FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Swarm  The Fly II  The Fly  Mission: Impossible - Fallout  Beverly Hills Cop II  The Last Samurai  Terminator: Dark Fate  A Quiet Place  Beverly Hills Cop  Bad Boys for Life
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten









Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2013-as összesítése

    Kulics László összesítése







        2012 sem volt gyenge év, ám míg akkor a pozitív összképhez nagyban hozzájárult az, hogy sok olyan kiadatlan muzsika, bővített score, illetve gyűjtemény látott napvilágot, melyek régóta várattak magukra, addig a 2013-as esztendőt akkor is erősnek vélném, ha a korábban született kompozíciókhoz kapcsolódó korongoktól eltekintenék - szerencsére utóbbi tekintetében e tizenkét hónapban is megannyi különleges kiadvánnyal találtam szembe magam. Több, általam várva várt mozi kapcsán csalódtam a zenében, ezzel párhuzamosan azonban pozitív meglepetések értek olyan produktumok esetében, melyek kompozícióihoz nem fűztem túl sok reményt, s gyakorlatilag ennek köszönhetően dőlhettem hátra elégedett rajongóként december végén. Ugyanakkor azért vannak dolgok, melyek felett nem tudok napirendre térni: egyre inkább értetlenül állok a nagy nevek műanyag szagú muzsikái előtt, s az olyan komponisták stúdiók, illetve producerek általi favorizálása előtt, mint például Henry Jackman…
        Listám összeállítása során a 2011 óta bevett szokásomnak tettem eleget, vagyis nem állítottam fel csoportosításokon belüli rangsort, hanem ábécésorrendbe rendeztem őket, ugyanis adott műfajukon belül mindegyiket remeknek tartom (esetleges hibáikkal egyetemben), s ha összességében nézzük, akkor is egy-két pontnyi különbség van csak köztük - azokat pedig, melyeknél némileg kilóg a lóláb, azaz a bűnös élvezet kategóriáját érintik, kis megjegyzéssel illettem.




    Abszolút favoritok:


    Abel Korzeniowski: Romeo & Juliet


         Míg tavaly Dario Marianelli idézte meg hibátlanul Anna Karenina történetét, illetve világát, addig 2013-ban Korzeniowski rukkolt elő hasonlóan impozáns meglepetéssel William Shakespeare örökérvényű párosa, Rómeó és Júlia kapcsán. Carlo Carle - a mai fiatalok igényeit figyelembe vevő - produkciójához egy olyan kompozíció készült, amely egyszerre csodálatos és szívbemarkoló, akárcsak a világirodalom leghíresebb szerelmespárjának sztorija. A krakkói születésű szerzőnek eddig még egyetlen aláfestését sem hallottam, így a „Romeo & Juliet” zenéjének minden mozzanata újdonságként hatott rám. Főbb jellemzői a gyönyörű zongorafutamok, valamint a letisztult és elegáns dallamvilág, melyek végül keserédes, szívfacsaró motívumokba torkollnak. Az év egyik legnagyobb meglepetését kétségkívül ez jelentette számomra, hiszen nem sok pozitív gondolat volt bennem akkor, amikor nekikezdtem e score megismerésének, az albumnyitó „Juliet’s Dream” hallatán azonban tátva maradt a szám, és gyakorlatilag ötven percen keresztül úgy is maradt.



    Alan Silvestri: The Croods


         „’A Lilo és Stich - A csillagkutya’ kapcsán dolgoztam először Chris Sandersszel, ami remek volt. Régóta vártam már ehhez hasonló lehetőségre” - nyilatkozta Silvestri, aki nem kis meglepetést okozott azzal, hogy bekapcsolódhatott ebbe a kőkorszakban játszódó rajzfilmbe, hiszen a DreamWorks Animations égisze alatt készülő produkciókhoz eddig vagy Hans Zimmer, vagy az általa létrehozott Remote Control Production társulat valamely tagja szolgáltatott aláfestést. A komponista e történetet elsősorban a Crood család oldaláról közelítette meg, vagyis igyekezett úgy megírni a vezérmotívumokat, hogy azokkal a családi kötelék fontosságát is szimbolizálhassa, ugyanakkor variálhatóságuk megfeleljen az egyes szereplők karikatúrájaként, s csupán másodsorban figyelt a biztos menedéket nyújtó barlang elhagyásával párosuló kaland-, illetve akciórészekre. Sajnos azonban, ahogyan Marco Beltrami esetében, úgy Silvestrinél is az mondható el, hogy az erős kezdést hanyatló folytatás követte, mert ezt a színvonalat még csak megközelíteni sem tudta 2013-ban.



    Anthony Lledo: Legends of Chima


         E darab szintén kellemes meglepetést okozott, s bár lehet vitatkozni azon, hogy a „Chima legendái” aláfestése mennyire érdemli meg azt, hogy a top kategóriába kerüljön, nekem az egyes áthallások ellenére is kellő zenei élményt tudott nyújtani ahhoz, hogy kiemelt figyelmet szenteljek neki. Bár a korong első meghallgatását nem előzte meg a mindent elsöprő kíváncsiság, hiszen a komponista neve gyakorlatilag semmit sem mondott számomra, s ezzel párhuzamosan a húszrészes szériát sem tartottam olyan volumenűnek, hogy az bárkit is komoly zenei teljesítményre sarkalljon, ám végül kellemesen csalódtam. Lledo maximálisan élt azzal a lehetőséggel, amit ez az egész akció-fantasy projekt biztosított számára. A komponista igyekezett mindent beleadni, és sem azzal nem törődött, hogy ez gyerekeknek készül, sem pedig azzal, hogy műve esetenként igencsak háttérbe szorul majd az effektek és a párbeszédek mellett. Ennek végeredménye pedig egy vérbeli akció-kalandzene lett a szükséges mérvű heroizmussal, pörgéssel és érzelemmel fűszerezve.



    Brian Tyler: Thor - The Dark World


         A „Vasember 3.” aláfestése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, pedig számomra az volt az év egyik legjobban várt darabja. Ám amit Tyler ott elmulasztott, azt Thor kapcsán bepótolta: egy igazi szuperhős-muzsika került ki a szerző kezei közül, tele lendülettel, érzelemmel, remek témákkal, és minden olyan hozzávalóval, ami ahhoz szükségeltetik, hogy a zene hallgatása közben kirajzolódjon előttünk a szóban forgó karakter, s az útját szegélyező megannyi ármány, hősiesség, küzdelem, illetve érzelem. Az egész muzsika lehengerlő hangulattal bír, mindenekelőtt pedig megmutatja, milyen az, amikor Tyler odateszi magát. Thor színrelépését egy erőteljes, tiszteletet parancsoló, a rezeseknek és a kórusnak köszönhetően kellő mértékben heroikus téma jelzi, mellyel kapcsolatban a komponista kezdettől fogva olyan dallamsorban gondolkodott, mely egyrészt ütősökben gazdag (ezzel kívánt ugyanis utalni Thor fegyverére, a pörölyre), másrészt könnyedén variálható annak megfelelően, hogy a címszereplő éppen melyik arcát mutatja.



    Hans Zimmer: Rush


         „Amikor a filmet egy Forma-1-es közösségben néztem, ráébredtem, milyen fantasztikus munkát végzett Hans Zimmer. Az álló ováció részint neki szól” - vélekedett Niki Lauda a részben róla szóló életrajzi mozi aláfestése kapcsán. Nem hittem volna, hogy kedvenc komponistám „Az acélember” és „A magányos lovas” score-jával okozott keserűségemet pont egy olyan szerzeménnyel oltja majd ki, melynek fő pilléreit nem a szimfonikus zenekarra, hanem az elektronikus elemekre, valamint gitárszólókra helyezi. S ha mindezt nem is illetném úgy a briliáns jelzővel, ahogyan azt a direktor, Ron Howard teszi a lemezborító belsején olvasható gondolatmenetében, egy remek kikapcsolódást nyújtó, kifejezetten korrekt és stílusos muzsikának tartom a „Hajsza a győzelemért” aláfestését, mely kellő adrenalintöltettel, valamint heroizmussal van fűszerezve. Nemcsak a képsorok alatt hatásos, hanem önállóan hallgatva is: míg a rockos zúzások esetében pörgésre ösztönöz, érzelmes dallamaival a lelkünket igyekszik célba venni.



    John Debney: Jobs


         Stíluskavalkád tekintetében az egyik legszínesebb aláfestéssel idén John Debney állt elő. „Egy kicsit nyugtalanná váltam, miután Joshua Michael Stern rendező felkeresett. Lehet egyáltalán zeneileg tükrözni mindazt, amit Steve képviselt?” - emlékezett vissza e projekttel kapcsolatos első benyomására a szerző.  A „Jobs - Gondolkozz másképp” score-jának megszületése előtt Debney komoly kutatómunkába kezdett annak érdekében, hogy megismerhesse a címszereplőt: könyveket és interjúkat olvasott, riportokat nézett, illetve számtalan Apple Store-ba látogatott el azért, hogy a lehető legkifejezőbb végeredmény kerüljön a produkció alá. Minthogy a filmben elénk táruló életút egyben a számítástechnika fejlődéséről is szól, és megannyi zenei korszakot ölel át, így szerzőnk popos megoldásokkal éppúgy fűszerezte szimfonikus művét, mint rockos elemekkel, illetve szintetizátorhangokkal, melyek egyúttal részint a főszereplő változatos zenei ízlésének tükörképei is. E zseniális muzsika azonban a filmet övező negatív visszhangok eredményeként háttérbe szorult…



    Marco Beltrami: A Good Day to Die Hard


         „Ez a film olyan, mint egy száguldó vonat. Elindul, és egy pillanatra sem áll meg” - foglalta össze egy interjú alkalmával Beltrami. Bár a tempó valóban megvan, a klasszikus trilógiának azonban a közelébe sem ér az újabb McClane-sztori, így legnagyobb élményként a budapesti városrészek felismerése, a magyar szereplők felbukkanása, valamint a remek score szolgálnak. A direktor, John Moore elképzelése eleinte az volt, hogy a képsorok alá kerülő muzsika nagyrészt a hetvenes és a nyolcvanas évek aláfestéseinek hangulatából táplálkozzon, végül azonban szerencsére inkább ahhoz a vonalhoz maradtak hűek, amit a szerző a negyedik alkotásban kezdett kitaposni. Beltrami ügyesen gondolta tovább a korábban papírra vetett ötleteit, s még jobban megtalálta az összhangot saját elképzelései, valamint Michael Kamen ide kapcsolódó muzsikái között. 2013 ennek eredményeként egy remek, pörgős muzsikával vette kezdetét, melyen felbuzdulva türelmetlenül vártam Beltrami további munkáit, ám sajnos azok esetében már folyamatos csalódás ért.






    További kedvencek:


    Andrew Lockington: Percy Jackson - Sea of Monsters


         Listám összeállításakor ezen művet először a legjobb tételek kategóriában szerepeltettem (a „Polyphemus” címre keresztelt darabbal) annak ellenére, hogy év közben kellemes meglepetést okozott vele Lockington. Összegzésem végleges formába öntése során azonban az egészet újrahallgattam, és rájöttem, hogy ennek bizony itt a helye. Lockington korábban már jó néhány ilyen jellegű kompozíciót készített - többek között a „Szikraváros”-hoz, illetve az „Utazás a rejtélyes szigetre” című kalandfilmhez is -, melyekben voltak ugyan emlékezetes tételek, ám azt csak most éreztem először, hogy egy egységes, kiforrott és folyamatosan egyenletes minőségű kalandscore-t sikerült letennie az asztalra. A feltörekvő nemzedék titkos favoritjainak egyike lehet Lockington, aki, ha ügyesen csinálja, akkor olyan pályafutást tudhat majd magáénak, mint Michael Giacchino. Amennyiben a Fox folytatja Poszeidón fiának kalandjait, remélem, ismét a kanadai szerzőt kérik majd fel a zeneszerzői posztra.




    Brian Tyler: Standing Up


         Tyleri viszonylatban a „Thor” második részén kívül a „Standing Up” zenéje jelentett idén remek kikapcsolódást, s a szerző korai munkásságával kapcsolatos múltidézést. A kissé hányatott sorsú alkotás rendezője, D.J. Caruso először a „Sasszem” kapcsán dolgozott együtt Tylerrel, aki ehhez a Brock Cole-kötetből készült adaptációhoz egy kellemes, dallamos főtémával rendelkező produktummal rukkolt elő. „Több mint szívmelengető muzsika” - foglalta össze röviden a komponista, aki leginkább az „Ütős játék” score-jával rokonítható hangulattal járult hozzá a történethez. A kalandosabb, ritmusosabb részleteket elsősorban különféle ütősökkel, hárfával, valamint csellók és bőgők húrjainak pattogtatásával oldotta meg, a drámai vonal esetében pedig a vonós-fafúvós kombók kerülnek előtérbe, s lerí a score-ról, hogy egyfajta oázisként szolgált készítője számára a megannyi akciófilm és számítógépes játék között. Könnyedsége és tematikussága okán pedig e korong remek kikapcsolódást nyújt a film ismerete nélkül is.



    Christophe Beck: Frozen


         Értetlenül állok a „Jégvarázs” muzsikájának rangos díjkiosztókon történő mellőzése előtt, ugyanis Christophe Beck, valamint a dalokért felelős páros (Robert Lopez és Kristen Anderson-Lopez) olyan kísérettel álltak elő, mely a Disney aranykorát idézi - vagyis amire egykoron úgy voksoltak a bírák, mintha az életük múlott volna rajta. A Tim Rice-Alan Menken duó műveivel is rokonítható anyagot övező dicshimnusz előtt az első hallgatást követően még értetlenül álltam, néhány nappal később azonban újfent nekiveselkedtem, és akkor már érthetővé vált számomra a pozitív jelzők sokasága. Egyszerre gyermeki és komoly, édes és fenyegető, kalandra csábító és az ismeretlentől óva intő, a dalok pedig fülbemászóan ritmusosak - nem hittem volna, hogy a főként vígjátékokból éldegélő Beck képes ilyen csodára. A komponista a dalszerző párossal folyamatosan együttműködött annak érdekében, hogy a kíséretet ne lehessen határozottan kettébontani dalokra és instrumentális részekre, hanem egységes képet alkossanak. Nos, ez sikerült is.



    Christophe Beck: R.I.P.D.


         A lejjebb említésre kerülő „Parkland”- éhez hasonlóan ez is egy olyan muzsika, melyet nem szokás elismerő szavakkal illetni, engem azonban valamilyen okból kifolyólag elsőre megfogott. Robert Schwentke a 2010-es „Red”-et követően ismét Beckhez fordult segítségért, aki egy elsőre igen kuszának tűnő aláfestéssel rukkolt elő. Az alapvetően rockos elemekkel ötvözött szimfonikus zene változatosságáról olyan elemek gondoskodnak, mint a kórus, a könnyűzenei, valamint az elektronikus betétek, illetve csöppnyi vadnyugatias színezet. Ezek közös halmazának remek összefoglalója a filmzenealbum, melyen bár tételről tételre jelenetfüggő számokkal találjuk szembe magunkat, összhatását tekintve egységesnek nevezhető, ellentétben a „Farkas” muzsikájával, mely komplexitása hasonló, ám mégsem állt össze - ha tehát valaki gondosan felépített, dallamorientált akcióvígjáték-muzsikát vár, az biztosan csalódni fog. Ez, illetve a „Jégvarázs” kapcsán számomra Beck az év egyik meglepetés komponistája lett, s érdeklődve várom, mit hoz össze 2014-ben.


    Christopher Lennertz: Identity Thief


         A többek között Jason Bateman, Melissa McCarthy, Jon Favreau és Amanda Peet szereplésével készült produkcióhoz Lennertz készített aláfestő muzsikát, aki egy kissé ironikus hangvételű szimfonikus megközelítéssel járult hozzá a cselekményhez. Bár az Eastwood Scoring Stage-en rögzített szerzemény nagy része az ezen műfajtól megszokott megoldásokon alapszik, olyan összetevőkkel lett fűszerezve, mint például az R&B-elemek, továbbá az orgonára, slide gitárra, elektromos zongorára, valamint harmonikára írt dallamok. Utóbbiak kapcsán olyan művészekkel dolgozhatott együtt a komponista, mint a Jane's Addiction basszusgitárosa, Chris Chaney, az Earth, Wind & Fire billentyűse, Myron McKinley, valamint a Beastie Boyshoz kapcsolható billentyűs, Money Mark. „Seth számára a legfontosabb az volt, hogy minden főbb karakter kapjon önálló hangzást, melyek aztán az adott személyek fejlődésének függvényében változzanak, s végül egy pontban érjenek össze” - mesélte Lennertz, akinek műve hasonló élményeket biztosított számomra, mint Beck „R.I.P.D.”-je.



    Danny Elfman: Epic


         Croodék után két hónappal landolt a hazai mozikban Kirk De Micco és Chris Sanders animációs alkotása, „A zöld urai”, mely muzikális tekintetben az ősemberek kalandjához hasonló élményt okozott számomra. Elfman idén emellett még az „Óz, a hatalmas” című élő szereplős mozi kapcsán mutathatta meg, milyen zenei víziói támadnak akkor, ha egy meséhez kérik fel, s bár az Óz-kaland esetében még volt némi hiányérzetem, itt első perctől az utolsóig sikerült lekötnie. A nagyzenekari játékot kórussal, gitárral és némi ír vonalat megidéző hangulattal kombinálta a szerző, aki úgy hozott létre vérbeli kalandzenét jó adagnyi heroizmussal, akcióval, drámával és érzelmekkel megtűzdelve, hogy közben mérsékelten alkalmazta a Tim Burton-mozik révén ismertté vált kézjegyeit. A projekt érdekessége, hogy a Blue Sky Studiosnak hosszú idő óta ez az első olyan alkotása, melyhez nem John Powell szolgáltatta a muzsikát - eddig kizárólag a debütálásukként szolgáló „Jégkorszak” volt kivétel ebből a szempontból.




    James Newton Howard: Parkland


         Talán meglepő, hogy ezen muzsikát itt szerepeltetem, de úgy gondolom, hogy Howard remekül közelített ahhoz az atmoszférához, mely a mindmáig legendák és elméletek övezte Kennedy-gyilkosságra jellemző. John Williams „JFK - A nyitott dosszié”-hoz készült kompozíciójához viszonyítva Howard művét semmivel sem érzem rosszabbnak: az amerikai népet és a hazafiasságot ezúttal is trombitaszóló szimbolizálja, a drámai zenék pedig lassúak, melankolikusak. E muzsika nyomasztó atmoszférája és egysíkúnak ható hangulata okán nem sok elismerésben részesült - ahogyan olvasgattam, sem a rajongók, sem pedig a kritikusok nem méltatták -, s bár én sem mondom azt, hogy a komponista munkásságának legkiemelkedőbb eleme lenne, ám Peter Landesman mozija pontosan ezt a hozzáállást igényelte, se többet, se kevesebbet. Ehhez a témához nincs szükség hangzatos főtémára, gazdagon megszólaló szimfonikus zenekarra, hiszen a döbbentség, a tanácstalanság, valamint a nemzeti gyász jellemzi az esetet, amit Howard jól hozott.



    John Debney: The Call


         Tudom, hogy jelen muzsika a jó ízléssel történő szembemenetel példája is lehetne, de Debney "A hívás" című thrillerhez készült aláfestésével kétszer is meglepett: először azzal, hogy milyen katyvaszt adott ki kezei közül, a néhány hónapnyi szünetet követő újrahallgatást követően pedig azzal, hogy mégsem találtam annyira rossznak, mint anno. Bár az albumot nem szívesen hallgatom gyakorta, mégis úgy véltem, helye van az évértékelésem ezen fejezetében, mert bár első hallásra nehéz és értelmetlenül kusza anyagot rejt, ha valaki időt fordít rá, talál benne koncepciót. A direktor score-ral kapcsolatos elképzelését röviden így foglalta össze Debney: „Valami szokatlant szeretett volna, nem olyan hagyományosat, melyet a legtöbb hasonló jellegű alkotás esetében alkalmaznak. Így született meg ez a nagyon nyers elektronikus muzsika, bizonyos részeknél azonban, ahol érzelmi töltet jelenik meg, zongora és vonósok alkalmazásával kissé kommerszebbre vettem a dolgot”. Ez a mű számomra pontosan olyan, mint tavaly Christopher Young „Sinistere”: nehéz, de érdekes.



    Roque Banos: Evil Dead


         „Minden filmhez kell, hogy tartozzon egy saját zenei világ. A ’Gonosz halott’ esetében adott volt a gótikus zenei megközelítés, amit kórus és zenekar kapcsolatával értünk el” - nyilatkozta a spanyol szerző, aki nagy szolgálatot tett idén a horrormuzsikák rajongóinak, hiszen ezen kívül nem igazán születtek említésre méltó darabok - sőt, ilyen színvonalúval még tavaly sem találkoztam. Egy alapvetően feszült, érdekes megoldásokkal (mint például szirénahang vagy az ajtónyikorgáshoz hasonló effekt) megspékelt muzsikáról van szó, melyet helyenként zenekari elborulások, illetőleg vészjósló kórus fokoz, tetőpontja pedig a hétperces „Abominations Rising”-ban figyelhető meg. A maratoni hosszúságúnak tűnő korong minden olyan rajongónak csemegeként szolgál, aki szereti az olyan műveket, melyek zsigeri démoniságuk mellett elgondolkodtatnak azon, hogy milyen hatások érhették a szerzőt annak érdekében, hogy ez létrejöhessen. A magam részéről a jövőben ezt egy lapon említem majd az „Ómen”, illetve a „Hellraiser” score-jával.






    Kedvelt tételek kevésbé hallgatott albumokról:


    Anthony Gonzalez, Joseph Trapanese: „Earth 2077” (Oblivion)


         A „Tron: Örökség” esetében is közreműködő Daft Punkkal kapcsolatosan mindenki azt várta, hogy Joseph Kosinski direktor ezúttal is a neves duóval dolgozik majd, ám ő másként döntött. Lépésével eleinte kissé sokkolta a rajongókat, hiszen a francia zenészek munkája annak idején az év egyik legkedveltebb filmzenealbumának számított nemcsak a műfaj kedvelői, hanem az átlag moziba járók körében is, a siker azonban az M83 nevű formáció esetében sem sokban maradt el az előző csapatétól. S bár az év egyik nagy sikereként emlegetett „Feledés” összességében véve nem nyerte el a tetszésemet, az M83 név mögött álló Anthony Gonzalez, illetve Joseph Trapanese párosa az „Earth 2077” című trackkel már elsőre olyannyira megragadta a figyelmemet, hogy jó néhány alkalommal nyúltam a repeat gombhoz. Pedig ezen impozáns tétel receptje pofonegyszerű: folyamatosan emelkedő hangvételű szintidallam, amely idővel dinamikus elemekkel párosul, s fokozza a hallottakat a lehető legmagasabb szintig.



    Atli Örvarsson: „Colette: End Titles” (Colette)


         Örvarsson nemcsak azért okozott kellemes meglepetést számomra, mert egy viszonylag korrekt, romantikával fűszerezett drámamuzsikát szállított le Arnost Lustig regényének adaptációjához, hanem azért is, mert mellőzte a Remote Control Production hangzásvilágát, és egy tisztán szimfonikus, helyenként az európai zeneszerzési stílusra hajazó score-ral járult hozzá ehhez a háborús korszakban zajlódó történethez. A szerző remekül megragadta a holokauszttörténet hangulatát, és nemegyszer sikerült olyan tételt komponálnia, melyek felcsendülésekor a produkció ismerete nélkül is könnyedén lelki szemeink elé tárulhatnak a koncentrációs táborok lakóinak látványa, félelmükkel, kilátástalanságukkal egyetemben. Ugyan az első néhány tételt követően sok meglepetést már nem okoz e score, a „Colette: End Titles” címre keresztelt darabot mindenképpen érdemes kiemelni, ugyanis amellett, hogy egyszerre jeleníti meg a főszereplő fájdalmát, a reményét, valamint a helyzetétől függetlenül is lángoló szerelmét, hangversenydarabként is megállná a helyét.  



    Brian Tyler: „The Four Horsemen” (Now You See Me)


         Ezzel a muzsikával kapcsolatban sokat hezitáltam, hogy melyik csoportba soroljam, maga a zene ugyanis elég jó, az album azonban a különféle mixek és dalok okán számomra középszerű. Tyler aláfestésével kétféleképpen közelítette meg a témát: az egyik oldalon a modern hangzásvilágot vette alapul, melyet azért kívánt alkalmazni, mert a karakterek napjainkban élnek, és a trükkök, illetve a rablások során a jelenkor technikáira is hagyatkoznak. Ugyanakkor a rabló-pandúros vonal révén mindenképpen szerette volna megjeleníteni a hatvanas-hetvenes évek hasonló típusú alkotásainak hangulatát is. E koncepció igényes megvalósításának egyik ékes bizonyítéka a „The Four Horsemen”, melyben minden benne van, ami egy ilyen jellegű mozi kapcsán elvárható: a szimfonikusokat zongorával, kongával, nagybőgővel, különféle dobokkal, elektromos gitárral, valamint vibrafonnal színesíti a szerző, melyek az elektronikus elemekkel lettek vegyítve.



    Darren Baker: „The Conspiracy” (The Conspiracy)


         Ha nyitottabb lennék a szintis, illetve az ambient világot idéző kíséretekre, minden bizonnyal többre tartanám Baker munkájának gyümölcsét is, ennek hiányában azonban ezek a fajta művek önmagukban véve még akkor sem fognak meg, ha a képsorok alatt egyébként jól működnek. E score megszületésében nagy szerepet játszott a komponista Wendy Carlos, a Tangerine Dream, Trent Reznor, a Daft Punk, Ligeti György, valamint John Carpenter munkássága iránti tisztelete, ami nemcsak a végeredményből tűnik ki, hanem részint abból a komponálási metódusból is, miszerint a tételek többsége nem tudatosan, hanem a látottakra történő improvizációval született meg. Az ebből eredően érdekes produktumot azonban egy olyan tétel zárja, amelyről akár azt is hihetnénk, hogy véletlenül került oda, vagy hogy nem Baker, hanem valaki más készítette volna: a „The Conspiracy”-val egy olyan, remekül felépített, gondosan kidolgozott, kellemes hangulatú darabbal zárja le művét, amire az azt megelőző percekben egy deka jel sem utal.



    Hans Zimmer: „For God and for Country” (The Lone Ranger)


         Bármennyire is szerettem volna, „A magányos lovas” score-ja sem önállóan, sem a képsorokkal egyetemben nem ragadta meg különösebben a figyelmemet. Tény, hogy ötletekben nincs hiány, ám végig olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha a Sherlock Holmes- és a Karib-zenék összegyúrt és egy hangyányit továbbgondolt változata lenne - ugyanezen érzés kerített hatalmába egyébként a film kapcsán is. Több tételben is (például a „Silver”-ben vagy a „Ride”-ban) találtam érdekes momentumokat, legtöbbször azonban a „For God and for Country”-t hallgattam meg. Ezen track kellően kiemeli dinamikájával, lendületével, valamint a kórus alkalmazásával a hozzá tartozó jelenetet, s még az első felében jelen lévő folyamatos, erőteljes hegedűreszelés sem tűnik fárasztónak. Az erő és heroizmus aztán a csatával járó fájdalom szimbolizálásába torkollik, s bár jóllehet, hogy ez a score egyik legkommerszebb darabja - a szerző stílusjegyeinek hemzsegéséből eredően -, ám én elsősorban Zimmer ezen arcát részesítem előnyben.



    Hans Zimmer, Lorne Balfe, Lisa Gerrard: „Rise Up in Faith” (The Bible)


         A History Channel miniszériájának aláfestése akár a legjobb albumok sorába is kerülhetett volna, ám ennek akadályát abban látom, hogy a zeneileg tekintve korrektként jellemezhető művön igencsak érezhető az élő hangszerek hiánya. „A sorozat azt is mutatja, hogy ez a dolog hogyan kapcsolódik napjainkhoz. Ezért valami olyat szerettem volna készíteni, ami időtlenként hat, ugyanakkor az adott jelenethez tökéletesen illeszkedik” - mesélte Zimmer, aki társaival együtt egy, „A passió”-éhoz hasonló hangulatú muzsikát készített érdekes húros, illetve ütős hangokkal, dudukkal, valamint vokállal fűszerezve. A korongon jó néhány érdekes megmozdulással találkozni, a csúcspontot azonban számomra a „Rise Up in Faith” jelenti, ahol nemcsak a folyamatos fokozás - melynek egyik nagymestere vitathatatlanul Zimmer - hibátlan jelenléte fogott meg, hanem Gerrard hátborzongatóan gyönyörű hangja is. Nem ártana, ha gyakrabban dolgoznának együtt...



    Mowg: „The Last Stand” (The Last Stand)



         A zeneszerzőként 2010 óta aktív dél-koreai gitárosról még nem hallottam mostani, a nemzetközi porondon történő debütálásáig. A projektbe Kim Jee-Won rendezőnek köszönhetően került bele, akivel ezt megelőzően már két dél-koreai alkotás kapcsán dolgozhatott együtt, ám mielőtt aláírták volna a szerződést, Lorenzo di Bonaventura producer részére néhány tervezetet kellett elküldenie, melyeket előzetes egyeztetések alapján készített. Az aláfestő muzsika hangulatát tekintve telitalálat, ám ez még kevés ahhoz, hogy hosszú távon maradandóvá, emlékezetessé váljon számomra. Az egyfajta összegzésnek is tekinthető „The Last Stand” track azonban elsőre megfogott: tipikusan az a tétel, mely hallatán a film ismerete nélkül is megelevenedik előttünk a főhős. Ebben a négy percben benne van minden, ami a mexikói határhoz közeli település seriffjét, illetve az ebben a szerepben tündöklő expolitikus akciósztárt, Arnie-t jellemzi: az elektromos és az akusztikus gitár dallamait könnyed ütősszólamokkal és vonósjátékkal ötvözte készítője.



    Ramin Djawadi: „Pacific Rim” (Pacific Rim)


         A „Tűzgyűrű” muzsikája számtalan korábbi Djawadi-kompozícióból táplálkozik, ebből eredően nem önálló műként, hanem korrekt iparosmunkaként tudom jellemezni. Mégis egyfajta bűnös élvezet hatást gyakorolt rám, amit az elektromos gitárral felturbózott főtéma váltott ki: az albumot kétszeri hallgatást követően félretettem, nyitányát azonban később számtalanszor lepörgettem. Bár nem ez az a tétel, amelyből a leginkább kitűnik, hogy közel százfős zenekar, számos ütőhangszer, valamint egy nagyobb kórus szükségeltetett a muzsika életre keltéséhez, de ez az, ami - legalábbis az eddig eltelt hónapok alapján - leginkább kiállta nálam az idő próbáját. „Még azelőtt megkaptam a forgatókönyvet, hogy konkrétumokról beszéltünk volna Guillermo del Toro rendezővel. Miután elolvastam, ráéreztem a projekt méretére, és ahhoz hasonló jutott eszembe, mint amikor a ’Cápá’-ban először látják meg az állatot, és azt mondják: ’Egy nagyobb hajóra lesz szükségünk’. Azt mondtam neki, hogy: ’Egy nagyobb zenekarra lesz szükségünk” - nyilatkozta Djawadi.






    Csalódások:


    Alan Silvestri: Red 2


         A „Croodék”-ban felcsendült vérbeli, energiától duzzadó szimfonikus kaland-akciózenék hallatán alig vártam a „Red 2.” score-ját, abban bíztam ugyanis, hogy az animációs filmhez íródott tételek egyfajta felvezetők lesznek majd ehhez az akcióvígjátékhoz. Végül azonban már az első egy-két tételt követően rá kellett ébrednem, hiszen a tisztán szimfonikus megközelítés helyett újfent egy elektronikus elemekkel támogatott zenekari muzsikával rukkolt elő a komponista, amely még az elején (mint például a „Lara Croft: Tomb Raider 2. - Az élet bölcsője” vagy a „G.I. Joe: A kobra árnyéka” esetében) működött, mostanra már unalmassá, egysíkúvá vált. A képregény-adaptáció első felvonásához Christophe Beck szolgáltatta a zenei kíséretet, és bár Silvestri lényegesen sokoldalúbb művész, ezúttal egyáltalán nem igazolódott be az általam várt papírforma. Többszöri próbálkozás ellenére is azt vettem észre, hogy úgy pörgött le a score, hogy közben egyetlen különleges vagy kiemelkedő momentumra sem kaptam fel a fejem.



    Hans Zimmer: Man of Steel


         A Batman-franchise újraélesztésének sikeréhez hozzájárult a Hans Zimmer és James Newton Howard által létrehozott atmoszféra is, mely még hangsúlyosabbá változtatta a karaktert, illetve annak történetét. Joggal volt várható tehát, hogy Superman esetében is hasonlóan maradandót alkot majd a germán komponista, egy-két track kivételével azonban „Az acélember” talpalávalója részemről az erős félresiklás kifejezéssel jellemezhető. Igazán jellegzetes vagy markáns főhős-motívum híján a muzsika ereje, illetve varázsa teljesen szertefoszlik, s ezen még a minőségi keverésből adódó kiváló hangzásvilág sem segít. Bár felcsendül benne egy-két olyan érdekesség, mint például az „Oil Rig”, mindent összevetve azonban egyfajta bukásként könyvelem el ezt a score-t, hiszen szerzője ennél jóval többre képes, arról nem beszélve, hogy Batman kapcsán korábban már azt is bebizonyította, hogy képes mesterien megoldani egy kultikus vezérmotívummal rendelkező főhős zenei újraélesztését úgy, hogy mindezt teljesen új alapra helyezi.



    Henry Jackman: G.I. Joe Retaliation


         Napjaink feltörekvő komponistái közül számomra a legnagyobb kérdőjelet Henry Jackman jelenti: egy abszolút középszerű szerzőnek tartom, aki papírra vetett már néhány jó tracket, azonban egyetlen albuma sem tudott még maradandóan meggyőzni arról, hogy felnőtt már az olyan blockbusterekhez, amilyeneket az elmúlt négy év során rábíztak. Az első G.I. Joe-mozi muzsikáját Alan Silvestri készítette, aki mindenféle megerőltetés nélkül, rutinból hozott össze egy score-t, a második felvonásra azonban már nem tartottak rá igényt, így helyére Jackman léphetett, aki viszont még elődjéhez képest is sablonosabb és érdektelenebb muzsikát rakott össze. A nagyzenekar ezúttal egyfajta kiegészítő szerepet tölt be, és a nagyobb hangsúly a különféle elektronikus elemekre, gitárokra, valamint dobalapokra helyeződik. Bár ezek hangulatukat tekintve jól illenek a megannyi lövéshez, robbantáshoz és rohangáláshoz, szerkezetileg mégis olyan az egész, mintha utólag lettek volna előhúzva egy fiókból azért, hogy valami szóljon a képsorok alatt.



    Marco Beltrami: The Wolverine


         A hatodik X-Men-mozi zeneszerzői posztjára egy hatodik komponista került, így szintén hatodik variációját ismerhetjük meg a mutáns hősök aláfestésének. Farkas idén újfent önállóan tért vissza a vászonra, a producerek, valamint a karaktert megformáló Hugh Jackman pedig egy 1982-es Frank Miller és Chris Claremont jegyezte képregény feldolgozásában látták a folytatás lehetőségét. Ennek helyszínéül Japán szolgál, amit Beltrami ki is használt: rengeteg stílust, hangszert, illetve elképzelést eresztett össze művében, amely viszont ettől nemcsak komplexszé, hanem szétesővé is vált, mivel nemegyszer minden különösebb átmenet nélkül ugrándozik megoldásai között a szerző. Az ötödik Die Hard-filmet követően lejtőnek indult 2013-as teljesítménye kapcsán ez a megbízás kecsegtetett a legnagyobb reménnyel arra vonatkozólag, hogy végül úgy zárja majd az évet, ahogyan elkezdte, ám sajnos ez nem sikerült neki. A mutánsok vonatkozásában továbbra is John Powellnek az „X-Men: Az ellenállás végé”-hez szerzett műve marad a legkedveltebb számomra.



    Michael Giacchino: Star Trek: Into Darkness


         Giacchino a 2009-es „Star Trek” muzsikájával hatalmas meglepetést okozott mindenkinek, s miután bejelentették, hogy J.J. Abrams folytatja az Enterprise űrhajó legénységének kalandjait, mindenki kíváncsian várta a végeredményt. Arról, hogy a film milyen lett, nem tudok nyilatkozni, mert még mindig nem sikerült megnéznem, zenéjét azonban amint lehetett, meghallgattam. Sajnos azonban nem azt kaptam, amit az előzmény tükrében vártam: jóllehet az újdonság varázsa ekkor már nem igazán működött, egy másik franchise, a „Mission:Impossible” esetében már megmutatta a zeneszerző, hogy az adott témában felül tudja múlni önmagát. Itt azonban sajnos még csak megközelítenie sem sikerült neki, engem legalábbis a hibátlan főtémák variációi mellett egyszerűen semmivel sem tudott meggyőzni. A „Sötétségben - Star Trek” aláfestése esetében nem vitatom a színességet, és azt, hogy ilyen művet kevés komponista képes mostanság letenni az asztalra, ám valahogy mégis hiányolom azt az elsöprő energiát, amit az első rész esetében éreztem.






    Az év megjelenései:


    Airport - Alfred Newman


         Newman utolsó munkája az Arthur Hailey regényén alapuló „Airport”-hoz köthető, melyet mind a film, mind pedig a zene szempontjából nagy kedvencként tartok számon. E score 1993-ban került piacra először CD-n a Varése Sarabande jóvoltából, egy ideje azonban már out of print korongként volt jelen, s a gyűjtők között nagyjából ötvendolláros ártól felfelé cserélt gazdát. Tartalmilag teljesen megegyezett az MCA által, a film bemutatóját követően megjelentetett bakelittel, melyet 2013 vége felé utóbbi társaság ismét elérhetővé tett CD-n, hasonlóan a második rész, az „Airport 1975” zenéjéhez, melyet John Cacavas írt. Az alig félórás játékidő kevésnek tűnhet ebből a remek muzsikából - melynek időtálló, a reptéri forgatagot és a repülés élményét egyaránt szimbolizáló főtémája számomra örök -, ám e kurtaság ellenére olyan tételeket is magában foglal, amelyek végül különféle okokból kifolyólag nem kerültek felhasználásra.



    Congo (Complete) - Jerry Goldsmith


         Jerry Goldsmith „Congo”-jának bővített kiadásával az Intrada nagy szolgálatot tett nekem. Egyébként is imádom a komponista hasonló jellegű kalandzenéit, de mindez afrikai hangszerekkel és Lebo M vokáljával megspékelve éppúgy lenyűgöz, mint „A múmia” score-ja keleties színezete miatt. Az Epic Soundtracknek köszönhetően eddig elérhetővé vált kiadványhoz (melynek legnagyobb hibája számomra a kurta játékidő) képest az Intrada munkatársai közel kétszer annyi muzsikát pakoltak lemezükre, extraként pedig felkerült rá a „The Villagers Chant” című tétel is, mely Lebo M, valamint James Newton Howard közös szerzeménye. Bár ezen muzsikára a film gyenge szereplése miatt nem szokás különösebb figyelmet fordítani - tipikus alkotóeleme a „rossz film, jó zene” kategóriának -, ám egy remekbe szabott Goldsmith-munkáról van szó, amely megérdemelte azt, hogy minden egyes mozzanata elérhetővé váljon CD-n. 



    Days of Thunder - Hans Zimmer


         „Tony Scott kérte, hogy menjek le Daytonába, s találkozzak a producerekkel, így hát leugrottam egy megbeszélésre, melyen azt mondták nekem, hogy olyan szintű késében vannak, hogy azonnal hozzá kell látnom a munkához, különben sosem leszünk készen, ezért kerítettek egy stúdiót. Így az egynaposra tervezett kirándulásból végül három hónap lett” - emlékezett vissza Zimmer a „Mint a villám”-mal kapcsolatos munkálatokra. Ezzel a kiadvánnyal gyakorlatilag minden fontosabb korai, s egyúttal eddig kiadatlan Zimmer-muzsika elérhetővé vált - az persze már más lapra tartozik, hogy vannak közöttük olyanok, melyek hangminőségük okán hagynak némi kívánnivalót maguk után, s emiatt újrakiadásért kiáltanak. A hetvenpercnyi játékidővel bíró korong teljes egészében betekintést enged a komponista eme korai akciómuzsikájába, mely főként szintetizátoron és elektromos gitáron alapul. A filmben felcsendülő trackek mellett néhány alternatív elképzelés is felkerült a lemezre a film meghatározó betétdalával, a „The Last Note of Freedom” című David Coverdale-számmal egyetemben.



    Lethal Weapon Soundtrack Collection (8 CD) - Michael Kamen


         Kamen munkásságának tekintetében 2012 a Die Hard-mozik aláfestéseinek bővített kiadásairól szólt, idén pedig a másik, mára már klasszikussá vált rendőrszériának, a „Halálos fegyver”-sagának muzsikái kerültek terítékre tőle. Ezúttal azonban nem egymástól független cégek vették szárnyaik alá az egyes részek aláfestéseit,  hanem egy kézben csoportosult minden, aminek eredményeként mind a négy kaland aláfestése egyetlen gyűjtemény keretén belül került piacra egy gyönyörű díszdoboz, valamint egy rendkívül informatív füzet kíséretében. A legkönnyebben eddig a harmadik epizód filmzenealbuma volt elérhető, s míg az első két rész score-jáért borsos árat kellett fizetni, addig az utolsó mozihoz csupán egy gyenge minőségű, effektekkel tarkított bootleg volt köthető. S bár a La La-Land által alkalmazott módszer nagy összegű kiadásra sarkallja a gyűjtőket, biztosak lehetünk abban, hogy a borsos árért cserébe nemcsak a hangzás, hanem a körítés tekintetében is minőségi kiadványt kapunk kézhez.



    Police Academy - Robert Folk


         A „Rendőrakadémia” közel három évtizede került mozikba - hazánkban pedig a nyolcvanas évek kedvelt vígjátékai egyikeként szokás emlegetni, mely jelző azonban a megszámlálhatatlan folytatásra már nem feltétlenül érvényes -, aláfestő muzsikája azonban mai napig nem került kiadásra. Ezen változtatott év vége felé a La La-Land Records, amely Folk egyik (számomra) legjobb művének teljes anyagát jelentette meg, zárásként pedig felkerült rá a Kék Osztriga Bárban felcsendülő jellegzetes dal is, a gond ez esetben csupán azzal van, hogy nem a film számára készült verzióban, hanem a kommersz változatban. Ez azonban az egyetlen, ami hibaként felróható a korongnak, mely egyszerre tárja elénk az örökérvényű főtémát a többi, hasonlóan színvonalas tétellel, s kelt nosztalgikus érzést hallgatójában. A napjainkig kiadatlan score-ok vonatkozásában az év egyik legkellemesebb meglepetésének a „Rendőrakadémia” CD-jét tartom, ráadásul ha szemfülesebb lettem volna, akkor a komponista szignójával ellátott példányt tudhatnám a polcomon.



    The X-Files: Volumen Two (4 CD) - Mark Snow


         Csak erős idegzetűeknek - jellemezhetném a La-La Land Records egykori kezdeményezésének folytatását. Afelől teljesen biztos vagyok, hogy vagy fanatikus „X-akták”-rajongónak kell lenni, vagy maximális befogadóképességgel kell bírni Snow zenei világával kapcsolatban ahhoz, hogy igazán értékelni lehessen ezt az újabb, ötórányi X-anyagot, mely már a második felvonása a hosszú és sikeres karriert megélt szériával kapcsolatos gyűjteménysorozatnak. A La La-Land két évvel ezelőtt állt elő először ehhez hasonló kiadvánnyal, s már akkor jelezték, hogy egy újabb hasonló dobásra készülnek, mely ez idáig váratott magára. A koncepció ezúttal is ugyanaz: a négy korong mindegyike csurig lett rakva muzsikával, melyek mindegyik évadot érintik. Mindez ismételten egy elegáns dobozt és impozáns, információkban gazdag füzetecskét kapott körítésként, az első megrendelők pedig a Snow által dedikált példányt kapták kézhez. 






    Az év kiadója:


    La-La Land Records


         2010 óta tüntetem fel összesítőimben „Az év kiadója” kategóriát, s azóta - hol egyedül, hol más társaságok kíséretében  - töretlenül szerepel benne a La-La Land Records. Ennek oka az, hogy a cég története mostanra igazi sikersztorinak számít: míg évekkel ezelőtt még nem igazán jegyezték, mostanra sok fejtörést okoz versenytársai számára, amit tovább mélyített a 2013-ban a Warner Bros.-szal kötött megállapodás, melynek keretén belül Warner Bros. 90th Anniversary Edition címszó alatt megannyi klasszikust jelentethettek meg. A magam részéről elsősorban a „Rendőrakadémia” (Robert Folk), a „Mint a villám” (Hans Zimmer), a „Halálos fegyver”-széria (Michael Kamen), a „Jobs - Gondolkozz másképp” (John Debney), valamint az újabb, az „X-akták”-hoz köthető gyűjteményeik révén vélem úgy, hogy ezúttal is kiemelkedtek társaik közül, ugyanakkor nem szabad azon tény mellett sem elmenni, hogy aktuális alkotásokkal kapcsolatos kiadásaik is a limitáltakhoz hasonló színvonalú körítéssel bírnak, amire manapság jobbára csak a blockbusterek esetén találunk példát.



    Varése Sarabande


         Az idén harmincötödik évfordulóját ünneplő cég jobbára csak a hagyományos megjelenések tekintetében tartott lépést a többiekkel, s csak év végén kezdett újfent foglalkozni a limitált kiadásokkal, melyek közül „A mélység titka” (Alan Silvestri) és a „Star Trek: Nemesis” (Jerry Goldsmith) complete-jei szolgáltak kellemes meglepetésként. Az általuk szervezett koncertsorozat révén - mely tengerentúli mivolta okán európai rajongóknak megközelíthetetlen volt, pedig anno terveik között Bécs és Krakkó is szerepelt - azonban nemcsak remek zenékkel kedveskedtek a közönség számára, hanem lehetőséget biztosítottak arra is, hogy a komponistákkal is össze lehessen futni. Emellett júliustól megnyitotta kapuit weboldalukon az „On Sale Now”-szekció, melyen belül néhány kiadványt akciós áron lehet megvásárolni: a cég beharangozójának megfelelően az ezen linken belül látható lista bizonyos időközönként, véletlenszerűen változik, s nemcsak hagyományos, hanem CD Club-os korongok is terítékre kerülnek.






    Legötletesebb
    hangszerek:


    állatkoponyák - World War Z (Marco Beltrami)


         „Ez egy családi film - legalábbis egy bizonyos aspektusból…” - viccelődött Beltrami, aki számára mi lenne ideálisabb megbízás egy zombis akciómozinál? Az ilyen jellegű alkotásokhoz illő muzsikákból számtalan remek példát lehetne felhozni filmográfiájából, mégis nagy csalódását okozott ide készült művével, melynek egyetlen emlékezetes pontja számomra a kísérletezgetési szándéka volt. Amellett, hogy szirénahangokat használt szerzeményében, Észak-Amerikában őshonos egykori vaddisznók koponyáját is hadrendbe állította, melyek hangjával a zombikat kívánta szimbolizálni. Ezen ötlet Tommy Lee Jonestól származik, aki a „The Homesman” című dráma munkálatai során vetette fel javaslatát a szerzőnek. Beltrami bevásárolt a szóban forgó koponyákból, majd elment az Abbey Road Stúdióba, és átnyújtotta azokat az ütős szekció tagjainak, akiket meglepett ezen kezdeményezés. Bár e történetet zseniálisnak vélem (kíváncsi lennék, milyen képet vágtak az ütősök, amikor csontok mögé ültették őket játszani), elsősorban egyfajta kulisszainformációként kezelem, az így létrejött hangokat ugyanis meglehetősen nehéz kihallani a score-ból.



    telefongerjedés - The World’s End (Steven Price)


         Edgar Wright direktor Steven Price közreműködését kérte a röviden csak „The Cornetto Trilogy”-nak, más formában "Blood and Ice Cream Trilogy"-nak nevezett folyam harmadik részeként számon tartott „Világvége” című akcióvígjátékához. "A film megtekintését követően olyan lehetőséget láttam ebben a projektben, aminek eredményeként a vígjátékokra, az akcióthrillerekre, az apokaliptikus filmekre, valamint a sci-fikre jellemző zenei megközelítések mindegyikét nyugodtan alkalmazhattam" - nyilatkozta Price. A szerző és a direktor számtalanszor egyeztettek a készülő muzsikával kapcsolatban, melynek előadásához a szimfonikus zenekar mellett helyenként kórust is alkalmaztak, utolsó lépésként pedig különféle elektronikus elemekkel színesítették a felvételeket. Utóbbiak egyike közé tartozik azon effekt, melyet a hétköznapokban akkor hallani, ha hívás közben a számítógép közelében van a mobiltelefon. S bár ezen gerjedéshang meglehetősen egyszerű, Price nemcsak szimpla copy+paste megoldással illesztette a hangsávok közé, hanem egy dallam felvezetéseként használta, ami ötletes megoldás.



    tengeralattjáró - Phantom (Jeff Rona)


         A tengeralattjárós mozi zenei atmoszférájának megteremtése érdekében Rona saját sample-jei mellett a Calder Quartet játékára, elektromos gitárra, valamint a forgatáskor alkalmazott tengeralattjáró alkotóelemeinek hangjaira hagyatkozott. "Todd Robinson rendező elhívott, hogy nézzem meg a tengeralattjárót, amelyet a felvételek során használhattak. Ez nem egy díszlet volt, hanem egy valódi, kiszuperált szovjet tengeralattjáró, amely itt, a dél-kaliforniai partvidéknél dokkol. Úgy vélte, inspiráló lenne számomra, ha magam tapasztalnám meg, milyen érzés egy ilyen szerkezet belsejében lenni. Akárhova nyúltam, mindenhol szelepeket, csöveket és hidraulikákat találtam, melyek rendkívüli hangokat adtak ki. Ekkor jött a tengeralattjáró hangszerként történő alkalmazásának ötlete" - emlékezik vissza a komponista, aki nem sokkal ezután már kézi felvevővel, dobverőkkel és kalapácsokkal felvértezve tért vissza a fedélzetre. Bár, mint később kiderült számomra, ezen megoldás nem új keletű, korábban ugyanis Robert Duncan hasonló megoldáshoz folyamodott a "Last Resort: A belső ellenség" kapcsán, én ezen projekt révén találkoztam először ezzel a szimpatikus megoldással.






    Zeneszerzőváltások:


    Ender’s Game (James Horner - Steve Jablonsky)


         Hornernek 2013-ban két alkotás kapcsán is vennie kellett a sátorfáját. Ebből az egyik a „Végjáték” volt, mely tipikusan az a megbízás lett volna, ahol a szerzőnek alkalma nyílhatott volna a nosztalgiázáshoz, hiszen karrierjének elején jó pár olyan, ehhez hasonló muzsikát készített, melyek mai napig előszeretettel emlegetett darabok. Január elején jelentették be hivatalosan, hogy Gavin Hood rendező felkereste Hornert ezzel az adaptációval, s annak rendje és módja szerint létre is jött a szerződés, májusban azonban már arról cikkeztek, hogy nem ő, hanem Jablonsky fog gondoskodni az aláfestő muzsikáról. Míg azonban a „Romeo & Juliet” esetében egy korrekt cseréről lehet beszélni, addig itt korántsem, hiszen a Remote Control Production kötelékébe tartozó szerző némi túlzással minden alkotáshoz ugyanolyan muzsikát szállít. Nem találtam érdemleges információkat arról, hogy e váltás oka pontosan miben rejlik, ugyanakkor érdekes lenne egy beszélgetés Hornerrel arról, ezek fényében miként tekint vissza a 2013-as évre, és hogyan élte meg ezen eseteket.



    Fast & Furious 6 (Brian Tyler - Lucas Vidal)


         Az év legérdekesebb komponistacseréje címet minden bizonnyal a „Halálos iramban 6.” körüli döntés érdemli ki, melynek mozgatórugója a pénz. Az előző három rész aláfestéséről Brian Tyler gondoskodott, kinek helyére Lucas Vidalt ültették, aki nemrég került bele a filmzenevilág forgatagába (és főként a tavalyi "A holló", valamint "Az igazság nyomában" révén vált ismertté), s máris egy százhatvanmillió dolláros blockbuster került a kezei közé, ami nem mindennapi húzás Hollywoodtól - s így Vidal vált minden idők legfiatalabb olyan szerzőjévé, akire ilyen volumenű mozit bíztak. A döntés mögött meghúzódó igazságnak csupán egy szegmense az, hogy Tyler az időbeosztás miatt nem tudta volna elkészíteni a score-t (a "Halálos iramban 6." utómunkálatai ugyanis nagyjából a "Vasember 3."-éval párhuzamosan futottak), a valódi ok ugyanis a kőkemény üzleti érdekben rejlik: az adózási viszonyok - konkrétabban fogalmazva: a minél nagyobb adókedvezmény - miatt volt szüksége a stábnak arra, hogy az aláfestésről egy európai zeneszerző gondoskodjon.



    Gods Behaving Badly (George S. Clinton - Christopher Young)


         George S. Clinton szerződött le az eddig főként producerként dolgozó Marc Turtletaub („A család kicsi kincse”) rendezői debütálásához, és készített is egy teljes egészében szintetizátoros alapú művet, az utolsó simításokat azonban már nem tudta elvégezni score-ján, mert a Berklee College of Musicban kapott új posztjával kapcsolatos teendői olyannyira a körmére égtek, hogy végül kénytelen volt kihátrálni a projektből. Helyére Christopher Young került, akinek munkájával csupán a film megtekintése során ismerkedhetünk meg, önállóan ugyanis nem került kiadásra - ahogyan egyetlen más, 2013-ban íródott muzsikája sem. Érdekes viszont, hogy a Marie Phillips kötetén alapuló, komikummal és drámával egyaránt átjárt „Gods Behaving Badly” esetében rá esett a választás, hiszen a zeneszerzőváltások esetében az alkotók már a biztosra igyekeznek törekedni, Young filmográfiájában azonban nagyítóval kell keresni az ehhez hasonló alkotásokat. A teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy Young napjaink legsokoldalúbb művészeinek egyike.



    The Lone Ranger (Jack White – Hans Zimmer)


         2012-ben jelentették be, hogy „A magányos lovas” zeneszerzői posztjára Jack White került, akit legtöbben a The White Stripes formáció tagjaként ismernek, nem mellesleg pedig elmondható róla, hogy a Rolling Stone magazin beválasztotta a világ száz legjobb gitárosa közé. Az időközben eszközölt cseréjére azért volt szükség, mert a film bemutatóját májusról nyárra tették át: „Jack White esetében - aki eredetileg írta volna a zenét, s már több darabbal is hozzájárult az alkotáshoz - logisztikai okokra visszavezethető ütemezési konfliktusok merültek fel, miután a tervezett bemutató 2013 júliusára tolódott ki” - állt a Disney hivatalos nyilatkozatában. Az új komponista személyét illetően pedig egyértelmű volt, hogy miután Gore Verbinski, Jerry Bruckheimer és a Disney égisze alatt készül a produkció, Zimmerhez fordulnak majd segítségért, kinek szerzeményei mellett White három darabját is felhasználták az alkotáshoz - ezek közül a „Red's Theater of the Absurd” pedig még a filmzenealbumra is felkerülhetett.



    Romeo & Juliet (James Horner - Abel Korzeniowski)


         2012 decemberében két kép is felkerült a netre arról, miként dolgozik James Horner az Abbey Road 1-ban, illetve az Air Studiosban Carlo Carlei filmjének aláfestésén, valamint betétdalán - utóbbi kapcsán a komponista újfent a norvég énekesnőhöz, Sisselhez fordult segítségért. 2013 júniusának elején pedig még olyan hírek is szárnyra kaptak, miszerint a Sony Classical jelenteti majd meg az aláfestő muzsikát, néhány héttel később azonban bejelentették, hogy Horner munkáját sutba dobták, utódja pedig Korzeniowski lett. Az esettel kapcsolatban a lengyel komponista így fogalmazott Facebook-oldalán: „2013 áprilisának végén felkértek arra, hogy írjak egy alternatív muzsikát az új Shakespeare-adaptáció, a ’Romeo & Juliet’ számára, melynek főszereplői Hailee Steinfeld és Douglas Booth, rendezője pedig Carlo Carlei…” A hírek szerint Horner muzsikájával az volt a baj, hogy a kilencvenes évekből ismert érzelmes oldalát hozta, mellyel kapcsolatban az első tesztvetítések alkalmával kitűnt, hogy nem megfelelő ehhez, az elsősorban a tinédzsereket megcélozni kívánó alkotáshoz.



    Runner, Runner (Chris Hajian - Christophe Beck)


        
    Február elején még úgy volt, hogy Brad Furman mozijához Chris Hajian („Nyers erő”, „Bigyó felügyelő 2.”) szolgáltatja majd az aláfestő muzsikát, nyár közepén azonban már arról szóltak a hírek, hogy a Justin Timberlake, Gemma Arterton és Ben Affleck főszereplésével tető alá hozott projekt zeneszerzői posztját Christophe Beck foglalta el, a csere okát pedig nem közölték. „A ’Vakszerencse’ lehetővé tette számomra, hogy különböző zenei stílusokat keverjek egymással” - nyilatkozta Beck, aki a Deadmono néven futó svéd zenészduót is bevonta a munkálatokba. „Nagy hangsúlyt fektettem az elektronikus elemekre, így kívántam ugyanis érzékeltetni az online póker világát. Emellett használtam Costa Ricára jellemző hangulatelemeket is, és persze vonósokat” - tette hozzá. Hajian számára ezzel egy olyan lehetőség úszott el, amellyel talán kiemelkedhetett volna a tévéfilmek és másodvonalbeli mozik nyújtotta világból, e kiugrásra azonban továbbra is várnia kell még a kilencvenes évek óta aktív komponistának.



    Thor: The Dark World (Patrick Doyle - Carter Burwell - Brian Tyler)


        2012 augusztusában Doyle még úgy nyilatkozott, hogy előzetes megbeszélések folynak közte és Alan Taylor direktor között a "Thor: Sötét világ" kapcsán, az alkotók azonban végül nem tartottak ki mellette. Márciusban Carter Burwell írhatta alá a szerződést, s e lépés kellően kíváncsivá tette a kritikusokat, valamint a filmzenebarátokat, májusban azonban mindez egy csapásra szertefoszlott, miután bejelentették, hogy az oly divatos és diplomatikus "kreatív nézeteltérés" miatt Burwell távozott a projektből. "Nem tűnt úgy, hogy zenéje megfelelően fog majd illeszkedni a látottakhoz. Ha az utómunkálatok hosszabbak, több ideje jutott volna a próbálkozásra és a hibák korrigálására" - nyilatkozta nem sokkal az eset után a Marvel stúdióigazgatója, Kevin Feige, aki június elejére már Brian Tylerrel állapodott meg. A végeredmény ismeretében nincs kifogásom az új személy ellen, ugyanakkor kíváncsi lettem volna mind arra, hogy Doyle miként viszi tovább zenéjét, mind pedig arra, hogy Burwell mit kezd egy ilyen stílusú mozival. Talán majd legközelebb...






    Kerek évfordulók:


    Fox logo: 80


         A 20th Century Fox azon ritka stúdiók közé tartozik, melynek logóján a technika fejlődésével történő lépéstartás okán alkalmazott, úgynevezett ráncfelvarrások ellenére sem tapasztalhatóak lényegi változások a mostani és a harmincas évek elején megszületett változata között. A Fox idén nyáron ünnepelte a logója alatt felcsendülő fanfár megszületésének nyolcvanadik évfordulóját, az ikonikus motívumot ugyanis 1933-ban vetette papírra Alfred Newman az akkor még Twentieth Century Films néven futó társaság megbízásából. Az 1935-ben létrejött fúziót (aminek következtében átkeresztelődött a ma is használatos névre) túlélvén mai napig töretlenül ezt használják, igaz, a Fox Film Corporationnel történt egybeolvadást követően némi módosítással újból rögzítették, így nem száz százalékban vitték tovább az eredeti dallamsort. Newman neve azonban nemcsak emiatt vált eggyé a hollywoodi mamutcéggel, hanem azáltal is, hogy 1940-től az 1960-as évekig bezárólag ő tölthette be a zenei igazgató szerepét.



    John Barry: 80/50


         2013 novemberében töltötte volna be nyolcvanadik életévét a legendás brit komponista, John Barry, kinek nevéhez megannyi remek muzsika (ilyen volt a „King Kong” vagy „A specialista” is) fűződik, legtöbben azonban mégis a 007-es ügynök kalandjaihoz készült aláfestései révén ismerik. S ha már őfelsége titkos ügynöke: 2013 nemcsak a zeneszerző születésének évfordulójáról nevezetes, hanem az „Oroszországból szeretettel” című Bond-mozi elkészültéről is, mely az első olyan fejezete volt e kémszériának, amelyhez Barry szolgáltatta a kíséretet - később pedig tízszer ismételhette meg ugyanezt. Bár nem ezt szokás a legjobban sikerült 007-es score-nak tartani tőle, az azonban kétségtelen, hogy itt alapozta meg azt a sajátos hangulatot - illetőleg vezetett be a Monty Norman-féle mellett egy másik Bond-témát -, mely hosszú éveken keresztül csiszolódott egyre tökéletesebbé. Barry előtt, munkásságának egésze mellett, az első számú titkos ügynök remek zenei világának megteremtése okán is tisztelegnek a rajongók.



    Michael Kamen: 10


         "Én egy szokatlan zeneszerzőtípus vagyok, egy oboajátékos, aki rock & rollt játszik, és filmzenét, illetve dalokat ír, de én elsősorban egy egyszerű oboás vagyok" - nyilatkozta önmagáról Kamen. A komponistánál 1997-ben állapítottak meg autoimmun betegséget, halálát azonban nem ez, hanem egy szívroham okozta 2003 novemberében. Utolsó munkája „Az elveszett kristály nyomában” volt, mely zenéjét végül Ilan Eshkeri és Andrew Raiher fejezték be az addig elkészült tételek szellemében. A szerző sokoldalúságáról a rendkívül színes pályafutása árulkodik, s bár valamilyen oknál fogva sosem tartozott a gyakran emlegetett, élvonalbeli komponisták körébe, nevének említésekor minden filmzenebarátnak eszébe jut néhány kedvelt album vagy darab. Saját karrierje mellett a feltörekvő ifjú tehetségeket is próbálta istápolni: 1996-ban alapította a The Mr. Holland's Opus Foundationt, melynek keretén belül olyan iskolákat, illetve intézményeket támogatott, ahol a zenetanulás lehetősége adott, a színvonal azonban nem.






    Akik zenéikben élnek tovább:


    Armando Trovajoli


         Trovajoli az ötvenes évek eleje óta vette ki igen tevékenyen részét az olasz filmgyártásból: 1952 és 2010 között mintegy kétszáz alkotáshoz készített score-t, melyek közül itthon többek között olyanok csenghetnek ismerősen, mint a „Házasság olasz módra”, az „Egy asszony meg a lánya”, valamint a „Tegnap, ma, holnap” című Sophia Loren-mozik. A komponista számtalan európai és honi díjkiosztón kapott jelöléseket, illetve szobrokat munkáiért, az 1991-es „Cattiva” kapcsán pedig még Golden Globe-várományos is volt. A kilencvenöt éves korában elhunyt Trovajoli karrierjét zongoristaként kezdte, majd rádióműsorok számára írt kíséreteket, s innen csöppent bele a mozgóképek világába, ahol nemcsak zeneszerzőként, de karmesterként is tevékenykedett. A komolyzenére irányuló munkássága mellett számtalan jazzdarabnál működött közre, illetőleg olyan musicaleket is papírra vetett, mint a „Rugantino”, valamint az „Aggiungi un posto a tavola”.



    Damon Intrabartolo


         Augusztus 13-án, harminckilenc éves korában hunyt el Damon Intrabartolo, aki elsősorban John Ottman hangszerelőjeként és karmestereként ismert. A USC School of Music padjait Ottmannel közösen koptató muzsikus zeneszerzőként mindössze két alkotást jegyzett: a 2000-ben bemutatott „The Journey of Jared Price”-t, valamint a hét évvel későbbi „Navigate this Maze” című dokumentumfilmet. Intrabartolo barátjával, Ottmannel együtt a „Közönséges bűnözők” révén került rivaldafénybe, de karrierjét nem komponistaként építette tovább, hanem egyfajta háttérmunkásként, aminek eredményeként tizenhárom évig dolgozott együtt Ottmannel (többek között olyan alkotásokon, mint a „Superman visszatér” vagy az „X-Men 2.”), illetve olyan további szerzőkkel, mint például Stephen Trask („Dreamgirls”). Intrabartolónak a mozik mellett a Broadway világába is sikerült belekóstolnia a „Bare” című rockmusical révén. „Fájó szívvel fogadtam a hírt” - nyilatkozta a darab rendezője, Jenna Leigh Green. „Barátom, munkatársam és a legcsodálatosabb ember volt, aki valaha is megérintette a lelkem” - tette hozzá. 



    Gianni Ferrio


         A karmesterként és komponistaként egyaránt világhírre szert tett művészt legtöbben nem komoly-, illetve filmzenéi révén ismerik, hanem a hetvenes évek elején született „Parole, parole” című dal kapcsán, mely először Mina előadásában volt hallható, később aztán a Dalida-Alain Delon páros tolmácsolásában is közkedveltnek számított - idővel több más nép mellett mi, magyarok is feldolgoztuk. Ferrio megannyi híres olasz énekest kísérő zenekart vezényelt a San Remó-i dalfesztiválokon, és az Orchestra Roma Sinfonietta formációval is számtalanszor lépett színpadra. A filmes világba 1959-ben csöppent bele, és olyan ismert direktorok alkotásaiból vette ki részét, mint Sergio Corbucci, Marco Ferreri, Steno, illetőleg Jancsó Miklós. Az ő score-ja csendül fel többek között az Omar Sharif főszereplésével forgatott „Rejtelmes sziget” alatt,  valamint az „Élve, de inkább holtan” és az „Egy lyukas dollár” című westernek esetében is, míg a Ferriót pár hónappal később követő Jancsónak a „Róma visszaköveteli a Cézárt” című filmjét látta el zenével.



    John Tavener


         Hatvankilenc éves korában, dél-angliai otthonában hunyt el John Tavener, akit elsősorban olyan mozik révén ismerhettünk meg, mint "Az ember gyermeke " vagy a "Mennyei háború". Bár a score-jait felsorakoztató filmográfiája nem túl hosszú, önálló koncertdarabjait olyan alkotásokban használták fel betét gyanánt, mint "Az élet fája", valamint "A nagy szépség". Tavener - akit II. Erzsébet királynő 2000-ben lovaggá ütött a zenei világért tett szolgálataiért - színházi darabokhoz is készített muzsikát, melyek közül kettőhöz korábban már a magyar közönségnek is lehetett szerencséje a Művészetek Palotájában fellépő Shen Wei Dance Arts társulat előadása révén. A sors fintora, hogy a művész egyik utolsó interjújában nevetve azt mondta, hogy „A konzultánsom szerint engem bármelyik pillanatban utolérhet a halál”, amivel arra kívánt utalni, hogy a hetvenes évek óta többször is kórházba kényszerült szívproblémái miatt, és jó párszor került már életveszélyes állapotba is.



    Normand Corbeil


         A kanadai származású komponista neve elsősorban a „Heavy Rain”, valamint a „Fahrenheit” című számítógépes játékok kíséretei révén csenghet ismerősen - utóbbit Angelo Badalamentivel közösen jegyzi -, ám ezek mellett több tucat filmes aláfestés is köthető hozzá, melyek között „Az elhagyott bolygó” score-ja éppúgy megtalálható, mint például „A sakál árnyéká”-é vagy „A harc mesteré”-é. A többek között BAFTA-díjjal is jutalmazott Corbeil utolsó munkája a „Beyond: Two Souls” című játékhoz kapcsolódik, melynek befejezéséről már a Remote Control Production egyik tagja, Lorne Balfe gondoskodott Hans Zimmer társaságában. „A munka az egyetlen dolog, ami a zenével kapcsolatban eszembe jut. Semmi sem jön könnyedén. Ez egy kemény meló, mely olykor tucatnyi utólagos módosítással jár. Ugyanakkor ez egy kiváltság is, hiszen abból élek, amit a legjobban szeretek csinálni” - nyilatkozta Corbeil, akinél 2012 augusztusában diagnosztizáltak hasnyálmirigyrákot, mely a következő év januárjára legyőzte őt.



    Toshiaki  Tsushima


         Az 1936 májusában, Okayamában született komponista az 1964-es „Ninja Gari” című akciófilmnek köszönhetően debütált a távol-keleti filmvilág porondján, amelynek kicsivel több mint harminc évig volt aktív szereplője, s majd’ száz alkotás kíséretéről gondoskodott. Ezek közül itthon olyanok kerültek bemutatásra, mint például az „Öld meg a sógunt!: A sógun szamurájai”, a „Földrengés Tokióban”, az „Utcai harcos”, illetőleg a „Pilóták a kék égen” című háborús dráma. Utolsó önálló aláfestését 1997-ben szerezte, a 2003-as „Kill Bill” kapcsán azonban még egy alkalommal feltűnt a neve, Quentin Tarantino ugyanis a „Yagyu Conspiracy” tételét használta fel mozijához. A művészt 77 éves korában, tüdőgyulladás következményeként érte a halál Tokióban.



    Vukán György


         „Sajnos a művészek nagy százaléka belekényszerült a prostitúcióba, s észre sem veszi magát. Jó lenne, ha legalább elgondolkodnának a dolgon. Kétségtelen, sokat kell dolgozni, de valamit valamiért. És ez így van bárhol a világon. Sajnos nálunk is egyre inkább kezd a helyzet a pártállami időkre hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy akkor a hatalom szólt bele a munkánkba, ma pedig a pénz” - nyilatkozta a kilencvenes évek közepén Vukán György, aki nem sokkal hetvenkettedik születésnapja előtt, augusztus 12-én hunyt el. A zongoraművészként is tevékenykedő szerző pályafutása során a jazz műfajának számtalan kiválóságával dolgozhatott együtt, és a világ legkülönfélébb pontjaira hívták meg előadóként, emellett balett-, opera- és misedarabokat is írt, polgári hivatásának élve pedig fogorvosként praktizált - utóbbi tevékenységi köréhez egy világszabadalom is köthető. Filmes vonatkozásban mintegy 150 alkotáshoz komponált aláfestést, köztük olyanokhoz, mint "A tanú", "Az ötödik pecsét", a "Te rongyos élet", a "Hanussen", a "Hamvadó cigarettavég" vagy éppen a "Linda" című tévésorozat, s a "Szomszédok" teleregény jól ismert zongoradallamát is ő adta elő.






    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • The Final Countdown
  • Mandy
  • The Aeronauts
  • Star Wars: Episode VIII - The Rise of Skywalker
  • Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi
  • Bosch
  • Jerry's Recall
  • Home Alone
  • The Dark Crystal: Age of Resistance - Vol. 1
  • Robocop
  • Charlies Angels
  • Dick Tracy
  • Rambo: Last Blood
  • Attila
  • The Beyond (L'Aldila)

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam