FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Alien  Godzilla: King of the Monsters  Outland  Children of Dune  Only the Brave  Under Siege 2: Dark Territory  Under Siege  Pet Sematary  Stepmom  Pet Sematary
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2015-ös összesítése

    Pavlics Tamás összesítése







        A 2015-ös esztendő, ha nem is feltétlenül volt csalódást keltő, de nem azt hozta, mint amire számítottam. Az olyan rutinosabb komponisták szerzeményei, mint amilyen Alexandre Desplat vagy Hans Zimmer, elmaradtak a vártaktól, ellenben a kisebb nevek rendre kellemes meglepetéseket okoztak. Gyengének pedig semmiképp sem tekinteném azt az évet, amikor a műfaj két legnagyobb bölénye, Ennio Morricone és John Williams is visszatért abba az univerzumba, amely a leginkább a nevükhöz köthető. Ebből kifolyólag egy szóval össze is foglalhatnám, amivel mind a filmtermést, mind az ezekhez kapcsolódó zenei kiadványokat jellemezni lehet, ez pedig a nosztalgia. 2015 a múltidézés jegyében telt, akár franchise-okon belül (Mad Max - A harag útja, Jurassic World, Star Wars - Az ébredő Erő), akár azokon kívül (Kingsman - A titkos szolgálat, Aljas nyolcas), és talán pont ezért tartom az évet az átlagosnál jobbnak, ha nem is kiemelkedőnek. Ugyanis a komponistáknak is kifejezetten jót tett - legalábbis a szememben -, hogy a modern hangzásvilág helyett a klasszicista felé fordultak. Persze ennek ellenére is voltak kisebb-nagyobb csalódások, de azok többnyire szerencsésen elkerültek, ahogy azok az igazán maradandó albumok is, amelyeket garantáltan előveszek majd évek múltán is.






    Az év legjobbjai: megfigyeléseim alapján a filmzenék színvonala szorosan összefügg az adott év filmtermésének a minőségével, és ez 2015-ben sem volt másként. Ha csak az első három helyezettet nézem, szembeötlő a fent emlegetett nosztalgia, ám ezeket ezzel együtt is kimagaslóan jónak tartom, az utánuk következőket viszont a jónál csak valamivel éppen jobbnak, esetleg szórakoztatóbbnak.


    1. John Williams - Star Wars: The Force Awakens


        Elsőre kissé nehézkesnek, hovatovább öregesnek tartottam Williams visszatérését a messzi-messzi galaxisba, amelyet csak a szerzőre jellemző profizmus és a régi témák mentettek meg. Aztán a film többszöri megtekintése letisztázta bennem a dolgokat, Williams műve pedig a képek alatt és azok nélkül is a helyére került, visszahozva bennem mindazt a lelkesedést, amiért úgy zusammen a műfajba beleszerettem. Remek és ezzel együtt komplex, a komolyzene határát súroló témák, amelyek abszolút méltóak a klasszikus trilógia aláfestéséhez, ami nem kis szó.



    2. Michael Giacchino - Jupiter Ascending


        Beszédes tény, hogy a második szereplő is az űropera műfaját képviseli, és az öreg róka megérkeztéig magabiztosan vezette nálam az éves toplistát. Giacchino elkészítette a maga Star Wars-zenéjét, csak sajnos egy rettentő felejthető filmhez. De ez nem von le semmit a zenekar és a kórus virtuóz játékából, no meg persze a szerző érdemeiből, akinek műve helyenként a kelleténél ugyan töményebb, ennek ellenére egy olyan nagy ívű muzsika, amihez ritkán van szerencsénk.



    3. Daniel Pemberton - The Man from U.N.C.L.E.


        Egy Guy Ritchie-filmnél mindig hangsúlyos pont a zene, de a brit fenegyereknek talán még sohasem sikerült ennyire stílusos zenét pakolnia a képek alá. Pemberton olyan profizmussal idézi meg Henry Mancini, Ennio Morricone vagy éppen John Barry 1960-as évekre jellemző zenei világát, mint ha Nina Simone vagy Roberta Flack halhatatlan klasszikusai termékcsatolt dalként eredetileg is ehhez a score-hoz készültek volna. Bravó!



    4. Bruno Coulais - Song of the Sea


        Igen, szigorúan véve ez még 2014-es zene, de a filmhez és aláfestéséhez is csupán egy évvel később volt szerencsém, akkor viszont az első hangjegytől fogva egyenesen elvarázsolt. Coulais nem először adja jelét sokszínűségének, de ez az ír folklór zeneiségét idéző score-ja még az ő életművéből is magasan kiemelkedik.



    5. Michael Giacchino - Inside Out


        A komponista talán akkor lehet továbbra is igazán elemében, ha a Pixar valamelyik meséjéhez kell komponálnia, az Agymanók pedig ennek újabb ékes bizonyítéka. Hol gyermekien játékos, hol szívbemarkolóan meghitt, de mindenképpen méltó Giacchino korábbi animációs munkáihoz.



    6. Jóhann Jóhannsson - Sicario


        Ritkán látni, hogy egy filmben a képek és a zene ennyire együtt éljenek, de a Sicario - A bérgyilkosnál ez az eset áll fenn. Egy végtelenül feszült, soha kitörni nem akaró vulkán erejével lüktet végig Jóhannsson score-ja, amely éppen ezért egy rendkívül nehéz, ugyanakkor maradandó darab.



    7. Henry Jackman, Matthew Margeson - Kingsman: The Secret Service


        Már amikor a film alatt először meghallottam, tudtam, hogy helyet szorítok neki az év végi listámon, amiben közrejátszik, hogy egy albumot sem hallgattam meg annyiszor 2015-ben, mint ezt. Jackman és Margeson kollaborációjának végterméke, nem tagadom, színtisztán szórakoztató, de a Remote Control-os stílusukat nagyszerűen vegyítik John Barry zeneiségével, ami a film egyik legnagyobb erőssége.



    8. Thomas Newman - Spectre


        A filmhez hasonlóan Newman zenéje is kevésbé rétegelt, mint elődje, ugyanakkor érezhetően jobban belakta a szerző a Bond-univerzumot. Jobban kidomborodnak Newman drámai védjegyei, miközben az akciótételekben is több az intenzitás, és ezzel együtt sem felejt el "bondosabb" lenni. Noha továbbra is hiányoznak a David Arnoldra vagy John Barryre emlékeztető big bandes dallamok, mindenképpen a jobb Bond-zenék között a helye.



    9. Daniel Pemberton - Steve Jobs


        A komponista a hatvanas évek spionjai mellett a nyolcvanas évek technikai bummjába is visszavitte a hallgatókat, azonban az esetleges szintipop helyett a klasszikus áriákat vegyítette a számítógépes hangeffektekkel, mindezt úgy, hogy cseppet sem vált dagályossá vagy mesterkéltté az album. Éppen ellenkezőleg: egy nagyon is friss és intelligens megközelítésnek hat Pemberton muzsikája, amely jól tükrözi a címszereplő ellentmondásosságát.



    10. Junkie XL - Mad Max: Fury Road


        A Kingsman - A titkos szolgálat score-jához hasonlóan ez is elsősorban a szórakoztatási faktora miatt került a listámra, akárcsak a 2014-es összeállításomban hasonló helyezést elérő 300: A birodalom hajnala zenéje. Kétségtelenül kezd egyre nagyobb lenni ez az elsősorban ritmikai gyakorlatokkal tarkított lufi, amelyre előbb-utóbb az vár, hogy kipukkanjon, de a film intenzitásához a Junkie XL-re jellemző ütősszekció és az erővel teli hangzás nagyban hozzájárult, ami a kelleténél töményebb (és hosszabb) ugyan, mégis tökéletes összhangban van a látottakkal.






    Egyéb említésre méltó albumok: úgy vélem, hogy ez a kategória sokkalta jobban kifejezi az év termésének a minőségét, mint a fenti toplista. Ezeket is rendkívül szerettem, de inkább kisebb-nagyobb részleteikért, mintsem egészüket tekintve, vagy ha össze is álltak egy kerek egésszé, az átütő erő akkor is elmaradt. Mindazonáltal kellemes hallgatnivalónak találom mindet egytől egyig, és közülük nem egy akár be is érhet kisebb kedvenccé a későbbi újrahallgatások folyamán.


    Christophe Beck - Ant-Man


        A szerző néhány évente képes meglepni az embert egy-egy albummal, hogy aztán visszamerüljön a tingli-tangli vígjátékok felejthető mocsarába. A Hangyáé szerencsére ismét egy ilyen meglepetés score, amely big bandes megközelítése a szerzőnek a Hogyan lopjunk felhőkarcolót?-hoz írt, szintén remek aláfestését juttatja a hallgató eszébe, mindezt megfejelve a szuperhősök nagyszabású hangzásával. Pont ezért is hat kevésbé egységesnek, de ettől még az év egyik abszolút minőségi score-ja.



    Thomas Newman - Bridge of Spies


        Harminc év óta nem fordult elő, hogy ne John Williams szerezte volna egy Steven Spielberg-film zenéjét, de a Star Wars - Az ébredő Erő munkálatai és megrendült egészségi állapota sajnos közbeszólt. Szerencsére Thomas Newman tökéletes helyettesnek bizonyult, aki érezhetően igyekezett a Mesterre jellemző stílusjegyeket felvillantani, a Kémek hídja aláfestése mégis tökéletesen illik szerzője életművébe.



    Dario Marianelli - Everest


        Annyiban mindenképpen formabontó Marianelli műve, hogy ez az első albuma, amelyet teljes egészében szerethetőnek tartok tőle fülbemászóan lágy, mégis méltóságteljes dallamaival. A szerző kellő mértéktartással, ugyanakkor a legkevésbé sem érzelemmentesen állított emléket, a filmhez hasonlóan, az Everesten odaveszett hegymászóknak, ami - ha csak a műfajban rejlő csapdákat veszem - nem kis bravúr.



    Ennio Morricone - The Hateful Eight


        A westernzenék királya filmtörténeti jelentőségű művei ellenére sem tartozott soha a kedvenceim közé, részben azért, mert felejthetetlen főtémáin túl egy adott zenéjét sem sikerült igazán megszeretnem. Valahol a Quentin Tarantino westernjéhez komponált sötét, kissé monoton score-ja is ide sorolható, de kétségtelenül jót tett a Maestrónak, hogy negyven év után visszatért a vadnyugatra.



    Michael Giacchino - Jurassic World


        Az idei "lassú víz partot mos" kategória győztese. Elsőre nagyon nem talált meg Giacchino műve, de a film megtekintése itt is jótékonyan hatott a zene megítélésére: John Williams halhatatlan témáit csak mértékkel használja, ellenben a hangszerelésében tökéletesen megidézi a klasszikus elődöt. Az eredmény egy az Indominus Rexhez mérten robusztus score.



    Douglas Pipes - Krampus


        Az elmúlt évek messze legjobb karácsonyi zenéje. Amellett, hogy az ilyenkor szükséges ünnepi hangulatot is tökéletesen visszaadja, a horrorra manapság jellemző csörgő-zörgő hangeffekteket is teljes egészében hanyagolja ez a klasszikus hangvételű aláfestés. A két zsáner házasítására pedig tökéletesen alkalmasnak bizonyult a kedvenc karácsonyi énekem, a "Carol of the Bells".



    John Powell - Pan


        John Williamshez hasonlóan Powell is elkezdett közeledni filmzenéi összetettségével a komolyzenék minőségéhez, ami már az Így neveld a sárkányodat legutóbbi fejezeténél is tisztán érzékelhető volt, jelen dolgozata pedig annak egyenes ági leszármazottja. Csupán a szerethető motívumokból akad kevesebb, a szerzőre jellemző játékosság és virtuozitás viszont továbbra is pazar.



    Alex Heffes - The Program


        Néhol olyan érzése támad az embernek az albumot hallgatva, mintha a rendező, Stephen Frears kérésére Alex Heffes megpróbálta volna a rendező korábbi zeneszerzőjének, Alexandre Desplat-nak a stílusát utánozni. Szerencsére azonban inkább Heffes A dolgok állásához írt munkájával állítható erős rokonságba, és ahhoz mérten inkább egy feszültebb, semmint drámai score.



    Andrew Lockington - San Andreas


        Ideje volt már, hogy Lockington kitörjön az ifjúsági kalandfilmek világából. Ha a filmek színvonalában, amelyekhez aláír, továbbra sincs jelentős előrelépés, a zenében mindenképpen, hiszen az egy katasztrófafilmhez mérten kellően markáns és nagyszabású lett. Olyan, amilyet már régen hallottunk a műfaj mozgóképes képviselői alatt.



    Jed Kurzel - Slow West


        Kurzel eddigi munkássága elég depresszívnek hat, és különösen nehezen fogyaszthatónak a képek nélkül. A Slow West játékos melankóliája viszont egyből megragadott, és nagyszerűen illik eme keserédes western alá.



    Michael Giacchino - Tomorrowland


        Talán ez volt Giacchino műveiből a legnehezebben szerethető kezdetben, de aztán szépen lassan beért ez a régi vágású kalandzene is, amely ugyan nem lesz a szerző legkedveltebbje, de a műfaj rajongói nyugodtan felrakhatják Dave Grusin Kincsvadászokhoz írt score-ja mellé.



    Nathan Johnson - Young Ones


        A Looper - A jövő gyilkosa után Johnson zenéje sokkalta kiforrottabbnak hat, ugyanakkor az annak végén hallható csilingelő dallamosság gyakrabban visszaköszön ennek a sajátos neowesternnek az aláfestésében. Érdekes módon a tökéletes vadnyugati hangulat mégsem Ennio Morricone, hanem John Barry zeneiségének a megidézésével éri el ebben az inkább részleteiben, semmint összességében érdekes albumon.






    Lehetett volna több is:


    Joe Kraemer - Mission: Impossible - Rogue Nation


        Michael Giacchino előző két M:I-zenéjéhez hasonlóan ez is egy abszolút régi vágású minőségi aláfestés, amely a sorozat zenéi közül messze a legegységesebb, még sincs meg benne sem az átütő erő, sem pedig egyetlen említésre méltó pont, amiért igazán szeretni lehetne. Viszont Lalo Schifrin klasszikus főtémájához végre sikerült egy abszolút méltó párt alkotni.



    Marco Beltrami, Philip Glass - Fantastic Four


        Kétségtelenül az év legérdekesebb párosa szolgáltatta az aláfestést Hollywood egyik leglátványosabb katasztrófájához, aminek tudatában az is csoda, hogy egy ilyen alapvetően intelligens zene születhetett. Nagy valószínűséggel a film körüli bonyodalmak a zenén is nyomot hagytak, így a két komponista eltérő stílusa nem egyenlő arányban érvényesül, de amikor igen, akkor a hallgató egy rendkívül sajátos score-ral lesz gazdagabb.






    Az év csalódása:


    Brian Tyler, Danny Elfman - Avengers: Age of Ultron


        Már Tyler előzetesen belebegtetett kijelentésének sem nagyon hittem, miszerint a score egy John Williams és Alan Silvestri munkásságának nyomvonalán haladó aláfestés lesz. Danny Elfman ügyetlenül közölt beemelése még némi bizakodással töltött el, de a végeredmény rá nézve még kiábrándítóbb. Mert nem rossz album ez, egyszerűen csak jellegtelen. Elfman játékossága hiányzik, és vagy Tyler üres paneljeihez, vagy Alan Silvestri előző részhez komponált főmotívumaihoz idomul. Az eredmény ezzel egy identitás nélküli, közepes score, amely két ekkora névtől mindenképpen kiábrándító.






    Az év legrosszabbja:


    Lorne Balfe - Terminator: Genisys


        Idén jobbára elkerültek az igazán rossz albumok, de ebbe menthetetlenül belefutottam. Annyiban legalább hálát adok az égnek, hogy Christophe Beck ezt hagyta ott A Hangyáért. Másrészről nagy valószínűséggel nála is hasonló, de talán közel sem ennyire jellegtelen, ízetlen score született volna. Ritkán van olyan, hogy egy albumot nem tudok végighallgatni, de itt "sikerült" ezt a bravúrt elérnie Balfe-nak.






    A legjobb "harminc éve is születhettek volna" zenék: eme kategória két versenyzőjét hallgatva különösen erős a már sokszor hivatkozott nosztalgia hangulat, hiszen ma már - a stílusra fogékonyakon kívül - kissé nehezen fogyaszthatóak, de múltidézésnek tökéletesek.


    Mitch Murder - Kung Fury


        A gyorsan kultstátuszba jutó kisfilm sikeréhez az elborultságon és David Hasselhoff ehhez mérten zseniális betétdalán kívül Murder (eredeti nevén: Johan Bengtsson) szintetizátorfutamai is nagyban hozzájárultak. Igazi, könnyed szintipop kavalkád, retro partikon még akár kisebb sikere is lehet.



    Disasterpeace - It Follows


        Ez már nem mondható el Disasterpeace (eredetileg Richard Vreeland) munkájáról. Az elsősorban videojátékok terén tevékenykedő zenész idegtépő dallamai tökéletesen megidézik John Carpenter hasonló munkáit, a filmtől mégis teljesen elválaszthatatlanok, és nem kevés karaktert adnak neki.






    A legjobb sorozatzenék: idén a sorozatokban való lemaradásomból is sikerült lecsípnem. Ahogyan maguk a szériák, úgy a hozzájuk készült aláfestések is nemegyszer köröket vernek nagy költségvetésű hollywoodi társaikra. Erre a két alábbi, teljesen eltérő stílust képviselő album a bizonyíték.


    Blake Neely - The Flash: Season 1


        Neely munkája már A zöld íjász korábbi évadaihoz is rendkívül meggyőzőre sikerült, de amit a Flash - A Villám első szezonjában sikerült végrehajtania, amögött az utóbbi évek legtöbb szuperhősfilmjének az aláfestése is szemlesütve elbújhat. Kis pénzből is képes volt kihozni egy motívumokban gazdag, változatos, impulzív score-t, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a sorozat egy-egy epizódja után én is visszaváltozzak nyolcéves kisgyerekké.



    John Lunn - Downton Abbey: The Ultimate Collection


        A britek egyik legnézettebb sorozatát csak a befejezés közeledtével pótoltam, de gyorsan magával ragadott a század eleji brit arisztokrácia világa, amiben John Lunn Emmy-díjas score-jának is döntő szerepe volt. Egy igazi klasszikus, régi vágású drámai score, amelynek az utolsó évadhoz kiadott albuma szépen összefoglalja a sorozat összes fontos zenei csúcspontját, amelyekből jócskán maradt a végére is.






    Az év komponistája:


    Michael Giacchino


        A szerző az év első felében elképesztő munkatempót diktált, és ha nem is mindegyik szerzeménye talált be maximálisan, egytől egyig minőségi nagyzenekari művek. Még szinte ki sem hevertem a Jupiter felemelkedése score-jának brutális tombolását, máris a nyomában trappolt a zenei értelemben robusztus Jurassic World, hogy aztán a Holnapolisz aláfestésének régimódi kalandossága, majd az Agymanók muzsikájának jó értelemben vett negédessége varázsoljon el. Soha rosszabb évet, Mr. Giacchino!






    Az év csalódást keltő teljesítménye:


    Alexandre Desplat


        Ezzel szemben szomorú, hogy másik kedvenc klasszicista komponistám ilyen gyatra évet tudhat maga mögött. 2014 egyértelműen az övé volt, aminek abszolút méltó megkoronázása lett az év elején az Oscar-díj régóta érő elnyerése, amit az elmúlt tíz-tizenöt év egyik legmegérdemeltebb díjazásának is tartok a kategóriában. Ennek tükrében úgy tűnik, mintha a szobor elnyerése után nem szívesen erőltette volna meg magát az olyan művekkel, mint az Everything Will Be Fine vagy A szüfrazsett score-ja, és A dán lány aláfestése esetében is inkább csak a jól bejáratott panelek rutinszerű alkalmazásáról beszélhetünk, érdemi újdonság híján. Mégis inkább szeretném azt hinni, hogy ez a szerző életében egy nagyobbacska lélegzetvétel volt, és 2016 mindenképpen izgalmasabban fest az olyan filmekkel a naptárában, mint a The Light Between Oceans című dráma a Túl a fenyvesen rendezőjétől, A kis kedvencek titkos élete című animációs film, és talán élete legfontosabb műve, a Star Wars: Rogue One zenéje, amelyben a Harry Potter és a Halál ereklyéi két része után harmadjára veszi át a stafétát John Williamstől.






    Az év felfedezettje:


    Daniel Pemberton


        A komponista már A jogász kapcsán a látóterembe került, de ezt akkor csupán egyszeri kellemes meglepetésnek könyveltem el. 2015-ben azonban mind Az U.N.C.L.E. emberével, mind a Steve Jobsszal bebizonyította számomra, hogy generációja egyik legígéretesebbje (ebben csak megerősített 2011-es munkája a Kísértetek című filmhez is). Pemberton megközelítése mind Guy Ritchie kémkomédiájához, mind Danny Boyle életrajzi filmjéhez rendkívüli zenei intelligenciáról és tehetségről tanúskodik, akár egy korszakot kell megidéznie, akár a legkülönfélébb stílusok közt lavíroznia. Ahogy elnézegettem, a külföldi kritikák is hasonló véleményen vannak a személyét illetően, és én is rendkívüli érdeklődéssel várom a következő munkáit.






    A legjobb témák: ha nem is menthetetlenül, de továbbra is szükségem van egy zenében az olyan fogódzókra, mint amilyenek a különböző motívumok, amelyekből szerencsére 2015-ben is volt szép számmal. Akadtak rém egyszerűek és hihetetlenül komplexek is, de ezeket már önmagukban is öröm volt hallgatni.


    1. John Williams: "Rey's Theme" (Star Wars - The Force Awakens)


        Williams továbbra is tökéletesen érti, miként kell fülbemászó dallamokat komponálni, és Rey cselesztán alapuló csilingelő témáján ugyan érezhetően nyomot hagytak a Harry Potter-es évek, azt az album legelvetemültebb kritikusai is elismerik, hogy a motívum abszolút méltó a saga zeneiségéhez.



    2. Henry Jackman, Matthew Margeson: "Manners Maketh Man" (Kingsman: The Secret Service)


        Az alig másfél perces téma rögtön belevág a közepébe harsány rezeseivel, amivel már megadja azt az egyszerre tiszteletteljes és pikírt tónust a James Bond-filmek (valamint John Barry zeneisége) felé, amely a mozit is jellemzi.



    3. Michael Giacchino: "Jupiter Ascending - 3rd Movement" (Jupiter Ascending)


        Az album nyitányában Giacchino több részletben taglalja zenei elképzeléseit, azonban ezzel a nagy ívű, kórussal és a zenekar vehemens játékával tarkított szvittel élete egyik legjobbját alkotta meg.



    4. Christophe Beck: "Theme from Ant-Man" (Ant-Man)


        Ha Henry Mancini még ma is élne, mindenképpen dicsőségére válna ez a tétel. Beck big bandes megközelítése egyszerre hozott frissességet a Marvel egyre fásultabb zenei világába és tisztelgett az említett komponista előtt ezzel a felettébb játékos tétellel.



    5. Joe Kraemer: "Solomon Lane" (Mission: Impossible - Rogue Nation)


        Az album egyik nagy erénye, hogy Kraemer az eddigi komponistákkal szemben nem kezelte szent tehénként Schifrin M:I-témáját, és szembe merte állítani vele a saját motívumát ebben az operákat idéző, nagyszabású trackben, amely folyamatos csatát vív az emlegetett klasszikussal, ezzel abszolút méltó párját alkotva.






    A legjobb tételek: legyen akármilyen az adott esztendő filmzenei szempontból, mindig bőven találok olyan tételeket egy-egy albumon, amelyek akár évek múltán is megfordulnak a lejátszómban. Ezúttal kifejezetten a bőség zavarával kellett küzdenem, és mindegyik trackbe másért szerettem bele, éppen ezért jelen esetben a rangsorolást is teljes egészében mellőztem.


    Marco Beltrami, Philip Glass: "Building the Future" (Fantastic Four)


        Talán ez a tétel tükrözi leginkább azt a koncepciót, amelyet kezdetben a film is magáénak tudhatott. A vonósok reménykeltő játéka visszaadja azt a fajta pozitív gondolkodást, amelyet az ifjú tudósok és leendő szuperhősök magukénak tudhatnak, hogy végül a vezérmotívum egy meghitt formájában nyugodjon le.



    Alex Heffes: "1999" (The Program)


        Ez a csilingelő track Alexandre Desplat-nak is ínyére válna, ugyanakkor Heffes a különböző hangszereket és zenei stílusokat is remekül vegyíti ebben a játékosan feszült tételben.



    Christophe Beck: "First Mission" (Ant-Man)


        Beck big bandes kavalkádja itt találkozik először a szuperhős műfaj grandiózusságával, és ebbe a nagyszabású akciótrackbe finoman szövi bele Alan Silvestri klasszikus Bosszúállók-motívumát.



    Daniel Pemberton: "Jack It Up" (Steve Jobs)


        Ez a track foglalja leginkább össze az album és ezzel együtt Pemberton koncepcióját. A kezdés olyan, mintha valaki ritmikusan játszana egy ütött-kopott Nintendo játékkal, majd szép fokozatosan bekapcsolódik a klarinét és a zenekar, hogy egy sajátos techno-egyvelegbe torkolljon az egész.



    Michael Giacchino: "I Hate My Life" (Jupiter Ascending)


        Ha nem tudnám, hogy egy intergalaktikus örökösödési illeték elrendezéséről lenne szó az okmányirodában, akkor is egyszerre tartanám nagyszabásúnak és hihetetlenül játékosnak Giacchino eme kórussal tarkított szerzeményét, ennek tudatában viszont különösen zseniális.



    Thomas Newman: "Rain" (Bridge of Spies)


        Ez a feszült, elsősorban zongorán és vonósokon előadott motívum többször visszaköszön a játékidő során, de a kémthrillerek rideg mivoltát ebben a röpke másfél percben sikerült a legjobban visszaadnia Newmannek.



    Jóhann Jóhannsson: "Desert Music" (Sicario)


        A szerző művének kétségtelenül legkönnyebben befogadható, ugyanakkor legfájdalmasabb darabja. Kilátástalan melankóliája gyorsan átragad a hallgatóra, és nem is engedi el utána sem.



    Ennio Morricone: "L'Ultima Diligenza di Red Rock (#2)" (The Hateful Eight)


        Noha a főtéma teljes egészében is kifejezetten tetszik, ez a belőle kiragadott mozgalmas pár perc is tökéletesen visszaadja, milyen az, ha elszabadul a hófödte vadnyugaton a pokol pár becstelen briganty között.



    Thomas Newman: "Snow Plane" (Spectre)


        Kétségtelen, hogy Newman nem elsősorban az akciózenékben való jártasságáról híres, de ezzel a tétellel rácáfol a kétkedőkre. Szépen, fokozatosan épül fel a track, hogy a végére már kirobbanjanak a hangfalak a rezesek játékától, miközben a bondi jegyeket sem rest használni.



    Blake Neely: "Reveal to Iris / Running Back in Time (The Flash: Season 1)


        Jelen esetben a bőség zavarával kell küszködnöm, mert az album fele idekívánkozna még, de végül erre esett a választásom, mert Neely szépen építi fel a tracket a csúcspontig, miközben Flash vokállal kísért hősies témáját ütközteti Weather Wizard torzításokkal tarkított, fenyegető motívumával.



    Michael Giacchino: "Chasing Down Sadness" (Inside Out)


        A csilingelően meghitt dallamok is kedvemre valóak voltak Giacchino művéből, aki a Felhez hasonlóan most is remekül játszik az érzelmekkel, a kedvencem mégis ez a játékos kis track.



    Andrew Lockington: "I Love You Dad" (San Andreas)


        A szerző talán ebben a trackben bizonyítja a leginkább, hogy kinőtte a könnyed ifjúsági kalandfilmek világát, ahogy a lágy, drámai kezdés átcsap a zenekar intenzív játékába, amihez a kórus is hozzáteszi a magáét.



    Michael Giacchino: "Chasing the Dragons" (Jurassic World)


        A szerző ugyan nem nagyon kívánt John Williams örök érvényű témáival birokra kelni, de a raptorok itt teljes egészében kiteljesedő motívumával sikerült neki. A Giacchinóra jellemző rezesek itt is hangsúlyos szerephez jutottak, de a vonósokkal és a dobokkal alkotott összjátékuk tökéletesen visszaadja, milyen menő az, ha óriáshüllők között motorozik az ember.



    Junkie XL: "Brothers in Arms" (Mad Max: Fury Road)


        Azt hiszem, vitán felül kijelenthető, hogy az év legcoolabb akciótrackje. Míg a többi tételben inkább a szerzőre jellemző intenzitás érvényesül a különböző dobok és egyéb eszközök püfölésében, addig itt a vonósok játéka behozza a remény érzetét a gépiesen lüktető ütemek közé.



    Henry Jackman, Matthew Margeson: "Calculated Infiltration" (Kingsman: The Secret Service)


        Az album abszolút csúcspontja és egyben a szerzőpáros teljes zenei összefoglalója. A fokozatosan felépülő akciótételben tökéletesen megférnek egymás mellett a Remote Control bejáratott paneljei és a John Barry szellemiségét idéző jazzes elemek, ezzel egy szórakozató és adrenalinpumpáló nagyzenekari kavalkáddá emelve az egészet.



    Daniel Pemberton: "Take You Down" (The Man From U.N.C.L.E.)


        Itt is a bőség zavara lép fel, mert majd’ minden második track a listára kívánkozna. Végül azért erre esett a választásom, mert a férfi kántálás Ennio Morricone akármelyik westernjébe beillene, miközben maga a tétel simán elmehetne egy lightosabb rockkoncerten is a dübörgő basszusgitárral és dobszólóval.



    John Lunn: "Goodbye" (Downton Abbey: The Ultimate Collection)


        Ahogy az utolsó évadot, úgy az albumot is áthatja a búcsúzás melankóliája a szereplőktől, ez pedig stílszerűen ebben a tételben érvényesül a leginkább. Lunn gyönyörűen ötvözi a sorozat főtémáját az új motívummal, ezzel igazán keserédessé téve a távozást.



    Harry Gregson-Williams: "I Got Him" (The Martian)


        Míg az album nem nyerte el a tetszésemet, a főszereplő végső megpróbáltatásaihoz rengeteget adott Gregson-Williams szerzeménye. Feszült, izgalmas, ugyanakkor nyugodt és reménykeltő is egyben.



    Dario Marianelli: "Epilogue" (Everest)


        Az album leggyönyörűbb és leginkább könnyfacsaró tétele. A zongora és a hegedű szomorú, mégis emelkedett játékának hála, Marianelli bizonyítékát adja, milyen is a tökéletes zenei nekrológ.



    Antonio Pinto, Dudu Aram: "Self/Less" (Self/Less)


        Az album címadó témája már a film megtekintésekor klasszikussá vált a szememben. A hegedű enyhén karcos játékába szépen kapcsolódik be a többi vonós egy kis ambientes hangzás kíséretében, aminek egy végtelenül felemelő tétel az eredménye.



    John Williams: "Jedi Steps and Finale" (Star Wars: The Force Awakens)


        Az ilyen tételekért szerettem bele a filmzenékbe, ahogy John Williams és a Star Wars-széria zenéibe is. A Mester a rá jellemző profizmussal összegzi az album összes főbb motívumát, míg a felvezetésben a "Binary Sunset"-be nem kevés keserűség vegyül, ahogy finoman Darth Vader klasszikus témájának zenei DNS-ét is beleszövi.








    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Witness
  • Oscar
  • Captain Power and the Soldiers of the Future
  • Mary Shelley
  • Battlefield Earth
  • Krypton
  • Captain Marvel
  • Bless the Child
  • Cold Pursuit
  • Joe Versus the Volcano
  • Six Days Seven Nights
  • Bird Box
  • Dark City
  • Species

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam