FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations  Jesse Stone - The Ultimate Collection
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2016-os összesítése

    Pavlics Tamás összesítése







    2016 - Semmi maradandó

        A fenti kis cím persze költői túlzás, mivel 2016 közel sem volt olyan gyalázatos sem filmes, sem pedig filmzenei szempontból, mint 2009 vagy 2013, mindazonáltal kevés olyan albumhoz volt szerencsém, amelyet nagy valószínűséggel a későbbiekben is előveszek, és gyakran lepörgetek. Viszont rengeteg olyan született, amelyek részeikben nagyszerűek - vagy legalábbis kellemesek - voltak, az a bizonyos plusz számomra mégis hiányzott belőlük. Csalódásoktól sem volt mentes 2016 (a kellemetlenek egy picivel talán a kellemes meglepetések fölé kerekedtek), azt viszont örömmel konstatáltam, hogy egy olyan kedvencem, mint Alexandre Desplat, kezd visszatérni régi önmagához, vagy hogy James Newton Howard - akinek minden érdeme és tehetsége ellenére csak 2016-ban váltam igazán a rajongójává - végérvényesen megtalálta azt a terepet, ahol kiélheti rátermettségét. Michael Giacchino beállt egy biztonsági szintre, míg Hans Zimmer lazított egyet a világ körül (amit 2017-ben is folytat), a mi legnagyobb örömünkre. John Powell várva várt visszatérése viszont elmaradt, a Junkie XL nevezetű lufi is látványosan kipukkadt, Danny Elfman mintha látványosan tojna a stílusát kedvelőkre, és inkább új hangját keresi, miközben az oldalvonalról egy bizonyos Matthew Margeson kezd feltörni. Szóval az elmúlt egy év számtalan érdekes mozzanatot hozott a műfaj rajongóinak, amelyek hatását talán majd csak a későbbiekben fogjuk érezni.






    2016 legjobbjai:


    Míg az elmúlt esztendőkben gond nélkül - vagy legalábbis vért izzadva - sikerült összehoznom egy top 10-es listát, most még az alábbi 5-öst is nehezemre esett, de úgy láttam, hogy a valóban zseniális - avagy a jónál valamivel jobb - albumok nem léptek egymás sarkára az évben. Amelyek viszont eme VIP-részlegbe kerültek, garantáltan velem maradnak még nagyon sokáig.



    1. James Newton Howard: Legendás állatok és megfigyelésük


        Amikor megtudtam, hogy Howard szerzi a Harry Potter-spin-off aláfestését, egyből örömujjongásban törtem ki, miután pedig többször is lepörgött az album, csak még inkább fülig ért a szám. A szerző a széria egyik legjobb, legszebb és legösszetettebb muzsikáját szállította, temérdek motívummal, amelyek mégsem lépnek egymás nyakára, mindezt gazdagon hangszerelve, amelyben megtalálható John Williams eredeti zenéinek a DNS-e is. Szó szerint elvarázsolt, és remélem, hogy Howard a folytatásoknál sem adja majd alább.



    2. John Ottman: X-Men - Apokalipszis


        Az ilyen munkák miatt sajnálom, hogy a komponista ritkán jut tűzközelbe. Harmadik nekifutása a mutánsok kalandjainak a sorozat leggrandiózusabb, ugyanakkor a legmasszívabb darabja is lett. Egymást követik a jobbnál jobb tételek itt is, ami garantálja, hogy Ottman művének minden szépségét fokozatosan fedezzük fel.



    3. Justin Hurwitz: Kaliforniai álom


        Gyerekkorom óta kedvelem a musicaleket, az azokból fakadó naivitást és életörömöt, avagy ezen jellegzetességek kigúnyolását. Nagyon kellett már azonban a zsánernek egy újabb gyöngyszem, ahelyett, hogy az évtizedek óta ismert slágereket adják elő újra meg újra. Justin Hurwitz és a rendező, Damien Chazelle a Whiplash után pedig egy igazi boldogságbombát raktak a nézők és a zenekedvelők elé, amely valószínűleg azoknak is a filmzene - vagy épp a jazz - irányába tereli a figyelmét, akiket a műfaj eddig hidegen hagyott. Ez pedig a legnagyobb érdem, amit zene a magáénak tudhat.



    4. Mike Higham, Matthew Margeson: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei


        Már régóta vágytam arra, hogy kedvenc rendezőm, Tim Burton aktuális műve alatt egy egyszerre baljós, mégis kalandos score szólaljon meg. Legnagyobb meglepetésemre ezt a hiányt nem a rendező házi zeneszerzője, Danny Elfman, hanem a Hans Zimmer-istállóból kitörni látszó Margeson és a rendre Elfman keze alá dolgozó Higham látták el. Persze Elfman legjobbjaitól messze van - ahogy már maga Elfman is - de múltidézésnek tökéletes.



    5. Abel Korzeniowski: Éjszakai ragadozók


        Pont olyan, mint egy Tom Ford öltöny: elegáns, egyből magára vonja a figyelmet, mégsem hivalkodó. Korzeniowski sokadjára bizonyítja rátermettségét, ezúttal pedig John Barry szellemét sikerült megidéznie ebben a melodramatikus score-ban. Igazi régi vágású zene, amilyet ritkán hallani manapság.






    2016 minőségi albumai:


    Szépek voltak és jók, helyenként igazán zseniálisak, valahogy mégsem álltak össze kerek egésszé, nem éreztem késztetést arra, hogy egyből lepörögjön az adott album, vagy ha igen, akkor is csak bizonyos részei. Az alább felsoroltakra tipikusan illik a "részleteiben jobb, mint összességében" kifejezés, de ha halhatatlan művekké nem is feltétlenül válnak, rengeteg élvezetes percet okoztak.



    Michael Giacchino: Zootropolis - Állati nagy balhé


        A szerző ismét elképesztő évet tudhatott magáénak, és ezúttal sem maradt ki a repertoárból egy könnyed animációsfilm-zenéje, amely Giacchino első műve a Disney számára. Talán ezért sem olyan egységes és maradandó, mint a korábbi Pixar-zenéi, de így is az állatsereglethez méltóan sokszínű és játékos score született.



    Michael Giacchino: Star Trek: Mindenen túl


        Kevésbé markáns, mint az első két űrkaland zenéje, de Giacchino rutinossága a Star Trek-univerzumban szerencsére egyszer sem teszi manírossá vagy unottá a score-t.



    Ramin Djawadi: Westworld


        Djawadi jelenleg joggal a legnépszerűbb komponista a sorozatok világában, és erre a Westworld zenéje kiváló példa. A klasszikus rockballadák instrumentális átiratai mellett a westernhangulatot is remekül visszaadják szerzeményei, az album mégis inkább részleteiben nyűgözött le.



    Jóhann Jóhannsson: Érkezés


        A komponista eddig sem a könnyen fogyasztható zenéiről volt híres, ám Denis Villeneuve sci-fijéhez minden eddiginél megterhelőbb, atmoszférikus score-t álmodott meg. Pont ezért inkább a képek alatt működik igazán műve, de ettől függetlenül egy rendkívül sajátos aláfestés, amelyet vétek lenne kihagyni.



    James Horner, Simon Franglen: A hét mesterlövész


        A Mélyütés kapcsán azért reméltem, hogy Horner "posztumusz albuma" valamivel közelebb fog állni a néhai komponista jól ismert stílusához, és szerencse a szerencsétlenségben, hogy így is történt. Ebben persze Franglennek is vastagon szerepe volt, aki a hangjegyeken keresztül - ha nem is tökéletes, de - méltó búcsút prezentált Hornernek.



    Dario Marianelli: Kubo és a varázshúrok


        Már másodjára szerepel Marianelli egy év végi összegzésemben, annak ellenére, hogy közel sem tartozik a kedvenceim közé, de meg kell hagyni, hogy varázslatos zenét alkotott a stop-motion meséhez, ha nem is olyat, amelyet gyakran veszek majd elő.



    Steven Price: Öngyilkos osztag


        A szerzőre jellemző, hogy egy hatásos nyitány után az utolsó harmadban mutatja meg, hogy mit is tud igazán. Ez a DC katasztrofális képregényfilmje esetében sem történt másként, és ugyan kevésbé markáns, mint ezt megelőző munkái, még így is bőven kitűnik a 2016-os mezőnyből.



    Matthew Margeson: Eddie, a sas


        Talán ez az album a legfőbb bizonyíték arra, hogy Margesonra érdemes lesz odafigyelni a későbbiekben. Igazi időutazás a score a nyolcvanas évek szintipop érájába, nyugodtan oda lehet tenni Hans Zimmer Jég veled!-hez írt művéhez.



    Bear McCeary: Cloverfield Lane 10


        A sorozatzenék koronázatlan királyának már nagyon kijárt, hogy egy nagyobb filmhez szerezzen zenét, a Cloverfield-spin-off pedig tökéletes megmérettetés volt a számára: feszült, izgalmas thrillerzene, amelyhez hasonlót ritkán hallani manapság.



    Alexandre Deslat: A mélység kalandora


        Lehetne azt mondani, hogy tipikus Desplat-mű, mivel hiányzik belőle az érdemi újdonság, azonban a rendező, Jérome Salle továbbra is érti, hogy hogyan sarkallja a komponistát jobbnál jobb teljesítményre, és miként hagyassa el vele azokat a manírokat, amelyeket manapság magára szedett. Soha rosszabbat!



    Alexandre Desplat: A kis kedvencek titkos élete


        Ha pedig a manírok elhagyása Desplat kapcsán szóba került, itt a rá jellemző stílust is mellőzte, és egy olyan big bandes munkával állt elő, amely tökéletesen megidézi a klasszikus Carl Stalling-muzsikákat. Nem ér fel Desplat többi animációs filmhez írt zenéjéhez, kevésbé konzekvens azokhoz képest, de a kételkedőknek és a rajongóknak is új oldalát mutathatta meg.



    James Newton Howard: A Vadász és a Jégkirálynő


        Bámulatos, hogy Howard úgy készített korábbi remekművéhez folytatást, hogy arra nem a témák visszahozása, hanem a hangszerelés utal. Ezúttal nem voltak olyan kiemelkedő és változatos momentumok, mint a Hófehér és a vadász esetében, de pont ezért egységesebb is annál.



    Thomas Newman: Utazók


        A sci-fi nem az a műfaj, amely kapcsán Newmanre gondolnék először, de a komponista ezúttal is sikeresen rám cáfolt. Az érdemi újdonság persze hiányzik, de mégis bravúros, ahogy a zenekart és a különböző számítógépes hangokat vegyíti művében, mely a WALL-E-hoz írt score-ja érettebb kistestvérének felel meg.






    2016 kellemes meglepetései:


    Rupert Gregson-Williams: A fegyvertelen katona


        Talán már sosem derül ki, hogy milyen zenét szerzett volna az utolsó pillanatban menesztett John Debney, de az ifjabb Gregson-Williams úgy állt elő egy rendkívül élvezetes score-ral, hogy közben a Hans Zimmer közeli komponistákra jellemző paneleket járatta a csúcsra. Mégis tökéletesen kiegészíti Mel Gibson pátosszal telített moziját, talán pont ezért.



    Henry Jackman: Amerika Kapitány: Polgárháború


        Ez némileg kakukktojás, mivel nem egy kiemelkedő zenéről van szó, azonban Jackman az előző Amerika Kapitány-mozi effektzörejei után abszolút meglepett egy ilyen klasszikus hangszerelésű művel, amelyben még maradandóbb motívumok is akadnak. Persze az effajta zenék Alan Silvestrinek még mindig jobban mennek, de ezért most a komponistának nincs miért szégyenkeznie.






    2016 legnagyobb csalódásai:


    A filmekhez hasonlóan a zenékkel szemben sem igyekszem előzetes elvárásokat támasztani, hogy a csalódásokat elkerüljem. Előfordul azonban, hogy ez még így is elkerülhetetlen, 2016-ban pedig nem egyszer a legnagyobbaktól voltam kénytelen elviselni a pofonokat.



    John Powell, David Buckley: Jason Bourne


        Rendkívül örültem, amikor kiderült, hogy Powell visszatér az amnéziás kém kalandjaihoz, annak ellenére is, hogy már a harmadik rész zenéje is az elődök remixelt változata volt, annak viszont parádés. Legrosszabb esetben ilyenre számítottam, azonban a tucat akciózenéiről elhíresült David Buckley felbukkanása nem sok jót sejtetett, és sajnos az ő jelenléte bizonyult az erősebbnek. Ami karaktere volt az aláfestésnek, azt az előző részekből emelték át, ám ez jelen esetben édeskevésnek bizonyult egy emlékezetes, adrenalinpumpáló score-hoz, és szomorú, hogy a széria zenei alapjait lefektető komponista a sorozat leggyengébb zenéjében működött közre.



    Junkie XL: Deadpool


        Az elmúlt évek egyik legfelkapottabb szerzőjét nem említeném a legnagyobbak között, de számos olyan albummal állt elő ezt megelőzően, amelyek rendre megfordulnak a lejátszómban, ebből kifolyólag joggal számítottam egy legalább kellemes szintű szuperhősmuzsikára. Ehhez képest egy teljesen jellegtelen, mindenfajta karaktertől mentes score-t kaptam, ami egy olyan karakán antihőshöz, mint Deadpool, a legkevésbé sem passzol.



    Hans Zimmer: Inferno


        Ha nem lett volna két nagyszerű előd, akkor csak egy érdekes kísérletnek könyveltem volna el Zimmer és két társszerzője harmadik jelképkutatását, így azonban pont az elődök klasszicista bája veszett el eme újabb elektronikus thrillermuzsikából. Ha csalódott is vagyok, haragudni mégsem tudok Zimmerékre.






    2016 filmzenei eseménye:


    Hans Zimmer koncert Budapesten


        Mégpedig ama felejthetetlen élményért, hogy a filmzeneszerzés rocksztárja világkörüli turnéra indult, és hazánkat is megajándékozta egy olyan koncerttel, amely után csoda, hogy a Papp László Sportaréna falai még a helyükön állnak. Mértani pontossággal megtervezett és kivitelezett, igazi örömzenélés, valamint egy ragyogó életpálya tökéletes összegzése volt ez, amelyért csak hálás lehet az ember.






    2016 vesztesei:


    Alexandre Desplat és Michael Giacchino, valamint a Zsivány Egyes


        A Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet lett az első olyan Star Wars-mozi, amelyhez nem John Williams szerzett zenét, így a nyomdokába lépő komponista nemcsak hatalmas elvárásnak kellett, hogy megfeleljen, hanem ezzel együtt óriási lehetőséget is kapott, hogy a műfaj csúcsának tartott széria zenei világához hozzátehesse a magáét. Ez a művész első körben Alexandre Desplat volt, azonban a folyamatos újraforgatások és -vágások végett az utolsó pillanatban otthagyta a produkciót egyéb teendői miatt, s jött a helyére Giacchino, akinek kevesebb mint egy hónapja volt a teljes zene megírására. Így előbbi egy életre szóló lehetőségtől esett el, utóbbi pedig értelemszerűen nem teljesítménye legjavát tudta nyújtani, ami Giacchinótól elvárhatóan viszont még így is maximálisan korrekt végeredményt szült, de Star Wars-zeneként fájdalmasan elvérzett.






    2016 legjobb nem filmzenei albuma:


    Jóhann Jóhannsson: Orphée


        Úgy gondoltam, hogy az izlandi komponista eme remekművéről is muszáj szót ejtenem, már csak azért is, mert a fent felsorolt albumok között mindenképpen előkelő helyen szerepelne. Jóhannsson filmzenei munkássága ihlette az albumot, és egy nagyon kellemes, melankolikus mű lett a végeredmény. Nem csodálkoznék, ha egyes darabjai később filmek alatt is felbukkannának.






    Albumok, amelyek többek is lehettek volna:


    Daniel Pemberton: Mal de Pierres


        A 2015-ös év nagy felfedezettje egy líraibb oldalát mutatta meg ebben az Alexandre Desplat munkásságát idéző score-ban. Az kijelenthető, hogy Desplat-nak ez még mindig jobban megy, ugyanakkor Pemberton sem vallott szégyent, és jó volt hallani, hogy nem skatulyázza be magát az oldschool akciózenék terepére, ugyanakkor van még hová fejlődnie.



    Blake Neely: Flash - A Villám: 2. évad


        2015 legjobb sorozatzenéjét szállította Neely, ehhez képest a második szezon zenéje visszalépés. Kevésbé átütő, kevesebb az újdonság vagy a remek megoldás a korábbiakhoz képest, de a komponista bokros teendőit látva (párhuzamosan több sorozat zenéjéért felel) ez még mindig egy ragyogó teljesítmény.



    Marco Beltrami: Egyiptom istenei


        Egyrészt örömteli, hogy Beltrami egy ókori fantasyhez szerzett zenét (még ha a film minősége gyalázatos is), másrészt viszont sajnálatos, hogy nem tudott felérni Jerry Goldsmith és Alan Silvestri A múmia első két részéhez írt kompozícióihoz, miközben az ígéret meg lenne a score-ban. Ha azonban több ehhez hasonlatos lehetőséget kapna, bizonyosan elő tudna rukkolni valami emlékezetessel.






    Albumok, amelyeknél a kevesebb több lett volna:


    Michael Giacchino: Doctor Strange


        A legtöbben az első igazán színvonalas score-nak kiáltották ki a Marvel történetében, és Giacchino virtuozitása ezúttal is megkérdőjelezhetetlen, ám a zenekar játékát sokszor annyira túltolta, hogy az inkább már elvett, semmint hozzáadott a zenéhez. Ezzel a szerző legjobb szuperhőszenéje továbbra is A hihetetlen családé maradt.



    Mark Mancina és különféle előadók: Vaiana


        Örvendetes, hogy Mancina sok év után ismét hallatott magáról, de itt hatványozottabban érvényesül, amit az imént írtam: a betétdalokkal és az ezzel megnövekvő játékidővel a hallgató lényegesen többet kap a maoi világból annál, mint ami még jólesne neki.






    2016 legjobb főtémái:


    Vesszőparipámat jelentik a különböző motívumok a zenékben, mert mindig remek fogódzót adnak egy-egy album megismeréséhez. 2016-ban talán nem volt belőlük annyi vagy olyan maradandó, de mindenképpen születtek emlékezetes darabok.



    1. James Newton Howard: "A Man and His Beasts" (Legendás állatok és megfigyelésük)


        Ugyan számtalanszor felbukkan részleteiben az albumon, teljes egészében csak az exkluzív kiadáson szerepel. Howard tökéletesen idomult a klasszikus Harry Potter-témához, mégis teljesen új utat járt be ebben a kórussal tarkított, jazzes betétben végződő szvitben, amelynek a párdarabja ("Kowalski Rag") nem kevésbé zseniális.



    2. John Ottman: Apocalypse (X-Men - Apokalipszis)


        Az az érdekes helyzet állt elő, hogy ez a nagy ívű kórusos mű önmagában kevésbé emlékezetes - hiába idézi meg David Arnold Csillagkapuhoz írt zenéjét -, viszont az albumot parazita módjára fertőzi meg, és érzékelteti tökéletesen az antagonista fenyegető jelenlétét.



    3. Thomas Newman: "Nobody's Fine" (Szenilla nyomában)


        A szerző vonzalmát az egzotikus hangszerekhez mindig is nagyra tudtam értékelni, a szabadságvággyal megáldott polip egyszerre játékos és akciódús motívumában pedig visszaköszönnek Newman James Bond-filmek alatt felszedett tapasztalatai is, ezzel egy egyszerre friss, mégis nagyon rá jellemző témát alkotva, amely a score legmarkánsabb alappillérévé lépett elő.



    4. Michael Giacchino: "The Imperial Suit" (Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet)


        Giacchinónak a rendelkezésére álló kevés idő ellenére sikerült motívumokkal telepakolnia a Star Wars-spin-off zenéjét, de érdemben csak az új birodalmi témát sikerült kifejtenie. Értelemszerűen John Williams klasszikus birodalmi indulójától elmarad kompozíciója, de remekül használja fel annak zenei DNS-ét ebben a nem kevésbé fenyegető, mégis tiszteletet parancsoló témában.



    5. Steven Price: "Task Force X" (Öngyilkos osztag)


        Nehéz már igazán újat mutatni szuperhőstémák tekintetében, és ez Price-nak sem sikerült. Mégis egy könnyen fülbe mászó, hősies motívum lett a jussa a képregényes piszkos tizenkettőnek.






    Az év pótlása :


    Daniel Pemberton munkássága


    2015-ben Az U.N.C.L.E. embere zenéjét követően mindenki azon csodálkozott, hogy hol volt ez a Pemberton gyerek idáig. Éppen ezért ástam bele jobban magam eddigi munkásságába, és az olyan korai tévés munkáit hallgatva, mint a Dirk Gently, a Desperate Romantics vagy a The Awakening score-ja, sikerült hamar a szívembe zárnom, hovatovább a rajongójává válnom. Említett munkái a bizonyítékok rá, hogy nemcsak tehetséges, de egy friss hangot képvisel a jelenlegi zeneszerzői palettán, és a továbbiakban is érdemes lesz rá odafigyelni.






    2016 legjobb betétdalai:


    1. Regina Spector: "While My Guitar Gently Weeps" (Kubo és a varázshúrok)


        Magasan 2016 legjobb betétdala, amely tökéletesen kiegészíti - avagy betetőzi - Dario Marianelli egzotikus score-ját.



    2. Florence and the Machine: "Wish That You Were Here" (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei)


        A dal legnagyobb problémája, hogy nem kapott helyet az albumon, pedig a Florence and the Machine éteri hangzása tökéletesen passzol mind a score-hoz, mind a zenekar eddigi munkásságához.



    3. Halsey: "Castle" (A Vadász és a Jégkirálynő)


        Ugyan meg sem közelíti a fent is említett Florence and the Machine-nak az első részhez, azaz a Hófehér és a vadászhoz készített grandiózus számát, de ez vélhetően nem is volt tervben. Ettől függetlenül egy dinamikus, maradandó nóta született ezúttal is.






    2016 legjobb tételei:


    Dominic Lewis: "Opening Bell" (Pénzes cápa)


        Az album ugyan egy kellemes, de mégis feledhető elektronikus score, a nyitótrack megadja az alaphangulatot: feszes, pergő és dinamikus egyszerre, ahogy azt egy ilyen score-tól elvárja az ember.



    Bear McCreary: "Michelle" (Cloverfield Lane 10)


        Az első pillanattól kezdve fülbemászó, ezzel együtt végtelenül feszült és rideg thrillerzene ez a vonósokra építkező, klasszikusokat idéző track, mely tökéletes alapja az egész score-nak.



    Danny Elfman: "Something's Not Right" (A lány a vonaton)


        Az ember első hallásra azt hinné, hogy Jonny Greenwod vagy a Trent Reznor-Atticus Ross páros ismét elszabadult a hamis zongorát és a nyúzott elektronikus gitárt hallgatva, azonban Elfman a káoszban is megtalálta a szépséget.



    Michael Giacchino: "Jumbo Pop Hustle" (Zootropolis - Állati nagy balhé)


        Gyermekien bájos, ahogy Giacchino ezt a csilingelő, jazzes tracket felépíti, és vegyíti az egzotikus ütősökkel, egy szempillantás alatt elérve ezzel, hogy az ember jobb kedvre derüljön.



    Ramin Djawadi: "The Light of Seven" (Trónok harca: 6. évad)


        A maffiafilmek leszámolásai alatt a filmesek rendre operaáriákat használnak, de ez Westeros világában kivitelezhetetlen lenne. Djawadi ehelyett írt egy szépen lassan felépülő, gyerekvokálra épülő, baljós mesterművet, amely okkal nyerte el még a laikusok dicsérő szavait is.



    Alexandre Desplat: "Hijack" (A kis kedvencek titkos élete)


        Mintha Carl Stalling valamelyik klasszikus Bolondos dallamok-epizódhoz írt szerzeménye szólna, amelyben a zenekar olyan intenzitással és hangsúlyosan játszik, hogy az lényegében az effekteket és a szereplők hangját is helyettesíti.



    Dario Marianelli: "Story Time" (Kubo és a varázshúrok)


        A komponista tökéletesen leképezte zeneileg a track címét, és úgy érzi az ember, mintha maga is a vuhsziák földjén hallgatna egy régi mesét.



    Thomas Newman: "Robot Questions" (Utazók)


        Newman nem éppen az akciózenéiről híres, de rendkívül egyedi, ahogy a különböző számítógépes hangokat vegyíti a zongora dallamaival.



    Abel Korzeniowski: "Mothers" (Éjszakai ragadozók)


        Az egész album sugározza magából az eleganciát, de a "Mothers" vonósai leírhatatlanul szépséget varázsolnak a hallgató elé.



    Mike Higham, Matthew Margeson: "Hollow Attack" (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei)


        A score abszolút csúcspontja, amelyben Margeson a Remote Controlnál szerzett akciórutinja tökéletesen vegyül Danny Elfman - itt Higham által képviselt - gótikus stílusával.



    John Debney: "The Red Flower" (A dzsungel könyve)


        Ugyan az albumon jócskán vannak nagy ívű tételek, sőt, ennél grandiózusabbak is, de bravúros, ahogy ebben a fenyegető kórussal tarkított trackben vegyülnek a klasszikus film tételei Debney motívumaival.



    Ramin Djawadi: "Nitro Heist" (Westworld)


        A legtöbben a Westworld rockzenei átiratait szerették, engem viszont akkor ragadott igazán magával Djawadi munkája, amikor maximálisan visszaadta a western hangulatot, és erre ez a spanyol gitáron alapuló track a legjobb példa.



    Michael Giacchino: "Crash Decisions" (Star Trek: Mindenen túl)


        Parádés nagyzenekari csinnadratta, amilyet ilyen esetben Giacchinótól elvár az ember, benne játékosan vegyítve az új gonosz témáját a Star Trek-es motívumokkal.



    Hans Zimmer, Junkie XL, Steve Mazzarro: "Is She With You" (Batman Superman ellen: Az igazság hajnala)


        Az előbb említett "The Light of Seven" mellett az év filmzenei slágere, amelyre még az is felkapta a fejét, akit hidegen hagy a műfaj. Markáns és zúzós, amelyben a Mazzaróra jellemző gitárnyúzás és a Junkie XL nevével fémjelzett dobszólók tökéletesen kiegészítik egymást.



    Michael Giacchino: "Smote and Mirrors" (Doctor Strange)


        Giacchino ebben az akciótrackben találta meg a leginkább a rá jellemző grandiozitás, valamint a pszichedelikus zene közti határvonalat, anélkül hogy bármit is túltolt volna, pedig van itt kórus, elektromos gitár és szitár is.



    Rupert Gregson-Williams: "Praying" (A fegyvertelen katona)


        A film pátoszossága ebben a tételben hág a tetőfokára, majd csap át egy szokványos, mégis működőképes akciótételbe. Nem kellene működnie, mégis sikerül neki.



    Blake Neely: "The Race of His Life" (Flash - A Villám: 2. évad)


        Sorozatokhoz talán még mindig a legnehezebb érdemi akciótételt írni, de Neelynek (sokadjára) ez is sikerült. A vonósok és az elektronika tökéletesen visszaadja a száguldás érzetét és a verseny tétjét.



    Michael Giacchino: "The Master Switch" (Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet)


        Eme grandiózus és drámai tételt hallgatva csak még inkább elismerésre méltó, hogy a szerző milyen rövid idő alatt hozta össze a zenét. Kár, hogy kevés ehhez hasonlatos akad az albumon.



    James Newton Howard: "Relieve Him of His Wand / Newt Releases the Thunderbird / Jacobs Farewell" (Legendás állatok és megfigyelésük)


        Lényegében akármelyik tételt választhattam volna az albumról, végül mégis azért erre esett a választásom, mert ez a majd' negyedórás track szépen magában foglalja az egész score esszenciáját: rejtélyes, grandiózus, felemelő, játékos és egész egyszerűen szép.



    Alexandre Desplat: "Last Flight" (A mélység kalandora)


        Pont az ilyen tételek miatt vagyok oda Desplat drámai zenéiért. A zongora játékára építő track egyfajta továbbgondolása a szerző Az élet fájához írt "River"-jének, de annál kiforrottabb és bensőségesebb.



    John Ottman: "You're X-Men/End Titles" (X-Men - Apokalipszis)


        Számos tételt választhattam volna erről az albumról is, akár a David Arnold Csillagkapuhoz írt muzsikája előtt tisztelgő nyitányt, akár a Beethoven-átiratot, de mégis ez a szép fokozatosan felépülő volt már az első perctől a kedvencem, amelyben Ottman gyönyörűen összegzi a főbb motívumokat a mutánsok témájával.








    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron
  • Scream: The TV Series

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam