FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Angel Has Fallen  Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw  True Lies  Shaft (1971)  Shaft (2019)  Alien: Resurrection  Alien 3  Aliens  Alien  Godzilla: King of the Monsters
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2015-ös összesítése

    Tihanyi Attila összesítése







         Valószínűleg csak a korral járó folyomány, hogy amint összegereblyéztem, mely filmzenék adták a legtöbb muzikális élményt számomra a 2015-ös évben, feltűnt, hogy az igazán közönségsikerek, a nagy bevételt produkáló slágerdarabok szinte teljes mértékben az érdeklődési körömön kívül maradtak. Ez persze nem új keletű jelenség, hiszen az azt megelőző évben 24 kiadványt tartottam említésre méltónak, melyek közül mindössze három volt rivaldafényhez kapcsolható. A tendencia csak tovább erősödött, hiszen a felhozatal jelentős részét kitevő, évek óta ugyanarra a kaptafára épülő filmzenék megismeréséhez már bőven elegendő egy félperces belehallgatás ahhoz, hogy ignoráljam őket. A szuperhősök térnyerésével párhuzamosan eltűnt a kidolgozott hangszerelés, és annyi az osztináto, mint ahány mesterségesen odarajzolt részlet egy zöld háttér előtt felvett tengerparti jelenetben. A filmzenebarát közönség zöme Ennio Morricone és John Williams aktivitásától buzgott, és egy rossz szó nem érheti a két produkciót. Ám egyfelől mindketten hazai pályán brillíroztak, ahol minden egyedi megoldás inkább tiszteletteljes, jóleső érzésként felbukkanó elismerést váltott ki bennem, mint zenei revelációt, másfelől azért ott motoszkál az emberben a hiány gondolata, hogy adott két, a mai mozikban viszonylag ritkának tekinthető műfaj, melyben ha akad is olykor egy-egy szereplő, a muzikális tartalom nagyságrendekkel szegényebb, mint e két, fogalomnak tekinthető komponista esetében. Márpedig mindaddig, amíg ők - hála az égnek - aktív alkotói ennek a kulturális világnak, addig az összehasonlítás fokozottan érvényben van. Még akkor is, ha nekem például személy szerint a teljes Star Wars-univerzum pont annyira távoli galaxis, mint a jelenkori csillagászati ismereteink szerint egy másik civilizáció, épp ezért én például meg sem próbáltam felfedezni a széria hetedik részének zenéjében az új témákat, tekintettel arra, hogy annyira ritkán hallgatom a korábbiakat is, hogy nekem azok pont ugyanannyira újnak tűnnek. A zene egészét figyelembe véve viszont nagyon nehéz a 2015-ös esztendőből Az ébredő erő komplexitásával egyenértékű, nagyszabású szimfonikus aláfestést mondani, és ha a bevételi adatok alapján átnézem az első ötven bemutatót, némiképp meglep, hogy az A-listás komponisták mellett kik okoztak számomra meglepően tartalmas és nívós zenei élményt.

        Mindemellett azonban úgy tűnik, a kis költségvetésű, szűkebb körű bemutatók és a nem kifejezetten közönségsikernek tekinthető produkciók között gyakrabban találok érdekes megoldásokat, remek hangulatú, többszöri ismétlésre késztető kompozíciókat. A kilencvenes évek nagyzenekari hangzása, melynek annyira szerelmese vagyok, csak az újrakiadásoknak köszönhetően vált a mindennapjaim részévé, cserébe viszont az egy évtizeddel korábbi analóg szintipopkultúra több (eddig számomra ismeretlen) alkotót is megihletett. 2015-ben a legtöbb zenét, amit hallgattam, ez a hangzás jellemez. Teszem hozzá gyorsan: észrevételem szerint az esetek zömében nem pusztán a retro hullám meglovaglásában merülnek ki a produkciók, de egyrészt az akkori hangminták a mai, tökéletes keverési technikáknak köszönhetően hátborzongatóan jól szólalnak meg, másrészt kiegészülnek az elektronikus fejlődés és effektezés korszerű megoldásaival. Legalább akkora élvezettel vetettem bele magam a monoton és repetitív basszusvonalak, leadszőnyegek és EMU-dobprogramok dzsungelébe, mint az újszülött filmzenerajongó a Remote Control számozott fiókharmóniái közé. Az külön öröm számomra, hogy a legutóbbi évértékelésemkor már érezhetően növekedő bakelitlemez-gyártás 2015-re még nagyobb számokkal büszkélkedhet, és hívhatja bárki úri szeszélynek (kétségtelen, hogy az egyre digitalizáltabb világban egy hanglemezhez szükséges infrastruktúra nem tekinthető hétköznapi beszerzésnek), az mára már világossá vált, hogy a legtartósabb hanghordozóról beszélhetünk, ahol kis odafigyeléssel a minőségromlás szinte elenyésző.

        Mindeközben a már említett digitalizálódásnak van egy Magyarország számára elvitathatatlan magyarázata: a megfejthetetlen valutaárfolyam mellett egy amerikai CD-rendelés postaköltsége 10-13 dollár, és ha nem a hagyományos megjelenéseket vesszük alapul, hanem a limitált, bővített kiadványokat, akkor egy duplalemezes filmzenéért könnyedén lehúzhatnak 10-12 ezer forintot a számlánkról. És ez bizony nagyobb úri szeszély, mint bakelitlemezt hallgatni. Nem véletlen tehát az sem, hogy 2015-ben sokkal gyakrabban tallóztam az iTunes zeneboltjában, hiszen nem csupán az a tény kényszerít az alkalmazáshoz, hogy számtalan zenét már egyáltalán nem jelentetnek meg kézzelfogható formátumban, de sok esetben egyszerűen az ésszerűség dönt a digitális vásárlás mellett. Mivel a zenehallgatási szokásaim közé eszközként bekerült a mobiltelefon és a médialejátszó, s emiatt egyébként is mindegyik CD-mről készítettem digitalizált másolatot, ott már egyáltalán nem mindegy, hogy 2500 forintért szerzem be az új anyagot, vagy ennek a háromszorosáért. Márpedig a személyes költségvetésemből erre a hobbira fordítható keretet szinte minden hónapban túlléptem, köszönhetően az egyre több, nívós kiadó áldásos tevékenységének.

     A számtalan műfajra és hangulatra való tekintettel ezúttal sem kategorizálok – nem is lenne tisztességes az utóbbi idők legnagyobb filmzenei veszteségét, a tragikus körülmények között elhunyt James Hornert valamiféle mesterséges dobogóra szerkeszteni. Kis túlzással az év összes zenéjével sikerült találkoznom (az esetek többségében elég volt hozzá három-négy tétel), és van néhány olyan megjelenés, amelyekre még gyűjtenem kell (ilyen a hatlemezes Mission Impossible-doboz a La-La Land Recordstól vagy a Rémálom az Elm utcában-sorozat nyolclemeznyi aláfestése a Varése Sarabande kiadásában). Mindezek ismeretében íme a 2015-ös év általam emlékezetesnek ítélt huszonegy filmzenei (vagy azzal közvetlenül kapcsolatos) állomása teljesen szubjektív, főképp érzelmi rangsorban, amelyek megismerését tiszta szívemből ajánlom mindenkinek.








    Disasterpeace: It Follows (Milan Records)


        Hosszan értekeztem róla évközi írásomban, miért kiemelkedő mind a film, mind a hozzá született teljesen elektronikus score. Nem könnyű hallgatnivaló, de a műfaj egyik alapkövetelménye a sokkal nyitottabb hozzáállás, s ha ez megvan, Rick Vreeland egyetlen pillanatig sem okoz csalódást.



    Theodore Shapiro: Trumbo (Lakeshore Records)


         Dalton Trumbo egyike volt Hollywood legelismertebb forgatókönyvíróinak (Spartacus, Pillangó), a róla szóló életrajzi dráma pedig ugyan nem jutott el a hazai mozikba, Shapiro sokszínű, jazzes aláfestése viszont annál inkább elérhetővé vált. A komponista évek óta titkos favoritom, többször sikerült már neki jelentéktelennek tűnő filmhez nagyságrendekkel tartalmasabb zenét szereznie, mint a fősodrásban tevékenykedő kollégáinak. A Trumbo score-ja egyszerre izgalmas, mély, elegáns és melankolikus, a szordínós rézfúvósokkal pedig engem egyébként is azonnal el lehet varázsolni.



    Jessica Curry: Everybody’s Gone to the Rapture (játékzene, Sony Classical)


         Míg a jelenkori filmzeneszerzők zöme elvétve ír csak külön szólamot kórusnak (vagy a pénz, vagy a rátermettség hiánya lehet ez), addig óriási meglepetésre egy szokatlan hangulatú számítógépes játék zenéje hozott számomra olyan csodálatos, éteri élményt, amely napokig teljesen elvarázsolt. Halk megszólalás, de olykor érzékelhető szimfonikus zenekari jelenlét és színes hangszerelés jellemzi a brit zeneszerzőnő munkáját, s az általában lélekmelengető dalok és dallamok között olykor előtörő melankólia összességében az utóbbi évek legerősebb katarzisát váltotta ki belőlem. Az év egyik legértékesebb zenéje.



    Michael Giacchino: Jupiter Ascending (WaterTower Music)


        Ha a 2015-ös év komponistáját kellene kiválasztanom, Giacchino nem nagyon kapna ellenfelet. Egy Pixar-mese, egy könnyed sci-fi és egy dinoszauruszos kaland másoknak külön évekre lebontva is feladat, a zeneszerző azonban mindezt egy év alatt követte el, és nyugodtan hozzátehetjük, hogy minden esetben kifogástalanul. Az általam legtöbbet hallgatott album azonban a Wachowski testvérek agymenéséhez született, és bár a film a legcsekélyebb mértékben sem érdekel, valahogy az az érzésem, hogy Giacchino mozgástere ennél a produkciónál volt a legnagyobb. A tőle megszokott klasszikus nagyzenekari kompozíció kórussal, ráadásul eleve bővített kiadásban (több mint százpercnyi játékidővel) egy kiváló muzsikát eredményez.



    Lorne Balfe: Captive (14th Street Music, digitális letöltés)


         Az utóbbi évek Remote Control-komponistáinak nagy részéről változatlanul alig tudok bármi jót is felidézni magamban, és egyre távolabb kerül tőlem az a filmzenei megközelítés, ami most slágernek számít. Sikerességét nem vitatom, csak éppen nem találok benne semmi érdekeset. Ez nem azt jelenti, hogy nem teszek kísérletet minden egyes megjelenéssel, így akadtam rá erre a halk, atmoszférikus darabra is. Semmi korábbi Balfe-zenével nem lehet összehasonlítani, sokkal inkább Cliff Martinez vagy Mark Isham csendes, elektronikus zenéit idézi. Műfajából adódóan megvan benne a feszült lüktetés is, de az sem lesz harsány egyetlen pillanatra sem. Imádom minden percét, késő esti hazasétálás közben tökéletes partnere egy sötét, kies utcának.



    Mitch Murder: Kung Fury (Universal Music, LP és digitális letöltés)


         Valamikor nyár elején a magát már többször is padlóra vágó David Hasselhoff hirtelen berobbant a zenecsatornákra azzal, amihez elvileg nagyon ért: dalolt egyet, ráadásul az a dal ontotta magából a nyolcvanas éveket. Ha a "True Survivor" nem is, a zenéért felelős Johan Bengtsson viszont tényleg akkor született, és Jan Hammer vagy Vince DiCola munkássága iránti szeretete hamar a zenei pályára terelte a fickót, Mitch Murder művésznéven pedig a kétezres évek közepe óta alkotja a szintipop korszak legjobbjait idéző szerzeményeit. A Kung Fury egy svéd kisfilm a gyerekkorom videójátékos kultúrájának minden apró részletével, a hozzá kapcsolódó zene pedig pontosan olyan kiváló, mint az imént említett két másik zeneszerző akármelyik darabja. Inkább tűnik egyébként ez az album egy popzenei válogatásnak, mint hagyományos filmzenének, de ettől még gyakran dübörög a hangfalaimból.



    Fernando Velázquez: Crimson Peak (Quartet Records)


         Guillermo Del Toro legutóbbi sötétebb tónusú meséje nem különösebben kápráztatta el sem a hasonló darabok, sem az ő korábbi művei iránt rajongókat, és ez a rövid vetítési periódusból eredő bevételeken is meglátszódott. Ami engem lázba hozott a bemutató előtt, az a zeneszerző személye, hiszen Velázquez fiatal kora ellenére is rendkívül komplex és részletgazdag művekkel szokott előállni, az Árvaház briliáns aláfestése óta pedig különösen odafigyelek a munkáira. A Bíborhegyhez korántsem született mestermű, és talán a 75 percnyi játékidő most a feszesség rovására ment, én mégis élvezettel hallgatom végig bármikor (különösen a főtémát), mert a mostani felhozatalban nekem még az is izgalmas, ha Velázquez csak egy helyben topog.



    Fernando Velázquez: Concert Suites / Music for Films (Quartet Records)


         Az év utolsó napjaiban jelent meg ez a válogatás a komponista eddigi munkáiból, szvitekbe gyúrva, koncertként rögzítve. Ha valaki egyetlen hangjegyet sem hallott még tőle, annak ez a legjobb lehetőség a kezdeti ismerkedésre: csodálatos szimfonikus szerzemények kórussal kiegészülve, napjaink legtehetségesebb spanyol zeneszerzőjétől. A már az imént említett Árvaház aláfestése mellett számunkra csak A lehetetlen lehet filmként ismerős, de a több mint hetven perc során kapunk ízelítőt a western, az akció, a thriller, a dráma és a kalandfilmek zenei sajátosságainak velázquezi megoldásaiból. A hangfelvétel minőségét illetően lehet csak némi kifogásom, mert bár a San Sebastian koncertterem egyike Spanyolország legelismertebb helyszíneinek, valahogy szárazra és tompára sikerült az anyag, de ezt leszámítva egy nagyon tartalmas, komoly hallgatnivalóról beszélhetünk, és tökéletes választás, ha elegáns, nagy erejű zenekari művet szeretnék hallgatni.



    James Horner: Southpaw (Sony Classical)


         Eleve szörnyű belegondolni a veszteségbe, de ha még hozzáveszem, hogy hosszú idő után zeneileg egy újabb erős éve volt a 2015-ös, akkor még inkább szívszorító dolog elfogadni Horner halálát. Legfőképp az olyan sötét, félelemmel teli és feszült zenéje hallgatásakor, mint amit a Mélyütés című filmhez szerzett. A szerző kilencvenes évekbeli kiemelkedő thrillerzenéit idézi a megszólalás, ami egyszerre egy jóleső visszatekintés, egyszerre pedig érezhetően új és kifinomult megoldásokkal teli mű. Olykor halk és tapogatózó, olykor pedig teljes nagyzenekart megszólaltató, grandiózus kompozíciók összessége. Hosszú évek óta ennyiszer egyetlen albumot sem hallgattam meg tőle.



    Ralf Wengenmayr: Ghosthunters (Just Temptation, digitális letöltés)


         A német származású Wengenmayr filmzenei munkássága nagyjából húsz évvel ezelőtt kezdődött, és bevallom, eddig még nem hallottam róla. Ha nincs az iTunes viszonylag szabadabb belehallgatást engedélyező rendszere, ami sokkal barátságosabbá teszi a céltalan böngészést a különböző zenék között, sosem találok rá erre az albumra. A kifejezetten gyerekkközönségnek készült kalandfilmhez csodálatos és elegáns nagyzenekari aláfestést írt, ahol az egyes tételek felidézik az utóbbi évtizedek összes A-listás zeneszerzőjét John Williamstől James Horneren át Danny Elfmanig vagy Alan Silvestriig.



    Pawel Blaszczak: Dying Light (játékzene, Techland, digitális letöltés)


         A lengyel komponista cseppet sem vidám hangulatú zombis játékzenéje olyan, mintha John Carpenter és Fabio Frizzi ott bökdösték volna mellette az analóg billentyűzetet. Az összhatás persze sokkal komplexebb az egyhangos témáknál, sőt, többször az olasz horrorzenéket idézi, akár egy szintetikus Goblin-műnek is felfogható. Dacára annak, hogy mihez íródott, számtalan igen érzelmes és drámai pillanatot is tartalmaz, ennek köszönhetően is nagyon gyakran kerül elő nálam.




    Harry Gregson-Williams: The Martian (Columbia)



         Legalább tízszer végigpörgött már, amióta megvásároltam, és nehezen tudnék bármit is visszaidézni belőle, mert az egész lemezzel kapcsolatban csak az maradt meg bennem, hogy az első hangtól az utolsóig - feszült pillanatai ellenére is - rendkívül kellemes, felemelő érzést áraszt magából. Nem a zeneszerzési virtuozitás, inkább a kifogástalan atmoszféra az, ami magával ragadó, benne a puha elektronika és a visszafogott zenekari megszólalás a komponistától megszokott kifinomult összhangban. Gregson-Williams folyamatosan ott lebeg a legnagyobbak árnyékában, és meggyőződésem, hogy évek, évtizedek múlva is elő fog állni ugyanilyen kiváló minőségű zenékkel.



    Ron Goodwin: Candleshoe (1977, Intrada)


         Ha épp nem a szülői ellenőrzéstől távoli illegalitásban néztem újra az Óment vagy a Ragadozót, akkor az egyik kedvenc ifjúsági filmem A kapitány kincse volt az akkor 15 éves Jodie Foster főszereplésével. A kincskeresős, régi vágású történet zenéjére egészen a 2015-ös megjelenésig egyáltalán nem is emlékeztem, de az első végighallgatáskor a film összes jelenete azonnal beugrott. Goodwin a hollywoodi filmzeneszerzés aranykorának egyik másodvonalbeli zeneszerzője, és bár ebben a műben sincs semmi igazán kiemelkedő, azért az a zenekari játékosság és aprólékos, izgága hangszerelés, ami annak idején jellemezte a score-okat, bőven megtalálható benne, és az efféle időutazásoknak sokszor nem tudok ellenállni.



    James Horner: Where the River Runs Black (1986, Varése Encore)


         A bolygó neve: Halál aláfestésével azonos évben született ez a score, és akár a címük alapján, úgy zeneileg is mint tűz és víz beszélhetünk a két albumról. Utóbbi egészen a mostani újrakiadásig elég magas összegekért cserélt gazdát, pedig egy rendkívül visszafogott hangerejű, kizárólag elektronikus megoldásokat tartalmazó zene, ahol a pánsíp intenzív jelenlétén kívül az égvilágon semmi nincs, ami az akkori Hornerre jellemző lenne. Sőt, a tapasztaltabb rajongók kifejezetten az inspirációk nélkül született művek halmazába sorolják, helytelenül. Varázslatos, felemelő hangulatú, ártatlanságot sugalló score ez, az egyik legjobb, amit a halkabb (és jobbára sajnos teljesen ismeretlen) művei közül ki lehet emelni.



    Elmer Bernstein: Spies Like Us (1985, Varése Encore)


         Szintén a film iránti rajongásom tette kötelező vétellé ezt a megjelenést, mert a Chevy Chase és Dan Aykroyd főszereplésével készült bárgyú kémparódiát mind a mai napig töretlen lelkesedéssel tudom végignézni. Bernstein hozta a formáját, és a bő félórányi nagyzenekari aláfestés végig mellőzi a vígjátékokra jellemző komolytalanságot, sőt, már-már túlzóan erős és fenyegető ahhoz képest, hogy épp mit szerencsétlenkedik a két antihős. Militarista hangulat, monumentális megszólalás, hidegháború a köbön; egy újabb példája a ripacskodásmentes vígjátéki aláfestéseknek.




    Mark Isham: The Longest Ride (Milan Records)


         Az idilli amerikai vidék, romantikus lovaglás a zöldellő mezőn, modern cowboyok rodeóversenyei - biztosan nem én vagyok a célközönsége az efféle mozinak, és ha nem Isham szerezte volna hozzá ezt a pillekönnyű aláfestést, szerintem soha nem is hallok róla. Gyakorlatilag a 2015-ös év első vétele volt számomra, és kizárólag azért, mert imádom az olyan zenéket, ahol olyan természetességgel követik egymást a dallamok és a harmóniák, ahogy a nap felkel, majd lemegy. Mindamellett, hogy az album egészéből árad a nyugalom, az legalább ugyanolyan megnyugtató, hogy az egyik kedvenc zeneszerzőm még nem felejtett el alkotni, és a néha borzasztó elektronikus csörtéi mellett ha gitárokkal, finom dobjátékkal és a countryzenére jellemző megoldásokkal kell dolgoznia, az eredmény mindenképpen fülsimogató.



    Dave Grusin: The Firm (1993, La-La Land Records)


         Annak idején nem csak engem lepett meg, hogy egy feszes tempójú thrillerhez szinte a teljes score-t egyetlen zongorával képzelte el a szerző, de hát egyrészt Grusin ennek a hangszernek az egyik zsenije, másrészt a feszültséget, a bizonytalanságot és a romantikát egyaránt tökéletesen kifejezte masszív nagyzenekari megoldások nélkül. Az eredeti albumon keveredtek Grusin szerzeményei mindenféle abszolút jelentéktelen dalokkal, míg a La-La Land kétlemezes kiadványa a teljes zenei anyagot tartalmazza a szerencsétlen könnyűzenei közbeékelések nélkül. Bár néha egy picit fojtogató hatást kelt, és viszonylag gyakran ismétlődnek meg ugyanazok a motívumok, ettől függetlenül az egyik legjobb zene, amit a komponista valaha szerzett.



    James Newton Howard: Outbreak (1995, Varése Sarabande CD Club)


         A 2015-ös évre nem igazán jutott olyan munka kedvenc komponistámnak, amivel elkápráztatott volna, cserébe megjelent egy régebbi művének a teljes kiadása, amely mindeddig - valószínűleg az eredeti, meglehetősen karcsú megjelenés miatt - a feledés homályába merült. Ha 1995-ről beszélünk, én automatikusan a Waterworld - Vízivilág zenéjét idézem fel, a kritikusok pedig a Változások kora klasszikus erejű aláfestését említik meg elsőként, azonban már több helyen találkoztam a komponista olyan kijelentésével, miszerint épp a Vírus volt a legkedvesebb munkája. A duplalemezes változatot többször végighallgatva bizony én is meglepve tapasztaltam, hogy sokkal kiforrottabb, egységesebb és változatosabb, mint a Kevin Costner-es kalandfilm score-ja. Az én képzeletbeli dobogómon ettől függetlenül helycsere nem történt, de ez a mű minden kétséget kizáróan erős és igényes munka.



    Joe Kraemer: Mission Impossible - Rogue Nation (La-La Land Records)


         Már a Jack Reacher alatt is odakaptam olykor a fejem az aláfestésre, de kétségtelen, hogy a lassan húsz éve pályán lévő Kraemer igencsak meglepett a Mission: Impossible-sorozat legutóbbi fejezetével. Az ismert főtéma felidézése mellett végig remek és izgalmas kompozíciókat alkotott, és megkockáztatom, hogy az elektronikus megoldásokat szinte teljes egészében nélkülöző nagyzenekari mű a legjobb eddig az újkori franchise történetében. Szerencsére még vannak olyan zeneszerzők, akiket ez a hetvenes évekbeli akciózenei világ megbabonázott annyira, hogy ma is megfelelő színvonalon tisztelegnek előtte, és ebből a szempontból a 2015-ös év igen erősnek mondható.



    Jerry Goldsmith: Magic (1978, La-La Land Records)


        Az 1978-as A mágus zenéje szélesebb körben 2003-ban jelent meg először, de nem maradt sokáig tulajdonos nélkül az a kétezer limitált darab, így például én is csak a 2015-ös újrázáskor juthattam hozzá ehhez a borzasztóan nyomasztó műhöz. Eleve a harmonika hangja hátborzongató ebben a pszichothriller-közegben, de az is biztos, hogy a komponista ezekben az években olyan pokoli mélységekig jutott a zeneszerzésben, amire azóta is kevés példa akadt. Ennek megfelelően a lemez még akkor is képes az őrületbe kergetni, ha a megszólalására egyáltalán nem az a fajta dinamika jellemző, mint az ugyanezen évben írt további score-jai. Nem az az első randis aláfestés egy gyertyafényes vacsorához. (Írásunk a korábbi kiadásról ide kattintva olvasható el.)



    John Carpenter: Lost Themes (szerzői album, Sacred Bones Records)


         Felsorolásom egyetlen igazi kakukktojása a horrormágus nevéhez köthető, ahol a zenei önkifejezésének azt a szakaszát élte ki, amikor semmilyen filmkészítési körülmény nem gátolta a fantáziája szárnyalását. Cody nevű fiával, valamint Daniel Davies zeneszerzővel együtt hozták létre ezt a kilenc számot tartalmazó lemezt, és a szerzemények egytől egyig tökéletesen illeszkednek Carpenter bő negyvenévnyi alkotói világába. Benne van a monotonitás, a rockzenékre jellemző erő, a pszichedelikus atmoszféra, a repetitív analóg futamok, a feloldást jelentő egyszerű, de hatásos harmóniák; egy különleges szerzői antológia a mai kornak megfelelő hangzásban.












    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Outland
  • Children of Dune
  • Only the Brave
  • Under Siege 2: Dark Territory
  • Under Siege
  • Pet Sematary (2019)
  • Stepmom
  • Pet Sematary
  • Witness
  • Oscar
  • Captain Power and the Soldiers of the Future
  • Mary Shelley
  • Battlefield Earth
  • Krypton
  • Captain Marvel

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam