FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Alien  Godzilla: King of the Monsters  Outland  Children of Dune  Only the Brave  Under Siege 2: Dark Territory  Under Siege  Pet Sematary  Stepmom  Pet Sematary
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2015-ös összesítése

    Gregus Péter összesítése







        Érdekes év volt a 2015-ös, mivel visszaemlékezve igazából csak két muzsikáról gondolom, hogy évek múltán is emlékezni fogunk rájuk, ám ha jobban megnézem a felhozatalt, akkor azt látom, hogy több nagyon erős, bár nem átütő aláfestés is született. Inkább a meglepetések éve volt ez számomra, hiszen hónapról hónapra, újabb és újabb komponista lepett meg tőle nem várt muzsikával. Ezzel egyetemben sajnos csalódások is akadtak bőven, bár szerencsére rossz zenékben 2015 nem annyira tobzódott. 2016-ban sok, az előző évben kevéssé csillogó zeneszerzőnek lesz alkalma javítani, hiszen Alexandre Desplat a Star Wars-sagás első mozijával lesz elfoglalva, Hans Zimmer visszatérhet Langdon professzorhoz az Inferno esetében, James Newton Howard pedig a számára mostanság legjobb terepen, a fantasy világában alkothat nagyot A Vadász és a Jégkirálynő muzsikájával.






    Az év legjobb zenéi:


    1. John Williams: Star Wars: Episode VII - The Force Awakens


        John Williams ismét egy tökéletes Star Wars-zenét alkotott, mely nemhogy méltó utódja elődeinek, de a kilenc új témával és a régiek csodás felelevenítésével egyenrangú társa azoknak. A stílus semmit nem változott, ugyanazok a pergő, cselekménykövető, érzelemgazdag, változatos és nagyszabású szimfonikus jegyek jellemzik e művet is, mint a korábbi hatot.



    2. Michael Giacchino: Jupiter Ascending


        Michael Giacchino életében nem újdonság, hogy egy jókora bukáshoz szállított nagyszerű muzsikát, azonban a Jupiter felemelkedése mégis más, hiszen ennek score-ja tényleg hivatkozási alap lehetett volna az űreposzok terén, annyira kiemelkedő és magas szintű zenével van dolgunk. A bukás az aláfestés értékéből persze semmit sem von le. A komponista első valóban mestermunkának nevezhető alkotása.



    3. Christopher Young: The Monkey King


        Noha Délkelet-Ázsiában már 2014-ben bemutatták a filmet, a nemzetközi porondra mostanában lép csak ki. Christopher Young muzsikájából 2014-ben egy rövidke promó már keringett a neten, és ebből is sejthető volt, hogy egy nagy zenével állt elő a szerző, de a hivatalos kiadásra 2015 nyaráig várni kellett. A teljes muzsika pedig még csodásabb, mint amit a rövid ízelítő alapján sejteni lehetett. Gigantikus, epikus, nagy szimfonikus muzsika ez, melybe Young jó érzékkel és ízlésesen vegyítette a keleties dallamokat és hangszereket. S arra is csak ő képes, hogy a grandiózus megszólalásba finoman, az epikusságot emelő módon horrorzenés elemeket is építsen.



    4. James Horner: Wolf Totem


        A filmzene világát az elmúlt években nem érte akkora csapás, mint 2015 nyarán James Horner halála. Még most is fura érzés, amikor arra gondol az ember, hogy sokak nagy kedvence, halhatatlan zenék alkotója már nincs köztünk. 2015-ben három zenével is jelentkezett, melyek közül kettő már halála után jelent meg. A Wolf Totemé nem ezek közé tartozik, még az év elején kiadott muzsika, melyről már akkor éreztem, hogy az év legjobbjai közé fog tartozni. Nem a legkarakteresebb, legkifinomultabb Horner-mű ez, de csodálatra méltó dallamaival és hangulatával a szerző elmúlt években alkotott score-jainak egyik legjobbja.



    5. Andrew Lockington: San Andreas


        A Szikraváros vagy a Percy Jackson: Szörnyek tengerével bizonyító Lockington eddigi legkomolyabb megbízásában kétségtelenül szintet is lépett, a korábbiakhoz képest jóval kifinomultabb, összetettebb, technikailag precízebb munkát produkált. A vezérdallam tökéletesen hozza, amit szerepe szerint hoznia kell. Heroikus, nagy ívű téma ez, mely simán elférne egy nyolcvanas évekbeli Jerry Goldsmith-műben is.



    6. Daniel Pemberton: The Man from U.N.C.L.E.


        A Dirk Gently-sorozat 2012-ben megjelent zenéje után nem ért váratlanul, hogy Pemberton milyen kitűnő dolgokra képes a hatvanas éveket, a beatkorszakot megidéző muzsikák terén. A széria score-jának stílusát vette elő Az U.N.C.L.E. embere muzsikájánál is, a stílusban sok különbség nem is mutatkozik, a nagyobb produkció által kínált magasabb büdzsé azonban előnyére vált a zenének.



    7. Harry Gregson-Williams: The Martian


        Harry Gregson-Williams hosszú évek óta nem volt ennyire jó formában, hiszen egy minden pillanatában élvezetes és értékes muzsikával rukkolt elő Ridley Scott mozijához. Összetettségében, kidolgozottságában és ötletességében magasan az egyik legjobb atmoszférateremtő sci-fi zene, amely valaha íródott.



    8. John Powell: Pan


        Az év közben leváltott Dario Marianelli helyére beugró John Powellnek már nagyon kijárt egy nagyszabású kalandfilm, még annak ellenére is, hogy a stúdió komoly bukásba szaladt bele a jól ismert sztori feldolgozásával. A score, úgy érzem, kissé alulértékelt is lett, noha a szerző kifejezetten olyan muzsikát írt, mely eddigi legjobbjaival vetekszik. A mostanság kórusművek területén munkálkodó Powell ebbéli szenvedélye a Pán score-ján is érződik, hiszen csodás énekes részletei vannak. A feldolgozott és a filmhez írt dalok pedig szintén figyelemre méltóak.



    9. Patrick Doyle: Cinderella


        Kicsit ambivalens érzéseim vannak Patrick Doyle tündérmesés muzsikájával kapcsolatban, hiszen a szerző nagy rajongójaként a mai napig hiányérzetem van a score-ral kapcsolatban, ugyanakkor nem lehet nem elismerni mennyire nagyszerű szimfonikus muzsika ez az első hangjegyétől az utolsóig.



    10. Ryuichi Sakamoto, Alva Noto: The Revenant


        Az év egyik nagy meglepetése volt ez a score, hiszen Alejandro González Iñárritu korábbi filmjei alapján nagyon mást vártam, azonban elmondható, hogy az elmúlt évek egyik leghatásosabb filmzenéje A visszatérő aláfestése. Az akusztikus és az elektronikus zene keveréséből kialakult hangzása kifejezetten erős, beleégnek az emberbe a jellegzetes hangjai. Kevés olyan filmzene van, mely ennyire képes visszaadni önállóan meghallgatva mindazt, amit a filmben aláfest.






    Az év meglepetései:


    Joe Kraemer: Mission: Impossible - Rogue Nation


        Nem tudom, várta-e valaki, hogy a nagyon épp nem ismert Joe Kraemer fogja megírni az egyik legjobb Mission: Impossible-aláfestést, én mindenesetre pont az ellenkezőjére számítottam. Ezért is volt nagyon kellemes meglepetés, hogy egy reflektorfényben nem lévő komponista is képes ennyire magas szintű akciózenét írni. Ráadásul a szokásos, szinte kötelezően alkalmazott Remote Control-panelek elhagyásával teszi mindezt, jóformán csak a szimfonikus zenekarra támaszkodva.



    Gulya Róbert: Tom Sawyer and Huckleberry Finn


        A szerző ugyan már megmutatta párszor, hogy tehetséges komponista, azonban ezzel az új Tom Sawyer és Huckleberry Finn-adaptációval érzésem szerint egy szintet is lépett. Nagyszerű szimfonikus kalandmuzsika ez, a zenekar minden szekcióját megmozgató izgalmas, erőteljes kompozíció. Nem rugaszkodok el a valóságtól, amikor azt mondom, hogy John Debneytől szoktunk efféle, jó értelemben véve könnyed nagyzenekari score-okat hallani.



    John Paesano: My All American


        Nagyon-nagyon kellemes meglepetés és felfedezés volt a 2014-ben Az útvesztővel feltűnő John Paesano. A szerző 2015-ben Az útvesztő második részével is minőségi akciómuzsikát alkotott, de a kilencvenes évek stílusát, leginkább Jerry Goldsmith és Basil Poledouris hazafias muzsikáit megidéző alkotása, melyet a My All American című sportfilmhez írt, kifejezetten figyelemre méltó munka. Az alacsony költségvetés miatt a hangzás nem az igazi, de ha mindehhez egy komoly nagyzenekart kapott volna, simán top 10-es muzsikával állnánk szemben.






    Az év legjobb tételei:


    Michael Giacchino: "I Hate My Life" (Jupiter Ascending)


        A bőség zavarával küzd a jó tételeket illetően az ember Giacchino alkotását illetően, hiszen ennyi kiváló muzsikával ritkán találkozik az ember egy albumon. Az "I Hate My Life" azonban még a kitűnők között is kimagaslik dallamosságával, fülbemászó ritmusával, a kórus bitang jó beépítésével.



    John Williams: "The Jedi Steps and Finale" (Star Wars: Episode VII - The Force Awakens)


        Erről az albumról is több tétel befért volna a legjobbak közé, de a mindent összefoglaló zárótrack viszi nálam a pálmát. Ebben Williams szépen feleleveníti az új rész összes fontosabb témáját, ráadásul egy minden túlzás nélkül hibátlan kompozícióvá formálta. Az efféle muzsikákért lehet beleszeretni a filmzenék csodás világába, igazi varázslat, amit itt hallunk.



    Jóhann Jóhannsson: "Soccer Game" (Sicario)


        Jóhann Jóhannssonnak csupán két év és három jó zene kellett, hogy letegye névjegyét Hollywoodban, s két Oscar-jelölést is bezsebeljen rögtön. A Sicario - A bérgyilkos score-jában ismét egy új oldalát mutatja meg. Bár azért itt sok a hasonlóság a Fogságban muzsikájával, ugyanakkor amit a basszusokkal véghezvitt, ahhoz foghatót csak keveset hallottam eddig. Szintén új tónus tőle a népzenei motívumok bevetése is. Kicsivel maradt le az album a top 10-be kerülésről, ám a legjobb kompozíciók közül nem hiányozhat a "Soccer Game", mely egyesíti a búgó, torz hangokat a lírai szépséggel és az etnikai vonallal.



    Dario Marianelli: "Epilogue" (Everest)


        Maga a score egy jókora meglepetésmuzsika, hiszen a szerző nem éppen az akciódús alkotásairól ismeretes, ám az Everestet meghódítani igyekvő hegymászók történetéhez egy mozgalmas, elektronikus megoldásoktól sem mentes score-t komponált. Az album legjobb tétele azonban mégiscsak az, ahol Marianelli visszatér ahhoz, amihez a legjobban ért, s egyedi hangzásmódú drámai muzsikát tár elénk.



    Thomas Newman: "Homecoming" (Bridge of Spies)


        A komponista, ha nem is tökéletesen, de megfelelően helyettesítette John Williamst Steven Spielberg mozijában. Newman nem próbált a nagy előd nyomába lépni, s azt csinálni, amit Williams is tett volna, sokkal inkább saját hangzásvilágát hozta el, abból is legjobbat, a nagyra becsült kilencvenes évekbeli stílusát. E tétel egy időutazás, hiszen azt a Thomas Newmant idézi, akit oly rengetegen megkedveltek sok évvel korábbi munkái alapján.



    Christophe Beck: "Theme from Ant-Man" (Ant-Man)


        A korábban a romantikus mozik és a vígjátékok köréből alig-alig kimerészkedő komponista az elmúlt pár évben bizonyította, hogy kiválóan megbirkózik más filmes zsánerekkel is. Hangya témája a Marvel filmes univerzumának egyik legkarakteresebb, igencsak élvezetes zenei motívuma lett. Ilyenből kérnénk többet a következő szuperhősös mozik alkalmával.



    Alexandre Desplat: "The Danish Girl" (The Danish Girl)


        Alexandre Desplat 2015-ben egy kicsit visszafogta magát, ami, azt hiszem, jót is fog neki tenni a jövőre nézve. Ennek ellenére is komponált egy lehengerlő drámai muzsikát, mely szintén nem sokkal maradt le a legjobb tízes mezőnytől. Megkapó szépségű főtémája azonban helyet kér, hogy meg legyen említve e zene is 2015 legjobbjai között. A komponista újra és újra képes arra, hogy egyedi hangzásvilágában újat és egyénit alkosson. A dán lány főtémája is ilyen, tipikus Desplat-muzsika, ám mégis más, mint amit korábban hallottunk a szerzőtől.



    Daniel Pemberton: "Take You Down" (The Man from U.N.C.L.E.)


        A bőség zavara ez az album is a jó tételeket illetően. Ez a track azonban kiemelkedő volt számomra a torzított hangú kiabálós refrénjével, a pörgős ütemeivel, a kemény rockos gitártépésével.



    Michael Giacchino: "End Credits" (Tomorrowland)


        Giacchino zavarba ejtő munkássággal rendelkező komponista, hiszen jó néhány zenéjével bizonyítja, hogy a nagy filmzeneszerzők, például Jerry Goldsmith vagy John Williams méltó utódja lehet, néha azonban hihetetlenül tingli-tangli muzsikákkal áll elő. Nos, a Holnapolisz score-ja szerencsére nem az utóbbi kategóriába tartozik, hiszen ebben is az epikus zenei vénáját vette elő, mindez pedig a zárótételben a leghatásosabb.



    Dan Romer: "Guns Up" (Beasts of No Nation)


        Pár éve A messzi dél vadjaival feltűnt szerző karrierjén nem lendített nagyot a sokat dicsért mozi sokat dicsért muzsikája. Ez talán a Beasts of No Nationnel megváltozik, hiszen újfent remek score-ral rukkolt elő. Modern hangzású elektronikus muzsika keveredik kísérteties ambienttel, ebből pedig a "Guns Up" sajátos hangzásvilágával ki is emelkedik.



    Andrew Lockington: "San Andreas End Credits" (San Andreas)


        A nagyon jól sikerült főtémát a maga teljes szépségében, erősségében bemutató zárótétel az album csúcspontja, szintén hamisítatlan filmzenei varázslat. Kétségtelenül hatásvadász, de klasszisokkal jobb, mint sok manapság születő pátoszos, heroikus főtéma.






    Az év legjobb tévés zenéi:


    1. Bear McCreary: Outlander


        Bear McCreary kis túlzással a tévés műfaj John Williamse. Kimunkált, egyedi, karakteres muzsikái a műfajra jellemző olcsóság szagától tökéletesen mentesek. Az Outlander - Az idegen aláfestésével a skót felföldre vezeti a hallgatót a szerző, akinek régi álma vált valóra egy nagyszabású skót dudás zene megírásával. A végeredmény pedig olyan lett, amilyennek régen dédelgetett álomnak lennie kell.



    2. Blake Neely: The Flash


        A komponista 2015-ben A zöld íjász után egy másik DC-képregénykarakter sorozatát is megkapta. A zöld csuklyás igazságosztó kalandjaihoz írt pazar score után nem hittem volna, hogy a szerzőben még annál is több lakozik, mint amit eddig mutatott. De Blake Neelyben tényleg több van, hiszen egy hihetetlenül ütős, a mozis mezőnyben is az élvonalba sorolható score-t alkotott.



    3. Murray Gold: Doctor Who Series 8


        Évek óta stabilan magas minőségben szállítja Murray Gold a Ki vagy, doki? aláfestését. Olyannyira, hogy már most biztosra vehető, a 2016-os évértékelésbe is be fog kerülni a következő széria muzsikájával. Finom változásokon persze átmegy a sorozat zenéje, néha kiemelkedően jó tételek is születnek hozzá, néha csak egy stabilan magas szintű muzsikát kapunk. Most inkább "csak" az utóbbival van dolgunk.



    4. John Debney, Bruce Broughton: Texas Rising


        A két szerző egy zenei időutazásra invitál muzsikájával, melyben a hatvanas évek hősies westernzenéi éppúgy megelevenednek, mint a kilencvenes évek pátoszos, hazafias score-jai. A mozi tájékán ilyesmi aláfestés napjainkban már elképzelhetetlen lenne, de örömteli, hogy a tévés világban nem félnek visszanyúlni a régmúlt zenei világához.



    5. Bear McCreary: Marvel's Agents of S.H.I.E.L.D.


        Azt nem igazán értem, hogy McCreary miként képes egyszerre ennyi sorozathoz zenét írni, mindenesetre évek óta bizonyítja, hogy meg tudja oldani. 2015-ben nyolc szérián dolgozott, s nem is sokadrangúakon, ráadásul mindegyik igen zeneközpontú. S ha hozzátesszük, hogy ezek mellett videojáték és film zenéjének megírására is maradt ideje, akkor már tényleg elképesztő, hogy mire képes. A S.H.I.E.L.D. ügynökei score-ja is élvezetes, a lehetőségeket maximálisan kihasználó tévés akciózene.






    Az év csalódásai, legrosszabb muzsikái:


    James Newton Howard: Pawn Sacrifice


        Ebben az esetben inkább a csalódásfaktor volt a dominánsabb, hiszen az egykor a drámák és a thrillerek terén biztos kezű James Newton Howard feledhető muzsikát komponált a filmhez. A csalódásomat csak fokozza, hogy évek óta nem képes a csendesebb, visszafogottabb score-okat igénylő filmekkel mit kezdeni. Ugyanígy elvérzett 2015-ben a Sérülés muzsikája is, bár az egy fokkal átgondoltabbra sikerült. A Gyalogáldozat olcsóság szagú tucatzenéje azonban gyenge vergődés az egykor a drámák terén szebb napokat látott komponista nagy sikerű zenéihez képest.



    Joseph Bishara: Insidious: Chapter 3


        Igazságtalan lenne, ha azt mondanám, hogy nem érezni fejlődést a csörgés-zörgés koronázatlan királyának munkásságában, mert kétségtelen, hogy fejlődik a szerző. Az Insidious - Gonosz lélek muzsikája annyira már nem szörnyű, helyenként már meg is csillantja azt, hogy zeneileg képzett illető kezei közül került ki a score. A hatásvadász, horrorpaneles megoldások bűvköréből azonban még mindig nem képes kitörni, így munkája továbbra sem érdemli meg, hogy bármiféle pozitív jelző vele kapcsolatban elhangozzon.



    Carter Burwell: Anomalisa


        A komponista végre-valahára megkapta a jól megérdemelt Oscar-jelölését, ráadásul 2015 igen termékeny éve is volt, noha engem egyik muzsikájával sem nyűgözött le az évben. A fura animációs filmhez azonban olyan score-t írt, mely albumként kifejezetten nehezen funkcionál, pontosabban nem is funkcionál, közel áll a hallgathatatlanhoz. Egyébként nem rossz a zene, érdekesek a dalai is, azonban az album még a megszokottól is több dialógust tartalmaz. Ez pedig totálisan elrontja a zenei élményt, s a tizedik percre már élvezhetetlenné válik a kiadvány. Ráadásul ahogy telik a játékidő, úgy jön elő egyre jobban Burwell érfelvágós, melankolikus stílusa, és az ehhez társuló folyamatos duma megpecsételi a szerző munkáját.


    Jed Kurzel: Macbeth

        A kezdetekkel itt sincs probléma, érdekes kortárs muzsikát kapunk, melyen érezni, hogy a művészfilmes rendezők által mostanság felfedezett avantgárd zene lebegett a készítője szeme előtt. Mondjuk azt továbbra sem értem, hogy mitől lesz az bátor, progresszív húzás, ha öt-hat évtizedes zenei stílust vetnek be napjainkban. Mindenesetre ez a zenei irányzat a művészfilmes vonalon új virágkorát éli. A Macbeth muzsikája azonban elmegy egy olyan egysíkú irányba, amivel már nehéz mit kezdeni. Azt nem állítanám, hogy ez bűn rossz aláfestés, mert alapból nem az, s talán még a filmhez is illik, de monoton és helyenként megúszós jellegű, vagyis azért ilyen, mert jobb híján ennyi jutott a szerző eszébe.



    Hans Zimmer: Chappie


        Ez a zene is inkább a csalódások egyik példája, sem mint a rossz zenéké, de a csalódások között a legnagyobb. Hans Zimmertől nem szoktuk meg, hogy egy komolyabb költségvetésű filmmel ennyire ne tudjon semmit sem kezdeni. Se koncepció, se eredetiség, egy tétel híján pedig emlékezetes momentumok sincsenek. Számomra az sem mentség, hogy a mozi alatt egyébként működik a zene, mivel Zimmer korábbi muzsikái is működnek a filmekben, de önmagukban is megállják a helyüket. Nos, ez most nincs így.






    Egyéb említésre érdemes zenék:


    Brian Tyler, Danny Elfman: Avengers - Age of Ultron

        Érdekes ez a zene, hiszen csak nagyon kicsivel kellett volna több, hogy akár az év egyik legjobbjáról beszéljünk, mert minden megvan benne, ami egy epikus, pörgős szuperhősfilm-zenétől elvárható. A két szerző sokkal jobban kihasználta a főtémát, mint annak idején Alan Silvestri, a hangszerelésük is izgalmasabb, modernebb, de valahogy mégsem szólt akkorát a score, mint a részletek külön vizsgálatából várható lenne. Mindenesetre a Bosszúállók második akciójának ettől függetlenül is egy remek aláfestése van.



    George Fenton: The Lady in the Van


        A korábban sokkal szebb napokat látott komponista a sokadik Stephen Frears-filmhez komponált 2015-ben, azonban most egy teljesen új arcát mutatta meg. Nino Rota bohókás, Federico Fellini-filmekre jellemző stílusát idézte meg, egy kis angolos eleganciával megfűszerezve.



    Theodore Shapiro: Spy


        Már önmagában a "Who Can You Trust" című dalért is megérdemli az említést az album, hiszen köröket ver a 2015-ös Bond-dalra, meg úgy az elmúlt tizenöt év Bond-nótáira, a "Skyfall"-t kivéve. Azonban A kém score-ja is megérdemli a figyelmet, hiszen egy üde, vígjátéki elemekkel színesített akciómuzsika ez, melyben Theodore Shapiro egészen figyelemre méltó megoldásokat is bevet.



    Ludwig Goransson: Creed


        Az év számos kellemes meglepetésének a sorát gyarapítja ez a score is. A szerzőről nemigen hallottam még korábban, így váratlanul ért, hogy mennyire kiforrott, átgondolt, jól felépített muzsikát szállított. Nem a szokásos drámai panelekből, hősies fanfárokból építkező sportfilmzenét komponált, és stílusában kifejezetten jól visszahozza a nyolcvanas évek szintis, melankolikus filmzenei világát. Ráadásul egy kifejezetten élvezetes, emlékezetes főtémával is megtoldotta mindezt.



    Trevor Morris: Michiel de Ruyter


        Tevor Morrist a Tudoroknál mutatott formája alapján a jövő nagy reménységének tartottam, sajnos azonban nem úgy alakult a karrierje, ahogy arra számítani lehetett. Ezért is kifejezetten örömteli, hogy egy olyan megbízást kapott, mint a Michiel de Ruyter című történelmi kalandfilm. A score olyasmi, mintha a Tudorok aláfestéséhez térnénk vissza, a kalandzenei részek azonban még egy szintet feljebb is lépnek a sorozat muzsikájához képest.



    Henry Jackman, Matthew Margeson: Kingsman - The Secret Service


        Az év egyik kellemes csalódása volt ez a score is, hiszen Henry Jackman nem tartozik a kedvenceim közé, Matthew Margesonról pedig hallani sem hallottam. Ehhez képest Margeson legközelebb már Danny Elfman helyett ír zenét Tim Burtonnek. Azt nem mondanám, hogy a Kingsman: A titkos szolgálat score-ja miatt, de a benne rejlő lehetőséget ezzel a muzsikával megcsillantotta. Alapvetően jól ismert panelekkel dolgozott a két komponista, ám ezzel a muzsikával bizonyították, hogy megfelelően felhasználva a panelekkel is csodákat lehet művelni.



    James Horner: Pas De Deux


        A 2015-ös év filmzenés szempontból legfájóbb eseményét nem is kell túlragozni. Az év elején még úgy tűnt, James Horner előtt karrierje egyik legjobb periódusa állhat, melynek egyik ékköve volt a 2011-től 2014-ig, hegedűre és csellóra íródó kettős concertójának albuma. Tipikus Horner-mű ez, lustán csörgedező, álmoskás muzsika, mely a szerző legjobb drámai filmzenéinek világát idézi meg.



    Craig Armstrong: Victor Frankenstein


        A komponistát a filmzenei világ egyik legnagyobb elpazarolt tehetségének érzem, hiszen ha lehetőséget kap, akkor általában egy bukáshoz sikerül őt szerződtetni. Nem volt ez másként a Victor Frankenstein esetében sem, mely suttyomban kúszott be a mozikba, s ha lehet, még ennél is észrevétlenebbül kúszott ki onnan. Tegyük hozzá, az elmúlt pár év egyik legrosszabb, helyenként nézhetetlen mozijáról van szó, ebből kifolyólag Armstrong kifejezetten monumentális, olykor romantikus score-jára nem terelődött figyelem. Aki azonban szereti az általa képviselt, csak rá jellemző hangzásvilágot, az most meghallgathatta, hogy miként vélekedik a szerző a kosztümös horror műfajáról.



    Roque Banos: In the Heart of the Sea


        A költségvetés lefaragásaként bevetett spanyol zeneszerzők közül Roque Baños képes a legegyenletesebb és legjobb minőségben teljesíteni. Ron Howard tengerészeposzához egy élvezetes, Hans Zimmer, illetve a klasszikusabb zenei vénával megáldott komponisták stílusát egyaránt megidéző score-t írt. Művének legnagyobb erőssége azonban inkább a hangulatteremtés, a zenei atmoszféra, melyben meglepő módon nagyon erős a spanyol komponista.



    Craig Armstrong: Far from the Madding Crowd


        Erre a filmre és természetesen a zenéjére is igaz, amit fentebb leírtam Armstronggal kapcsolatban. A Távol a világ zajától ugyan nem lett bukás, ám ismert mozi sem, így a hangulatos drámai score-ja nem került a figyelem középpontjába, pedig 2015 jó néhány ajnározott drámai muzsikáját felülmúlja.



    David Hirschfelder: The Water Diviner


        Az ausztrál komponista manapság csak honfitársaitól kap olyan lehetőséget, melyben megmutathatja tehetségét. Pár éve az Ausztrália kapcsán adott életjelet magáról, 2015-ben pedig a Russell Crowe rendezte Akihez beszél a föld muzsikájával prezentálta, hogy a lírai, visszafogottan epikus zene még mindig a kisujjában van.









    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Witness
  • Oscar
  • Captain Power and the Soldiers of the Future
  • Mary Shelley
  • Battlefield Earth
  • Krypton
  • Captain Marvel
  • Bless the Child
  • Cold Pursuit
  • Joe Versus the Volcano
  • Six Days Seven Nights
  • Bird Box
  • Dark City
  • Species

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam