FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    It  Rebel in the Rye  The Mummy  Catch Me If You Can  Dunkirk  Blade Runner  Kingsman: The Golden Circle  War for the Planet of the Apes  Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2016-os összesítése

    Bíró Zsolt összesítése







        Az év legjobb filmzenéi:


    1. James Newton Howard: Legendás állatok és megfigyelésük


        A produkcióhoz 2016 legjobb filmzenéjét alkotta meg Howard. Egy másfél órás, nagyszabású fantasymuzsikát hallhatunk, egy stílusparádét káprázatos nagyzenekari hangszereléssel, számtalan témával. Ennek köszönhetően sokadik hallgatásra is marad bőven felfedeznivaló az aláfestésben, mely úgy illeszkedik kifogástalanul a Harry Potter-univerzumba, hogy teljesen önálló motívumokat tartalmaz, a kapocs mindössze a pár helyen megidéződő Hedvig-téma. Én ugyan rendszerint sokallani szoktam a filmzenék bővített kiadásain helyet kapó darabok összjátékidejét, ezúttal azonban nem éreztem ilyet, emiatt a deluxe verziót ajánlom mindenkinek a szimpla helyett. Úgy tűnik, a művész közreműködése garantált lesz a folyam további részeinél is, s ezzel bizonyára további zseniális score-ok sorozatával gazdagodik majd a filmzene-történelem.



    2. Christopher Young: Monkey King 2


        Tényleg képtelen vagyok felfogni, hogy egy ekkora tehetséget, mint Young, akinek ennyire a kisujjában van minden a szimfonikus filmzeneszerzésről, emellett bátran mer kísérletezni is, hogyan mellőzhetnek ennyire dühítően a rendezők és a stúdiók. Jelenleg sincs semmilyen filmterv a naptárában, s ez egy darabig még biztos nem is változik, csak ne jusson ő is a sok éve inaktív Trevor Jones sorsára, akiről legutóbb akkor hallottunk, amikor valami reklámhoz (!) komponált. Miként egy évvel korábban, úgy 2016-ban is Kína kellett ahhoz, hogy Young ízületei ne rozsdásodjanak be, hiszen újra felkérték a Majomkirály-franchise-hoz, és már a harmadik rész forgatása is tervben van, ahol állítólag a komponistával is tervezni fognak. A második epizód muzsikája talán még az elsőnél is erősebbre sikerült. A kínai instrumentumok hagyományos szimfonikus zenekarba olvasztása ismét egy igazi ínyencfalatot eredményezett, és ha Young már csak élete végéig e karakterhez fog komponálni "jobb híján", az sem fog talán annyira zavarni, amennyiben ilyen minőséggel párosul.



    3. Justin Hurwitz: Kaliforniai álom


        Sokat elárul erről a zenéről, hogy úgy kapott tőlem tíz pontot, hogy a filmet egyelőre nem láttam, de ennek ellenére is egy a képek nélkül is tökéletesen működőképes albumról beszélhetek. Igaz ez úgy is, hogy nemcsak dalokból áll, hanem instrumentális anyagból is, ráadásul ez az az eset, amikor a két részleg szoros egységet alkot. Ennyi potenciális slágert és remek score-t írni egyetlen filmhez óriási teljesítmény, ráadásul ezt - a dalszövegeket leszámítva - egy mindössze 32 éves komponista hajtotta végre. El lehet gondolkozni azon, hogy most mi lesz Justin Hurwitzcal, hiszen a Kaliforniai álomot követően bizonyára elindul a musicalek reneszánsza, de ez éppúgy befejeződik majd hamar, mint ahogy a Gladiátort követően a szandálos filmek szériája. Azonban felesleges aggódni az ifjú tehetség miatt, mert szerzeményei hangszereléséből világosan kiderül, hogy nagy tudás birtokában áll, tehát nemcsak dalszerzőként, hanem score-ok komponálójaként is biztosított a jövője.



    4. John Ottman: X-Men - Apokalipszis


        Milliószor bebizonyosodott, hogy zenei remekművek létrehozásához idő kell, de manapság a legkevesebb idő nemegyszer épp a score-ra jut. Nem elég, hogy a komponisták hátán folyamatosan csattog a korbács, de sokszor emellett még az utolsó pillanatban történő újravágások is megnehezítik az életüket. Ottman a szerencsések közé tartozott ezúttal, mert több hónapja volt arra, hogy formába öntse elképzeléseit - igaz, egyúttal a Rendes fickók kíséretével is meg kellett birkóznia. Harmadik X-muzsikája (amelynek egyik csúcspontján Beethoven 7. szimfóniájának "Allegretto"-ja vált váratlanul stílust) egy grandiózus hangszerelésű, kórussal felvértezett, markáns szimfonikus mű lett, a szerzőtől a legjobb a széria történelmében.



    5. Ali Gavan, Barney Douglas: Warriors


        Egy afrikai krikettjátékosokról szóló dokumentumfilm muzsikája kapcsán mire számítanánk előzetesen? Valószínűleg valami érdektelen, filléres score-ra, pláne, ha tudjuk, hogy egy ismeretlen zeneszerző és az alkotás direktora jegyzi. Nos, ehhez képest egy olyan, nagyszerű dalokból és fantasztikus instrumentális számokból összeálló stílusos zenei kaleidoszkóp született, melyhez foghatót nem mindennap hallani: egyetlenegy pillanata sincs, mely ne lenne minimum jó, de inkább kiváló. Ha Quentin Tarantinóhoz eljutna az album, valószínűleg a következő filmjébe egymás után emelné át róla a szerzeményeket.



    6. James Horner: Living in the Age of Airplanes


        Lassan két éve, hogy elhunyt James Horner, az egyik utolsó művével pedig még inkább arra emlékezteti a filmzenerajongókat, hogy micsoda pótolhatatlan alkotót veszítettek el. Nemegyszer volt alapja annak, hogy önismétlőnek titulálták, azonban sokszor mutatta meg, hogy felesleges ezen lovagolni: ha olykor pont azt kaptuk tőle, amire számítottunk, rengetegszer történt meg az is, hogy bátran el mert térni a saját maga felállította zenei szabályoktól. Tragikusan ironikus, hogy halálát tulajdonképpen éppen az okozta, ami a zeneszerzés melletti másik szenvedélye volt, azaz a repülés, illetve hogy legutolsó munkáinak egyike pont egy erről szóló alkotáshoz született. A Living in the Age of Airplanes nagyszerű aláfestést kapott, érződik rajta, hogy hiába "csak" egy dokumentumfilmről van szó, a szerző mindent beleadott, hogy feledhetetlen művet alkosson. Gyönyörű, légies melódiák jellemzik az albumot, mely méltó hattyúdala lett Jamesnek, egyúttal a filmzenerajongók szívében nagy fájdalmat okozva azt is megmutatta, mennyi zenei gondolat rejlett még a művészben, melyeket már sosem fog kottalapokra jegyezni...



    7. Bruno Coulais: Évszakok


        A komponistára a Bíbor folyók zenéje kapcsán figyeltem fel 2000-ben, és azt az évtizedet tartom a fénykorának. Noha azóta is találtam pályáján nem egy erős zenét, akkoriban egymás után érkeztek a csemegék tőle. 2016-ban az Évszakoknál kiváló muzsikára számítottam, hiszen e természetfilmet az a Jacques Cluzaud rendezte, akinek Vándormadarak és Óceánok című projektjei a Coulais jegyezte score-t illetően is erősek voltak. E trió legfrissebb tagjának zenéje jól passzol a sorba, egymást követik a bensőséges dallamok. A művész egy igen összetett, a játékossággal sem spóroló szimfonikus művet komponált, mely hibátlanul illeszkedik a képekhez, tökéletesen kiegészíti azokat, s a nehezen kiismerhetőség miatt itt is igaz az, hogy a mű a sokadik hallgatásra is hagy új felfedeznivalót.



    8. Jóhann Jóhannsson: Érkezés


        Egy sci-finél a zenébe is bőven belefér a kísérletezés, Jóhannsson pedig nem volt rest így tenni, ennek köszönhetően pedig minden idők egyik legegyénibb score-ja született meg. Egy új zenei nyelvezet, szokatlan hangdizájnból kikeveredő meditatív pillanatok, jéghideg elektronika, vokalisták manipulált hangjának bevetése jellemzi a score-t, az óriási kavics alakú űrhajó első felbukkanása alatt hallható bálnahangszerűségnél ütősebben pedig eddig még nem sokszor jellemeztek egy idegen fajt. Hallgatója válogatja, hogy ki miként viszonyul ehhez az aláfestéshez. Nekem ugyan a mozi premierje előtt sem okozott gondot a befogadása, de elismerem, hogy a legtöbb embernek ehhez szüksége volt a jelenetek ismeretére is, és bizonyára nem kevesen vannak, akik teljesen elutasítják. A színvonalra mindenesetre jellemző, hogy a művet nem akárki, hanem a komolyzenékre szakosodott Deutsche Grammophon jelentette meg (miként a szerző később taglalt szólóalbumát is), mely a maga 119 évével talán a legnagyobb múltra visszatekintő lemezkiadó.



    9. Steven Price: Öngyilkos osztag


        E képregényfilm nemcsak önmagában tragikus, hanem az ész nélküli betétdal-használat kapcsán is elrettentő példa. Valaki, egy nagyon ostoba ember kitalálta, hogy milyen rettenetesen menő lesz az, ha minden egyes főbb szereplőt legalább egy pop-, rock- vagy rapszám jellemez, de az sem baj, ha több, ennek pedig az lett az eredménye, hogy az első ötven percben tizennégy dal csendül fel (ebből kilenc az első húsz percben!), összesen pedig huszonhárom hangzik el ilyen-olyan módon. Ez így gyaníthatóan rekord, mert ennyi még valami táncikálós tinifilmben sincs. Steven Price műve így duplán vesztes lett: nem elég, hogy borzasztó lett az, amihez készült, de még egy kereskedelmi rádiós dalkavalkád mögé is lett szorítva. Így nem a komponista hibája, hogy darabjai nem tudtak jól érvényesülni ebben a koncepció nélküli zenei katyvaszban, de szerencsére a filmzenealbum révén meggyőződhettünk róla, hogy milyen ütős akciómuzsika született a csapat jellegzetes főtémájával és lendületes altémákkal. Ahogy az a Gravitációnál is történt, a művész a score első felét ezúttal szintén csak amolyan felvezetésnek szánta, a másodikban aztán robbannak elképzelései. A CD-re került 72 perc abszolút csúcspontja a "One Bullet Is All I Need", melybe első hallgatáskor szó szerint beleborzongtam, annyira hatásosnak tartottam. Price nem futószalagon gyártja a score-okat, ezt pedig szerencsére a végeredményen is jól hallani.



    10. Theodore Shapiro: Szellemirtók


        Sokan másokkal ellentétben nem kötődöm komolyabban érzelmileg az eredeti Szellemirtókhoz, mert valahogy úgy alakult, hogy gyerekként láttam utoljára, ám az azért még így is létező fenntartásaim ellenére belekezdtem az új változatba. Azonban úgy 15-20 perc után feladtam, amikor rájöttem, hogy ez a fajta "humor" nem az én világom (s ellenérzéseim oka nem rasszizmusban vagy nőgyűlöletben keresendő, amit rendszerint rásütöttek a filmet elutasítókra), egyúttal meg kellett állapítanom, hogy - az előző helyezetthez hasonlóan - mennyire érdemtelen alkotásra lett elpazarolva egy remek score. Hacsak az eredeti főcímdal ötletes felhasználását nem tekintjük annak, Shapiro nagyzenekari, kórussal is kiegészült műve humort nem igazán tartalmaz (végül is a forgatóköny szintén ezen az úton járt...), akár egy gótikus Tim Burton-mozi kísérete is lehetne. Kár, hogy a mozgókép minőségére ezúttal rímelő bevételi adatok és a nézői-ellentábori, érthető gyűlölettel teli visszhang árnyékot vetett az aláfestésre is, mert ebben az esetben is igaz az a sokszor előrángatott klisé, miszerint egy ilyen muzsika sokkalta jobb filmet érdemelt volna.






        További kiemelkedő filmzenék:


    1. Michael Giacchino: Doctor Strange


        Giacchino egy igazi zenei színfolttal gazdagította a Marvel-moziverzumot. A hagyományos nagyzenekari, kórussal támogatott irányt progresszív rockos hatásokat is felvonultató megoldásokkal tarkította, a szokatlanságot pedig olyan ötletekkel is fokozta, mint a zene visszafelé lejátszása vagy retrós szintetizátorhang bevetése. A score-ból először a "The Master of the Mystic End Credits" látott napvilágot még a premier előtt, s erre mindenki hátrahőkölt, annyira más volt, mint amire az ember egy képregényfilmnél számít. Végül kiderült, hogy ez a stílus csak erre az egy szerzeményre jellemző, de hiába lett konzervatívabb a többi (itt-ott kis csavarokkal), attól még nem érnek azok sem kevesebbet.



    2. Patrick Cassidy: 1916 - The Irish Rebellion


        A Liam Neeson narrációjával rögzített háromrészes dokumentumszéria témája Írország történelmének egyik fontos eseménye, az úgynevezett húsvéti felkelés. Cassidy az egyik legalulértékeltebb filmzeneszerző, amiben azért az is közrejátszik, hogy nevét kevés stáblistán láthattuk felbukkanni. Ez nem csoda, hiszen elsősorban a komolyzenei területen munkálkodik, így alaposan megfontolja, mit vállal el, ennek következtében például akciófilmeknél kis eséllyel fog feltűnni. Ennek a minisorozatnak a nívóját alaposan megemelik a művész kompozíciói, hiszen ilyen hangsúlyos muzsikát kevés dokumentumfilm kap. A méltóságteljes, lassan hömpölygő, szépséges dallamoké a terep, a score pedig egy királydráma alatt is tökéletesen megállná a helyét.



    3. Ennio Morricone: La Corrispondenza


        Giuseppe Tornatore filmjeihez a legtöbbször remekműveket készített a házi zeneszerzőjének számító Mester, de ilyesmire valószínűleg senki nem számított napjainkban tőle. Kevesen gondolták volna, hogy Morricone előkapja az elektromos gitárt, és olyan instrumentális balladákat dob össze, amelyek például Gary Moore valamelyik albumán is elférnének. Azért nem az ilyesmik az uralkodók a 65 perces játékidőben, mert megtalálhatjuk itt azokat a szépséges dallamokat is, melyek annyira jellemzik és mindig is jellemezték Morriconét, s az album összességében egy igen kellemes, keserédes hallgatnivaló lett.



    4. Thomas Newman: Utazók


        Newman alulfoglalkoztatottsága miatt pár éve még aggódtam, attól tartva, hogy teljesen eltűnik a süllyesztőben. Ehhez képest ma már James Bond-filmekhez ír zenét, sikeresen helyettesített egy legendát, amikor Steven Spielberg őt választotta a Kémek hídjához John Williams ideiglenes pótlására, és megkapta 14. Oscar-jelölését is (a Filmakadémia szégyene, hogy díjra eddig nem tartották érdemesnek). Továbbra is megunhatatlan az a különlegesen légies stílus, mely a szerző művészetének egy szeletét jellemzi, aki ezúttal ezt egy sci-finél vetette be. Az Utazók zenéjével valójában nem tett hozzá sok újdonságot ahhoz, amiben a legerősebb (néhány érdekes megoldást azért hallhatunk), csak pontosan azt hozta, ami miatt sokan - hozzám hasonlóan - mindig is szeretni fogják munkáit.



    5. Clint Eastwood, Christian Jacob, The Tierney Sutton Band: Sully - Csoda a Hudson folyón


        Valószínűleg nem léteznek számottevő mennyiségben olyan filmzenekedvelők, akiknek Clint Eastwood lenne a kedvenc komponistájuk. A Sully - Csoda a Hudson folyón aláfestése pont azért ugrik ki magasan a rendező nem túl izgalmas filmzenéi közül, mert ezúttal sikerült rálelnie egy titkos adalékra, melyet a korábbi score-jai nem tartalmaztak, ez pedig Christian Jacob és a The Tierney Sutton Band, akiknek szimfonikus zenekarral támogatott lassú jazzmuzsikája az év egyik legharmonikusabb aláfestése.



    6. Roque Banos: Nuestros Amantes


        A spanyol szerző munkája alig haladja meg a fél órát, de harminc percen át egy hihetetlenül kellemes, lelket simogató élményt ad. Viszonylag ritka ma már a mozikban az ilyen filmzene, mely annyira egységes, hogy képtelenség belőle kiemelni akár csak egyetlen tracket is, az egész olyan, mint hogyha egy hosszú szerzemény lenne. Zongoracentrikus, szomorkás, fülbemászó kompozíciókat tartalmaz az album, a rajta hallhatókat pedig - szerencsére - egyáltalán nem lehet öszekapcsolni a borító címlapjával, mely egy B kategóriás vígjátékot sugall.



    7. Matthew Margeson: Eddie, a sas


        Mintha csak Hans Zimmer korai korszaka éledne újra e szintipopos score-ban, azon időkből, amikor még nem elsősorban a nagy ívű szimfonikus muzsikák jellemezték a német komponista művészetét. A lendületesebb pillanatokat tekintve a Mint a villámban, a csendesebb momentumok terén pedig például a Miss Daisy sofőrjében hallhattunk hasonló jellegű muzsikákat Zimmertől - Margeson pedig pontosan az ő stúdiójához köthető. Utóbbi komponista Giorgio Morodert is idézni szerette volna, ahogy Vangelis Tűzszekerekhez írt főtémája sem véletlenül ugorhat be a hallgatónak. A hangsúly viszont a hasonló jellegen, illetve a tudatos zenei tiszteletadáson van, nem a kopírozáson, és a korhű hangzás érdekében Margeson még régi, kidobásra szánt szintetizátorokat is felkutatott különféle aukciós oldalakon. A score a film megismerését követően kerül a helyére, s hallgatásával tökéletesen idézhetjük fel Eddie bukásait, majd tündöklését.



    8. Ian Mackley: The Hollywood Shorties


        Ma már elég nehéz eredeti stílusú filmzenét felmutatni, a magáról eddig csak rövidfilmekkel hallató Ian Mackleynek mégis sikerült. Az év egyik nagy meglepetéseként aposztrofálható műve úgy hangzik, mintha csak a mostanában egyre inkább hódító synthwave stílus legtehetségesebb képviselői ültek volna össze, hogy legjobb ötleteiket beledobálják egy kalapba. A nyolcvanas évek szintetizátoros világát hallhatjuk visszaköszönni a score-ban (chiptune-os, sőt funkys és szoftrockos jellegzetességekkel egyaránt megszórva), de szellemiségében nem áll túl messze Matthew Margesonnak az imént említett score-jától sem. A soundtrack hallgatásakor könnyen a nyakba akasztható szintik, a rikító színű ruhák és az idétlen válltömések univerzumában találhatjuk magunkat, de mégsem köhögünk a portól, mert régimódiságnak nyoma sincs.



    9. Carter Burwell: Viharlovagok


        Burwellnek van egy jellegzetesen lassú, borongós stílusa, ami valakinek vagy bejön, vagy nem - mostanában nekem a legtöbbször nem. A Viharlovagok című katasztrófamozihoz született kompozíciói viszont a szabályt erősítő kivételek közé tartoznak, ráadásul nemcsak önmagukban hatásosak, de a jelenetekben is igen jól működnek. A szerző nem a napjainkban szokásos és elvárt akciópaneleket alkalmazza, a mozgalmasabb trackek önmagukban is jók, szerencsére nem érdektelen csatazenék, valahogy ekkor is megmarad az a méltóság, mely a csendesebb, intimebb zenei pillanatokat is átlengi. Persze a Burwellre jellemző, olykor álmosítóan melankolikus világ is jelen van, de a főszereplő és szerelme kapcsolatának, valamint a hólepte település vihar előtti és utáni békéjének alátámasztására szolgáló megközelítés ezúttal nem unalmas, hanem felemelő és szép.


    10. Daniel Hart: Elliott, a sárkány


        A független filmes közegből érkező szerző számára mély víz lehetett az Elliott, a sárkány, folklorisztikus elemeket magába olvasztó, önállóan is megálló szimfonikus munkáján azonban semmilyen megilletődöttséget nem észlelni, az erdei környezetet és a szabadság érzetét jól sikerült a zene nyelvére lefordítania. A főtéma fülbemászó, a különféle motívumok pedig sokat hozzáadnak a látottakhoz.



    11. Clint Mansell: High-Rise


        Mansell az egyik legkülönlegesebb stílusú művész, aki jelen van a filmiparban, és a J.G. Ballard 1975-ös írásán alapulú alkotás sem szokványos aláfestést kapott tőle. Valahogy megfoghatatlan az egész kíséret stílusa: művészi, ám nem művészieskedő, jelen van benne egy leheletnyi elektronika, repetitív megoldások sora, és a klasszikus jellegű ötletek sem hiányoznak belőle. Alapvetően csendes, ízléses darabról beszélhetünk, a kellemesen borongós és a némileg nyomasztó, a kilencvenes, illetve a kétezres évek első felének Howard Shore-jára is jellemző világ között valahol félúton.



    12. Hanan Townshend - The Vessel


        Az új-zélandi komponista a semmiből érkezett 2012-ben, hiszen egy kivétellel kizárólag rövidfilmeknél tűnt fel addig, amikor nem kisebb név, mint Terrence Malick választotta ki a To the Wonderhez (miután előző alkotásába, Az élet fájába is beválogatott pár felvételt Townshendtől), ez pedig azért jelent valamit. A The Vesselhez fennkölt, angyali atmoszférájú, légies dallamok társultak, melyek engem nem az első hallgatás során találtak el, hiszen ez az a muzsika, amelyre oda kell figyelni. Amennyiben viszont ez megtörténik, onnantól könnyen a hatása alá kerülhetünk.



    13. Nick Cave, Warren Ellis: Mars - Utunk a vörös bolygóra


        Cave azon kevés pop/rock zenészek közé tartozik, akik sikeresen vetették meg lábukat a filmzenei talajon, ráadásul az e területen is jelen lévő körülrajongásának oka is van, nem csupán a korábban elért eredményeinek köszönhető, mint sok zenésztársánál. Ellisszel alkotott párosa már nem egy score-t hozott létre, de a duóhoz eddig többnyire a fullasztó atmoszférájú, poros környezetet köthettük, mint például egy másik 2016-os produkciónál, A préri urainál. Nagy meglepetésre esett rájuk a választás a National Geographic fikciós sorozatához (még ha - kozmikus - por azért odafent is található), de a komponisták lassú, ráérősen kifejtett, borongós muzsikája még egy ilyen stílusú közegben is helytállt.



    14. Lorenzo Jovanotti Cherubini: L'Estate Addosso


        A sokadik, más zenei közegből érkező művészt köszönthetjük a filmzenék világában. Ehhez a soundtrackhez semmilyen reményt nem fűztem, arra tippeltem, hogy olyan lesz, mintha egy új Jovanotti-album lenne, kizárólag olasz nyelvű rappel megtűzdelt popdalokkal, annyi különbséggel, hogy ezt most épp nagyképűen kinevezték filmzenének. Ehhez képest csak néhány dal akad (ráadásul mindegyik rendben van, a film címét viselő pedig potenciális sláger), és a jellemzően akusztikus hangszerelésű instrumentális anyag kifejezetten kellemes. Soha rosszabb debütálást - írtam volna a végére, viszont meg kell említeni, hogy bár Jovanottinak valóban ez az első "igazi" filmje, korábban már több dokumentum-, illetve rövidfilm zeneszerzője volt. Akkor viszont jöhet a folytatás!



    15. Walter Mair - Ronaldo


        Egy életrajzi dokumentumfilmekre (Senna, Amy) szakosodott produceri csapat az egyik legsikeresebb focistát is kiszemelte magának témaként. Zeneszerzőnek az osztrák Walter Mairt kérték fel, akinek még várnia kell az ismertségre, hiszen eddigi pályájának egyetlen ismertebb darabja van, mégpedig ez az alkotás, 2017-es mozijai pedig nem lesznek széles körben népszerűek. A Ronaldo egy néhány hangszerre írt score-t kapott, melyhez diszkréten társulnak az elektronikus kiegészítések. Mair egy csendes, szinte tapintatos művet hozott létre, amelyben nincsenek bonyolult megoldások, de pont szimplaságával, minden túldíszítéstől mentességével fogott meg.



    16. Andy Hull, Robert McDowell: Az ember, aki mindent tudott


        Az egy szigeten tengődő Paul Dano és a hullát alakító Daniel Radcliffe 2016 legelszálltabb mozgóképének lett részese, amikor aláírták a szerződésüket Az ember, aki mindent tudotthoz. A nem mindennapi vállalkozáshoz nem mindennapi zene dukált, a Manchester Orchestra két tagja pedig szállította is. Formabontó hangzású, lágy és meditatív score-t alkottak, melyet egy igen extrém alapra építettek fel: a főszereplők énekére és vokáljára. Szférikus, lassú, suttogásba hajló dalolászásuk érdekessége, hogy a legtöbbször a cappellába hajlók, azaz semmilyen instrumentum nem kíséri őket, vagy ha igen, akkor is csak néhány. Az őrületet fokozza, amikor efféle lecsupaszított és lassított formában csendül fel John Williams feledhetetlen sziget-témája a Jurassic Parkból, valamint a Rednex révén világhírűvé vált tradicionális dal, a "Cotton Eye Joe".






       Az év legjobb tévés zenéi:


    1. Abel Korzeniowski: Penny Dreadful: 2-3. évad


        Úgy tűnik, újra kell hallgatnom a széria első évadjához kapcsolódóan kiadott soundtracket, hogy kiderüljön számomra: vajon tényleg ekkora váltás következett be a zenében a háromévados széria közepétől, és az elsőhöz komponált muzsika még valóban kevésbé érdekes, vagy az is ugyanolyan remek lett, mint a második és a harmadik szezoné, csak épp 2014-ben még nem értékeltem kellőképpen. A soundtrackek időtartama is változott: a korábbi 72 perchez képest ezúttal közel két és fél órán át élvezhetjük a méltatlanul alulértékelt lengyel komponista gótikus, sötét, nemegyszer rémálmok aláfestésének is beillő szerzeményeit, melyek sosem változnak át céltalan, horrorisztikus csörömpöléssé. Az a nem is olyan régi trend, hogy a tévésorozatok epizódjai mozifilmként is megállnák helyüket, zenére átültetve végleg begyűrűzött a tévés aláfestések körébe is.



    2. Ramin Djawadi: Trónok harca: 6. évad


        Mivel egyelőre nem követem napjaink talán legnépszerűbb sorozatát, az első öt évad zenéjéből mindössze a védjegyül szolgáló főtéma ragadta meg a figyelmemet - ez viszont a hatodik szezon esetében megváltozott. Ebben a másfél órában Djawadi igen magas szintre emelte elképzeléseit, és ezúttal már a jelenetek ismerete nélkül is rendkívül hatásosnak találtam a legtöbb szerzeményét. Az eleve erős összképből magasan kiemelkedik a kórusos, a főtémát megcsavaró "Winds of Winter", illetve a tízperces "Light of the Seven", mely valószínűleg Djawadi pályájának eddigi csúcspontja.



    3. Papik & Yuma: Lupin III - L'avventura Italiana


        Két zenekar dobta be a közösbe minden tudását, hogy az Arséne Lupin unokájának kalandjait elmesélő animesorozat olasz változatának score-ját elkészítse. A japánhoz Yuji Ono komponált zongora-nagybőgő-dob felállással előadott zenét, mellyel sok probléma nincs, a stílus ráadásul itt is ugyanúgy jazz maradt, azonban a Papik & Yuma alkalmi formáció dúsabb hangszereléssel, némi elektronikával megtoldva, még nagyobb közönséghez szólóan közelítette meg a nyomozó viszontagságait. A sok méltatást érdemlő album olyan, mint hogyha egy jazzrádiót hallgatnánk. Felbukkan lazább smooth jazz, harsányabb dixieland, kötetlenebb free jazz, lüktető bossa nova, bandukolós-dobsöprűs easy listening, zeneszerzők terén pedig Burt Bacharach és Henry Mancini neve kívánkozik ide.



    4. Jeff Beal: Jesse Stone - The Ultimate Collection


        Az egy évvel korábbi évértékelésemben Jeff Beal a Kártyavár harmadik évadja ihlette munkájával szerepelt. A negyedik alatt szóló kompozíciók 2016-ban jelentek meg albumként, ahol ugyan semmilyen visszalépés nem történt, de ott már megszűnt nálam az újdonság varázsa. Felkerült viszont a listára a Tom Selleck által eddig kilenc alkalommal alakított kisvárosi rendőrfőnök, Jesse Stone karakteréhez fűződő tévéfilmek zenéiből összeállított kiadvány. A nem szorosan összefüggő részekből álló széria ráérősen csordogáló történetű epizódjai között az egyik legfontosabb kapocs Beal csendes, néhol leheletnyit jazzes score-ja. Valójában nem beszélhetünk elképesztően változatos kompozíciókról, azonban a művész nagyszerű atmoszférát volt képes teremteni, s ez hihetetlenül ritka az efféle alacsony költségvetésű tévéfilmek körében.



    5. Clint Mansell: Black Mirror - San Junipero


        A Fekete tükör-széria egyik legnépszerűbb epizódja a San Junipero, melyet én valamiért viszont a legkevésbé érdekesnek találtam a folyamból, sőt untam. Talán ezért sem tűnt fel a jelenetek alatt, hogy Clint Mansell mennyire hangulatos kompozíciókat szerzett hozzájuk. A score egyike évértékelésem azon darabjainak, melyekről a napközbeni hallgatást követően teljesen más vélemény alakítható ki, mint az éjszakai után. E sorokat éjjel egy órakor írom, miközben Mansell meditatív pillanatokban gazdag ambientje szól a háttérben, és kiderült, hogy amin nappal bizonyára átsiklottam volna, az valójában mennyire hatásos.





        Az év megjelenése:


    Howard Shore: Hetedik


        Meglepő, de a valaha készült talán leghatásosabb thrillerscore korábban sosem volt kiadva, mindössze a premier idején megjelent válogatásalbum tartalmazott részleteket belőle, bár legalább sikerült e negyedórára a legkeményebb két tracket kiválasztani. A kiadatlanságon - saját kiadója révén - maga Shore változtatott, aki sajnos ma már nem készít efféle stílusteremtő, sötét, horrorisztikus aláfestéseket. Az egyórás lemez egy iskolai táblát hátborzongatóan lassan kaparó tíz köröm zenei leképezése lehetne, a "John Doe" című mestermű pedig a minimalista hatáskeltés csúcsa.






        Filmzeneszerzők szólóalbumai:


    Jóhann Jóhannsson: Orphée


        2016-ban az elsődlegesen nem filmzeneszerzőként ismert Yann Tiersen és John Carpenter is szót kért, de előbbi egy viszonylag szimpla zongorás lemezzel állt elő, a kultrendező Lost Themes II című lemeze pedig az egy évvel korábbi első résznél kevésbé lett érdekes (a "Dark Blues", valamint a "Real Xeno" címre hallgató szintirock kompozíciók azért ütősek). Így e kategóriában két CD-t emelnék ki. Ezek egyike Jóhann Jóhannssonhoz fűződik, aki egy leginkább Craig Armstrong szerzői lemezeihez hasonlóval jelentkezett, és kifejezetten lenyűgöző balladák találhatók rajta, csipetnyi elektronikával megszórva. A kétszeres Oscar-jelölt Jóhannssonnak valójában nem ez az első szólóalbuma, mert bár a nagyvilág filmzeneszerzőként ismerte meg, az Orphée a tizedik nem filmzenei lemeze. A korábbi önálló anyagaihoz képest talán ez a legpopulárisabb és a legszélesebb közönség elé tárható, viszont e jellemzők nem vonták magukkal azt, hogy a művésznek bármiféle kompromisszumot kellett volna kötnie. Ha a stílust nézzük, valójában ez az album is filmzene, csak épp még nem készült el az a film, amelyhez íródott.



    Terence Blanchard: Breathless


        A művész nemcsak filmzenei berkekben népszerű az olyan alkotások score-jának köszönhetően, mint például Az utolsó éjjel vagy A belső ember, hiszen a jazzvilág egyik meghatározó egyéniségéről van szó. 2016 őszén hazánkban dupla klubkoncertet adott zenekara, az E-Collective kíséretében, akikkel együtt a Breathlesst is rögzítette. Az alapvetően instrumentális, de három dal erejéig PJ Morton énekessel kiegészülő formáció felvételeit tartalmazó CD nem feltétlenül "az utcáról beesőknek" való, mert egy vérbeli jazzalbumról beszélünk. Blanchard trombitajátéka a leghangsúlyosabb rajta, ugyanakkor a gitár-basszusgitár-dob, illetve billentyűs hangszerek felállású csapatának tagjai sem szorulnak háttérbe a melankolikus, játékos és ütemesen lüktető szerzeményeket egyaránt tartalmazó kiadványon.






        Az év kiemelkedő szerzeményei:


        Ahogy például a könnyűzenei előadók lemezein, úgy a filmzenealbumok többségén is akad egy vagy több olyan darab, mely kiugrik a többi közül, mondhatni: az a sláger. Szokásomhoz hűen ezúttal is kizárólag olyan kiadványokról válogattam e kategóriába kiváló trackeket (szám szerint most épp 18-at), melyek nem szerepeltek feljebb.

    1. Rob Simonsen: "Night Drive" (Idegpálya)


        Az alapvetően szimfonikus zenék területén alkotó szerző retrós, mégis modern kiruccanása a nyolcvanas évekbe remek eredménnyel zárult. A score csúcspontja ez a zseniális track, melyben olyat hallunk, amilyet talán még soha az életben: gyerekkórus énekével kevert szintipopot.



    2. Brooke Bair, Will Blair: "Roadtrip" (Magicians: Life in the Impossible)


        A testvérpár a Zöld szoba esetében még nem tudta megmutatni, mire képes, de ez megváltozott ennél a bűvészes dokumentumfilmnél, ahová egy dallamos pillanatokban dúskáló aláfestést írtak. A "Magic Outlaws" is nagyszerű szerzemény lett, de a dinamikus "Roadtrip" még ezen is túltesz. Ami az utolsó egy percben történik a bendzsó felbukkanásakor, annál szemléletesebb példát nehezen tudnék mondani az örömzenélésre. Ezt és Simonsen szerzeményét hallgattam meg legtöbször a 2016-os filmzenei kínálatból.



    3. Marcelo Zarvos: "Don't Ever Let Me Go" (Válaszúton)

        Egy soundtrack, amelyre bizonyára nem sokan figyeltek fel, aminek oka a film jelentéktelenségében kereshető. Ennek az üvegharmonikás, rendkívül szívhez szóló, éteri kis csodának viszont ott a helye 2016 leggyönyörűbb szerzeményei között.




    4. Dario Mariannelli: "Hanzo's Fortress" (Kubo és a varázshúrok)


        Hiába vagyok óriási rajongója a keleti hangszereknek, pláne, ha nagyzenekarban kapnak helyet, valószínűleg majd csak az animációs mozi megnézése fogja méltó helyére rakni nálam Marianelli score-ját, melynek egyelőre csak elismerem az érdemeit, azonban összességében még nem fogott meg. Nem igaz viszont ez erre a kompozícióra: egyszerűen minden benne van, amit a nagy ívű filmzenékben kereshet egy filmzenerajongó.



    5. Michael Giacchino: "Night on the Yorktown" (Star Trek: Mindenen túl)


        Némelyeknek csalódást okozott a művész a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történethez írt aláfestésével, más kérdés, hogy egy ilyen kaliberű komponistával szemben mennyire méltatlan, hogy a film körüli problémák miatt mindössze egy hónap alatt kellett helytállnia - és tegyük hozzá, hogy ugyanezen embereknek már John Williams is csalódást okozott Az ébredő Erő kapcsán. Giacchinótól 2016-ban ezt a tracket találtam a legerősebbnek, mely ezúttal is azt bizonyítja, hogy okkal tartják őt sokan Williams vagy épp Jerry Goldsmith méltó utódjának. Évértékelésem ezen kategóriájában ez a legklasszikusabb darab, mondhatni: régi vágású, de ez pozitívumként értendő, hiszen a "Night on the Yorktown" a filmzenék régmúltjába, a legnagyobb, már elhunyt legendák zenei világába kalauzolja el a hallgatót.



    6. Lorne Balfe: "Forgotten" (13 óra: Bengázi titkos katonái)


        A katonák a harctéren elesett bajtársaik holtteste mellett magukba roskadva ráébrednek, mit is vállaltak, majd lassan elindulnak a rájuk váró helikopterek felé - ezt a képet lehetne elképzelni ehhez a szépen felépített, méltóságteljes kompozícióhoz. Körülbelül oda kell elhelyezni Balfe pályáján, ahová Hans Zimmerén a "Journey to the Line"-t tesszük Az őrület határánból.



    7. Cliff Martinez: "Messenger Walks Among Us" (Neon Démon)


        Kicsit talán már ráuntam Cliff Martinez stílusára, így a Neon Démonhoz írt szerzeményei összességében nem fogtak meg. Leszámítva ezt a filmzeneszerzőktől még nem sokszor hallott stílusú digitális kotkodácsolást, mely kifejezetten élvezetes és bólogatásra ösztönző lett.




    8. Kyle Dixon, Michael Stein: "Stranger Things" (Stranger Things: 1. évad)


        Annak ellenére, hogy jól működik a sorozat alatt a Survival formáció két tagjának zenéje, lemezen már nem ilyen szép a kép, a kettes számú album kifejezetten gyenge. Persze a lényeg a jelenetek alatti teljesítmény, és hangsúlyozom, hogy ott nincs is semmi gond, azonban albumként hallgatva kibukik, hogy időtálló vagy bármilyen motívumok helyett sokszor a misztikus hangulatra gyúró ködösítés a jellemző. Ha pedig 140 percnyi zene közt mindössze néhány erősebb tracket találunk, és a többire leginkább a töltelék jelző illik, akkor azért olyan maradandó aláfestésről nem beszélhetünk. Mindazonáltal még így is kapna tőlem az egyes számú album kerek hét pontot, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a zenét nem érdemes elválasztani attól, amihez készült - a "Kids" és a "Friends" című nosztalgikus trackek viszont magasan kiemelkednek a többi közül, és a "The Upside Down" is eléggé eltalált lett. Ahogy kiemelkedik a fortyogó főtéma is, mely elképesztő erejű, holott mindössze egy perc állt a szerzők rendelkezésére ütőset alkotni. Ez vitathatatlanul sikerült is, és annyira meghatározó lett szerzeményük, sőt kultikus, hogy minden zokszó nélkül az X-akták főtémája mellé lehet rakni.



    9. Dominic Lewis: "Triple Buy" (Pénzes cápa)


        A soundtrack csúcspontját jelenti e rendkívül hatásos, a pergő időt kiválóan érzékeltető szerzemény. Igazi különlegesség benne a lehető legtökéletesebb érzékkel elhelyezett szonárszerű hangok sorozata.



    10. Jed Kurzel: "1st Regression - To Mountain Village / Wagon Chase" (Assassin's Creed)


        A 2015-ös évértékelésemben a legfélresikerültebbek között két soundtrackjével is szereplő Kurzelből sok jót nem néztem volna ki ehhez a játékadaptációhoz, ehhez képest megfelelően helytállt. Score-jából erre az eredeti hangzású dübörgésre kifejezetten felkaptam a fejemet.



    11. Paul Englishby: "Series Three Finale" (Muskétások: 3. évad)


        Annak ellenére, hogy a soundtrackről nálam csak ez az optimista hangvételű, valóban slágeres, megnyerő kalandzene ugrott ki a többi közül, Englishby a szériához egy több mint korrekt muzsikát szerzett, érdemes tenni vele egy próbát.



    12. Bear McCreary: "Hazmat Suit" (Cloverfield Lane 10)


        Ennél különlegesebb ötlettel kevés track rendelkezett az évben. Nem is a pulzáló vonósok kétségkívül hatásos játéka az igazi csemege, hanem az az elsőre számítógépből érkezőnek tűnő fémes hang, mely valójában egy bizarr, öt méter hosszú (!) hangszerből ered. A kimondottan horrorisztikus hangok létrehozására is alkalmas blaster beamet először Jerry Goldsmith vonta be filmzenébe az 1979-es Star Trek: A mozifilmnél, most pedig McCreary csempészett művébe egy kis extremitást a használatával.



    13. Ian Hultquist: "A Million Pieces" (Burning Bodhi)


        A független filmek terén még bizonyára fogunk hallani a feltörekvő szerzőről, aki a Kaley Cuoco (Agymenők) főszereplésével készült drámához egy jóleső score-t szerzett. A teljes album ajánlható, de ez a kurtán-furcsán véget érő, ám kedves, csengő-bongó gyöngyszem már első hallgatásra nagy kedvencemmé vált.



    14. Abel Korzeniowski: "Off the Road" (Éjszakai ragadozók)


        Egy újabb olyan score, amelynél biztosnak tűnik, hogy igazán majd akkor ismerem fel hatását, ha megnézem azt, amihez készült. A jelenetek nélkül is megáll a mű, ami mindig plusz pontot jelent, de igazán nagy hatást belőle rám egyelőre csak ez a vonóscentrikus, feszültséggel teli szerzemény tett.



    15. Craig Armstrong: "Ed Copies Data" (Snowden)


        Oliver Stone filmjének zenéje kapcsán valami nem tisztázott dolog történt: valószínűleg Armstrong munkájával nem volt maximálisan elégedett a direktor, így került a képbe Adam Peters - vagy talán épp fordítva történt? Ki tudja, de a lényeg, hogy mindkettejük munkája megjelent, és a trackek közül kiemelkedik Armstrongnak ez a borongós, friss szellemiségű elektronikus darabja, ahol a film ismerete nélkül is el tudjuk képzelni, milyen lehet a jelenet, amelyhez készült.



    16. Junkie XL: "The Workx" (Distance Between Dreams)


        Egyelőre úgy érzem, hogy a dance szcénából érkező zeneszerző néhány score-t követően ki is írta magát, legalábbis blockbuster szinten. Némiképp más a helyzet viszont, amikor a saját közegébe kerül vissza, mint ennél a szörfös dokumentumfilmnél, ahová ez az ibizai hangulatú darab is született, mely Junkie XL talán legjobb szólóalbumáról, a "Today"-ről sem lógna ki.



    17. Henry Jackman: "Making the Connection" (Jack Reacher: Nincs visszaút)


        Továbbra sem változott a helyzet: egyetlenegy olyan Jackman-filmzene sem létezik, amelyet teljes egészében kedvelnék, zömük még részleteiben sem tetszik, a szerző felkapottsága részemről a szürkeségével egyenes arányban áll. Az albumról ez a lágy vonósokkal és elektromos gitár kattogásával kísért szerethető track árnyalta viszont nálam a róla kialakult képet. Az Amerika Kapitány: A tél katonája című mozijának "Captain America" című fantasztikus trackje, illetve a "Making the Connection" azt mutatja: van még azért remény, hogy Jackman egyszer a közepesnél jobb score-t is szerez.



    18. John Paesano: „God Rest Ye Merry Gentlemen” (Almost Christmas)


        Az egyik legkevésbé érdekes karácsonyi, tradicionális klasszikus másfél - de micsoda másfél! - perces feldolgozása az év leglazább filmzenei trackje. A lüktető, Hammond-orgonás geg hallatán rögtön vigyorogni kezdtem.






        Az év legjobb betétdalai:


    1. Katharina Nuttall: "Secret Room" (Magnus)


        Mivel a Kaliforniai álom és a Warriors soundtrackjéről több dal is ide kerülhetne, ám teljes albumként megtalálhatók a legjobbak között, emiatt e kategóriából kimaradtak. Így a norvég sakknagymesterről, Magnus Carlsenről szóló dokumentumfilm betétdala lett az első helyezett, melyet garantáltan nem egyszer pörget le senki sem, aki meghallgatja. A filmzenealbumoknak köszönhetően is szinte minden évben rátalálok egy általam korábban ismeretlen előadóra vagy zenekarra, akik aztán további szerzeményeik révén kedvenccé válnak. 2016 hatalmas felfedezése lett számomra a szintén norvég, angolul éneklő Katharina Nuttall, aki megdöbbentően szuggesztív hanggal rendelkezik, valahol Tanita Tikaram és Marianne Faithfull között. A lágy vonósjátékra és az egyszemélyes német formációt, a Schillert idéző diszkrét elektronikus zenei alapra az énekesnő dalolása teszi fel a koronát.



    2. Ferdia Walsh-Peelo: "Drive It Like You Stole It" (Sing Street)


        A soundtrackről az "A Beautiful Sea" is egy nagyszerű darab, de a "Drive It Like You Stole It" (szintén az egyik főszereplő előadásában) egyszerűen mindent visz. Erre a szintipoppal és new wave-vel kevert rádióbarát muzsikára, melybe még szaxofon is becsatlakozik, garantáltan beindul az ember fejének bólogatása, és legszívesebben azonnal csatlakozna vokalistaként. A briliáns felvétel a Grease-béli "Summer Nights" 21. századi megfelelője lehetne, már rengetegszer meghallgattam, de nem tudom megunni.



    3. Madsonik feat. Lola Marsh: "Drift and Fall Again" (Beépített tudat)


        Mindig rettenetesen elszégyellem magam a vélt időhiányom miatt, ha olyan elképesztő teherbírású komponisták teljesítményére gondolok, mint például Bear McCreary és Blake Neely. Vagy éppen Brian Tyler, aki a filmzenéin túl (melyek feljátszásakor rendszerint ő a karmester is, sőt ha kell, akár hangszeren is csatlakozik a zenészekhez) még egyéb projektekre is képes időt szakítani. Madsonik nevű elektronikus zenei alteregója egy igazi klubsláger-balladával állt elő, káprázatos alappal és a Lola Marsh duóval kiegészülve. Az ehhez született videoklipben egyébként Tyler is felbukkan.


    4. Shanghai Roxi Musical Studio Choirs / Metro Voices London: "Kung Fu Fighting (Celebration Time)" (Kung Fu Panda 3)


        Hát pontosan így kell vérfrissítést végrehajtani egy unásig ismert dalon! A szériát fémjelző Carl Douglas-szám modern köntösét tradicionális ázsiai hangszerek, szimfonikus kíséret és két vidám kórus alkotja.



    5. Patrick Cassidy feat. Sibéal: "Mise Éire" (1916 - The Irish Rebellion)


        A feljebb már szereplő albumról ez a himnikus, videoklippel is rendelkező szerzemény egy ifjú énekesnő tolmácsolásában szólal meg írül, és nem más, mint egy gyönyörű óda Írországhoz, tisztelgés hősei előtt.



    6. Florence and the Machine: "Wish That You Were Here" (Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei)


        A művészi értéket szem előtt tartók és a kellemes popzenére vágyók halmazát egyformán lefedi a Florence and the Machine munkássága. A Tim Burton alkotásához írt felvételük tökéletesen illik az eddigi számaik sorába, emellett a mozihoz is passzol, ami nem véletlen, hiszen a frontember Florence Welch is legalább annyira csodabogár, mint a filmbeli gyerekek.



    7. OMD feat. Taron Egerton & Hugh Jackman - "Thrill Me" (Eddie, a sas)


        A Matthew Margeson score-jára jellemző zenei időutazást a kifejezetten a mozihoz írt dalokkal teli válogatásalbummal lehet folytatni. Erre került fel a stáblista alatt szóló potenciális sláger is, mely részben a Take That-es Gary Barlow szerzeménye, és a címszereplő Egerton adja elő a háttérben vokálozó Jackmannel a kilencvenes évek első felének egyik ikonikus popzenekara, az OMD társaságában.



    8. David Brent: "Lady Gypsy" (David Brent: Life on the Road)


        Egy réges-régi nyár, egy aprócska félreértés és azt követő felháborodás történetét dalolja el akusztikus hangszerelésű, videoklippel is ellátott dalában Ricky Gervais (azaz alteregója, David Brent), aki meglepően kellemes hanggal rendelkezik ehhez a tábortüzes stílushoz. A teljesen őrült irányba elkanyarodó dalszövegű szerzemény már első hallásra rendkívül fülbemászó, akár rádiós slágernek is beválna.



    9. Sofia Jannok: "Colonizer (CUDIT)" (Midnight Sun)


        A svéd - konkrétan lappföldi, még konkrétabban számi - énekesnő hangjának északias nyersesége a vonzereje, amelyet egy futurisztikus vokál kísér egy különleges zenei alappal. A már említett Katharina Nuttalléhoz hasonlóan az ő munkássága is felfedezésre érdemes.



    10. St. Vincent: "Something on Your Mind" (Elliott, a sárkány)


        Annie Clark, azaz St. Vincent az 56 éves korában elhunyt amerikai folkénekesnő, Karen Dalton 1971-es dalát dolgozta fel. E verzió lényegesen jobb, mert egyfelől az új előadót sokkalta élvezetesebb hallgatni, mint a rajzfilmfigurás orgánumú Daltont, másfelől a hangszerelés is jóval gazdagabb lett.



    11. Lorenzo Jovanotti Cherubini - "L'Estate Addosso" (L'Estate Addosso)


        Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy olasz nyelvű szám is felkerül a listára. Jovanotti felvétele ellenállhatatlanul megtelepszik a fülben, s csak úgy sugárzik belőle az életöröm - és akkor most már csak abban bízom, hogy nem valami rokona haláláról énekel benne.






        Az év legjobb játékzenéi:


    1. Frida Johansson, Henrik Oja: Unravel


        Ez a kedves kis oldalnézetes játék, melyben egy piros fonallényt irányítunk útján, egy elképesztően harmonikus és békés, zenei gyógyírként ható, pár hangszerre írt aláfestést kapott. Az egész soundtrack csodálatos, gyenge kompozíciókat vagy tölteléket egyáltalán nem tartalmaz. Ezt az akusztikus stílust én rettenetesen kedvelem, úgy szoktam jellemezni, hogy Amerika vidéki kisvárosait megidéző zene. Az alkalmazott instrumentumokra, különösen a szólóhegedű (melyen a svéd szerződuó női tagja játszik) markáns jelenlétére való tekintettel talán a countryhoz áll közel, de ez csak egy kényszerűen leegyszerűsített meghatározás. Épp ezért ne a rodeók és a szalmaszálakkal teli kockás ingek jussanak eszünkbe, hanem inkább a nyugalom, és végeláthatatlan zöld mezőkön szabadon legelésző vadlovak.



    2. Neal Acree: Revelation


        Filmzeneszerző ekkora szintet talán még soha nem lépett, mint Acree. Az olyan kellemes csengésű címektől, mint a Rovarinvázió, a Piton 2., a Gyilkos rajzás, a Sárkánygyík, egyszóval a ZS kategóriás opuszok bűzölgő mocsarából érkezve odáig jutott, hogy egy ennyire igényes, filmzeneként is abszolút helytálló nagyzenekari muzsikát készített el. Az egzotikus hatásokkal bőven ellátott, tradicionális kínai instrumentumok, illetve Tina Guo csellista közreműködésével rögzített szimfonikus score egy remek zenei utazás Keletre, a végre a helyére került szerzőről pedig remélhetőleg még sokat fogunk hallani, akár komolyabb filmek kapcsán is. Aki szereti az olyan mozik muzsikáját, mint például Az utolsó szamuráj vagy Az ígéret, az még véletlenül se hagyja ki a Revelation dallamokban gazdag aláfestését.



    3. Andreas Waldetoft: Stellaris


        Az album egy végtelen űrutazás zenéje lehetne, és nemcsak azért, mert egy sci-fi játékhoz íródott, de hosszából adódóan is. Ennek a közel három órának viszont az egyik erénye, hogy amennyiben ezen időtartamot sokallanánk, tulajdonképpen bármely kompozíciót beprogramozhatjuk lejátszási listánkba, mert biztosak lehetünk abban, hogy abszolút kellemes, hangulatát tekintve leginkább Jean Michel Jarre legnépszerűbb műveihez közel álló, himnikus, meditatív űrzenét fogunk hallani. A csúcspont az orgonás "Faster Than Light", mely instrumentális és Mia Stegmar hangjával kiegészült formában is felkerült a kiadványra, s mindkettő egyaránt garantálja, hogy rögtön visszaugrunk a kezdésre, amint lepörögtek.



    4. Takeshi Furukawa - The Last Guardian


        Az első hallgatáskor egyáltalán nem volt hatással rám a score, de adtam neki még egy esélyt, s érdemes volt. A komponista a Star Wars - A klónok háborúja kiegészítő zeneszerzője, hangszerelőként pedig nem egy produkcióban vett már részt. A The Last Guardianhoz (mely egy kisfiú és egy sárkányszerű lény közös kalandjaira épül) egy erőteljes hangzású, kórussal kiegészült nagyzenekarral rögzített score-t komponált, mely filmzeneként is kétségtelenül megállná a helyét.



    5. Jesse Harlin, Jim Bonney - Mafia III


        A harmadik epizódjához érő széria egy olyan műfajú score-ral rendelkezik, mely még a mozifilmekben sem sűrűn teszi tiszteletét: ez pedig a blues-rock. A főbb közreműködők: vijjogó elektromos, illetve akusztikus gitár, cselló, dob, rézfúvósok, Hammond-orgona, és persze az elmaradhatatlan harsány szájharmonika. Nem csupán amiatt magas a score élvezeti értéke, mert nem mindennapi vendég egy filmzenekedvelő hangszórójában, hanem mert nagyon jól hozza a bőrruhás, zord Harley Davidson-lovagokkal teli kocsmák és az odáig vezető, kietlen pusztaságon átívelő, poros országút atmoszféráját.



    6. Tony Gerber - Pavilion


        Hogy ki számára mennyire ad élményt ennek a különleges nézetű, zöldellő növényzet által átszőtt romok közt játszódó logikai kalandjátéknak a zenéje, az nagyban függ attól, hogy az illető mennyire kedveli az ambientet. Az itt hallható, ráérősen terjengő misztikus kompozíciók szintetizátorhangzása néhol posztrockos gitárszólamokkal bővül. A mű nappali hallgatásra egyáltalán nem ajánlott, amikor azonban minden elcsendesedett, egy jólesően nyugodt muzsikával gazdagodhatunk.



    7. Heinali: Bound


        Ennek a meglehetősen furcsa, már-már taszítóan minimalista kivitelezésű játéknak különleges kompozíciókra volt szüksége, amelyeket a Heinali művésznevű ukrán komponistától kapott meg. Ambientes, zongorás-szintetizátoros darabok keltek életre a kezei alatt, néhol ütemesebb megközelítésre váltva, a sokszínűség jegyében pedig olykor még orgona szakrális hangja is beköszön. Ez az a fajta muzsika, amelyet nem korszakalkotó tehetség írt, nem is áll utánozhatatlanul bonyolult szerzeményekből, de sajátos hangulata mégis viszi magával a hallgatót.



    8. Zikali - Steep


        Az Alpok hófedte sziklái között zajló versenyek ihlette szerzemények születtek az extrém sportos Steep alá a játékok mellett filmekre és rövidfilmekre, illetve reklámokra szakosodott Zikali formációtól. A manipulált hangok jól megférnek a valódi instrumentumok mellett, a szokásosnak nevezhető hangszereken (például dob, vonósok, különféle gitárok és szintetizátorok), illetve vokálon túl a palettát olyan különleges hangszerek színesítik, mint az üvegharmonika, a hang drum vagy a duduk.






        Az év legfélresikerültebb zenéi, csalódások:


    1. Hans Zimmer: Inferno


        Enyhén szólva is látszik, hogy a komponista világkörüli útra kelve koncertezett, miközben az Infernón dolgozott. Az év egyik leginkább várt műve két nagyszerű, közkedvelt zenei előddel rendelkezik, de nem csupán a Robert Langdon-folyam vélhetően záró epizódjához született méltatlan zene, hanem Zimmer életművéhez is. Azt hittem, majd a jelenetek megismerését követően helyére kerül ez az egész kaotikus album, ehhez képest kiderült, hogy a score túldigitalizáltságát és széteffektezését semmi sem indokolta. Valahogy az egész olyan, mint hogyha a két társszerző, Steve Mazzaro és Andrew Kawczynski kihasználta volna, hogy a főnök le van terhelve, és amit a 2015-ös korábbi Chappie-be (ahol szintén trióban dolgoztak) még nem rakhattak bele minőségi okok miatt, azt most kárörvendve felhasználták. A széria aláfestéseit tekintve tehát ezután inkább egy duóról, mintsem trilógiáról beszéljünk, de szerencsére könnyen meg is feledkezhetünk erről a kis kisiklásról annak köszönhetően, hogy Zimmer mennyire feledhetetlen koncertet adott hazánkban.



    2. Vangelis: Rosetta


        Biztos voltam benne, hogy a 73 éves Vangelis nem fog a korral haladni, és ugyanazzal a ma már - lássuk be - kissé porosnak ható stílussal próbálkozik majd 29. albumán is, amivel már annyiszor. Személyes pechje ráadásul, hogy ezt a fajta szintetizátoros stílust, melyet a Rosettán is bevetett, nem érintette a napjainkban hömpölygő retróhullám, így ma már meglehetősen korszerűtlennek hat. Ugyanakkor abban bíztam, hogy amennyiben szem előtt tartom, hogy a valaha korszakalkotónak számító művész (nekem is kedvencem volt egykor) nagysága részben abban rejlik, hogy pontosan azt adja rajongóinak, amire azok számítanak, még akár egy emlékezetes zenei élménnyel is gazdagodhatok. Nem így történt. Első hallgatásra egyenesen tragikusnak és bálványledöntőnek tartottam a CD-t (a "Philae's Descent"-nek például semmilyen albumra nem szabadott volna felkerülnie soha, mert olyan, mint hogyha egy két évtizeddel ezelőtti számítógépes játék rettenetesen gagyi csatazenéje lenne), zavaróan a múltban ragadtnak. Harmadjára finomodott az álláspontom, és végül nem rossz zeneként, csak egy mérhetetlenül nagy csalódásként könyveltem el, melyben egy kevés értéket azért találtam. Hogy nem egyedül a hangszerelésben kell keresni a problémát, arra az is utal részemről, hogy Vangelis rengeteg régi számát máig kedvelem, és egyáltalán nem nosztalgiából, ráadásul például a The City című konceptalbuma is hiába lassan három évtizedes, ma is teljesen megállja a helyét mind hangzása, mind ötletek terén.
    Egy vicces, bár inkább kizökkentő dolog, amit talán nem egyedül én hallok ki: a Rosetta azonos című trackjére (mely egyébként olyan, mint hogyha valami hetvenes-nyolcvanas évekbeli, agyonszűrőzött képi világú erotikus filmhez íródott volna) az első pillanattól kezdődően rá lehet énekelni kicsit lelassítva Komár László "Fiam" című örökzöldjének gyakorlatilag teljes refrénjét: "Az életem te vagy, fiam..."



    3. Junkie XL: Deadpool / Deadpool Reloaded


        Egy az eddig mozivászonra került képregényhősöktől ennyire eltérő karakter, mint Deadpool zeneileg óriási kihívást jelent, ehhez képest meglepő, hogy mennyire semmi nem történik ezen a soundtracken. Van egy egyéni szintetizátorhangot bevető főtémafélénk, de itt is csupán a hang szokatlansága feltűnő, nem maga a motívum. Egy elektronikával tarkított szöszmötölést hallunk egy órán át, amelyből teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy kár volt a Mad Max - A harag útja kapcsán csodagyerekként ünnepelni Junkie XL-t, mert igen látványosan nem tudott mit kezdeni Deadpoollal. Emlékezetem szerint filmzenerajongásom kezdete óta nem tapasztaltam soha olyat, hogy egy előzetesen rossznak titulált score-t a jelenetek ismeretében még rosszabbnak kezdjek tartani - hát itt ez is megtörtént. A kiadványon tényleg semmi érdekes nem zajlik, de így legalább realizálhattam, hogy DMX "X Gon' Give It to Ya" című hőbörgése valójában egy egész jó kis rapszám. A Deadpool Reloaded elnevezésű, félig betétdalos albumra viszont inkább nem is térnék ki bővebben, mert azzal már aztán tényleg csak az üst oldalára odaégett mocskot próbálta meg ételként eladni a kiadó...



    4-5. Ramin Djawadi: Warcraft: A kezdetek / Rupert-Gregson-Williams: Tarzan legendája


        Mindkét műre egyaránt illik az, hogy fantasztikus zenét várhattunk előzetesen a témák ismeretében, mégis óriási csalódást okoztak szerzőik. Ha a Warcraft rengeteg karakterére és komplett mitológiájára gondolunk, vagy arra, hogy az őserdei hős micsoda erőtől duzzadó szimfonikus muzsikát kaphatott volna, ha nem egy addig csak zeneileg jelentéktelen vígjátékoknál tébláboló komponistát kérnek fel, akkor nem kérdés, hogy ugyan nem rettenetes muzsikákról, de nagy kihagyott lehetőségekről kell beszélnünk. Ugyanakkor Djawadi ide írt főtémája már elkezdett tetszeni, a Trónok harca hatodik évadjához egyenesen egy remekművet írt, a Westworld "rockklasszikusok westernzongorára" jellegű megközelítése is káprázatos, a szerző eleve szép jövő elé néz, és az előjel nélkül kategóriát váltó Gregson-Williams is meglepően összekapta magát A fegyvertelen katonához, tehát túlzottan bírálni őket felesleges.






        Az év legellentmondásosabb filmzenéje:


    Mica Levi: Jackie


        Ismét az év legmegosztóbb aláfestését kreálta Levi, melyért sokan rajonganak, mások pedig borzasztónak találnak, és teljesen elutasítanak. Az aláfestés pontosan abba a csak vélt érdemeik miatt elismert zenéket tartalmazó blokkba tartozik, ahová a teljesség igénye nélkül Jonny Greenwood a Vérző olaj, Antonio Sanchez a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje), Gary Yerson a Mr. Turner, Alex Ebert a Minden odavan vagy Gustavo Santaolalla a Babel zenéjével sorolható. Levi muzsikáját nem feltétlenül nevezném kifejezetten rossznak, ahhoz képest például egyenesen mestermű, amit A felszín alatthoz összezörgött. Azonban nem ártana észrevenni azoknak, akik korszakalkotó filmzeneszerzők munkáit rendszerint észre sem veszik, sőt tudatosan ignorálják, most viszont sznob módon már-már az évszázad egyik alapművének nyilvánították ki a Jackie elképesztően tolakodó score-ját, hogy mennyire nem ezen a szinten kezdődik a zsenialitás. Érdekes módon ugyanők vélekednek más esetben úgy, hogy az igazán jó filmzenét nem érzékeli az ember. Akkor most?
    Nincs baj az alternatívval a filmzenében sem, de azért, mert valami nem szokványos, még nem válik értelemszerűen mesterművé is, hiszen ha valaki jelentkezne egy olyan score-ral, amely nem állna másból, csak két kavics monoton összekocogtatásából, az is szokatlan lenne ugyan, de nem valószínű, hogy jogos lenne a díjeső érte. Levi műve olyan, mintha valaki csak épp ismerkedne a hangszerekkel, mert feltehetően nem azért hozott létre pont ilyet, mivel az efféle minimalizmust ítélte a legalkalmasabbnak a jelenetek alá, hanem mert ez a maximum, amivel elő bírt állni. Ha ezt a score-t a kollégáinak, közülük is a filmzenék géniuszainak kellene értékelniük, és megtudnák, hogy Oscar-jelölt lett, valószínűleg hangosan felnevetnének. A korrektség kedvéért azért megjegyezném, hogy a "Vanity" című szerzemény kimondottan rendben van, jól átadja a film hangulatát, és összességében úgy öt-hat pontot adnék a teljes műre, tehát nem élvezhetetlen, csak azért kezeljük helyén a dolgokat. Ennek megfelelően ne tekintsünk már egy egy évszázadban egyszer megszülető zseninek vagy épp az új John Williamsnek olyanokat, akiknek még rengeteget kellene fejlődniük ahhoz, hogy a filmzenetörténelem nagykönyvében jogos fejezetet kapjanak.
     












    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales
  • Close Encounters of the Third Kind
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers

  • Filmzenékről röviden
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam