FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    War for the Planet of the Apes  Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2016-os összesítése

    Tihanyi Attila összesítése







        Csakúgy, mint két évvel ezelőtt, most is úgy álltam neki a 2016-os filmzenei megjelenések szubjektív összegzésének, hogy elolvastam az utolsó évértékelőmet, ezzel is létrehozva egy azonnali összehasonlítási alapot. A gyors konklúzió az, hogy semmivel sem volt rosszabb a tavalyi esztendő, sőt: szinte átlagon felüli mennyiségben lehet sorolni a kiemelkedő alkotásokat, gyakorlatilag minden műfajból. Annyi különbséget mindenképpen észrevettem a zenehallgatási szokásaimmal kapcsolatosan, hogy a 2015-ös évben sokkal nagyobb figyelmet szenteltem a kasszasikereknek, mint korábban. Bár továbbra sem különösebben érdekelnek a sci-fi és fantasy filmek, el kell ismernem, hogy a Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet és a Legendás állatok és megfigyelésük egyaránt kiváló zenei aláfestést kapott Michael Giacchino és James Newton Howard által, s hasonlóan remek lett John Debney átirata A dzsungel könyvéhez (amely legfőképp azért értékes mű, mert tökéletesen emeli át George Bruns eredeti dallamait), ezeket a magas színvonaltól függetlenül mégsem pörgettem túl sokszor.

        Továbbra is csak minimálisan foglalkozom a rossz vagy borítékolhatóan rossz produkciókkal - a kivételt a horror zsánere jelenti, mert azon belül tulajdonképpen mindent meghallgatok, 2016-ban azonban nem kápráztatott el senki igazán. Christopher Young nagyon hiányzik szinte minden zenei területről, főleg, ameddig olyan bivalyerős zenei produkcióra képes, mint amit a The Monkey King 2-hoz is szerzett. A hollywoodi akciózenék zömére sajnos még mindig ugyanaz a fantáziátlan ismétlődés jellemző, ami most már hosszú évek óta alapvető problémám, bár az alapokat megteremtő Hans Zimmeren is érezni, hogy talán már unja kicsit ezt a „mindegy, csak hangos legyen” mentalitást. Remek példa erre az Inferno score-ja, amely semmiképp sem nevezhető jó iránynak, de egyértelműen egyfajta elszakadás az olyan szörnyűségektől, mint amit Junkie XL-lel hozott össze a Batman Superman ellen: Az igazság hajnalához. Kifejezetten jó érzés tudni, hogy egy olyan pehelykönnyű, slágerszerű zene kapta a legrangosabb filmes elismerést, mint Justin Hurwitz Kaliforniai álomhoz írt aláfestése, főleg annak ismeretében, hogy a jazz, a swing és big band műfaja nem számít díjazási szempontból népszerűnek. Érdemein egy hajszálnyit se csökkentve az viszont tény, hogy többet hallgattam mondjuk Alexandre Desplat lényegesen dinamikusabb művét, melyet A kis kedvencek titkos életéhez szerzett, akárcsak az iTuneson kívül lényegében ismeretlennek tekinthető The Screenwriters hamisítatlan negyvenes éveket idéző score-ját is, melyet Benjamin Botkin komponált.

        És ha már iTunes: a CD-k sorsa nagyságrendekkel drámaibb irányba tart, mint ahol egy évvel ezelőtt volt. A tengerentúli postaköltségek drasztikus emelése és a tartósan magas valutaárfolyam együtt olyan, pár éve még lehetetlennek tűnő helyzetet teremtett, hogy a hazai, népszerű hipermarketek polcain szinte olcsóbban lehet hozzájutni a hétköznapi megjelenésekhez, mint ha külföldről rendelnénk. Tekintettel arra, hogy egy igencsak szűk rajongói rétegről beszélhetünk, ez az állapot a speciális és a limitált kiadványokra van a legrosszabb hatással, hiszen egyetlen forgalmazó sem fog kockáztatni 8-10 ezer forintot arra, hogy egy teljesen ismeretlen szerző albumát eladásra kínálja (és lényegében Hans Zimmeren, Steve Jablonskyn és John Williamsen kívül az összes többi komponistát ismeretlennek tekinthetjük a magyar piacon). Ráadásul maga a hanghordozó is elavultnak számít, az emberek többsége már semmilyen lejátszó eszközzel nem rendelkezik, a zenehallgatási szokások teljes mértékben átterelődtek az optikai meghajtó nélküli laptopokra és a telefonokra, tabletekre. Ennek megfelelően a digitális formátum abszolút egyeduralkodónak számít, és amikor a Spotify havi körülbelül 1500 forintos előfizetési díj mellé szinte minden aktuális megjelenést legálisan is elérhetővé tesz, nem is igazán van további létjogosultsága a CD-knek.

        E rövid bevezető után következzen az a huszonkét album, amely nekem 2016-ot jelenti.






    A nagyágyúk:


    Dario Marianelli: Kubo és a varázshúrok


        A két évvel ezelőtti Doboztrollok után most már teljes meggyőződéssel állítom, hogy Dario Marianelli művészetében az animációs filmek legalább akkora doppingot jelentenek, mint annak idején John Powellnél. A Laika stúdió legutóbbi mozijához a komponista olyan változatos, érzelemgazdag és élvezetes nagyzenekari művet szerzett, amely mindamellett, hogy egy pillanatig sem ódivatú megszólalású, rengeteg apró utalással tiszteleg olyan mesterek előtt, mint Bernard Herrmann vagy Elmer Bernstein. Az év legértékesebb zenéje.



    Alexandre Desplat: A kis kedvencek titkos élete


        Hogy a francia zeneszerző miként élte meg az egész Star Wars-univerzummal kapcsolatos sikertelen próbálkozását, arra válaszként érdemes egy pillantást vetni a 2016-os filmográfiájára: semmiképp sem csüggedt el, sőt. Romantikus komédia, dráma, kalandfilm, tévésorozat aláfestései, mind a rá jellemző magas zenei intelligenciával megkomponálva. Számomra mégis ez az akciódús, big bandes score lett a favorit, leginkább azért, mert ez a fajta megszólalásmód viszonylag ritka tőle, de ez a hangulatos, izzadságszagtól mentes végeredményen egy pillanatig sem érződik. Ráadásul nem csekély mértékben tartalmaz olyan akciódús tételeket, ahol szinte el sem hittem, hogy ez tényleg Desplat szerzeménye. Bár a film nekem csalódás volt, a zenéje tökéletesen visszaadja, milyen lehet a házi kedvencek titkos élete.



    John Ottman: X-Men - Apokalipszis


        Több zeneszerző is belekóstolt már az X-Men-sorozatba, születtek jó és kevésbé jó végeredmények, de azt hiszem, John Ottman az egész széria legerősebb zenéjét írta meg az X-Men - Apokalipszishez. Eddig is lehetett tudni, hogy a kórusra komponálás számára egyáltalán nem idegen terep, de ezt most olyan jelentőségteljes módon bizonyította, amilyenre rég hallottam már példát Hollywoodból. A filmtől függetlenül is kifogástalan nagyzenekari mű, ami számomra - a szériától teljesen távol álló zenerajongóként - óriási szerencse. Ottman nincs elhalmozva filmes munkákkal, de ha tudom, hogy három-négy évente eztán is előáll ilyen minőségű score-ral, azt mindig a legnagyobb érdeklődéssel várom majd.



    John Williams: A barátságos óriás


        Nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet Steven Spielberg családi kalandfilmje, és a hozzá született zenét is csak John Williams iránti tiszteletemből hallgattam meg. És aztán meghallgattam még egyszer, meg még egyszer, s azon kaptam magam, hogy amint véget ér, egy rosszul eső üresség lesz úrrá rajtam. Annyira tiszta, annyira ártatlan és szerethető minden hangjegye, hogy nagyon nehéz elengedni ebben a gyors és zaklatott világban. Tökéletes összefoglalója mindannak a könnyed és játékos zenei világnak, amitől Williams a valaha élt legnagyobb zeneszerzők egyike.



    Fernando Velázquez: Gernika


        Az elmúlt évek során a spanyol zeneszerző egyike lett a kedvenceimnek, James Newton Howard mellett az ő munkáira vagyok a leginkább kíváncsi, és amilyen tempóban dolgozik, szerencsére egyelőre bőséggel akad mindig valami új hallgatnivaló tőle. 2016-ban szerzett score-t animációs és kalandfilmhez, horrorhoz, fantasyhez, de mind közül a legkomolyabb a guernicai bombázás idején játszódó háborús drámához íródott. Velázquez kompozíciói általában második-harmadik hallgatásnál teljesednek ki, és ez a Gernikára hatványozottan igaz. A főként melankolikus, drámai szerzemények mellett az album a filmzenék történelmében igen ritka különlegességgel bír: a "Gernika Under the Bombs" című tétel a maga közel 25 perces játékidejével szinte egyedülálló mű, egy rendkívül összetett és érzelemdús nagyzenekari élményt jelent - ilyesmire érzésem szerint csak nagyon kevesen képesek manapság. 






    A legszebb pillanatok:


    Joel Douek: Manhattan Night


        Egy thriller, melynek főszereplője egy magándetektív és egy titokzatos nő - a legszebb film noir zenék csak úgy sorjáznak az emlékezetemben, és Joel Douek modern hangszerelésű, de mégis elegáns jazzes harmóniákkal megszólaló score-jában minden benne van, amiért a műfajt szeretni lehet. Főként zongorás és vonós kompozíciók, olykor fájdalmas trombitajáték, izgalmas, de nem tolakodó elektronikus megoldások; érdemes odafigyelni a zeneszerzőre a jövőben..



    Jerome Leroy: After Ever After



    A fiatal Jerome Leroy eleinte kiegészítő zeneszerző és hangszerelő volt főleg John Frizzell és William Ross mellett, az After Ever After zenéje pedig utóbbi klasszikus zenei megközelítésére emlékeztet. Csendes, melankolikus szerzemények egy-egy hangszer (zongora, hegedű, fuvola) kiemelt megszólalásával, melyek James Newton Howard, Marc Shaiman vagy Mark Isham legromantikusabb pillanatait idézik meg. Kár, hogy a felsorolt zeneszerzőktől mostanában ilyesmit nem hallani.



    John Swihart: First Girl I Loved


        A különös szerelmi történet score-ja egy csodálatos, álomszerű zenei utazás nagyjából azon a vonalon, amiért imádom Jonathan Elias és Cliff Martinez munkáit, vagy például a K-PAX - A belső bolygó aláfestését Edward Shearmurtól. Az alig félórányi játékidő szinte azonnal ismétlésért kiált, kifogástalan hangulatot eredményez késő esti, éjszakai zenehallgatáskor.






    A legtöbbet hallgatott albumok:


    Brian Tyler: Szemfényvesztők 2.


        Az első rész zenéjét is nagyon szerettem, de a folytatás szinte minden pillanatára tökéletes az "örömzene" kifejezés. Az egyszerű, könnyen megjegyezhető főtéma mellett zseniális akciózenék és szinte szünet nélkül érkező, aprólékosan kidolgozott megoldások, olykor pedig a hetvenes éveket idéző hangszerelés tették az albumot nálam 2016 legtöbbet végighallgatott filmzenéjévé. A "The Setup" című tétel önmagában is egy káprázatos szerzemény, Brian Tyler mintha élvezné, hogy kiszakadt a nagyzenekari osztinátók végeláthatatlan tengeréből.



    Danny Elfman: A lány a vonaton


        Mindig is szerettem a nem szokványos Elfman-zenéket, a feszült hangulatú thrillerekhez írt szerzeményeit különösen, még ha elég régen is hallhattunk tőle ilyesmit. A lány a vonaton score-ja viszont pontosan ilyen: zaklatott, kiszámíthatatlan, pont, mint egy kellemetlen álom, amiből még nem tudod, hogy felébredtél-e már. Zeneileg semmiképpen sem mérföldkő, inkább egy hosszú utazás, ami nem a konkrét figyelmet igényli, hanem az egyéb zajokat utasítja maga mögé, és alig észrevehetően, de megrezegteti a belső nyugalmat. Késő esti vonatutakon hibátlan aláfestés, ezt rengetegszer teszteltem 2016-ban.



    Steve Jablonsky: Mélytengeri pokol


        Miután a szerzőtől a Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból zenéjét a magam által meghatározott nyolcperces türelmi idő letelte után úgy taszítottam el magamtól, mint valami romlott ételt (lényegében az is), Peter Berg Mélytengeri pokol című filmjének aláfestése egy igen érdekes reakciót váltott ki belőlem: kifejezetten tetszett. Sőt, többször is szándékosan álltam neki újbóli meghallgatásának, ami eddig szerintem egyetlen Jablonsky-darabra sem volt jellemző. A szerző elengedett minden zenekari imitációt, és egy száraz, fenyegető és a játékidő zömében egy jó értelemben véve lélektelen elektronikus score-t állított össze. A mozi nélkül is pontosan el tudtam képzelni egy monstre fúrótorony minden alkatrészét, és csak dicsérni tudom ezt a dühös, könyörtelen, folyamatosan lüktető aláfestést (amely nem mellékesen a filmet is megfelelően kiszolgálta). Az év meglepetéseként gondolok erre a darabra.



    Paul Haslinger: Halt and Catch Fire - CTRL nélkül


        A számítógépes programozókról szóló sorozat a harmadik évadnál jár már, a Lakeshore Records pedig most jelentette meg a legjobb zenei pillanatokat tartalmazó összeállítást. Az osztrák zeneszerző eddigi munkái nálam nagyjából az élvezhetetlen kategóriába tartoznak, ami annak fényében igazán furcsa, hogy a nyolcvanas évek végén az általam is nagyra tartott Tangerine Dream zenekar tagja volt, pont abban az időszakban, amikor a csapat filmzenei fronton rengeteget alkotott. Haslinger szólókarrierjén ez nem érződött, egészen mostanáig: ez a sorozatzene az együttes legjobb analóg szintetizátoros megoldásait idézi fel, mintha legalább harminc évet ugrottunk volna vissza az időben. Szerencsére a mai technika kristálytisztává varázsolja ezeket a szerzeményeket, így ez az album lett számomra 2016 legjobb Tangerine Dream-zenéje.



    Michael Andrews: Agydopping naplók


        Mindig is furcsán gondoltam a zeneszerzőre, hiszen filmes karrierje egy a maga nemében egyedülállóan barátságtalan hangulatú elektronikus művel indult, amelyet a Donnie Darkóhoz szerzett, ám ezt követően szinte csak vállalhatatlan szemetek stáblistáján bukkant fel a neve (2016-ban például a Nagyfater elszabadul című minősíthetetlen produkciónál is). Ezzel szemben az Agydopping naplók aláfestése egy igazán korrekt, hangulatos thrillerzene abból a kiszámíthatatlan, merengő világból, amelyre a hosszan elnyújtott szintis szőnyegek, üveghangok, tompított zongora és szinuszos hangok jellemzőek. Helyenként van olyan zavaró és kellemetlen, mint a Donnie Darko zenéjének hasonló pillanatai, és bár ahhoz a műhöz nem ér fel, kétségtelenül egy izgalmas munka, amely szintén nagyon sokszor pörgött le nálam a megismerését követően.






    "Van benne valami":


    Lorne Balfe: 13 óra: Bengázi titkos katonái


        A Zimmer-tanítványok közül egy ideje az ő munkáira figyelek oda a leginkább, mert úgy gondolom, hogy kezd kialakulni egy igazán megbízható, nem minden áron a sablonok szerint dolgozó zenei világa, amely egyre többször okoz igazán kellemes pillanatokat. A Michael Bay akciófilmjéhez írt score-ja leginkább azért érdekelt, mert kíváncsi voltam, hogy az egyébként más projektek miatt elfoglalt Jablonsky szokásos megoldásait hallom-e majd vissza, vagy Balfe ad valami másfajta megközelítést a mozihoz. Utóbbi jött be, méghozzá nem is kicsit: egy teljesen szokatlan akciózene nagyon sok, inkább más műfajokra jellemző elektronikus megoldással, klisészerű, de még épp nem zavaró formulákkal és a "Calling Home" révén egy csodaszép tétellel.



    Junkie XL: Distance Between Dreams


        Előbb vagy utóbb úgyis eldönti majd, hogy melyik nevén szeretne érvényesülni a filmiparban, addig is itt egy lemez, amely sokkal inkább Junkie XL, mint Tom Holkenborg. A holland művész a kétezres évek elejétől számít az elektronikus könnyűzenei műfaj egyik meghatározó alakjának, és mivel a Distance Between Dreams aláfestése szinte egyáltalán nem szólaltat meg hagyományos hangszert, így nem kifejezetten filmzeneként, hanem szerzői albumként állok hozzá. A downtempo, a new age, az ambient és az IDM stílusjegyei vonulnak fel a viszonylag hosszú trackek során, az Orbital, a The Future Sound of London, illetve a jelenből például a Solar Fields zenéivel egyenértékű darab, a műfaj szerelmeseinek, így nekem is igen kellemes hallgatnivaló.



    Dominic Lewis: Pénzes cápa


        A Pénzes cápa score-ja is inkább ötleteiben erős, mint hogy zeneileg kiemelkedő műről beszéljünk, és ahogy szerkesztőtársam is említette az erről szóló írásában, a jelenetek alatti hatása, valamint a létrejöttéhez szükséges kísérletezés teszi említésre méltóvá. Az a fajta kellemes, elég sok pillanatában újszerűnek és változatosnak mondható zene, amelyet bármikor elő lehet venni, és a háttérben végigpörgetni.



    David Buckley & John Ottman: Rendes fickók


        Eleinte úgy gondoltam, hogy ez a kollaboráció kreatív különbözőségek miatt jöhetett létre, ám később kiderült, hogy eleve ketten készültek Shane Black akcióvígjátékához, az pedig különösen érdekes, hogy a hetvenes évek zsarufilmjeinek markáns zenei stílusjegyei tulajdonképpen mindkét zeneszerzőtől szokatlanok. Ehhez képest a feladatot makulátlanul teljesítették, és noha nyilván nem beszélhetünk olyan végeredményről, ami akár egy pillanatig is felvenné a versenyt Lalo Schifrin vagy Don Ellis klasszikusaival, de nagyon jó érzés ilyen jazzes, funkys, lazára vett zenét hallgatni.






    Az előkerült kincsek:


    Thomas Newman: Less Than Zero (1987)


        A filmzenékkel való ismerkedésem első pár évében intenzíven próbáltam felfedezni a kedvenc komponistáim teljes munkásságát, így hamar kialakult egy „kiadatlan bakancslista” azokból a darabokból, amelyek csak valamilyen promó vagy bootleg formájában voltak elérhetőek. Azonban a különféle kiadóknak hála ez a lista fokozatosan rövidül, míg végül már csak három tétel maradt rajta - egészen mostanáig. Thomas Newman drámai műve egyrészről a nyolcvanas évek zenei atmoszférájának, hangszeres megoldásainak és hangszíneinek a tökéletes leképezése, másrészről egyszerre fejezi ki a Beverly Hills-i nyüzsgést, a kábítószerfüggőség következményeit, a napfényt és az árnyékot. Egy csodálatos könnyűzenei élmény, azon kevés 2016-os kiadvány egyike, amelyre a megjelenés pillanatában adtam le a rendelést, pillanatnyi anyagi helyzetemtől teljesen függetlenül.



    Harold Faltermeyer: Beverly Hills-i zsaru 2. (1987)


        Ez az album is már nagyon régóta megérdemelt egy rendes megjelenést, a német komponista főtémája a mai napig egyike annak a pár instrumentális szerzeménynek, amely állandó résztvevője a magyar rádiók lejátszási listáinak. A két rész zenéje egyszerre jelent meg, ám valamiért a második sokkal közelebb áll a szívemhez, és a filmtől függetlenül igen különös érzés megtapasztalni, mennyire távol áll a játékosságtól Faltermeyer kompozícióinak nagy része. Titkon pedig remélem, hogy idővel megérkezik a Top Gun és a Fletch aláfestése is. 



    Marco Beltrami: Pokolfajzat (2004)

    Egy időben sláger volt szapulni a Varése Sarabande megjelenéseinek karcsú játékidejét, szinte minden fontosabb filmzene esetében azonnal fel lehetett sorolni egy tucat tételt, amely a képek alatt meghatározó erejű volt, a kiadásról azonban lemaradt. Számomra a legborzasztóbb példa minderre a Pokolfajzat zenéje volt, amelyet a mai napig Beltrami egyik legjobbjának tartok, de az eredeti 45 perc pusztán csak ízelítőül szolgált. A kiadó azonban javította ezt a hibáját, és szinte a teljes anyagot megjelentette két lemezen, a legnagyobb örömömre.
        


    Charles Bernstein: Stephen King: Cujo (1983)


        Bernstein tekintélyes filmográfiával rendelkezik, de mivel ezek legtöbbje televíziós produkció, nem sűrűn lehet számítani új megjelenésre. A Stephen King: Cujo score-ja egyike e ritka kivételeknek, ráadásul egy olyan szimfonikus zenekari aláfestés, amely közvetlenül Freddy Krueger színre lépése előtt íródott, és voltaképpen az utolsó olyan műve, amelyet még nem a szintetizátorok világában alkotott meg. Hamisítatlan nyolcvanas évekbeli zene, amikor még az underscore fogalma szinte ismeretlen volt, és a tételek szinte szóról szóra elmesélték a történetet.



    Ron Jones és Walter Murphy: Family Guy: Movement 1 (2008-2009)


        A sorozat rajongójaként nyugodtan írhatom, hogy ez az összeállítás egy csodálatos ajándék, a két, egyébként veteránnak számító komponista őrületes big bandes, swinges, helyenként pedig meglepő erejű szimfonikus akciózenei kompozíciói a széria állandó minőségű csúcspontjai. Harsány, de izgalmas rézfúvós arrange-ok, széles érzelmi skálán mozgó vonóskíséretek, a komolytalan tartalmú epizódok tökéletes ellenpontjai ezek a tételek, és bár az animációs filmek aláfestéseire jellemző gyors hangulatváltakozás és izgága hangszerelés itt is jelen van, a műfaji adottságoknak köszönhetően könnyed, laza, életigenlő muzsikákról beszélhetünk. Jelen kiadvány az első négy évad legjobb zenei momentumait foglalja össze, nagyon bízom benne, hogy hamarosan jön a többi is.












    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory

  • Filmzenékről röviden
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam