-művekkel még a tízes "Temple" című tételben érződik (melyet nyugodtan kibonthatott volna egy percnél hosszabbra is, az album egyik legjobb pillanata ugyanis ez a tompa tónusú zongorán alapuló, sejtelmes tétel), a "History Of The World"-ben, illetve a zárótétel második felében, ahol a klasszikus ünnepélyes lezárás kedvéért erősebb kórussal támogatva ismétli meg a főtémát.

         A számos teljesen dallamtalan és kibogozhatatlan zörejkavalkádból álló tétel többnyire olyan horrorfilmek kísérőborzalmait idézi fel, amelyeket nem szívesen hallgatunk meg önmagukban. A "Predator Space Ship", a "Hanging Bodies" (mint az album egyik legmozgalmasabb tétele), a "Dark World", az "Alien Fight" vagy az "Alien Queen" mind olyan, zeneiséget alaposan háttérbe szorító effektkáosztól harsognak, melyeket Harry Manfredini, Bennett Salvay vagy Elia Cmiral mesteri szinten űz. Igaz, ők nem is törekednek másra, Kloser viszont vélhetően nem kívánta egysíkúvá összeállítani az albumot, így számos olyan tétel is szerepet kapott, melyekben jómagam James Newton Howard műveire ismertem rá. A hármas "Antarctica" az effekttömeg után leginkább az "Outbreak" vagy a "The Fugitive" hangzásához áll a legközelebb, a "The Pyramid" szintetizátoros kórussal kiegészült emelkedettsége pedig a "Waterworld"-re vagy az "Atlantis"-ra emlékeztethet. A négyes "Bouvetoya Island", a hetes "Southern Lights" és a tizennégyes "I Need This..." sejtelmes és varázslatos szépsége után vészt hirdetően felmorgó bőgők pedig az úgynevezett Shyamalan-zenéket ("The Sixth Sense", "Unbreakable", "Signs") idézi fel.

         A magam részéről a felsorolásból a már említett "Temple" mellett a kimaradt három tételt tekintem az album valóban önállónak ható részeinek. Az ötödik "Down The Tunnel" elektronikus alapra építi a masszív vonósmenetelést, s a fúvósok kitartott hangú szólama érinti leginkább a Silvestri-féle "Predator" világát, mégis, mivel sokkal inkább mai hangszerelésű és jóval mozgalmasabbnak tűnik, ez lehet az egyik olyan pont, ahol Kloser tehetsége megcsillanni látszik. A másik egyértelműen a "Weyland's End", mely tétel esetében valóban dühítő az egy percet el nem érő rövidség, pedig a film, egyszersmind az album egyik csúcspontja. Minden szerepel benne, ami egy ilyen jellegű zenében kötelező: harci dobok, ellentmondást nem tűrően emelkedő hegedűk, erős fúvósok és egyre jobban, szinte a végletekig fokozott feszültség. S bár a kusza összevisszaság horror-módra nem mindig fülbarát, az utolsó előtti "Showdown" mégis képes magával ragadni. Pláne a tételben felcsendülő furcsa ritmuskép, melyet Bernard Herrmannhoz hasonló, röviden de erőteljesen játszott vonóshangokkal alakít ki. A kiteljesedett ritmikai szekció a tétel közepén egészen varázslatos, végre hosszabban kibontott meneteléseket lehet hallani, fantasztikusan belépő kórus teszi az egész zenét még hátborzongatóbbá, ekkor kezdi el az ember igazán sajnálni, hogy nem ehhez hasonlót hallott egész idáig. Zárásként pedig kígyót meghazudtoló módon csúszómászó, igazi horror-hangulatot idéző effektköteggel búcsúzik, hogy helyet adjon a monumentális befejező tételnek, amely épp annyira idéz vissza az eddigi feszültségből, mint amennyire magasztosan ismétli meg a főtémát, kifejezve ezzel a szenvedést kísérő feloldozást.

         Nem hiszem, hogy igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy ehhez a történethet nem ártott volna az eredeti "Alien" és "Predator" motívumokat a mai kor zenei követelményeivel egyben közös egésszé gyúrni. És tulajdonképpen teljesen mindegy is, hogy maga a film végül milyenre sikerül, a filmzene egyik nagy erénye pont abban rejlik, hogy a felejthetőbb pillanatokat is képes többszörösen felülértékelni. Márpedig Harald Kloser munkája a film közben teljesen elvész, nem emelkedik ki jobban, mintha egy egyszerűbb tévés sci-fi-sorozat epizódja alatt hallanánk. A fentebb említett három tételben (no meg a hangszerelés vitathatatlan precizitásán) maximálisan érződik, hogy van valami a zeneszerzőben, ami akár későbbi produkcióiban igen komolyan megmutatkozhat majd. Ez a közel öt perc azonban édeskevés, összességében az "Alien vs. Predator" az átlagosnál is gyengébben muzsikál, s a "The Day After Tomorrow" hasonlóan erőtlen összhatását figyelembe véve hajlamos vagyok inkább más, szintén manapság felbukkanó, tehetséges zeneszerzőkre odafigyelni (lásd Jeff Danna egészen káprázatos "Resident Evil: Apocalypse" albumát). Klosert pedig rövid ismeretség után lehet, hogy jó sokáig elfelejtem.


    Tihanyi Attila
    2004.11.13.




    Tracklista:

      1. 1904 (1:15)
      2. Alien Vs. Predator Main Theme (3:28)
      3. Antarctica (2:43)
      4. Bouvetoya Island (2:08)
      5. Down the Tunnel (1:08)
      6. Hanging Bodies (1:45)
      7. Southern Lights (1:40)
      8. Predator Space Ship (1:11)
      9. The Pyramid (1:11)
    10. Temple (1:10)
    11. Dark World (2:56)
    12. History of the World (3:20)
    13. Alien Fight (3:14)
    14. I Need This (1:45)
    15. Weyland's End (0:56)
    16. Alien Queen (1:37)
    17. Showdown (3:23)
    18. The End...Or Maybe Not (3:30)



    TOVÁBBI ÉRTÉKELÉSEINK:

    Bíró Zsolt

    Dobrosi Tamás          nem értékelte

    Emesz Csaba

    Gregus Péter

    Kulics László

    Szabó Csaba




    KAPCSOLÓDÓ ANYAGOK:

    Aliens

    The Day After Tomorrow

    Predator

    Resident Evil: Apocalypse

    További kritikáink
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam