FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Swarm  The Fly II  The Fly  Mission: Impossible - Fallout  Beverly Hills Cop II  The Last Samurai  Terminator: Dark Fate  A Quiet Place  Beverly Hills Cop  Bad Boys for Life
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten









Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2013-as összesítése

    Gregus Péter összesítése







        Filmzenei szempontból igen fura évnek nevezhető 2013, mert bár kimagasló, a szó legszorosabb értelmében vett nagy mű nem született, ugyanakkor jó és izgalmas score-ok lényegesen nagyobb arányban bukkantak fel, mint egy átlagos évben szoktak. Ha a pontozásos értékelést nézzük, akkor elmondható, hogy ennyi nyolcpontos muzsikát nagyon régen találtam egy esztendőben. Ugyanakkor az ellenoldal most kifejezetten szerény felhozatalt mutatott, olyannyira, hogy 2013 tekintetében nem is hirdetek legrosszabb filmzenék kategóriát. Sok zene nem rossz volt, hanem egyszerűen csak kiábrándító: vagy azért, mert a szerző alulmúlta önmagát, vagy egyszerűen csak unalmas sablonhalmot rakott össze. 2013 a sci-fik éve volt, így zeneileg is ez a zsáner adta a legtöbb szereplőt a listámra, szerencsére néhány komponistának még az a bravúr is sikerült, hogy a műfaj megújítása felé is tudtak tenni néhány lépést. 2013-ról az is elmondható, hogy tévés fronton is nagyon erős muzsikákat adott, hiszen a "Ki vagy, doki?" hetedik évadjának, vagy a "Zöld íjász"-nak a zenéjét - minden kategóriát figyelembe véve - gyakorlatilag az év legjobbjainak merem mondani.
        2013-at tekintve igazán nagy hiányzó nem volt, leszámítva az önkéntes pihenőjét töltő John Powellt. Az újoncok térnyerése tovább folytatódott, s immáron teljesen ismeretlen nevek is feltűntek nagy költségvetésű filmek stáblistáján, és bár ezzel az erőltetett tempójú vérfrissítéssel én nem értek egyet, de amíg olyan muzsikát képesek alkotni, mint amilyet Ryan Amon az "Elysium"-hoz vagy Steven Price a "Gravitáció"-hoz, addig nem igazán van értelme a tapasztalatlanságukon rágódni. Sajnos a filmzenék megítélése kapcsán még inkább megfigyelhető a könnyűzenéből érkező szerzők ajnározása - leginkább a filmkritikusok részéről -, sőt lassan az átlag mozinéző is csak akkor figyel fel már egy filmzenére, ha azt régebbről ismert együttes vagy zenész követte el. Így kerülhetett nagyobb figyelem az Alex Ebert, Mike Patton vagy az Arcade Fire által alkotott középszerű score-okra.
        A kiadók közül a 2013-as év egyértelműen a La-La Land Records éve volt, mivel olyan rég várt címeket is meg tudtak jelentetni, melyek évek, évtizedek óta kiadásra váró zenék. 2013-ban szinte minden általuk kiadott régi muzsika a filmzeneszeretők valóban rég áhított vágya volt, s míg más kiadók alibimegjelenésekkel múlatták az időt, addig a La-La Land a "Halálos fegyver"-mozik, a "Rendőrakadémia", a "Superman visszatér", a "Wyatt Earp", a "Mátrix - Újratöltve", "A bestia", a "Rosewood", az "X-akták"-sorozat vagy az "Into the West" aláfestésének kiadásán fáradozott, s emellett az új filmek score-jait sem hanyagolták. 
        Az év komponistájának idén Hans Zimmert választottam, bár nem azért, mert annyira lehengerlő lett volna a 2013-as teljesítménye, ám kétségtelen, hogy a több muzsikával is jelentkező kollégáihoz képest, a színvonalat tekintve jóval egyenletesebb teljesítménye volt a tavalyi évben. "A magányos lovas" mellett a "Hajsza a győzelemért" és a "The Bible" is korrekt muzsikát kapott, s kétségtelen, hogy "Az acélember" score-ja is bizonyos részeiben elismerésre méltó, még ha az összhatás nem is volt lenyűgöző.

       Végül pedig essen egy-két szó a 2014-ben ránk váró izgalmasnak és jónak ígérkező megjelenésekről is. Tovább folytatódik a szuperhősfilmek dömpingje, e téren Amerika kapitány második kalandjával Henry Jackman mutathatja majd meg, hogy képes lesz-e bármiféle formában is felülmúlni eddigi, egysíkú zenéket eredményező karrierjét, de "A csodálatos Pókember" folytatásával Hans Zimmer is bizonyíthatja, hogy képes megújulni. A képregény-adaptációk kapcsán azonban minden bizonnyal az új X-Men-mozi score-ját érdemes a leginkább várni, hiszen nemcsak Bryan Singer, de John Ottman is visszatért a mutánsokhoz, s ez igen jó előjel a zenével kapcsolatban. A Marvel "A galaxis őrzői"-vel is készül idén, ehhez ugyanakkor egy nagyon merész zeneszerző-választást sikerült produkálni, hiszen Tyler Bates komponál majd a sokszereplős látványfilmhez. Idén pár érdekes mozi és zeneszerző párosításra is lesz példa, némelyik nagyon ígéretesnek tűnik (Alexandre Desplat és a "Godzilla"), míg más esetben inkább a reményekkel teli kétely mondható meghatározóbbnak (Christophe Beck és "A holnap határa", Brian Tyler és a "Teenage Mutant Ninja Turtles"). S hogy mikre kell jövőre mindenképpen odafigyelni? Hans Zimmer "Interstellar"-ja, Mychael Danna "Transzcendens"-hez írt zenéje, Clint Mansell "Noé"-ja, Michael Giacchino "A majmok bolygója: Forradalom"-hoz és a "Felkelő Jupiter"-hez születő score-ja, John Powell "Így neveld a sárkányodat 2." zenéje ugyanúgy a figyelmem középpontjában lesz, mint James Newton Howard furára magyarított című csipkerózsikás alkotása, a "Demóna" muzsikája. Alexandre Desplat "A Grand Budapest Hotel"-je pedig az egyik legjobban vár zenének számít nálam, de minden bizonnyal érdemes lesz odafigyelni Ridley Scott "Exodus"-ára is, melyhez sajnos még nem derült ki, hogy ki komponál majd.






    Az év legjobb filmzenéi:


    1. Brian Tyler: Thor - The Dark World


        Nagyon is kijárt már Brian Tylernek egy nagy látványfilm, gondoltam, amikor megtudtam, hogy ő komponál majd Vasember harmadik kalandjához. A végeredményt hallva viszont már nem voltam annyira biztos abban, hogy a komponista képes lesz-e valaha is letérni arról az útról, melyre pár éve rálépett, vagyis elhagyni az unalomig alkalmazott és szinte mindenhol bevetett Remote Control-féle stílust. Így a "Thor: Sötét világ" esetében nem is nagyon vártam mást, mint amit jó ideje hallhatunk már Tylertől. Éppen ezért a meglepetés ereje is közrejátszott abban, hogy végül ezt a zenét tartom 2013 legjobbjának. Tulajdonképpen nem igazán találni hasonlót sem ahhoz, amit ebben a score-ban produkált a szerző, a sokféle stílus vegyítéséből számomra egy teljesen unikális, újdonságszerű mű született meg, melyben az utált/imádott trailerzenei hangulat éppúgy megtalálható, mint Jerry Goldsmith stílusa. 



    2. Howard Shore: The Hobbit: The Desolation of Smaug


        Hiába a rengeteg furcsaság és kérdőjel a zene körül, Shore géniusza a problémák ellenére is átüt a Bilbó és törp társai kalandos utazásához született második muzsikáján. A trilógiából már jól ismert témák újraértelmezése, az új motívumok és a több esetben is teljesen újszerű, dinamikus, mondhatni akciózenei részek jelentik a "Smaug pusztasága" legnagyobb értékét. Bár az összhatás kicsivel elmarad a megszokottól, de a végeredmény így is elég arra, hogy számomra az élvonalba kerüljön a muzsika.



    3. John Ottman: Jack the Giant Slayer


        A lehengerlő és tiszta szimfonikus stílus lassan sajnos teljesen eltűnőben van, ám néhány szerző még a felszínen tartja, s ezek egyik legjelesebb képviselőjévé nőtte ki magát az elmúlt évtized során John Ottman. Több szempontból is fontos ez a zene, hiszen önmagában már az is kuriózum, ha napjainkban egyáltalán szimfonikus kalandzene íródik, ám ha az még ráadásul jól is sikerül, akkor különösen van ok az örömre, és itt kétségtelenül van. A score tökéletesen visszaadja a történet meseszerű jellegét. A jó és a rossz zeneileg is összecsap, a gonosz muzikálisan is gonosz, a hős a dallamok formájában is hős, a hercegnő a zene nyelvén is bájosan harcias, a parasztfiú pedig az aláfestésben is bejárja azt az utat, amelyet a történet szerint megtesz. Ráadásul mindezt remek fő- és melléktémák segítségével teszi.



    4. Alan Silvestri: The Croods


        A komponista ugyan több veterán kollégájához hasonlóan nem tűnt el, ám nem feltétlenül dicsők azon életjelek, melyeket az elmúlt években adott magáról. Most viszont alaposan rácsapott az asztalra, s jelezte, hogyan is kellene hangoznia egy minőségi, szimfonikus animációsfilm-zenének. Azonnal megragadott Silvestrinek a "Croodék"-ban bevetett dallamvilága, játékossága és stíluskavalkádja, melyhez hasonlót szinte nem is találunk a komponista életművében. 



    5. Ryan Amon: Elysium


        Nem igazán van ínyemre a teljesen ismeretlen zeneszerzők bevetésének olyan mérvű elszaporodása, mint amit az elmúlt két-három évben tapasztalhatunk, ám kétségtelen, hogy néha érdemes velük kísérletezni, hiszen olyan érdekes végeredmény is kisülhet ebből, mint az "Elysium - Zárt világ" zenéje. Ryan Amon elérte azt, amit csak nagyon kevesen, létre tudott hozni egy új hangot. Ebben helyet kaptak szimfonikusok, különböző egzotikus hangszerek, különböző vokális hatások és jelentős mennyiségű elektronikus megoldás is, ám egyik sem nő a másik fölé, így harmonikusan egészítik ki egymást. Ráadásul az eltérő stílusok tekintetében is nagy az egység, hiszen a drámaibb részek és az akciótételek között is sok közös vonást találhatunk, ami szintén sokat emelt a score egységes, több ponton újszerű megszólalásán.



    6. Hans Zimmer: The Lone Ranger


        "Az acélember" csalódást keltően önismétlő score-ja után felüdülés volt hallani azt, hogy Hans Zimmer hogyan modernizálta a westernekre jellemző zenei világot ebben a csúfosat bukó mozi esetében. A "Rango"-nál már belekóstolhattunk abba, amit erről a stílusról gondol, ám az azt a filmet is dirigáló Gore Verbinski ott nem adta meg az esélyt egy nagyszabású muzsika megszületéséhez, ám itt már minden rendelkezésre állt ehhez. A témák hangulatosak, az összhatás remek, a Hans Zimmer-es stílus vegyülése a jól ismert westernzenei nyelvezettel pedig újszerű is, amit pedig a szerző elmúlt pár évben létrehozott muzsikáiról nem nagyon lehet elmondani.



    7. Christophe Beck: Frozen


        A munkamániás szerző olykor-olykor bizonyítja, hogy lényegesen több van benne annál, hogy csak olcsó vígjátékok és romantikus mozik muzsikáinak megalkotásával foglalatoskodjék. Eddigi karrierje egyik csúcspontja a Disney "Jégvarázs"-a alá komponált score, mely arra is képes volt, hogy visszahozzon napjaink rajzfilmjeiben valamit Alan Menken fénykorából. Semmi extra teljesítmény nincs itt, semmi olyan, amit ne hallottunk volna valaha már egy rajzfilm aláfestésében, ám mégis az összhatás annyira magával ragadó, hogy az év egyik legjobbja lett Beck muzsikája. Különösen hatásos, amikor a szintén jól sikerült betétdalok dallamai szövődnek bele a score-ba.



    8. Steven Price: Gravity


        Több mint valószínű, hogy a szerző harmadik score-ja az eddig elnyert díjak mellé egy Oscart is hoz majd neki, hogy jogosan-e, azt inkább ne firtassuk. Az azonban kétségtelen, hogy nem egy tucatmegoldásokra építő zenét komponált Steven Price. A stílusok keverésével egy nagyon érdekes és izgalmas zenei crossovert hozott létre, olyat, ahol bőven megfér egymás mellett a progresszív rock, az avantgárd komolyzene, az ambient, a tipikus filmzenés szimfonikus muzsika és a modern elektronikus zene. A filmhez illeszkedve a score eléggé kétarcú. Míg az első fele nehezebben fogyasztható, addig a finálé és annak felvezetése az év legemlékezetesebb filmzenei pillanatai közé tartozik. Illetve nem árt azért azt kiemelni, hogy jókora előképnek tekinthető John Murphynek a "Napfény"-hez írt muzsikája, mivel szinte cserélgetni lehetne a két score tételeit, a különbség szinte fel sem tűnne.



    9. Anthony Gonzalez, Joseph Trapanese: Oblivion



        Elég nehezen szerettem bele Anthony Gonzalez és Joseph Trapanese közös szerzeményébe, s végül csak a filmmel együtt került igazán a helyére a score. Ennek oka az, hogy az M83 korábbi albumainál megfigyelhető kiszámíthatatlanság és klisékerülés itt kevésbé jellemző, van viszont "A sötét lovag", az "Eredet" vagy a "Tron: Örökség" muzsikáira való hajazás, ami viszont a képek alatt egyáltalán nem zavaró, sőt. Így aztán összhatását tekintve egy olyan muzsika lett ez, mely nálam megérdemli, hogy a legjobbak között kerüljön megemlítésre.



    10. Craig Armstrong: The Great Gatsby


         A szerző pályafutását lassan csak Baz Luhrmann tartja életben, ám ha neki komponál, akkor garantált a minőség, és ez "A nagy Gatsby" esetében sincs másként. Valahogy nem bírtam zöldágra vergődni a muzsika kapcsán, hol úgy éreztem, helye van a legjobbak között, hol pedig úgy, hogy van ennél erősebb zene 2013-at illetően, végül - mint látható - bekerült a top 10-be. Armstrong saját dallamai jogán is elmondható: remek zenét komponált, ám a score-ra a koronát a betétdalok témáinak beépítése teszi fel, ami talán soha egyetlen más filmmuzsikában sem volt ennyire harmonikusan, élvezetesen megoldva.






    Az év meglepetése:


    Abel Korzeniowski: Romeo and Juliet


        Az idei év meglepetése nem is a két zene, amelyet itt szerepeltetek, hanem a szerző, aki képes arra, hogy ismeretlen vagy alig ismert mozikhoz elképesztően erős muzsikát komponáljon. Rómeó és Júlia szerelmének legújabb feldolgozása ugyan úgy süllyedt el, ahogy azt várni lehetett, ám egy összetevőjére évek múltán is emlékezni fogunk, ez pedig Abel Korzeniowski aláfestése. A lengyel komponista az elmúlt időszakban nagyjából kétévente egy-egy kimagasló drámai zenével hallatott magáról, s azt a minőséget, amit már az "Egy egyedülálló férfi", illetve a "W.E." esetében is hallottunk tőle a "Romeo and Juliet"-ben is hozta. Természetesen sajnálatos, hogy James Horner munkája a film körüli szerencsétlenkedés miatt a kukában végezte, de valahol örömteli is, hiszen így Korzeniowski megható és a csepegősség jelzőjét messziről kerülő, ám ízig-vérig romantikus alkotása megszülethetett.



    Abel Korzeniowski: Escape from Tomorrow


         A szerző második 2013-as muzsikája egy tökéletesen outsider mozihoz született, mely gyakorlatilag sokak számára csak attól lett ismert, hogy kiemelkedően szép zene született alá. A lassú részek John Barry merengős filmmuzsikáinak legjobbjait idézik, s már ezek is bőven felkeltik az ember érdeklődését az egyébként igen rövidke album iránt, ám a különleges vokális betétekkel színesített dinamikus tételek adják a score fő erényét. Ezek egyébként jelzik, hogy Korzeniowski egy nagyobb volumenű látványfilm esetében is tökéletesen helytállna.






    Az év legjobb tételei:


    1. John Williams: The Book Thief (The Book Thief)


        Igen fura a viszonyom ehhez a zenéhez, hiszen alapvetően egy magas minőséget képviselő score-ról van szó, ám John Williams pályafutása olyan gazdag jobbnál jobb alkotásokban, hogy esetében ezt a zenét már nem tudom olyan kimagaslónak tekinteni, na persze még így is bőven belefér az idei év legjobbjai közé, ha úgy tetszik, tizenegyedik helyre. A zárótétel viszont, melyben a főtémát variálja a szerző, számomra egyértelműen a 2013-as év legjobb kompozíciója. Egy önmagában is helytálló kis alkotásról van szó, mely a szerző életművében is fontos pozíciót tölthet majd be a későbbiek során, hiszen olyan jellegű tétel, mely kellően williamses, dallamos, ám emellett kellően mély is. Bizonyos szempontból populáris, bizonyos szempontból pedig távol áll a mainstreamtől.



    2. Howard Shore: The Forest River (The Hobbit: The Desolation of Smaug)


        Az ebben a tételben kibontott két új főtéma a Középfölde-saga legerősebb zenei motívumai közé tartozik, a "The Forest River" pedig olyan variációt mutat ezekre, amihez hasonlót a korábbi négy film muzsikájában szinte nem is hallottunk. Shore ezzel a dinamikával egy új oldalát mutatta meg, a tempó és a dallamok szárnyalása, a régi trilógia vad hangulataira való utalás az egész saga egyik legizgalmasabb tételét eredményezte.



    3. Ennio Morricone: Volti E Fantasmi (La Migliore Offerta)


        Nagyon komolyan meglepődtem e zene hallatán, hiszen Ennio Morricone ugyan 85 évesen még igen aktív, de munkái minősége egyre hanyatló színvonalat mutatott már. Giuseppe Tornatoréval azonban évtizedes munkakapcsolat köti össze a maestrót, így a rendező legújabb filmjéhez sem egy fércművet, hanem egy részleteiben akár a remekmű kifejezést is megérdemlő alkotást komponált. Az egész album helyenként túlságosan sötét és olykor morriconésan dallamtalanná válik, ám amit ebben a tételben művelt a filmzene doyenje, az pályafutását tekintve is kimagasló. Különleges hangulatú vokális trillázásra épített, önmagában is megálló kompozíció ez, melyben tökéletesen érezhető Morricone zsenije, hiszen nem valami önismétlő, régi munkáit idéző muzsika ez, hanem egészen egyszerűen egy kortárs, progresszív komolyzene, ami jól mutatja, hogy 85 évesen is mennyire ereje teljében van a mester. Hasonló jókat lehet elmondani az olyan tételekről is, mint az "Un Violino", ahol barokkos hegedűjátékból épül fel egy meghatóra hangszerelt, keserédes track. A két említett tétel stílusa egyébként több helyen visszaköszön a score-ban, a fináléban pedig egyesülnek is, ez a szintén "Volti E Fantasmi" címre keresztelt tétel pedig ugyanúgy megérdemli a külön kiemelést.



    4. Pino Donaggio: Perversions and Diversions (Passion)


        Brian De Palma és Pino Donaggio két évtized után ismét közös munkára vállalkozott, aminek végeredménye teljesen hű a páros korábban hat filmre kiterjedő kollaborációjának. Ebben a zenében, mely szintén csak kicsivel maradt le a top 10-ről, van minden, ami egy stílusos thrillerhez csak kell. Donaggio visszahozta azokat a Bernard Herrman-es megoldásokat, melyeket még anno De Palma kért tőle, ám a score legjobb része egy olyan track, mely a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes évek elejének filmzenéit úgy idézte vissza, hogy ha nem járt volna el felette az idő, akkor a stílus egyik klasszikusa is lehetne.



    5. Niki Reiser: Essaouira Beach (Exit Marrakech)


         A szerzőre legelőször az "Afrikai szeretők" kapcsán figyeltem fel, mely alá rendkívül hangulatos, népzenei elemekkel színesített score-t alkotott. Úgy tűnik, Afrika mint filmes téma igen jó hatással van rá, hiszen az "Exit Marrakech" aláfestése szintén egy élvezetes zenei csemege lett, melyben rengeteg izgalmas momentum, autentikus hangszer és ritmus vegyül kötelező filmzenés elemekkel. Az év legjobb világzenés score-ja ez, melyből a témákat fel- és összevegyítő nyitó- és zárótétel emelkedik ki a legjobban.



    6. Carter Burwell: The Submission Platform (The Fifth Estate)


         Elég meglepő stílusban alkotott ehhez a filmhez Carter Burwell, hiszen efféle elektronikus, depresszív ambientet és technós hangzást keverő aláfestést tőle korábban nem hallhattunk. Az efféle muzsikák megalkotását általában könnyűzenéből importált emberekre bízzák, akiket aztán óriási dicshimnuszok közepette ajnároznak a kritikusok. Én persze mindig is úgy tartottam, hogy egy filmzeneszerző is bőven képes efféle stílusvilágra, mindezt pedig Carter Burwell szépen bizonyította is. A "The Fifth Estate" score-ja gyakorlatilag csattanós válasz az elmúlt években tömjénezett, a könnyűzenék világából érkező szerzők muzsikáira, mint például Trent Reznor és Atticus Ross "A közösségi háló"-hoz, vagy például a The Chemical Brothers "Hanná"-hoz írt darabjaira. Sajnos a score nem minden eleme kimagasló, ám a "K-Pax" aláfestését megidéző "The Submission Platform" a műfajában közel tökéletes darab.



    7. Steven Price: Shenzou (Gravity)


         A lemezt záró negyedórányi zenére nehezen lehetne más jelzőt találni a tökéletesnél. Az "Aningaaq", a "Tiangong", a "Soyuz", a "Shenzou" és a "Gravity" egyaránt bámulatosan felépített, az érzelmekkel tökéletesen játszó, nagyszabású, meditatívan epikus muzsikák, melyek nagy erénye, hogy a megszokott kliséket elvetve és emellett új utakat keresve tudtak tökéletesen fogyaszthatók lenni. A "Shenzou" pedig azért emelkedik ki ebből az ötösből, mert a legegységesebben itt mutatkozik meg az a hatás, amit Price elérni kívánt e tételekkel.



    8. Marco Beltrami: This Is the Beginning (Snowpiercer)


         Több tétel is megnevezhető lenne a legjobbak között erről az albumról, amely viszont sajnos helyenként annyira mély és depresszív, hogy ezen részek miatt csúszott le a legjobb tízbe kerülésről. A CD második fele különösen sok érdekességet és izgalmas tracket tartalmaz, dinamikusabb akciómuzsika mellett szomorkás drámai tétel éppúgy megtalálható itt, mint a Beltrami értelmezésében tálalt epikus hangzásvilág. A "This Is the Beginning" mellett a gyönyörű "Yona Lights", vagy a különleges hangulatú "Yona’s Theme" szintén a legjobbak közé tartoznak.



    9. Roque Banos: The Pendant - Evil Tango (Evil Dead)


        Bosszantóan rövidke ez a két eltérő egységből felépülő tétel, melynek lassú, szomorkás első fele éppúgy kiemelkedő pontja az albumnak, mint a végén beköszönő, karikírozottan sátáni kórusos rész. Szóval három perc elég kevés az album legjobb, legbefogadhatóbb részeinek felvázolására, személy szerint kíváncsi lettem volna arra, hogy hová tudja fejleszteni a kórusos zárást Roque Banos.



    10. Brian Tyler: Can You Dig It (Iron Man 3)


        Noha a teljes album nem lett olyan fényes, mint azt remélhettük, ám a főtémára én nem tudok rosszat mondani, sőt azt hiszem, Vasember legjobb vezértémáját tudta megalkotni Brian Tyler. Sokszor hallhatjuk ugyan a filmben, ám legjobb variációját a végére tartogatta a komponista, mivel itt kedvére bohóckodhatott egyet a dallammal. A könnyed rockos, szinte rock and rollos körítést kapó vezérmotívum a score legegyedibb pontja.






    Az év legjobb tévés zenéi:


    1. Murray Gold: Doctor Who Series 7


        Tulajdonképpen minden évben biztos helye van Murray Gold "Ki vagy, doki?"-s zenéinek a listámon, ami nyilván nem véletlen, hiszen a szerző rendre kiemelkedő, nagy költségvetésű mozik aláfestéseit megszégyenítő muzsikákat szállít a szériához. A hetedik évad esetében sem volt ez másként, itt is elképesztően hatásos a szimfonikusok játéka, a régről megismert témák és az újak összhatása.



    2. Blake Neely: Arrow


        Sorozatzenékre az egyes részek megtekintése alatt csak ritkán figyel fel az ember, vagy legalábbis rám nem jellemző, hogy külön figyelmet fordítanék egy-egy széria zenéjére az egyes epizódok esetében. A "Zöld íjász" azonban nagyon más eset volt, mivel már az első résztől megfogott Neely alkotása. A tévés viszonyok sokszor vonják magukkal azt, hogy a score-ok elkészítésére jutó költségek csak kamarazenekart, vagy még azt sem fedeznek, így aztán a komponista kreativitására van bízva, mit tud kihozni a szerény lehetőségekből. A "Zöld íjász"-nál Neely pedig tökéletesen megmutatta, hogy miként lehet egy főleg elektronikus elemekre épített score-t úgy megalkotni, hogy ne az olcsóság vagy az ebből fakadó kényszermegoldások jussanak a hallgató eszébe. Jó témák, egyedi hangzásvilág, modern, fogyasztható stílus, helyenként epikus hangulat - ezeknek köszönheti a zöld ruhás igazságosztó, hogy az elmúlt évek egyik legjobb tévés aláfestését kapta. 



    3. George Fenton: Frozen Planet


        George Fenton egy BBC-s természetfilm esetében mindig a maximumot nyújtja, és nem volt ez másként "A fagy birodalma" esetében sem, ahol muzsikája David Attenborough narrálása és az elképesztően szép felvételek kiegészítője, sőt leginkább egyenrangú társa. A szokásos lassú, merengős Fenton-zene ez, mely tökéletesen bemutatja a harmonikus szimfonikus muzsika szépségeit. Méltó folytatása "A kék bolygó", a "Bolygónk, a Föld" és a "Kék mélység" minőségi, etalonnak számító természetfilmes aláfestéseinek. A sorozat 2011-ben készült, ám zenéjét lemezen csak most ismerhették meg a filmzenerajongók.



    4. Bear McCreary: Da Vinci's Demons


        Bear McCreary a tévés zeneszerzők legfoglalkoztatottabb képviselője, voltaképpen felfoghatatlan, hogy képes ennyi produkciót egyszerre kezelni. Ráadásul munkái többsége nem tucatdarab, kerüli a sablonokat, és mindezt a "Da Vinci démonai" is tökéletesen példázza. Az alacsonyabb költségvetés miatt természetesen szimfonikusok nem jöhetnek szóba, és bár műszimfonikusokat felhasznált, ám olyan ügyesen díszítgeti elektronikus, rockos kiegészítőkkel, illetve a reneszánsz kort idéző valódi hangszerekkel (lantok, hárfák, gitárok, fafúvósok), hogy a műhangzást csak akkor fedezzük fel, ha nagyon kukacoskodni akarunk. Ráadásul még helyenként gregorián és ahhoz hasonlatos női szólóéneket is bevetett, melyektől valami olyasféle hangzás alakult ki, mint amit Jesper Kyd az "Assassin's Creed" játékokhoz megalkotott - ami pedig szerintem igencsak mércének számít.



    5. Ramin Djawadi: Game of Thrones Season 3


        Ramin Djawadi valamit nagyon eltalált a "Trónok harca" zenei közegének megtervezése közben, mivel mindhárom évad muzsikája jócskán kiemelkedik a tévés zenék átlagából. A harmadik évadra különösen összejött minden, hiszen ahogy a sorozat népszerűsége nőtt, úgy a költségvetésé is, így aztán Djawadinak is többre futotta, például énekes szólistákra, kórusra, különleges hangszereken játszó zenészekre. S mivel a témák már eddig is jók voltak, a műanyag hangzás elhagyásával most még jobban szólnak. Az olyan tételek pedig, mint a "Mhysa" vagy az "A Lannister Always Pays His Debts", a szerző legjobb munkái közé sorolandók.






    Az év legjobb kiadványai:


    Don Davis: Matrix Reloaded (La-La Land Records)


        Noha a "Mátrix"-mozik anyagilag igen sikeresek voltak, zenei aláfestésük igen mostohán volt kezelve. Az első részből csak egy szerény score jelent meg, ezt pár éve a Varése Sarabande pótolta egy bővített zenei anyagot tartalmazó CD-kiadásával. A harmadik film score-ja úgy-ahogy normálisan, Don Davis muzsikáját megfelelően tartalmazó formában jelent meg, ám a második mozi aláfestése csak egy egyéb számokkal kevert dupla album formájában látott napvilágot. A La-La Land Recordsnak hála 2013-ban a teljes zenei anyag elérhetővé vált, sőt olyan tételek is, melyek kiadatlansága egyenesen bűnnek minősült. Így végre megismerhető a "Chateau Swashbuckling" is, amely minden idők egyik legjobb szimfonikus akciózenéje, noha a filmben Rob Dougan kompozíciójára cserélték.



    Michael Kamen, Eric Clapton, David Sanborn - Lethal Weapon I-IV (La-La Land Records)


        Ha valami hiánypótló megjelenés, akkor ez egészen biztosan az, hiszen Michael Kamen hivatkozási alapnak minősülő muzsikát hozott össze két barátjával Eric Claptonnal és David Sanbornnal. A négy film zenéje elég nyomorúságos sorssal bírt, hiszen ha egyes részei meg is jelentek, gyorsan elfogytak, így mára már beszerezhetetlenek, vagy meg sem jelentek, mint ahogy a negyedik rész esetében történt. A La-La Land Records jóvoltából most a kvadrológia teljes zenei anyaga elérhetővé vált, a régi lemezek éppúgy, mint a korábban ki nem adott részletek, illetve alternatív tételek. A nyolc CD-s kiadványt ugyan egyhuzamban szinte képtelenség végighallgatni, hiszen a négy film score-ja között óriási a hasonlóság, ám kétségtelenül fontos megjelenés, pláne így Kamen halálának tizedik évfordulójára időzítve.



    Jerry Goldsmith: QB VII (Prometheus)


        Korábban mindig hadilábon álltam a szerző ezen muzsikájával, így ettől a kiadástól sem vártam jelentős változást. A Nic Rain vezette Prágai Szimfonikus Zenekar azonban ismét kitett magért, mivel csodás munkát végeztek ennek a régi muzsikának az újrafeljátszásával. Amit korábban kellett volna éreznem a score kapcsán, azt az új lemez esetében már fel tudtam fedezni. A szerző egyik remekműve ez a muzsika, ahol szinte mindent hallhatunk abból, amit pályafutása során képviselt. Van itt szenvedélyes és modern hatású kórus, lendületes szimfonikus játék, dallamos szólók és ritmusos akciótételek, a csendesebb, drámai percek pedig olyan színvonalúnak és jellegűek, mint amilyet John Williams komponált a „Schindler listájá”-hoz.



    Robert Folk: Police Academy (La-La Land Records)


        Az év szintén kiemelkedően fontos filmzenekiadói teljesítménye a "Rendőrakadémia" score-jának felkarolása, amit szintén a La-La Land Recordsnak köszönhetünk. Robert Folkról ismét leírhatnám, amit tavalyi évértékelőmben is, vagyis hogy a filmzene egyik legnagyobb elveszett tehetsége. Kimagasló képességeire a nyolcvanas évek egyik legismertebb vígjátékának aláfestése is jó bizonyíték. A Rendőrakadémia-induló a világ egyik legismertebb filmzenei főtémája, s ezt korábban maximum szedett-vedett válogatáslemezeken ismerhettük meg, most azonban teljes valójában is felcsendül a jól ismert dallam, sőt a variációit is megkapjuk.



    Hans Zimmer: Days of Thunder (La-La Land Records)


        Hans Zimmer pályafutásának elejéről általában a "Fekete eső" score-ját szokás felemlegetni, mint a legjobb akciódarab, ám azt gondolom, hogy a "Mint a villám" bizonyos szempontból köröket ver előbbi muzsikára, s ezt 2013-tól immáron hivatalos CD-n is hallhatjuk. Talán az első Zimmer-score volt ez, ahol felbukkant a kilencvenes években a szerző műveit domináló ütemes, gitáros, epikus rockos stílus, így már nagyon ideje volt, hogy ez a mérföldkőnek is mondható mű végre méltó kiadást kapjon. Igaz, a muzsika kapcsán nem szabad megfeledkezni arról, hogy itt már felbukkant Zimmer mellett Mark Mancina is. A "Darlington - Cole Wins" című track pedig tényleg a megunhatatlan kategória.



    Nuno Malo: The Celestine Prophecy (MovieScore Media)


        Az év egyik legszebb drámai muzsikáját tartalmazó megjelenés a MovieScore Mediához köthető, akik 2013-ban is rendületlenül képviselték a kevésbé ismert komponistákat, és adták ki a kisebb európai mozik score-jait. A "Mennyei prófécia" egy 2006-os film, ám kitűnő zenéjét csak hét évvel később ismerhettük meg, de legalább nem merült a feledés homályába. A portugál Nuno Malo szimfonikus, némi autentikus dél-amerikai hangszerrel megspékelt muzsikáját több dolog emeli ki az átlagból, például a jól bevetett kórus, a karakteres, noha nem túl emlékezetes témák, a nagyzenekar olykor erőteljessé duzzadó játéka, illetve a csendes zongorás, fafúvós szólók.






    Az év legjobb játékzenéi:


    Christopher Drake: Batman: Arkham Origins


        2013-ban sem tudtam annyi időt szentelni a játékzenéknek, mint amennyit megérdemelnének, ám egy-két jobb darabbal azért meg tudtam ismerkedni. Ezek közül számomra magasan kiemelkedett a korábban leginkább DC-s rajzfilmzenékkel foglalatoskodó Christopher Drake "Batman: Arkham Origins"-hez komponált eszeveszett, helyenként brutális elektroszimfonikus muzsikája.



    Jack Wall: Lost Planet 3


        Nem ismerem a korábbi részek zenéjét, lehet, hogy a harmadikhoz hasonló stílusú muzsikával rendelkeznek, mindenesetre nagyon meglepett ez a stílus egy számítógépes játék zenéjével kapcsolatban. Gyakorlatilag döntően egy szöveg nélküli Dire Straits- vagy Mark Knopfler-albumot hallhat, aki a "Lost Planet 3" score-jával megismerkedik. Ahogy az egykori bandára jellemző volt a visszahúzódó, szoftrockos, ám mégis bitang erős hangulat, az igényes dallamosság és harmónia, valamint az íres, countrys és bluesos színezgetés, úgy igaz mindez Jack Wall kompozíciójára is. Az album második része pedig már a konzervatívabb zenei vonalat tartalmazza, vagyis a konkrét aláfestő muzsikát, amely annyira már nem üt el a megszokott játékzenei stílustól, de pár track azért tartalmaz meglepetést, főleg a horror vonaláról.



    The Music of Grand Theft Auto V, Vol. 2 - The Score


        Az átlagosnál finoman szólva is több alkotó (a Tangerine Dream, Woody Jackson, The Alchemist, Oh No és DJ Shadow) közreműködésével elkészült "Grand Theft Auto V." score-ja az utóbbi évek egyik legegyedibb hangulatú játékzenéje. Az alap a hetvenes és a nyolcvanas évek szintipopja, funkys diszkózenéje - ha már egyszer a Daft Punk modernizálva újra a csúcsra juttatta, akkor ott használják, ahol lehet, és ide ez tökéletesen is illett. Ilyesféle stílust játékzenében nem igazán hallottam még korábban, ezért is érdemel külön említést, bár kétségtelen, hogy a teljes, nyolcvanperces album egyhuzamban azért kissé fárasztó.






    Az év legkiábrándítóbb zenéi:


    Alexander Ebert: All Is Lost


        Alex Ebert nemhogy a filmes világban nem tett le még semmit az asztalra, de a könnyűzenei munkássága sem nevezhető éppenséggel acélosnak. Abszolút elsőfilmes zeneszerzőként nyert Golden Globe-díjat ezen aláfestésével, egy olyan muzsikával, mely tökéletesen kimeríti a kiábrándító szó jelentését. A "Minden elveszett" score-ja az ambient legmélyebb bugyraiból került ki, így a stílusnak azon jellegzetességei alkotják, melyek a leginkább taszítóak. Az aláfestés két tétele ("Excelsior", "All is Lost") még kifejezetten hangulatosnak is mondható, ám ami az album második felét jellemzi, az egyszerűen egy kiábrándító vergődése egy közepes képességű, hatalmas rendezői tévedés miatt a filmes világba berángatott hippi muzsikusnak. Abba pedig rossz belegondolni, hogy mit is vesztettünk így, hiszen ehhez a filmhez egy normális, az ambientben is járatos filmzeneszerző mekkora muzsikát is írt volna.



    Joseph Bishara: The Conjuring


        A komponista munkái a képek alatt rendre elérik céljukat, vagyis egészen hatásos horrorhangulatot tudnak kelteni. Önállóan azonban talán kijelenthető, hogy mindenki jobban jár, ha nem tesz velük próbát. A "Démonok között" esetében viszont, nincs jobb szó, elborult muzsikát produkált, olyat, mely a filmtől függetlenítve gyakorlatilag kimeríti a hallgathatatlan kategóriát. Korlátozott zeneszerzői képességeit jól jelzi, hogy a film melegséggel teli „családi” témájának megalkotására egy másik zeneszerzőt, Mark Ishamet kellett bevonni, mivel ennyire szűk határok között képes csak mozogni a megjelenésében is szélsőséges Bishara.



    James Newton Howard: Parkland


        A szerző elképesztő mélyrepülésének 2013-as állomásában nem is az a fájó, hogy a score nem kiemelkedő, óriási teljesítmény, hanem inkább az, hogy mennyire kihagyott ziccernek tűnik ez a megbízás. Howard már többször is bizonyította hasonló filmek esetében, hogy mennyire egyedi hangzást tud megütni az efféle, ambienttel kacérkodó stílusban, ám jelen esetben egy üres váz, amit hallunk. A műfaj alapvető elemeinek keveréséből, felmondásából áll a "Félelmetes nap" muzsikája, a kliséhalomhoz pedig semmilyen egyedi íz nem adódik, így aztán fájó és unalmas vergődés a végeredmény.


    Steve Jablonsky: Gangster Squad

        A kiábrándító zene egyik legjobb megtestesítője a "Gengszterosztag" muzsikája. Steve Jablonskynak voltaképpen édes mindegy, hogy milyen műfajú a film, sci-fi, akció, animáció, thriller, horror vagy történelmi mozi, ő ugyanazt a stílust alkalmazza. A film kiáltott egy jobb, stílusosabb, a cselekmény korára reflektáló aláfestésért, hiszen a gengszterharchoz valahogy nagyon nehezen elfogadható az óriásrobotoknál is bevetett hangzásvilág.



    Hans Zimmer: 12 Years a Slave


        Tudvalevő, hogy Hans Zimmer rengeteg munkatárssal közösen alkot, ennek okait pedig nagyjából sejtjük. A "12 év rabszolgaság" aláfestése esetében elképzelhető, hogy pont senki nem ért rá vele dolgozni, ő pedig gondolta, nem lehet olyan nagy meló ez az egyedül alkotás, hiszen a nyolcvanas években még neki is ment (igaz, nem véletlenül nem lehet kiadni azokat a zenéit). Nyomkodott hát valamit a gépen, rálelt az "Eredet" főtémájára, kissé átgyurmázta, püfölte még picikét a falat, esetleg a fotelje karfáját, majd rájött, hogy ez a zenébe is jó lesz, reggelre pedig kész is volt a score, amelyről most minden kritikus szuperlatívuszokban nyilatkozik. Ám szerintem csak egy kihagyott ziccer, ráadásul a nagyobbik fajtából.






    Egyéb említésre érdemes zenék:


    Bear McCreary: Europa Report

        A filmként és zeneként is csak kis "Gravitáció"-nak nevezhető "Az Európa-rejtély" egy érdekes kísérletezés volt a lassan kihaló áldokumentumfilmes, kézi kamerás filmes forma sci-fi-horrorba illesztésére. A mozi olykor meglepően hatásos részeihez Bear McCreary Steven Price-hoz hasonlóan merengős, helyenként avantgárdba hajló, elektroszimfonikus aláfestést komponált, mondhatnánk olyat, mint a nevesebb elődé, ha a "Gravitáció" nem későbbi mozi lenne. Így inkább azt mondhatjuk, hogy a hasonló űrbeli katasztrófa hasonló zenei nyelvet csalt elő a két fiatal komponistából.



    Ramin Djawadi: Pacific Rim


        A szerző 2013-ra eljutott oda, hogy a jelenleg aktív Hans Zimmer-tanítványok egyik legjobbjának tartsuk. Messziről indult, de mára teljesen jogosan az egyik legfoglalkoztatottabb zeneszerzővé vált, hiszen képes elkapni a mai kor igényeinek megfelelő modern hangulatot, de emellett használja a régi nagy filmzenék fontos összetevőit is. Témákat ír, különböző stílusokban gondolkodik, egymástól megkülönböztethető zenéket komponál, emellett képes arra, hogy a jelenkor követelményeit is beépítse a score-jaiba, amelyek így eladhatók, az egyszerű moziközönség számára is fogyaszthatók. A "Tűzgyűrű" zenéje erre tökéletes példa, szinte minden percében élvezetes, de valószínű, nem időtálló alkotás.



    Clint Mansell: Stoker


        Philip Glass zenéjére nem volt kíváncsi a rendező, így Clint Mansellre hárult a feladat, hogy ehhez a különleges atmoszférájú mozihoz muzsikát komponáljon. A score szintén csak kicsivel maradt le a legjobbak közül. Az összhatás is egészen erős, ám néhány tétel különösen magával ragadó. A ritmusos nyitány ("Happy Birthday [A Death In The Family]"), vagy a több nagyobb pillanattal rendelkező "Blossoming...", illetve a hátborzongatóan drámai "Crawford Institute (Family Secrets)" mind remek tételek, egy gyengébb évben simán a legjobbak közé férnének be.



    Thomas Newman: Saving Mr. Banks


        A komponista a tőle megszokott igényességgel alkotta meg ezt a muzsikáját is, ami ugyan semmi eget rengető újítást nem tartalmaz, ám a jól megszokott Thomas Newman-es stílusjegyek végre itt újra olyan egységben tudtak megjelenni, mint amilyen a régi nagy zenéit is jellemezte.



    Armand Amar: My Sweet Orange Tree & Amazonia Eterna


        A szokásos igényességgel megkomponált Armand Amar-zenékből 2013-ban sem volt hiány, a legjobb közülük ez a dupla album, mely két dél-amerikai film zenéjét tartalmazza. A "My Sweet Orange Tree" egy brazil dráma, így felbukkan benne több, a kontinensre jellemző hangszer, például Gustavo Santaolalla kedvence, a charango is, csak éppen Amar lényegesen ízlésesebben használja. Az "Amazonia Eterna" pedig egy dokumentumfilm, s mivel a narrált természetfilmek terén Amar az egyik legfoglalkoztatottabb, így legjáratosabb komponista, természetesen ehhez a zenére kiemelten építő alkotáshoz is szép, önmagában is kifejezetten hatásos, autentikus hangszerekkel megspékelt, ám leginkább a csendes, meditatív pillanataiért dicsérhető muzsikát komponált.



    Philip Glass: Visitors


        Godfrey Reggióval, a Quatsi-trilógia rendezőjével fogott újra össze a repetitív, minimalista zene egyik, ha nem a legnagyobb alakja, és hát zeneileg megint nagyot alkotott. Aki nem szereti őt, az ugyan ezzel sem fogja megkedvelni, és aki szereti, de valami újat várna tőle, az is csalódni fog, de mégis az utóbbi évek legjobb Glass-zenéje ez. Hiába a jól ismert zenei kifejezésmód, hiába a sokszor hallott ritmusfolyam, hiába a számtalanszor alkalmazott dallamvilág, Glass képes a kiszámítható kiszámíthatatlanságra. Félelmetesen harmonikus az egész album.



    Marco Beltrami: A Good Day To Die Hard


        A szerző első 2013-as muzsikája azt hozta, amit várni lehetett, vagyis egy izgalmas, pörgős, szinte teljesen tisztán szimfonikus akciózenét. Az efféle muzsikával sajnos nem vagyunk elkényeztetve, így aztán különösen értékes pontja e score a 2013-as évnek. A lemez legvégén lévő tétel pedig egy rövidke bepillantást enged egy olyan el nem készült score-ba is, mely ha megvalósult volna, minden bizonnyal évekig hivatkozási alapnak minősülne.



    Alex Heffes: Escape Plan


        Már egy ideje kiemelten figyelem Alex Heffes munkásságát, mivel egy rendre színvonalas muzsikákkal előálló szerzőnek tartom, akire az igazán nagy kiugrás azonban még nem köszöntött rá, de ami késik, az nem múlik. 2013-ban a közönség hűvös közönyével fogadott "Szupercella" ütős akciózenéje mellett a "Mandela: Long Walk to Freedom" is figyelemre méltó muzsikát kapott tőle. A "Szupercella" esetében gyakorlatilag a kötelezően elvárt Remote Control-stílust alkalmazta, ám nem maradt meg az alapoknál, így a régi nagyok szimfonikus akciózenéinek jellegzetességeit is beillesztette a score-ba, amitől az összhatás kiemelkedő, sőt számomra élvezetes is lett.



    Ilan Eshkeri: 47 Ronin


        Nagy eséllyel pályázott ez a zene is a legjobb tízbe, hiszen ha nem is újdonságokat felvonultató score-ról beszélünk, de legalább ebben a napjainkra már kifejezetten lestrapált stílusban Ilan Eshkeri egy olyan művet tudott letenni az asztalra, melynél nem a zsáner ezerszer hallott fordulatai, stíluselemei, kötelező összetevői vannak jelen. Sokkal inkább izgalmas elemek, egyénibb íz, a kötelező sablonok pedig addig lettek alakítva, formálgatva, hogy a "Szupercella" zenéjéhez hasonlóan nem taszítóak a régebbről ismert harmóniák, ütemek és hangszerelés. Ha már ezt a stílust kell minden harmadik filmzenénél manapság elviselni, akkor legalább ez az irány legyen a követendő példa.



    Danny Elfman: Oz the Great and Powerful


        Ha nem lenne a szerző mögött lassan harmincéves filmzenés múlt, akkor ez a score az újdonság elementáris erejével hatna, ám Elfman korábbi munkássága bizonyos tekintetben az "Óz, a hatalmas" minden zenei momentumát felvonultatta már, így aztán hiányérzete is joggal lehet a hallgatónak, annak ellenére is, hogy nyilván nem kell minden műben megújulni. Azt azonban nem lehet mondani, hogy ne lenne jó muzsikája Óz kalandjának, hiszen Elfman játékos stílusában sosem ért még el ennyire sötét és túlvilági hangulatot, ráadásul a score-nak van egyénisége, nem is akármilyen, sőt a szerző kézjegyei is maximálisan működnek, ám ami az egyik legnagyobb pozitívuma Elfman ezen alkotásának, az nem más, mint az egységesség.



    Paul Cardall: Ephraim's Rescue


        Egy nagy zenei idézetgyűjteményről beszélhetünk e zene kapcsán, hiszen számos más alkotás nevezhető meg az egyre jobb muzsikákat szállító Paul Cardall e művének ihletforrásaként. Ám az, hogy ez jelen esetben nem zavaró, és nem beszélhetünk másolásról, a szerző tehetségének számlájára írható, hiszen annyi egyediséget tudott belevinni, hogy a hasonlóságok ellenére mégis kifejezetten élvezetes a végeredmény.



    Dario Marianelli: Hummingbird


        Ez a muzsika is nagy utat járt be nálam, jó ideig a legjobbak között volt, mint ahogyan a zárótétele a legjobb tételek között. Nem igazán néztem volna ki Dario Marianelliből, hogy egy ilyen, szolidan mozgalmas akciózenét is tud írni, persze a score nagy része így is inkább dráma, de az is kifejezetten erős. Jól szólnak a szimfonikus és az elektronikus részek is, a tőle megszokott egzotikus hangszerek pedig egyediséget is visznek a zenébe. Néhány laposabb tétel ugyan akad, de például a záró track vagy a "Crazy Patch" olyan, mintha a 15 évvel ezelőtti Thomas Newman írt volna akciómuzsikát.









    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • The Final Countdown
  • Mandy
  • The Aeronauts
  • Star Wars: Episode VIII - The Rise of Skywalker
  • Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi
  • Bosch
  • Jerry's Recall
  • Home Alone
  • The Dark Crystal: Age of Resistance - Vol. 1
  • Robocop
  • Charlies Angels
  • Dick Tracy
  • Rambo: Last Blood
  • Attila
  • The Beyond (L'Aldila)

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam