FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Alien  Godzilla: King of the Monsters  Outland  Children of Dune  Only the Brave  Under Siege 2: Dark Territory  Under Siege  Pet Sematary  Stepmom  Pet Sematary
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2015-ös összesítése

    Bíró Zsolt összesítése







    Az év legjobb filmzenéi:


    1. Michael Giacchino: Jupiter Ascending


        Mostanra már sokak számára bizonyossá vált, hogy John Williams első számú utódja a szakmában minden bizonnyal Michael Giacchino lesz. Színpompás hangszerelés, az ötletek kiapadhatatlan tárháza jellemzi munkásságát, melynek eddigi talán legcsillogóbb, közel kétórás pontja a Wachowski testvérek érdektelen sci-fijéhez született meg. A film megérdemelten bukott jókorát, és az ember ilyen esetekben csakis amiatt sajnálkozik, hogy a zeneszerzőre is árnyék vetülhet, mert az anyagi lebőgés után sokszor kevésbé lesz keresett az, akit korábbi katasztrófák környékén láttak sertepertélni. Ha az árnyékból jelen esetben Giacchinónak is kijut, annak igazából nincs jelentősége, mert szerencsére ő már azon a szinten áll, hogy karrierje további felfelé ívelését nem befolyásolja semennyire sem, hogy épp közkedvelt sikerfilmben, vagy netán kongó mozik jellemezte kreálmányok alatt halljuk felcsendülni dallamait.



    2. Christopher Young: The Monkey King


        Ha kellene mondanom egy nevet, hogy melyik komponista van a legmostohábban kezelve Hollywood részéről, rögtön Christopher Young jutna eszembe, aki annak ellenére, hogy horrorok tájékáról indult, mára képes bármilyen stílusban remek aláfestést szállítani. Tehetsége abszolút az A-liga tagjai közé sorolja őt, de az igazi sikerfilmek valahogy rendre elkerülik. Remélem, ez egyszer még megváltozik. Ez a zenéje még 2014-ben íródott, de csak 2015-ben jelent meg. Szomorú, hogy egy nagyszabású produkcióhoz egészen Kínáig kellett mennie, de a lényeg, hogy legalább ismét szemléltethette, micsoda lendülettől duzzadó művekkel képes előállni. Ahogy az lenni szokott ilyen esetekben, a szimfonikus zenét tradicionális ázsiai instrumentumok színesítik, ezzel egy különleges színfolttá téve a score-t a szerző remekművekkel teli pályáján.



    3. Patrick Doyle: Cinderella


    Hamupipőke történeténél kevés ismertebb van, ezért őszintén szólva nagyon meglepődtem, hogy az alapsztori megtartása, illetve bárminemű megcsavarásának hiánya ellenére mekkora sikert ért el Kenneth Branagh alkotása, azon pedig pláne, hogy a kritikák legtöbbje pozitív volt. Ha Branagh jelen van, akkor Patrick Doyle sincs messze, aki szépséges momentumokkal teli, klasszikus zenei alapokon nyugvó, néhol balett irányba is elkalandozó, fülbemászó szerzeményeket írt, melyek nem egy ponton egy bál forgatagában is helytállnának. Az album önálló zeneműként kezelve is hibátlan, rendkívül kellemes hallgatnivaló, hiszen egyfajta mesebeli hangulat jellemzi, és sehol nem törik meg komorabb pillanatok. Manapság, amikor a filmzenék elkészítése rohamtempóban zajlik, és a művészeti értékek kérdése sokadlagos a stúdiók számára, ritka kincs egy ennyire kidolgozott score.



    4. Harry Gregson-Williams: The Martian


        Ennek a zenének az a fő érdekessége, hogy nem nagyon tudnék belőle kedvenc tracket kiemelni, annyira egységes és egyben van az egész. Ráadásul úgy, hogy még azt sem lehet kijelenteni: teljesen azonos pályán mozgó kompozíciókról van szó. Hiszen találunk itt méltóságteljes űreposz-zenét, pulzáló, feszült műveket, valamint könnyed, elmélázó vagy épp optimizmust árasztó darabokat egyaránt, mégsem rondít bele semmi sem az egységbe, még az elektronika is a megfelelő arányban van jelen. További előny a sokszínűség magas szintje, ezáltal az újabb és újabb hallgatásokra is marad felfedeznivaló.



    5. Roque Banos: In the Heart of the Sea


        Fernando Velázquez, Alberto Iglesias, Lucas Vidal. Közös bennük, hogy amerikai filmekhez leginkább anyagi számításból kérik fel őket, és hogy igazán maradandó score-t az USA-ban még nem szereztek - a kakukktojás Vidal pedig talán soha nem is fog, hiszen nála jellegtelenebb stílusú zeneszerzőt nem tudnék mondani. Roque Banos is spanyol, de rá a legutóbbi megjegyzés egyáltalán nem igaz. A művész Ron Howard Moby Dickhez kapcsolódó kalandfilmjével megkapta élete eddigi legnagyobb volumenű produkcióját. Egy lendületes, érzelmes, himnikus, néhol egzotikus pillanatokkal átszőtt kalandzenét komponált, mely bárkinek ajánlható, hiszen értékes élményt nyújt. Banos egy számára új, nagyszabású közegben állt tökéletesen helyt, és fontos megemlíteni, hogy e darabjának köszönhetjük minden idők egyik legszebb filmzenei tételét is, a "The White Whale Chant"-et.



    6. Daniel Pemberton: The Man from U.N.C.L.E.


        A komponista a jövő nagy ígérete, aki már több műfajban is bizonyított, mielőtt Guy Ritchie választása rá esett volna akcióvígjátékához. A húsz percet kitevő betétdal-kollekción túl Pemberton egy órán át mutatja meg, mit tud. Ritkán hallani ennyire stílusos, a figyelmet az albumon és a filmben egyaránt magának követelő művet. A zenekari játékot fuvola, cimbalom és különleges ütőhangszerek, köztük magyar tejeskanna is színesíti, az egész score pedig úgy idézi fel a hatvanas-hetvenes évek kém- és bűnfilmjeinek muzsikáit és Henry Mancini vagy John Barry egyes munkáit, hogy közben egy percre sem szűnik meg modern örömzenének lenni.



    7. Andrew Lockington: San Andreas


        A komponista egyike a sok kiaknázatlan tehetségű művésznek, hiszen mindig csak gyorsan feledésbe merülő filmekhez kérik fel. Egyetlen szerencséje, hogy a megbízható iparos Brad Peytonnal jó munkakapcsolatba került, párosuk már állandónak mondható, ő pedig viszi magával minden filmjéhez. Ezek ráadásul többnyire jól teljesítenek a kasszáknál is, így a szerző nem szorul a perifériára. Ami azért fontos, mert Lockington napjaink egyik legjobb kalandfilmes zeneszerzője, aki a bűnös élvezetnek tekinthető Törésvonalhoz is kiemelkedő muzsikát írt. A kiadvány első fele sem rossz, de a másodikra talál igazán magára. Meg kell említeni még, hogy kevésszer történik meg, hogy egy effektmoziban a zene ennyire hangsúlyos szerepet kap, mint itt - valószínűleg ez esetben a rendező tisztelte zeneszerzőjét, és nem akarta, hogy a robajokban méltatlanul elvesszenek minőségi szerzeményei.



    8. Jóhann Jóhannsson: Sicario


        Jóhannsson újabb sikeres együttműködést mondhat magáénak Denis Villeneuve rendezővel. Zenéjének stílusa nem került túl messzire a Fogságbanétól, viszont hatásában még talán üti is azt. Az igen feszült, brutális basszusokkal teli ötven perc rendkívül jól teljesít a jelenetek alatt, és talán ki lehet jelenteni, hogy a thriller műfajban Howard Shore-nak a Hetedikhez írt hátborzongató taktusai óta nem született még ennyire sötét score. Nagy pozitívum, hogy a hasonló lélekmarcangolások kedvelői még a mozi ismerete nélkül is hatásos darabnak találhatják, és annyira jól működik a filmben, hogy sok néző, illetve kritikus kiemelte mint az egyik leghatásosabb elemet.



    9. James Horner: Southpaw


        Egy filmzenerajongó számára szükségtelen taglalni, hogy a mindössze 61 évesen elhunyt James Horner halálával mekkora veszteség érte a műfajt. Egyik utolsó munkája biztosan megosztotta rajongóit, és talán kevesek kedvencévé is vált. Akik az epikus szimfonikus score-jait kedvelik, hiányolhatják azt a stílust, azokat viszont, akik azt is értékelték, amikor mellőzte a rá jellemző megoldásokat, és bátran kísérletezett, még nagyobb fájdalommal töltheti el távozása. A Mélyütés egy lágy zongoradallamokban dúskáló, különleges hangulatú, olykor szinte ambientbe hajló, néhol pedig keményebb megszólalású aláfestést kapott, melynek több időt kell adni ahhoz, hogy kiismerjük, de garantáltan megérdemli a felfedezésére fordított időt.



    10. Thomas Newman: Spectre


        Sam Mendes újabb James Bond-filmjéhez természetesen nem komponálhatott más, mint Newman, aki még a korábbi epizódhoz készítettnél is erősebb művet alkotott. Biztos akadnak, akik a klasszikus jellegű Bond-hangzást (illetve David Arnoldot) ismét hiányolják, azonban attól még a zene minősége vitathatatlan. A húzós játékidővel rendelkező soundtrack többszöri hallgatás után foghatja meg a hallgatót. A Bond-téma csak finoman alkalmazva bukkan fel, a terep az akcióé és az érzelmeké, s ha előbbiben még nincs is akkora rutinja Newmannek, utóbbiban legyőzhetetlen.






    További kiemelkedő filmzenék:


    1. John Williams: Star Wars: Episode VII - The Force Awakens


        Tudom, hogy szentségtörés ilyet írni, de számomra a klasszikus Star Wars-széria epizódjai pontosan ugyanolyanok, mint bármelyik más remekül sikerült alkotás. Hibátlannak tartom őket, mindazonáltal nálam komoly érzelmi kötődés sem a tökéletes filmekhez, sem még tökéletesebb zenéjükhöz nem alakult ki. Emiatt nem is fért be John Williams 2015-ös muzsikája az első tízbe, mert ehhez szintén nem kezdtem el kötődni, bár a folyam rajongóival ellentétben nekem legalább nem kellett győzködnöm magamat ahhoz, hogy megszeressem a score-t, és szerencsére mentegetőznöm sem kell, amiért ez nem ment. Azonban a műfaj iránti, húsz éve tartó rajongásom alatt meghallgatott megszámlálhatatlan filmzenén és néhány százról készített elemzésemen túl talán nem nagyképűség azt állítani, hogy azt hiszem, felismerem az igazi értéket. John Williams ezen zenéje pedig abszolút érték, mind kidolgozottságban, mind összetettségben, ezáltal megkerülhetetlen szereplővé vált évértékelésemben. Meg viszont nem szerettem, sokat nem is fogom hallgatni, ami a fenti tíz album egyikéről sem mondható el, ezért ebben a formában említettem meg. Hátrébb sorolva ugyan, de azért mégis kiemelve, hiszen megérdemli.



    2. Dan Romer: Beasts of No Nation


        Nem éppen hétköznapi aláfestéssel állt elő a komponista, aki A messzi dél vadjait még azon film rendezőjével közösen látta el muzsikával, de itt már persze egymaga dolgozott. A feszült, súlyos, mégis sokszor magaslatokba törő score-ban felesleges keresni a megszokott afrikai hangszereket és hangulatot, mert Romer - Cary Joji Fukunaga direktorral közösen - úgy döntött, hogy az Afrikában játszódó mozihoz nem olyan műveket ír, mint amilyeneket a kontinensen játszódó alkotásokhoz alapból kötünk. A stílust talán himnikus ambientként tudnám meghatározni, és biztos, hogy ilyen filmzenét még nem sokat lehetett hallani.



    3. Le Matos: Chronicles of the Wasteland / Turbo Kid


        A leginkább Tangerine Dreambe oltott Daft Punkként jellemezhető kanadai Le Matos filmzenéjének különlegessége, hogy igazi elhivatottságot jelez. Noha a filléres költségvetésű Turbo Kid csak 93 perces, a duó mégis egy két és negyed órás szintipop soundtracket állított össze hozzá. Bár ez az időtartam meglehetősen markáns, a szerzemények kapcsán kijelenthető, hogy a befogadhatatlan mozzanatokat teljesen mellőzve, tökéletesen idézik meg a szintetizátoros filmzenék fénykorát, miközben egyetlenegy ponton sem érezni azt, hogy kifogytak volna az alkotók az ötletekből. Ez utóbbi pedig ilyen időtartamnál több mint figyelemre méltó. Listám minden helyezettje közül egyedül a Le Matos nagyszerű időutazásának esetében értetlenkedtem azon, hogy az efféle retrós muzsikákat egyébként példásan megemlítő évértékelő kollégáim ezt az egyet teljes mértékben figyelmen kívül hagyták. Nyilván a felelősségre vonást nem fogják elkerülni.



    4. Chris Joye: Programming Hope


        Néhány hangszerre írt muzsika ez egy dokumentumfilmhez, de élvezeti értéke olyan magas, hogy vetekszik a legnagyobb szimfonikus darabokéval is. Az album hetvenperces, töltelékzene még sincs rajta, s nem ül le, nem válik egy percre sem unalmassá. Van benne némi posztrock, még több független filmes hangulat (A család kicsi kincse ugrott be néha), néhol leheletnyi country, az egész pedig végtelenül harmonikus és pozitív kisugárzású, szinte simogatja a fület minden egyes trackje - nyugtató helyett ezt írnám fel. Így kell minimalista eszközökkel hatást elérni, sok ilyet akarok még hallani!



    5. Thomas Newman: He Named Me Malala

        Minden évben befut egy ehhez hasonló, harmonikus stílusú album a szerzőtől, ám egyszerűen megunhatatlan, és még sokáig az is fog maradni ez a hol játékos, hol melankolikus vagy drámai, néhol pedig egyenesen misztikus zenei megközelítés. Régebben a dokumentumfilmek alatt sokszor vállalhatatlan, olcsó aláfestések voltak hallhatók, ezért érdemel meg minden tiszteletet az a rendező, aki annyira törekszik a tökélyre, hogy dallamfelelősnek sem az első szembejövőt kéri fel, ahogy doksiknál egykor szokás volt.



    6. Mark Isham: The Longest Ride


        A tévésorozatokra váltó, korábban számos műfajban feledhetetlen darabokkal előálló Isham mostanában takaréklángon üzemel, hiszen az utolsó emlékezetesebb score-ját a 2011-es Delfines kalandhoz írta. Bár folyamatosan jelen van a filmek és a sorozatok világában is, most végre nemcsak fizikailag, hanem zenei értelemben is visszatért. A 2012-es Szerencsecsillagot követően ismét egy Nicholas Sparks-megfilmesítéshez komponált. A Hosszú utazás nem feltétlenül maradandó mozi, épp ezért nem is tekinthető minden zeneszerző álmának, de Isham végre újfent emlékezeteset és a hallgatónak jólesőt alkotott. Az albumon csendes és rendkívül harmonikus, kifejezetten szépséges romantikus szerzeményeket találunk, s megállapíthatjuk, hogy ez az 51 perc a legszebb dallamokat csalogatta elő az alkotóból.



    7. Daniel Pemberton: Steve Jobs


        A mozit nem láttam, és e hiányosságon nem is tervezek változtatni, mert még egy bicikliszelep-készítő legunalmasabb munkanapjáról szóló háromórás dokumentumfilm megnézésének lehetősége is jobban feldobna, azonban a zenéje igencsak érdekes lett. A filmzene és a betétdalok kérdését kiemelten kezelő Danny Boyle mozijához Pemberton egy elektronikus alapokon nyugvó muzsikát komponált. Rendkívül eredeti, a klasszikus és a komolyzenét modernebb megközelítéssel elegánsan ötvöző darab lett, melyben még a főszereplő technológiai elhivatottságát is sikerült zeneileg visszadni.



    8. Rob Simonsen: The Age of Adaline


        Simonsen aláfestése a melodramatikusabb irányzat nívós képviselője. Kifejezetten bensőséges, lassú szimfonikus dallamokat hallhatunk egy órán át, olykor éteri női vokállal. A mindvégig hallgatóbarát, a film ismerete nélkül is épkézláb score mindenkinek ajánlható, aki kedveli az olyan szépséges score-okat, melyek nem visszadúdolható motívumokból állnak, mégis jó érzés őket hallgatni. A lemezt záró betétdal is említést érdemlő darab, mellesleg Simonsen, a Faux Fix duó (melynek egyik tagja a Looper zenéjét jegyző Nathan Johnson) és Elena Tonra közös munkáját dicséri.



    9. Dario Marianelli: Everest


        Van egy olyan jellemhibám, hogy minimális sajnálatot sem vagyok képes érezni az olyan hegymászók iránt, akik úgy ugranak önként fejest a halál torkába, hogy otthon kisgyerek, szerető feleség/férj várja őket, én csakis a hátrahagyottakkal tudok együtt érezni, akik a boldog közös életet tervezték az elhunyttal. Ennek megfelelően nem hatottak rám túlzottan a film megszállott karaktereinek viszontagságai sem, viszont az aláfestés minden igényt kielégítő lett. Marianelli kifejezetten visszafogottan használja a világzenei elemeket, ennek ellenére még a képek nélkül is könnyen megjelenhetnek szemünk előtt a hatalmas hegyek és a rajtuk lassan felfelé mozgó színes, apró pontok. A gyönyörű "Epilogue" pedig 2015 egyik legszebb szerzeménye lett.



    10. Alexandre Desplat: The Danish Girl


        Desplat drámai zenéi kapcsán mostanra már azért lehet előre sejteni, mire számíthatunk tőle. Azonban stílusa még így is megunhatatlan, így A dán lányhoz komponált, lelket simogató szimfonikus darabjában ha keresnénk, akkor sem találnánk olyan pontot, melybe beleköthetnénk. Aki elindítja a lemezt, egyórányi nyugodt szépséget hallhat, vonós- és zongoracentrikus szerzemények képében, s az egésznek van egy jellegzetesen csilingelő hangzása is.




    Az év meglepetései:


    1. Ryuichi Sakamoto, Alva Noto: The Revenant


        Nem hittem volna, hogy valaha is méltatni fogom egy Alejandro González Iñárritu-mozi aláfestését, de most ez a csoda esett meg. Annyi átlagos gitáron pengetés, betétdal-káosz és öncélú csörömpölés után ezúttal egy atmoszférateremtő, minimalista score jött létre. A visszatérőt eddig még nem volt szerencsém látni, de mivel a zene képek nélkül is ragyogóan érzékelteti azt a fagyos közeget, amelyben a produkció játszódik, biztos vagyok benne, hogy a megnézése után még nagyobbra fogom tartani. Sőt, azt sem zárom ki, hogy amennyiben az évértékelésemet már a film ismeretében írom, talán még a legjobbak közé is bekerülhetett volna a zenéje.



    2. Atanas Valkov: Ambition


        2015 egyik legkülönlegesebb albuma két projekt zenéjét tartalmazza, mindkettő az Európai Űrügynökség (ESA) támogatását élvezi. A címadó az Ambitionhöz kapcsolódik, amely egy ötperces, kétszereplős rövidfilm Aidan Gillennel a Trónok harcából, míg a másik nem filmzene, mert az ESA Loretta nevű üstököskutató szondájának küldetése ihlette, és különféle űrprogramhoz kapcsolódó sample-k (például az indulás hangjai) is felbukkannak benne. A lengyel zeneszerző eklektikus-elektronikus muzsikájának jellemzéséhez a Deleriumot, Jean Michel Jarre-t, Vangelist vagy az Enigmát lehet többek közt megemlíteni.



    3. Dean Wareham & Britta Phillips: Mistress America


        A Dean & Britta néven ismert duó 2015 nagy felfedezése nálam. Ahogy elkezdtem megismerkedni munkásságukkal, igen kedvelhető dalokra bukkantam, melyekben Dean nagyon kellemes hangja viszi a prímet. A Mistress Americához (ez a negyedik filmjük, a legismertebb közülük A tintahal és a bálna) instrumentális zenét írtak, kicsit eltávolodva saját stílusuktól a nyolcvanas évek new wave-es (amelyet például a New Order is fémjelez), illetve dream popos irányzata felé. Szerencsére megint azzal az esettel állunk szemben, amikor más közegből érkező zenészek sikerrel álltak helyt a filmzenék világában, sőt egy különleges színfolttal gazdagították azt.


    4. Ludwig Goransson: Creed


        A svéd zeneszerző neve már egy évtizede látható a stáblistákon, de mivel filmográfiája zömét kezdetben rövidfilmek, majd később főleg tévésorozatok jelentették, nem sokan hallhattak róla. A Rocky-folyam újabb epizódjánál valószínűleg minden mindegy volt a stúdiónak, emiatt kaphatta meg egy ismeretlen név a komponista székét, de ez végül szerencsés döntésnek bzonyult. A filmhez dalokat is író művész a főtémát nemegyszer használja, azonban nem zavaróan, hanem inkább ízlésesen. A szimfonikus zene az elektronikus kiegészítésekkel remekül ötvöződik ebben a meglepően eredeti műben, melyen jól érezni a törődést, így bátran kijelenthetjük, hogy Bill Conti korábbi rockys zenéihez méltó folytatás született.



    5. Geoff Zanelli, Mark Ronson: Mortdecai


        Johnny Depp újabb fárasztó és önmagát lejárató magánszámához a zene frontján egy érdekes kooperáció társult: egy rutinos filmzeneszerző egy nem kevésbé rutinos popzenei producerrel dolgozott együtt. Az eredményből valami plusz adalék azért hiányzik, de mégis egy igazi kuriózum lett ez a főleg a hatvanas-hetvenes évek krimijeit megidéző mű.



    6. John Carpenter: Lost Themes


        A horrorguru első filmzenéjét 1974-ben, a Sötét csillag című sci-fijéhez írta. Épp ezért furcsa, hogy csak bő negyven évvel később látta elérkezettnek az időt arra, hogy egy olyan szólóalbummal álljon elő, amely készítése során nem nyomasztja határidő, stúdiós okoskodások, sem a jelenetek megszabta béklyó. A "Lost Themes" illeszkedik a zenei életműhöz, hiszen amolyan időutazásként is jól funkcionál, de ennek ellenére mégsem lehet rásütni azt, hogy korszerűtlen vagy poros lenne. Ehhez kapcsolódóan létezik egy remixalbum is, amely borzasztó lett, mert az átiratokból sikerült kiszedni minden carpenterit.






    Az év kiemelkedő szerzeményei:


        2015-ben tizenhét olyan tracket találtam, melyek teljes albuma a fenti kategóriákba nem kerülhetett bele, ám az alábbi darabokat ettől még kifejezetten kedvelem.

    1. Junkie XL: "Brothers in Arms" (Mad Max: Fury Road)


        Rengeteg filmrajongónak ez lehet a kedvenc score-tétele 2015-ből, és sokuk biztos az albumot is az év legjobbjai közé rakta. Ha oda én nem is tenném, mert bár kétségkívül hatásos, ám összességében túl monoton és egysíkú a kiadvány, témamegúszós dobolással, de attól még ez egy remek felépítésű, kiváló track.



    2. Danny Elfman: "Variations on a Shades" (Fifty Shades of Grey)


        Ez egy óriási meglepetés Elfmantől, mert nyomokban sem tartalmazza a stílusát, az ilyen elkalandozásokból pedig sokszor izgalmas dolgok kerekednek - mint most is. Információ híján inkább arra tippeltem volna, hogy valamelyik ügyes kezű elektroguru vett kezelésbe egy filmzenét. Hogy mihez készült, azt most hagyjuk.



    3. Michael Giacchino: "As the Jurassic World Turns" (Jurassic World)


        John Williams sziget-témáját persze lehetetlen volt überelni, de Giacchino műve attól még igen remekül sikerült. Több track is szóba jöhetett volna listámra, de a legkiemelkedőbbnek ezt a méltóságteljes, nagyon szerethető darabot tartom, amelyben az előd és az utód szellemisége teljes egységbe olvad.



    4. Trevor Morris: "The End of an Age" (Michiel de Ruyter)


        Hangulatában a Hannibalban hallható nagyszerű Patrick Cassidy-operadarabot idézi ez a felemelő mű egy többre hivatott zeneszerzőtől.




    5. James Newton Howard: "There Are Worse Games to Play / Deep in the Meadow / The Hunger Games Suite" (The Hunger Games: Mockingjay, Part 2)


        A nagy sikerű "The Hanging Tree" receptjét követi Howard műve. Most is Jennifer Lawrence dalol szimfonikus kísérettel, és az egész csupán egy hajszállal lett kevésbé hatásos, mint az előd.



    6. Ennio Morricone: "La Lettera Di Lincoln" (The Hateful Eight)


        Az idős Maestro ugyan egy a szokottnál kevésbé maradandó élményt adó művével lett Oscar-díjas, de ennek ellenére mégis ki irigyelné tőle azt az elismerést, amely már évtizedek óta járt volna neki? A viszonylag monoton kompozíciók közül ez a trombitás rekviem viszont gyönyörű darab.



    7. John Paesano: "Fogwell's Gym" (Daredevil)


        Az útvesztő-széria első részénél még nem találtam különösebben érdekesnek Paesano művészetét, de a másodiknál felsőbb szintre lépett, és hogy hamarosan akár még nagy meglepetések is érhetnek bennünket tőle, arra bizonyíték ez a hangfalgyilkoló, lendületes szerzemény.



    8. John Powell: "Flying Ship Fight" (Pan)


        Hogy miért volt kis mértékben csalódás számomra Powell műve, arról lejjebb még lesz röviden szó. De az ott említetten túl például azért is, mert miközben a score csordogált a háttérben, mindössze az e track első percénél hallható kórusos megoldásra kaptam fel a fejem. Ennek köszönhetően már figyelmesebben hallgattam az egész lemezt, és noha korrekt munkának tartom, az instrumentális kompozíciók közül csupán ezt az egyet tudnám nyugodt szívvel kiemelni.



    9. Zagar: "It's All Greased" (Az éjszakám a nappalod)


        Leegyszerűsítve vannak az önmagukban, a film ismerete nélkül is remekül megálló filmzenék; vannak azok, ahol a jelenetek megismerése szükséges a muzsika értelmezéséhez; valamint vannak azok, ahol aztán hallgathatod önállóan, hallgathatod a filmmel együtt és után, de előrébb sehogy sem fogsz jutni. Az éjszakám a nappalodhoz írtak a középső kategóriába tartoznak: igazi lüktető hangulatzene ez, ahol érezni, hogy a képek alatt bizonyára jól működnek a trackek, de addig is, míg erről meg nem győződöm, a lent taglalt betétdalon és instrumentális verzióján, valamint a "Sirens" című, kórust is bevető számon túl csak ezt a szkreccselős nyitányt tudnám kiemelni.



    10. Theodore Shapiro: "Love and Work" (The Intern)


        Ez egy könnyed, dallamos, szerethető kis kompozíció lett. Ha azt írom, hogy olyan, mintha Thomas Newman szerezte volna, akkor már mindenki rögtön tudja, hogy mire kell számítania. Ami pedig a többit illeti: minimum ilyennek kell lennie egy igazi, nem tingli-tangli vígjátékzenének.




    11. Christophe Beck: "Theme from Ant-Man" (Ant-Man)


        A szuperhősfilmek szokványos főtémái között egy igazi bombaként robbant a filmzenerajongók körében Beck eredeti szellemiségű szerzeménye. A teljes aláfestés sem rossz, de a nyitány magasan kiemelkedik.




    12. Hans Zimmer: "We Own This Sky" (Chappie)


        E szerzeményről kicsit az M83 ugrott be, talán annak is köszönhetően, hogy Anthony Gonzalez egyszemélyes csapatának van egy majdnem azonos című száma. A track az egyetlen az inkább érdekes, mintsem feledhetetlen elektronikus soundtracken. Kifejezetten klasszikus felépítéssel rendelkezik, hangulati váltásokat mellőzve, így ez a legkönnyebben befogadható rész róla.



    13. Gregory James Jenkins: "Geoff's Jam" (The Final Girls)


        A zsaru mond valami frappánsat, majd lazán bepattan kabriójába (szigorúan a csukott ajtó felett átlendülve), és csikorgó kerekekkel elszáguld - valami ilyesmi képet lehetne társítani ehhez az ízig-vérig nyolcvanas évekbeli hangulatú, vicces szintipophoz. Azt viszont nem tudom, hogy Paul Simon klasszikusa, a "You Can Call Me Al" megidézése tudatos-e vagy csupán véletlen. Nem ennyire hatásos, de az összességében nem túl hallgatóbarát albumról pofás darab lett még a "My So Called Credits" is.



    14. H. Scott Salinas & Jackson Greenberg: "Suiting Up" (Cartel Land)


        A mexikói drogbandák életveszélyes világába kalauzoló dokumentumfilm ezen zenéjének második felét valamiért, talán az orgonaszerű, himnikus hang miatt, a Csillagok között dokkolós jelenete alá nagyon jól el tudnám képzelni - leszámítva, hogy ez azért sokkal visszafogottabban és nyugodtabban szól.



    15. Peter Gregson: "A Little Chaos" (A Little Chaos)


        Vivaldi és Michael Nyman egyaránt eszünkbe juthat, miközben A virág románca címre hallgató kosztümös dráma soundtrackjének legvégét hallgatjuk. A 2014-es, ám csak 2015-ben megjelentetett score Peter Gregson csellista első filmzenéje, a moziról pedig annyit érdemes tudni, hogy a nemrég sajnálatosan elhunyt Alan Rickman második, egyben utolsó rendezése volt a Téli vendéget követően.



    16. Hybrid: "Welcome to Vice" (Vice)


        A triót, mondhatni, Harry Gregson-Williams fedezte fel a filmvilág számára, hiszen nemegyszer dolgoztak együtt, elsősorban Tony Scott filmjeinél. Azóta már videójátékokhoz és filmekhez is komponáltak önállóan, és ez a szerzeményük is azt bizonyítja, hogy ha komolyabb lehetőséget nem biztos, hogy kapnak, de a B kategóriás filmek világában megbízható veteránokká válhatnak.



    17. Johnny Jewell / Chromatics: "Yes (Love Theme from Lost River)" (Lost River)


        Jewell annak a Chromaticsnak a tagja, mely a Drive - Gázt! révén vált ismertté, a főszereplő, Ryan Gosling pedig első, teljes közönyt kiváltó, művészkedős rendezéséhez vitte magával. Az album a legjobbak közé még tévedésből sem kerülhetett volna be, de ez a bő három perc biztos megfogja azokat, akiknek a Drive zenéje is bejött - és hát sokan vagyunk ezzel így.






    2015-ben felfedezett korábbi filmzene:


    Pat Metheny: Passaggio Per Il Paradiso


        Rengeteg korábbi aláfestéssel ismerkedtem meg 2015-ben is. Közülük ez a Tcheky Karyo főszereplésével készült, 1998-as olasz filmhez íródott muzsika fogott meg leginkább Pat Methenytől, aki egymaga játszik minden hangszeren. Kicsit Hans Zimmer kilencvenes évekbeli, csendesebb score-jai jutottak eszembe róla. Nagyon szép, békés és nyugodt kompozíciók találhatók az albumon, öröm ilyet hallani.






    Az év legjobb betétdalai:


    1. Son Lux: "Race to Erase" (The Disappearance of Eleanor Rigby)
    2. Son Lux: "No Fate Awaits Me" (The Disappearance of Eleanor Rigby)


        Ryan Lott, alias Son Lux eddig öt szólólemezt jelentetett meg, és végül elérkezettnek látta az időt, hogy filmzenével is megpróbálkozzon. 2015-ben a Papírvárosok, míg egy évvel korábban a háromféle verzióban is létező Egy szerelem története (melyhez eléggé különleges score-t és dalokat is szerzett) stáblistáján tűnt fel. Ez a hozzám kissé késve eljutó két, sosem hallott módon eredeti, elvarázsolt hangulatú dal tehát 2014-es, viszont annyira eltaláltak, hogy rengetegszer meghallgattam már őket, és nem is tudom megállapítani, hogy melyik a jobb.



    3. Atanas Valkov feat. Mavin: "Stubborn" (Ambition)


        A lemezen ezt a szinte suttogó énekkel előadott, fülbemászó dallamú felvételt nevezhetjük a potenciális slágernek. A robotikussá torzított hangból és a köré szőtt ambientes, űrzenei kíséretből egy nagyon különleges dolog született, melyet A vörös bolygó sokszínű soundtrackjén is el tudnék képzelni.



    4. Kris Kristofferson: "I Won't Back Down" (Texas Rising)


        A Tom Petty and the Heartbreakers számát mindenki ismeri, de bizonyára senki nem hitte volna, hogy az eredetileg dinamikus rádióbarát rockot ilyen szomorú formára is át lehet gyúrni, csak egy szimfonikus zenekar kell hozzá. Na meg az Amerikában énekesként is kedvelt Kristofferson, aki most nem a tőle megszokott countrys stílusban dalol, hanem mint egy sokat látott, bölcs öreg.



    5. Ólafur Arnalds: "So Far" (Broadchurch Season 1-2)


        Arnalds lassú, szomorú énekével indul e kompozíció, amit zongora és hegedű kísér. Ez már így magában is igencsak erős, ám amikor fokozatosan beáradnak az ütemek és egy szirénaszerű hang is felbukkan, felkerül az egészre a korona, és hamar elindul a fej és a láb mozgása a ritmusra.



    6. Eurielle: "I'll Count the Days" (Downton Abbey - The Ultimate Collection)


        Ha egy filmzeneszerző a saját instrumentális művét alapként használva dalt ír, abból szinte mindig nagyszerű dolog sül ki. Most is ez történt. Amikor hallgattam ezt a válogatásalbumot, egy igen kellemes track jött velem szembe hirtelen ("Such Good Luck"), kicsivel később pedig követte az arra épülő dal. Én ugyan rácsodálkoztam, de rajtam kívül sokan ismerhették már Rebecca Ferguson korábbi verziója alapján, mely még az Eurielle-félénél is sokkal jobb.



    7. Zagar feat. Kama: "Sleepwalking" (Az éjszakám a nappalod)


        Ez a szám vezette fel a zenekar soundtrackjét, és hamar megkedveltem, ami nem volt nehéz feladat, nem véletlenül ezzel indította útjára a banda az új lemezt. Külön jár a plusz pont a Ry Cooder-es gitárért, amely egy apróság, mégis sokat dob az egész dalon, a Mary Popkidsből beugró Kama hangja pedig eléggé egyéni ahhoz, hogy semmi ne álljon a slágerré válás útjába. Az azonos című, rövidebb instrumentális verzió is nagyszerű.



    8. Tim Wheeler: "Feels Like Summer" (Shaun the Sheep Movie)


        A Shaun, a bárányt sorozatként is imádom, hiszen a figurák ellenállhatatlanul bájosak, és az ötperces részekből, valamint a kedves humorból süt az, hogy az alkotók mennyire élvezhetik a munkát hősünkkel és barátaival. Ez a dal akár a hetvenes években is íródhatott volna, de azon kívül, hogy kellemesen fülbemászó, még más is kellett ahhoz, hogy a listámra kerüljön. Ez pedig nem más, mint hogy a régi családi videófelvételnek álcázott nyitány alatt nagyon jól teljesít. A farmert fiatalként, Shaunt és a többi állatot pedig kicsiként látjuk, ahogy játszanak, és amikor még a széria későbbi rettegett bikája is cumival a szájában szaladgálva üldözi a többieket Wheeler ártatlan dalára, az ember szája a füléig ér. A nosztalgikus hatás pedig annyira magas a film kezdetén, hogy a szériát töviről-hegyire ismerőknél az sincs kizárva, hogy titokban elmorzsolnak egy könnycseppet.



    9. David Hasselhoff: "True Survivor" (Kung Fury)


        Ki más is adhatna elő egy ilyen retrós szintipop dalt egy ilyen közegben, ha nem maga A Hoff? Aki jó pár éve remekül ráérzett arra, hogy számára csak az önirónia maradt a túléléshez. Ezt pedig olyan elismerésre méltóan, s nem kínosan műveli, hogy nem rajta, hanem vele nevetünk, mint most is.



    10. Miles Kane: "Johanna" (Mortdecai)


        A teljes albumot már fentebb méltattam, és igazán örvendetes az is, ha a score szellemiségéhez, stílusához ennyire hibátlanul illeszkedik egy színvonalas betétdal, mint ez. A szerző-producer Mark Ronsontól én inkább ilyesmiket hallgatnék, nem "Uptown Funk"-féle elkerülhetetlen borzalmakat.



    11. Ofelia: "I Will Meet You There" (Jordskott)


        Nem is gondoltam volna, hogy egy a hazáján kívül ismeretlen svéd tévésorozat soundtrackjén ilyen jó kis dalra bukkanok, ráadásul egy dán énekesnővel, angolul, jó kis trip hopos alappal. Pedig de.



    12. Cast of Pan: "Smells Like Teen Spirit" (Pan)
    13. Lily Allen: "Little Soldier" (Pan)
    14. Lily Allen: "Something's Not Right" (Pan)



        John Powell Pánhoz írt score-jával az a bajom, hogy a vezérmotívum egyáltalán nem tetszik, ráadásul nem szoktam hozzá a szerzőtől ahhoz, hogy ennyire túlhasználja. Innentől pedig az egész belement nálam "az érdemeit elismerem, de..." kategóriába. Érdekes módon a betétdalok közül viszont három is tetszett. A film egyáltalán nem érdekel, de a Hugh Jackman közreműködésével előadott Nirvana-átirat jelenetét megnéztem, és azzal szembesültem, hogy egy, a legutóbbi Mad Maxet idéző (!) szcénában bukkan fel. S egy gyerekfilmnél ez egy elég beteg dolognak tűnt ahhoz, hogy csak még jobban megfogjon. Lily Allen két dala pedig az ellenpólus: a nagyon egyszerű dallamú "Little Soldier"-nek épp e tulajdonsága miatt nehéz ellenállni, hiszen megtelepszik a fülben, ami aztán helytálló a Disney-rajzfilmek betétdalait idéző másik felvételre is.



    15. Kristina Train: "True Love Avenue" (Jenny’s Wedding)


        A sort egy szimpla, senkinek sem ártó dalocska zárja, amely valószínűleg azért tetszik, mert a stílusa olyan, mintha csak a L'ecsó soundtrackjéről maradt volna le.






    Az év legjobb televíziós zenéi:


    1. Ólafur Arnalds - Broadchurch (Season 1-2)


        A már hazánkban is koncertező szerző izlandi, tehát nem meglepő, hogy ő is annyira jéghideg, komor stílusban utazik, mint honfitársa, Jóhann Jóhannsson. Ide írt darabjaira (is) jellemző, hogy a vonósokat és a melankolikus, fojtott hangú zongorát elektronikus ütemekkel ötvözi. A Broadchurch score-ja álomvilágban élők számára meglehetősen nyomasztó lehet, mivel alapvetően komor trackekből áll, ugyanakkor valamiféle sötét szépség is jelen van bennük.



    2. Atli Örvarsson: Chicago Fire Season 1-2


        A Hans Zimmer mellől feltörő szerző első önálló munkái alapján sok éve még felmerült bennem, hogy mi szükség egy újabb klónra a sok másik mellé. Azonban a komponista már rég túllépett azon a szinten, amit még a Babylon A.D.-hez vagy a Nyolc tanúhoz produkált, és azóta már többször is meglepett, mint például A végzet ereklyéi: Csontváros vagy a Boszorkányvadászok esetében. A Lángoló Chicago score-jának első két évada két külön lemezen jelent meg, és főleg az első ad többnyire nagyon kellemes élményt, mert az akciótrackek mellett szomorkás, elmélázó zongorás, akusztikus gitáros darabokból áll. Az aláfestésre fordítható költségvetés a sorozatoknál nem/sem tör az égbe, de a közreműködő pár zenész ezt itt sikeresen feledteti.



    3. Jeff Beal: House of Cards (Season 3)


        Azt hiszem, meg kell hallgatnom a Kártyavár korábbi szezonjainak két soundtrackjét, mert ha azok is ilyen különleges atmoszférájúak, mint a harmadik, akkor bizonyára elaludhattam hallgatásuk közben annak idején, hiszen egy hang sem rémlik belőlük. Ami azt illeti, azért sok visszaidézhető a harmadik kiadványon sincs, azonban a kis létszámú szimfonikus zenekarra (akik között Beal is felbukkan trombitásként és zongoristaként) írt komor, szinte film noiros atmoszféra csillagos ötöst érdemel. Önállóan hallgatva a szerzemények napközben bizonyára nem működnek száz százalékos hatásfokkal, de egy csendes éjszakát tökéletesen festenek alá.



    4. Steven Price: The Hunt


        A Gravitáció révén Oscar-díjas komponista mostanra megmutatta már, hogy lehet vele hosszabb távon is tervezni, nem "egyslágeres" művész. A Haraghoz egy egész jól sikerült score-t írt, igen combos nyitótémával, és most e David Attenborough narrálta hatrészes természetfilm-sorozathoz is rendben lévő muzsika született. Ez az a fajta mű, amelyből nem különösebben lehet toronymagasan kiemelkedő pontot kiválasztani, de az összkép abszolút dicsérhető lett.



    5. Trevor Morris, Einar Selvik, Steve Tavaglione: Vikings Season 3


        Ez a zene nem azért került ide, mert mondjuk ámulatba ejtően kidolgozott, ahhoz túl egyhangú, főleg közel másfél órában. Azonban e lecsupaszított, mondhatni törzsi hangzás puritánsága ellenére is kifejezetten erőteljes, ráadásul a képek ismerete nélkül sem nehéz a hallgatás során a marcona vikingek közé képzelni magunkat. Ennél nagyobb elismerést pedig egy film vagy sorozat önmagában történő hallgatásra is alkalmas zenéje nem nagyon kaphat.



    6. Emanuele Bossi, Pasquale Laino: La dama velata


        A duó egy fülbemászó szerzeményekkel teli score-t komponált ehhez a kosztümös olasz-spanyol minisorozathoz (melynek címe lefordítva annyit tesz: "A fátyolos hölgy"). Az Olaszországban ismert zeneszerző, Paolo Buonvino (Apák és lányaik) közreműködésével megszületett műnél szerencsére anyagi korlátok sem voltak jelen, az eredmény pedig egy nagy ívű, dallamcentrikus, hol romantikus, hol drámai, jó értelemben véve régimódi muzsika.






    Az év legjobb játékzenéi:


    1. Geoff Knorr, Griffin Cohen, Grant Kirkhope: Sid Meier’s Civilization: Beyond Earth Rising Tide


        Játékzenék esetében napjainkban megfigyelhető, hogy nagy divat a kooperálás. Sokszor soundtrackjeik címlapján fel sem tüntetik a komponisták nevét, mert egyszerűen nem férnének ki, annyian vannak - e stratégiai játéknál például három szerző jegyzi a score-t. Egy magával ragadó hangulatú, bő kétórás művet alkottak, amelyben a kórus éneke és a prágai szimfonikusok játéka sajátos ambientes megoldásokkal ötvöződik, s többszöri hallgatásra is ugyanakkora, nemegyszer kifejezetten felemelő élményt ad.


    2. Jessica Curry: Everybody's Gone to the Rapture


        Egységes színvonalú, éteri szépségű, rendkívül igényes kórusműveket hallunk egy órában. A megszokottól eltérő dimenziókban mozgó játékhoz a saját területén, de filmzenék terén is teljesen szokatlan stílusú szerzemények születtek. Minden pillanata nagyon békés és szép, hihetetlenül nyugodt, filmes környezetben pedig leginkább F. H. Burnett A titkos kert című klasszikus meseregényének valamely megfilmesítése alá tudnám elképzelni. Ha pedig a hallgató tisztában van vele, hogy a zeneszerzőnő gyógyíthatatlan beteg, még többet is képes belegondolni ezekbe a gyönyörű kompozíciókba...



    3. Gareth Coker: Ori and the Blind Forest


        A színpompás látványvilágú játékhoz egy templomból kialakított stúdióban, szimfonikus zenekarral rögzítették a zenét. Ez is az a fajta muzsika, melyből kiemelni nehéz darabokat, annyira egyben van az egész. Kimondottan kellemes a hangulata, jó hallgatni, a néha felbukkanó vokál pedig még dob is rajta. Hayao Miyazaki valamelyik animéjéhez is könnyen hozzá lehetne kapcsolni.



    4. David Buckley, Nick Arundel: Batman: Arkham Knight Vol. 1


        Ugyan a két zeneszerző külön-külön jegyzi Batman újabb videójátékos kalandjának trackjeit, a szerzemények között azonban nem találunk repedéseket. Egy töretlen egységű, komor szimfonikus művet alkottak, melynek hatását időnként kórus is segíti, és külön plusz, hogy nem Hans Zimmer Batman-score-jai idéződnek meg, ennek ellenére filmzeneként is abszolút helytállna. A Vol. 2-t viszont annyira untam, hogy csak átpörgettem. Ezek után tettem egy újabb próbát a Vol. 1-gyel, hátha csak ebből a fajta zenéből nem bírok el ennyit egyhuzamban, de meg kellett állapítanom, hogy a kettes számú kiadványon valóban egyhangúbb muzsika található.



    5. Paul Leonard-Morgan: Battlefield Hardline


        Hát valahogy így kellene szólnia Trevor Rabin akciózenéinek napjainkban, hiszen az ő stílusa felett alaposan eljárt az idő. Nem úgy a Dredd komponistájának ide írt igen vagány kompozíciói felett: Paul Leonard-Morgan egy elektromos gitárra épülő, túlbonyolítottsággal nem illethető, mégis hatásos zúzással jelentkezett, melyet hangosan kötelező hallgatni. Akik az említett mozi zenéjét szerették tőle, most sem fognak csalódni, e műve ráadásul befogadhatóbb is annál.



    6. Kaveh Kohen, Michael Nielsen: Forza Motorsport 6


        A széria előző darabja 2013-as listámon szerepelt, de a komponistáknál váltás történt. Az akkori éteri vokállal dúsított szintipopos, egyedülálló megközelítés ennek következtében a hagyományosabb filmzenei vonulat felé tolódott el, közelebb állva a Halálos iramban-sorozathoz. Annak legutóbbi epizódjába például gond nélkül beilleszthető lenne, valószínűleg cseppet sem lógna ki, bár a hangszerelés itt azért anyagi okokból puritánabb. Az album érdekessége, hogy amint kezdtem már-már ráunni (másfél órás, ilyen időtartam alatt ez óhatatlanul előfordul minden zenei stílus esetében), mindig jött egy olyan track, amely visszarántott.



    7. Marcin Przybylowicz: The Witcher 3: Wild Hunt - Hearts of Stone


        A több komponista közreműködése mellett a játékzenék másik jellemzője napjainkban, hogy a sok nem angol vagy amerikai zeneszerző nevét esélytelen megjegyezni, lévén néha szinte csak mássalhangzókból állnak, mint Marcin Prz... tehát jelen esetben is. Ez a Bear McCreary egyes szerzeményeihez közel álló zene ugyan csak 25 perces, de mégis megemlíteném az ezúttal hét helyezettből álló blokk legvégén, mert a középkort megidéző, kelet-európai, sőt még mongol népzenei jelleggel is átszőtt stílusa eléggé unikálissá teszi.






    Az év legfélresikerültebb filmzenéi:


    1. Carter Burwell: Anomalisa


        Rettenetesen nagy verést érdemelne, aki kitalálta ennek az albumnak a koncepcióját, hiszen kevés dühítőbbet hallottam életemben. Már Carter Burwell zenéje is teljesen feledhető, de a fő gond, hogy minden korábbi soundtracken lévőnél több párbeszéd, motyogás, éneklés (például meghallgathatjuk a Cyndi Lauper-féle "Girls Just Want To Have Fun"-t angolul és spanyolul Jennifer Jason Leigh bágyadt előadásában, ráadásul a cappella), valamint zabálva pofázás (!) is bővíti a kiadványt. Melyet meg sem kellett volna jelentetni, ha csupán ilyen formában sikerült feltornázni a játékidőt. Kíváncsi lennék, hogy ki az, aki egynél többször képes végighallgatni (vagy akár csak egyszer), mert némi perverzió szükséges ahhoz, hogy valaki be bírja fogadni ezt a sokszor gyakorlatilag a komplett filmbeli hangsávot felhasználó kiadványt.



    2. Joseph Bishara: Insidious Chapter 3


        Akiket hidegen hagy a téma, azok azt hiszik, hogy a horrorzenék mind hallgathatatlan csörömpölések, azonban például két horrorguru, Christopher Young és Daniel Licht ide kapcsolódó munkássága számos példával szolgál arra, hogy a műfajban igenis túl lehet lépni a szinte teljes egészében hirtelen felcsattanásokból álló score-okon. Ez az, ami Joseph Bisharának cseppet sem megy - továbbra sem. Igaz, róla sugárzik, hogy sosem fog mondjuk romantikus vagy történelmi mozikhoz score-t írni, s nagy késztetést valószínűleg nem is érez arra, hogy foglalkozzon egy kicsit a beskatulyázás kérdésével. Megemlítendő, hogy Bishara másik 2015-ös filmjéhez (The Vatican Tapes) összetákolt csörömpölése, ha nem is jó, de egy fokkal fogyaszthatóbb.



    3. Jed Kurzel: Macbeth


        Az ilyesmiket szokták az év legjobbjának kikiáltani azok a sznobok, akiknek amúgy más esetben fel sem tűnik, hogy szól valami a film alatt. Nem állítom, hogy teljesen működésképtelen, de annyira egysíkú az egész, hogy az első hallgatáskor hamar elkezdtem nevetségesnek tartani ezt az egész művészieskedést. Ennek oka, hogy szinte minden track ugyanúgy szól, ezért meglehetősen korlátozott zeneszerzői képességekről árulkodnak. Kurzel egyébként a rendező testvére, és noha nem tartom elfogadhatatlannak az efféle protezsálást (mármint ha tehetség is közrejátszik okként), azért meglehetősen szomorú belegondolni, hogy egy ilyen mozihoz micsoda erőtől duzzadó muzsikát komponált volna egy nem rokon, mint például Patrick Doyle vagy John Debney. Egy fantasztikus score helyett így egy órán át egy igen fárasztó és fejfájdító vonósnyavalygást hallunk, hosszan kitartott hangokkal, s mikor a sokadik tracket halljuk szinte ugyanúgy elindulni, haladni és végződni, az egész parodisztikussá válik. 2015-ben tehát Kurzelnek jár a képzeletbeli Jonny Greenwood-díj a legnagyobb filmzenei blöffért.



    4. Jed Kurzel: Slow West


        Az Anomalisa soundtrackjéhez hasonlóan itt sem a score az elsődleges problémaforrás, bár Kurzel most már biztosan nem lesz soha a kedvenc komponistáim egyike. Mindazonáltal nem elsődlegesen az ő - most már írhatom: szokás szerint - vérszegény kompozíciói juttatták e kategóriába az albumot, hanem a filmbeli párbeszédrészletek, a különféle fütyülgetések, dünnyögős énekek és óbégatások, melyeknek e westernben biztosan megvan a maguk szerepe, csak éppen a kiadványt totálisan szétforgácsolják, hiszen a hasonlóknak semmi keresnivalója nem lehetne egy zenei anyagban. Az egyetlen többszöri meghallgatásra is érdemes darab egyébként egy betétdal, a Django Django CD-t záró "Slow West"-je.



    5. Lorne Balfe: Terminator: Genisys


        Szögezzük le, ez a zene nem értékelhetetlen vagy hallgathatatlan (e darabnak is köszönhetően változott a kategória elnevezése mostantól a legrosszabbról legfélresikerültebbre). Éppen csak az égvilágon semmi értelme nincs hallgatni, mert minimális élményt sem ad. Az egyébként nem tehetségtelen Balfe ontja magából a feledhető zenéket, tárgyévünkben például kilenc (!) esetben működött közre, de a nagy hajtás a nála jóval tehetségesebb Mark Ishamnél is csak tucatmuzsikákat eredményezett 2007-ben. 2015 legvisszataszítóbb mozijánál, a kit érdekel már, hányadik Terminátor-opusznál pedig a nagy hajtás (a leváltott Christophe Beck helyett Balfe érkezett, akinek biztos kapkodnia kellett) következtében bebizonyosodott, hogy bár Balfe pályája legnagyobb szabású mozijához jutott, még nem tart azon a szinten, hogy rövid idő alatt minőséget szállítson. Hogy az ide született kompozícióiról konkrétan is szót ejtsek: meglehetősen fantáziátlan, vagdalkozó-csapkodó, trehány, mindenbe belekapó felépítésű darabok ezek, és nemegyszer azt hinni, a Transformers-széria valami kidobott zenéjét halljuk. Ha felidézzük Danny Elfmannek vagy Marco Beltraminak a korábbi részekhez írt munkáit, Balfe-é egy látványos visszalépésnek tekinthető.









    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Witness
  • Oscar
  • Captain Power and the Soldiers of the Future
  • Mary Shelley
  • Battlefield Earth
  • Krypton
  • Captain Marvel
  • Bless the Child
  • Cold Pursuit
  • Joe Versus the Volcano
  • Six Days Seven Nights
  • Bird Box
  • Dark City
  • Species

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam