FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Swarm  The Fly II  The Fly  Mission: Impossible - Fallout  Beverly Hills Cop II  The Last Samurai  Terminator: Dark Fate  A Quiet Place  Beverly Hills Cop  Bad Boys for Life
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten









Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2013-as összesítése

    Bíró Zsolt összesítése







    Az év legjobb filmzenéi:


    1. Ryan Amon: Elysium


       
    Egy új világhoz egy új, eddig elcsépeltté még nem vált hangra volt szükség, ezt pedig maradéktalanul megkaptam. Régen élveztem ennyire egy akciózenét, végre nem azt a többnyire valóban hatásos, de valahol mégis szinte minden esetben ismerős hangzásvilágot kaptam, amilyenre napjaink, a járt utat a járatlan kedvéért egy pillanatra el nem hagyó akciómuzsikái épülnek. A filmzenei téren újoncnak számító szerző kompozícióiban teljesen kifogástalanul illeszkedik össze a szimfonikus zenekar az elektronikus elemekkel, s szerencsére utóbbiak nem uralkodnak el a vonósokon és a rézfúvósokon. Ráadásul több olyan track is akad itt, mely egyetlen korábbi akciófilmből már ismert megoldást sem tartalmaz - például néhol egy önmagában nem igazán befogadható műfaj, a torokéneklés ad sátáni töltetet a zenének. Emellett az is fontos, hogy a lemezen nincs töltelék, mindegyik szerzemény más miatt érdekes, elsősorban a számtalan ötlettől. További pozitívum, hogy a képekhez annyira hozzánő a zene, hogy később újrahallgatva egyből könnyen beugranak a hallgatónak a sivár földi életképek és a bolygónk feletti új otthon vakító monumentalitása. 



    2. Brian Tyler: Thor: The Dark World


       
    Ismerjük azt a szokást, amikor egy előzetesben vagy egy plakáton megjelenik az alkotó neve, mellette pedig a legemlékezetesebb sikere, még ha az nem is épp mai darab? M. Night Shyamalan például máig a „Hatodik érzék” rendezőjeként él a köztudatban, míg Brian Tyler pályáján sokáig „A Dűne gyermekei” volt a hivatkozási alap, amíg nem érkeztek újabb emlékezetes munkái. Pont az említett művéhez tudnám hasonlítani a „Thor: Sötét világ” aláfestését, amelynél végre nem érzem azt, hogy a komponistára a határidő súlya nehezedett, mint ahogy az elmúlt években egyes akciómuzsikáinál történt. A szerző is nagy lehetőséget láthatott a projektben, talán ennek köszönhető, hogy ennyire erőteljes, dinamikus és összetett, igazán emlékezetes mű valósulhatott meg.



    3. Marco Beltrami: A Good Day to Die Hard


       
    Nem sűrűn dobálom filmekre a nulla pontot, hiszen nálam már a négy is elég alacsony pontszámnak számít, és onnan azért még bőven van lejjebb. Ami azonban Bruce Willis (egykori színész, napjaink kettes számú megélhetési filmese Nicolas Cage után a sorban) sokadik „Die Hard”-jában történik, arra már nincs olyan szó, mely eléggé sértő lenne - ehhez a nyomorult tákolmányhoz viszont ellentmondásos módon az év egyik legjobb zenéje született meg. Jó pár éve Marco Beltramit még a B-kategória mocsarából lassan, cuppogó léptekkel kifelé haladó szerzőként jellemeztem, mostanra azonban elmondhatom, hogy egyfelől már a mocsár is kiszáradt azóta, ahol ő járt valaha, már ha járt egyáltalán, másfelől én is kezdem megkedvelni az alapvetően harsány stílusát, mely az akciódúsabb művei sajátja. Ugyan most is belefuthatunk fülsértőbb megoldásokba, az egész mégis egy hatásos, épkézláb akciómuzsika (sőt, a szerzőtől 2013-ban a „Carrie”, valamint a „Z világháború” soundtrackjén is találhatunk igazán remek darabokat). Kíváncsi lettem volna arra, hogy mi sült volna ki a „McClane’s Brain” című zseniális improvizációs őrületből, ha az előzetes tervekhez hűen tényleg bevállalja a stúdió ezt az irányt az egész score-ban.



    4. John Debney: Jobs


       
    Ez volt az a zene, amelytől az égvilágon semmit nem vártam, ehhez képest ide került. Ugyanis egy filmzenei kaleidoszkóppal találkoztam, ahol a csillogó, apró részecskék mind egy-egy emlékezetes motívumot takarnak. Sokféle stílusba futhatunk bele a soundtracken, ami nem véletlen, hiszen mint Jobs tisztelője, a szerző a címszereplő sokoldalúságát és szerteágazó zenei ízlését is meg szerette volna fogni a muzsika nyelvén. Ez pedig maradéktalanul sikerült is neki; az egész album jellemzésére a legjobb szó talán az, hogy harmonikus. Olyan közel egy órával van dolgunk, mely bensőséges dallamokkal teli, s ezeket azért is rendkívül kellemes hallgatni, mert a sokszínűség nem csupán a címlapon látható képre jellemző.



    5.
    Jóhann Jóhannsson: Prisoners


        Az igazán súlyos, lélekmarcangoló ambient nem gyakori vendég a mozivásznakon mint teljes aláfestés, most viszont ez történt (legutóbb talán a „Drive” esetében csodálkoztak rá sokan erre a műfajra - bár az az itt tárgyalt score-hoz képest szinte karibi lazulós muzsikának hat). Az ilyesmi hallgatásának meg kell adni a módját, hiszen a rétegzenéken belül is rétegzenéről van szó, s igazi hatását garantáltan nem napközben a forgalmas utcán, fülhallgatón át éri el. Ha azonban az izlandi komponista kompozícióit késő este hallgatjuk, amikor már minden elcsendesült, teljesen más, noha meglehetősen nyomasztó élményben lehet részünk. A „Fogságban” megnézése után kiderült, hogy nem véletlenül tett rám mély hatást már önmagában is a mű előtte, hiszen a jelenetek alatt tökéletesen helytállt, és elmondhatjuk, hogy az utóbbi évek egyik legsötétebb, legegyénibb score-ja született meg.



    6. Abel Korzeniowski: Romeo & Juliet


        Támadt valakinek egy olyan ötlete az ötletszegénység földjén, hogy Franco Zeffirelli, illetve Baz Luhrmann filmjét követően is van még a veronai szerelmesek témájában bőven muníció. A kritikák alapján nem igazán volt, vagy legalábbis a 2013-as „Romeo & Juliet” alkotói rossz helyen kapirgáltak, így a filmre nem sokan voltak kíváncsiak. Emiatt csak remélem, hogy a produkció bukása ellenére a félúton menesztett James Hornert váltó Abel Korzeniowski nagyszerű munkájára legalább a filmzenekedvelők ráakadtak - hiszen nem lehet véletlen, hogy virtuális szerkesztőségünk évértékelést készítő tagjainak listáján egyaránt megtalálható e mű. Engem leginkább Michael Nyman befogadhatóbb, mondhatni populárisabb darabjaira emlékeztet a lengyel szerző kompozíciója. Nagyszabású és fülbemászó, főleg vonósokra, valamint zongorára támaszkodó témákat találunk az albumon, olyan gátlástalanul nagy ívűen dallamosakat, melyekhez foghatót ma már nagyon ritkán, sőt szinte egyáltalán nem hallani.



    7. Steven Price: Gravity


        Hiába az űr a filmbeli helyszín, ezúttal nem töltötték be a mozitermet a hangfalakat a helyükről szinte kiszakító robbanások hangjai, ahol pedig nem a süket csönd az úr, ott komoly felelősség hárult Steven Price zeneszerzőre és az ő, sokszor hangdizájnból kiinduló kompozícióira. Ha a soundtracket csakis a filmtől különválasztva értékelném, hibás módon figyelembe sem véve, hogy eredetileg nem önálló hallgatnivalónak született, akkor egyes nem hallgatóbarát megoldások esetleg kevésbé lennének értelmezhetők. Azonban egyedülálló esetről van szó, hiszen a filmzene ezúttal teljesen kilépett a szó szerint vett aláfestés megszokott szerepéből, mert sokkal nagyobb részét képezi a mozi egészének, mint az máshol jellemző, így a komponista nemcsak az értékes dallamokat tekintve (a lemez utolsó harmada tökéletes!), hanem minden más szempontból is vitathatatlan sikert aratott.



    8. Mark McKenzie - The Ultimate Life


        A szerző már jó ideje jelen van a szakmában, nagy elismertséget azonban még nem sikerült kivívnia, ám emiatt csupán a véletlen, illetve a pályájának zömét alkotó ismeretlen produkciók okolhatók, nem pedig a tehetség hiánya. A James Garner és Peter Fonda főszereplésével készült film zenéje egy igazi titkos ász, melyet biztosan nagyon kevesen ismernek, de akik meghallgatják, azoknak garantáltan leesik az álla. Az album különlegessége, hogy igazi stíluskavalkád található rajta. A lassabb, nagyon melankolikus dallamok váltogatják egymást a kifejezetten nagyszabású, himnikus szerzeményekkel, olykor a vidéki kisvárosi hangulatú zenei világgal, sőt néhol még vidám, bendzsóval támogatott country is beköszön - néha még egyazon tételen belül is. Korábban Christopher Young vagy Deborah Lurie komponált hasonlót, így mivel ők 2013-ban nem alkottak az évértékelésembe kívánkozót, afféle hiánypótlásként is felfogtam ezt a hallgatóra igen jótékony hatással lévő művet.



    9.
    John Williams - The Book Thief


        Mit is lehet elmondani John Williams újabb drámai zenéjéről? Elsősorban azt, hogy a művész igencsak érdeklődhetett az alkotás iránt, hiszen Steven Spielberg mozijain kívül ma már gyakorlatilag semmi mást nem vállal el. „A könyvtolvaj” score-ja azt a lassabb, személyesebb, szépséges szimfonikus hangvételt kapta, melyet annyira kedvelek a maestrótól az olyan filmek muzsikája kapcsán, mint például az „Édesek és mostohák”. Egységes színvonalú, érzékeny ötven percet hallunk, mely nagyon kellemes hallgatnivaló.



    10. Anthony Gonzalez & Joseph Trapanese: Oblivion


         Joseph Kosinski rendező a „Tron - Örökség”-et, illetve a Daft Punkot követően ismét nem a szokásos filmzeneszerzői palettáról választott, és megint nyert. Mivel az M83-t eleve kedvelem, így részemről ezt a zenét övezte a legnagyobb várakozás 2013-ban, amihez képest egy nagyon kicsi csalódás azért ért. Ami a Daft Punk-os darabnál nem volt jelen, az itt most igen: nem nehéz rájönni, hogy milyen filmzenék felé lettek terelve az alkotók. A jelenetek közben viszont mindez teljesen jelentőségét veszítette, hiszen úgy már egy nagyon hatásos elektroszimfonikus score-ral találkozhattam, amelyet egy kiváló betétdal koronáz meg. Ezúttal tehát a film alatti hatás emelt a score fényén.






    További kiemelkedő albumok:


    1. Hans Zimmer - Man of Steel


       
    Első hallgatásra még kilenc pontot kapott, megjárta a top 10-et is, és továbbra is egy hatásos muzsikának tartom, számos remek mozzanattal, de úgy érzem, hogy az ezzel együtt eddig felsorolt tizenegy mű közül erre fogok a leghamarabb ráunni, és az említettekkel ellentétben ezt nem tartom szerethető darabnak. Mintha már nem lenne hová továbbfejleszteni ezt a szintetizátoros jelleget szimfonikusokkal összemosó akcióstílust, de remélem, évekkel később azért annyira nem válik majd problémás hangzásúvá, mint például „A szikla” zenéje, melyet ma már egyszerűen nem tudok végighallgatni, annyira eljárt - kizárólag a hangszerelést tekintve - felette az idő. De ez itt most inkább a méltatás helye kellene, hogy legyen, ezért tehát annyit írnék, hogy Zimmer és a mögötte álló csapat igazán tudja, mi kell a népnek, s egy kétségkívül lehengerlő, igazi blockbusterhez méltó, dübörgő kompozíciókkal teli művet hozott létre a számomra legérdektelenebb szuperhős sokadik világmegmentéséhez. 



    2.
    Antonio Pinto: The Host


        „A burok” alkotói abban bíztak, hogy ez a mozi lesz majd az új „Alkonyat”, de pechjük volt. A filmzenerajongóknak azonban nem, mert így megszülethetett ez a kis gyöngyszem. Azzal tisztában vagyok, hogy ez nem/sem olyan aláfestés a listámon, melynek komoly rajongótábora alakult ki, ám én attól még egy nagyon egyedi filmzenének tartom. A komponista által annak idején kitalált hangzás annyira egyedi és csak rá jellemző, hogy nem nehéz felismerni. Aki először csak egy rövid kísérletet tenne az albummal, annak a  „Soul Inside” című szépséges tracket ajánlom, melyben minden benne van, ami miatt Antonio Pinto szerzeményeire úgy általában is érdemes figyelni.




    3.
    Dario Marianelli: Hummingbird


       
    Egy óriási meglepetés volt számomra filmként a „Kolibri-kód”, hiszen egy szokásos Jason Statham-akcióra számítottam, ahol kopasz hősünk mindenkit kiüt a két füle közül, ehelyett kaptam egy drámába hajló, romantikus bosszúmozit, mely az elszúrt élet témájában még - megkockáztatom - el is gondolkodtathat néhány nézőt. Ennek tudatában viszont már nem olyan meglepetés a klasszikusabb jellegű filmeken „nevelkedett” Dario Marianelli felkérése, aki egy igazán különleges, egy kisebb zenekarral előadott csendes és elegáns darabot hozott össze. Első végighallgatásakor még csak az tűnt fel, hogy nem szokványos, másodszorra már kifejezetten figyeltem rá, amikor pedig végigért, egyből indítottam is harmadjára.



    4.
    Alexandre Desplat: Philomena


       
    A szerzőnek ez a trillázó, hol könnyedebb, hol mély drámába váltó, mindvégig igényes stílusa elképesztően jellegzetes, és mindig képes ámulatba ejteni vele. Nagy problémám, hogy az ilyesmi darabjainál egyszerűen mindig megáll minden tudományom, s egy-két mondatnál többet képtelen vagyok róluk írni. Ez is olyan műve lett tehát, melyet szavakkal szinte egyáltalán nem lehet szemléltetni, egyszerűen hallani kell.



    5. George Kallis: Gagarin: First in Space



        Orosz mozi zenéje még nem nagyon került a látómezőmbe, ahogy ciprusi származású komponista műve sem, hát akkor ennek is elérkezett az ideje. Ugyan nem is sejtem, hogy a neves űrhajós életrajzi mozija milyen lett, de az biztos, hogy a komponista méltó emléket állított a nemzeti hősnek. Az aláfestésre nagy gondot fordítottak a gyártók, hiszen szimfonikus zenekarra íródott, mely játékába kórus is bekapcsolódik. Ez a fennkölt pillanatokban bővelkedő muzsika is igazolja a kiadványt megjelentető MovieScore Mediát azzal kapcsolatban, hogy legtöbbször ismeretlen szerzőket karol fel, ezzel hozva el a műfaj rajongóinak olyan emlékezetes darabokat, melyek kapcsán újra és újra bebizonyosodik, hogy nem csupán a nagy, már bejáratott nevek képesek maradandót alkotni.






    Az év meglepetései:


    1. Simon Fisher Turner: The Epic of Everest


       
    Ezt az albumot okkal nem mertem berakni az előző két kategóriába, viszont mégis fontosnak tartom a megemlítését. A komponista Derek Jarman házi zeneszerzőjének számít, a direktor filmjeit ismerők emiatt nagyon talán meg sem lepődnek, ha azt írom, hogy némelyik lemeze enyhén szólva sem populáris hallgatnivaló, inkább az elvont művészieskedéshez áll közelebb, de valamit most nagyon eltalált. A „The Epic of Everest” egy néma dokumentumfilm J.B.L. Noel rendezésében, aki a két híres hegymászót, George Malloryt és Andrew Irvine-t követte 1924-es - mint később kiderült, utolsó - expedíciójára, melynek célja a Mount Everest meghódítása volt. A zeneszerző a rosszul végződő csúcshódítás 90. évfordulójára restaurált alkotást látta el zenével, és az biztos, hogy különleges témák, illetve hangulatképek születtek meg. Míg az első kategóriába a nyolcvanas évek Mark Ishamjét is megidéző, nyugodt, ambientes-trombitás dallamok tartoznak, a másodikba az olyan trackek, melyek zeneként csak tágabb értelemben értelmezhetők, viszont a különféle kolompolások és zörejek, állatok bőgése, valamint az olyan természeti hangok lemezre kerülése, mint például a szélfúvás, azt segítik, hogy könnyen a helyszínül szolgáló hegyek csúcsaira, a hegymászók társaságába kerüljön a hallgató. Ennek az albumnak tehát időt kell hagyni, hogy ráérezzünk a szépségére (sosem hittem volna, hogy ezt a szót le fogom írni egy Turner-mű kapcsán), mert e meditatív dallamok és nem dallamok egészen különleges helyekre képesek eljuttatni a hallgatót. Ismét egy rétegzene, melyet csak éjszaka érdemes hallgatni, és csak azoknak, akik kíváncsiak a szokatlanabb dolgokra is.



    2.
    Jeff Rona: Generation Iron


        Egy Arnold Schwarzenegger felbukkanásával tarkított, a testépítők világába elvezető, Mickey Rourke narrálásával kísért dokumentumfilm esetében nem számít zeneileg semmire az ember, így óriási volt a meglepetésem. Persze Jeff Ronára mindig érdemes figyelni (lásd a szerző esetét a hangszerként használt tengeralattjáróval a szintén 2013-as „Phantom” kapcsán), hiszen a Hans Zimmer mellől önállósodott komponista az elektronikus filmzenék terén azt a magas szintet képviseli, amely például Cliff Martinez sajátja is. Az albumról kiemelni csak egy-két kompozíciót lehetne, ám egyben meghallgatva igen hangulatos ez az inkább kiváló hangulatképekkel, sem mint visszadúdolható motívumokkal rendelkező soundtrack.




    3.
    Atticus Ross, Claudia Sarne, Leopold Ross: Broken City


       
    A Trent Reznor-közeli zenei különítmény ezen darabjának a szokásosnál több idő kellett nálam egy átlagos filmzenéhez képest, mire megnyert magának, de amikortól ráéreztem, onnantól le lettem kenyerezve. Azt nem tudom, hogy kifejezetten a „Megtört város” jelenetei ihlették-e ezeket a kompozíciókat, vagy pedig csak a film témájának ismeretében ment nagyban a zenélgetés egy stúdióban, aztán később a rendező választott a különféle kész darabok közül (ahogy az „A tetovált lány” esetében történt), de az eredmény hallatán ez nem is igazán érdekel. Először a második, a mozi címét viselő szerzeményre figyeltem fel, melyet kifejezetten nagyszerűnek tartok, aztán ez vonzotta magával a többit. Ellentmondásosan hangzik, de kellemesen nyomasztó, érdekes elektronikus muzsikával van dolgunk, és akinek tetszett Atticus Rosstól az „Éli könyve” aláfestése, annak valószínűleg ez is fog.



    4.
    Benjamin Wallfisch: Summer in February


       
    Dario Marianelli mellől önállósodott a korábban elsősorban hangszerelőként dolgozó komponista, aki egy nagy meglepetést szállított ehhez a drámához. Klasszikusabb hangszerelésű, dallamos és jóleső, stílusban talán James Horner hasonló régi darabjai mellé belőhető, hallgatóbarát kompozíciókkal van dolgunk. A színvonalra jellemző az is, hogy a lemezt a klasszikus zeneművek kiadásában nagy múltra visszatekintő Deutsche Grammophon jelentette meg.



    5.
    Steve Jablonsky - Pain & Gain


        Tíz év telt el azóta már, de a mai napig a „Gőzfiú” aláfestését emlegeti minden recenzor ellenpéldaként, mielőtt darabokra szedné az aktuális Jablonsky-művet. Ez pedig nem más, mint egy célzás arra, hogy mennyivel több erőt kéne szerzeményei elkészítésébe fektenie a szerzőnek, hogy valaha is többnek tekintsék Hans Zimmer kevésbé sikerült klónjánál, hiszen csak nem felejtett el azóta zenét írni. Hogy mégis megmaradt kétféle stílusnál (az óriásrobotos dübörgésnél, valamint a felfoghatatlanul rossz, zeneszerzői tehetséget nem igénylő csörgésnél-zörgésnél), abban leginkább fő munkaadója, Michael Bay lehet a hibás. Ez az album (annak ellenére, hogy Bay-mozihoz készült) egy eléggé különleges stílussal bír: szimfonikusokat itt nem érdemes keresni, elektronikus jellegű az egész, annak viszont kimondottan egyedi. És ami a legszokatlanabb: most egészen pontosan nulla százaléknyi a szerzőtől korábban hallott megoldások és dallamok felbukkanása, sőt sem Zimmer, sem egyetlen másik egykori vagy jelenlegi Zimmer-tanonc munkája nem köszön vissza a „Pain & Gain” aláfestésében.






    Az év kiemelkedő szerzeményei:


    Ezúttal 15 olyan tracket találtam, melyek albuma nem annyira erős, de a most következő szerzemények kimagasodnak az ugyanazon lemezen található társaik közül. Találhatunk persze jobbakat ezeknél az első két kategória lemezein, de szándékosan nem azokról válogattam ide is, hiszen míg a fenti esetekben mindenhol a teljes score kiemelkedő, itt csak egy-egy szerzemény.



    1. Christophe Beck: „Paperman” (Paperman)


       
    Kis csúsztatással lett első az Oscar-díjas, rövid animációs mozihoz készült kompozíció (mely ugyan csupán egy track, egyúttal a teljes filmzene is), de mivel 2012 decemberének közepén jelent meg hivatalosan, hosszabb ideig tartott, mire felfedeztem. Kedves és szívhez szóló, csilingelő és játékos, egy igazi érzelmi hullámvasút, mely teljessé teszi a filmet.



    2.
    Thomas Newman: „Ginty My Love” (Saving Mr. Banks)


        Az utánozhatatlan Newman-stílus ezúttal albumként nem fogott meg száz százalékig (ettől függetlenül remek score-nak tartom ezt), de a főtéma és ezen variánsa egy zseniálisan eredeti darab. Külön érdemes figyelni, mennyi minden egészíti ki a háttérben a témát, akár csak egy-egy hang erejéig.




    3.
    Paul Cardall/Michael Giacchino: Life and Death (Ephraim's Rescue)


       
    „A múlt évben kaptam egy második esélyt az életre, miután egy donorszívet ültettek a mellkasomba. A sors iróniája, hogy miközben a transzplantációs műtétre vártam, öcsém elhunyt. Ő már nem tudta felajánlani a szerveit. Ma a szívdobogásomat egy másik fiatal embernek köszönhetem, aki testvéremhez hasonlóan távozott el, hogy Istennek adja életét. A zongoraszó a legjobb módja annak, hogy kifejezzem legmélyebb érzelmeimet, melyeket átéltem. A „Life and Death” eredetileg Michael Giacchino szerzeménye a „Lost” című tévésorozatból. Beleszerettem ebbe a darabba, mely megnyugvást hoz a lelkemnek, és Steven Sharp Nelsonnal, valamint Marshall McDonalddal adaptáltuk a „New Life” című albumomra. Az ehhez kapcsolódó videó arról a napról is tartalmaz archív felvételeket, amikor édesanyánk hazahozta kisöcsémet” - így fogalmazott Paul Cardell zeneszerző ennek a feldolgozásnak a megszületéséről. A megrázó személyes háttér és az említett videó révén még mélyebb értelmet nyer ez az eleve gyönyörű szerzemény, mely valószínűleg sosem jutott volna el hozzám, hiszen a nevezett széria egyik lemezén rejtőzött jó mélyen. Természetesen e darab Michael Giacchino érdeme (sőt legcsodálatosabb műve), Paul Cardell ezúttal afféle közvetítői szerepet látott el, azt azonban meg kell említeni, hogy utóbbi szerző szóban forgó teljes filmzenéjét, illetve a hasonlóan érzelmes szólóalbumait egyaránt érdemes meghallgatni.



    4. Hans Zimmer & Lorne Balfe: „Faith” (The Bible)


       
    E méltóságteljes, remekül felépített, Lisa Gerrard jellegzetes hangjával megtoldott 12 percben némileg szerényebb formában visszaköszön ugyan a "Gladiátor" szellemisége, de kopírozásról szó nincs. Az album szintetizátoros stílusa ugyan kicsit poros hangzású, ám e track még így is kiemelkedik róla.



    5. William Ryan Fritch: „Hold High Your Head” (The Waiting Room)


        Újabb teljesen eredeti zene a listában, ezúttal egy, az amerikai egészségügy visszásságairól szóló dokumentumfilm score-jának kiemelkedő pontja. Az első hallgatást még vagy öt követte rögtön, mert ehhez a menetelős szerzeményhez (mely egy kattogó órahang révén olyan, mintha az idő fojtogató szorítását is érzékeltetné) foghatót korábban még sosem hallottam.



    6.
    Fernando Velázquez: „Tommorow-Morrow” (The Last Days)


        Hát ezért érdemes végighallgatni az egyébként nem kiemelkedő albumokat is, hogy végül befusson egy ilyen rendkívüli mű. Egy évvel korábban a szerző „A lehetetlen”-hez írt kiváló főtémát, ez pedig ismét egy szépséges, hullámzó, rendkívül harmonikus darab.



    7. Brian Tyler: „Now You See Me” (Now You See Me)


        Ugyan betétdalos albumként nézve lehetne szebb is a kép, de a „Szemfényvesztők” teljes, szinte egy percre le nem álló score-ja még pörgősebbé teszi a mozit, s mindez igaz a jól eltalált főtémára is.



    8.
    Pino Donaggio: „Perversion and Diversions” (Passion)


        Régen gyakran készültek ilyesmik az erotikus thrillerekhez, kár, hogy ma már ritkán akadunk össze hasonlókkal. Ez a fülledt, lassú, trombitás kompozíció úgy idézi meg a régmúltat, hogy közben abszolút modern marad.



    9.
    Bruce Retief: „The Gorge” (Zambezia)


        „Az oroszlánkirály” zenéje rajongóinak kötelező ez az afrikai, férfi és női vokállal színesített, szomorkás, bensőséges szerzemény.



    10. Daniel Pemberton: „The Counselor (Titles)” (The Counselor)



         Lassan, kasztanyettás-flamencós stílusban indul ez a kis remek, és nincs megfelelő szó annak leírására, hogy milyen eredeti módon alakul át egy fütyülős, afféle desperadós muzsikára. Az albumról a másik kötelező hallgatnivaló az „All These Worlds” című - a film ismerete híján szerelmi témának tűnő - szerzemény.




    11.
    Mogwai: „Relative Hysteria” (Les Revenants)


        A Mogwaitól hozzám az ilyesmi áll legközelebb. Aki szeretne még kapni ebből a meditatív, joviális gitárzenei stílusból, az hallgassa meg a bandától személyes kedvencemet, az „EP+2” című 1999-es CD-t is.
    Jelen album a "Visszajárók" című francia tévésorozathoz kapcsolódik, melynek score-jáért a Mogwai felelt.



    12. Rick Smith: „Solomon” (Trance)


       
    A mozi címéhez illően hipnotikus track egy hétperces utat tesz meg az éteri ambienttől a mozgalmasabb, lüktető végkifejletig. A soundtrack erőssége egyébként a dalok és a score viszonylagos egysége.



    13.
    Nuno Malo: „Heaven” (The Celestine Prophecy)


       
    A teljes album sem rossz, de az igazán ütős róla ez a valóban mennyei kompozíció, mely olyan, mintha valami Ennio Morricone-muzsika lenne egy ismeretlen Giuseppe Tornatore-mozi csúcspontjából.



    14. Ramin Djawadi: „Pacific Rim” (Pacific Rim)


        Versenyben volt még ugyanezen albumról a „Canceling the Apocalypse” is, de végül ez a durr-bele szerzemény nyert, amelynek hallatán az ember szívesen masírozna önként óriási, ember alkotta fémmonstrumok belsejébe, hogy hasonlóan gigantikus méretű szörnyeket zúzzon le.



    15.
    Fall On Your Sword: „Last Stand” (Beneath)


        El nem tudom képzelni, hogy ki kéri fel ezt a formációt bármilyen filmhez is. Nem azért, mert annyira rosszak, hanem mert annyira bekategorizálhatatlan stílusban mozognak, valahol az elvont és a populáris mezsgyéjén. Utóbbira példa ez a dinamikus, brummogó szaxofonos (!) szerzemény, mely egy fiatalokat terrorizáló tavi szörny viszontagságait elregélő horrorhoz született meg.







    Az év csalódása:


    Howard Shore: The Hobbit: The Desolation of Smaug


       
    Amikor a második Gyűrű-kaland score-ját annak idején megvettem még a bemutató előtt CD-n, nagy csalódás ért, és sehogy sem bírtam meggyőzni magamat arról, hogy jó zenével van dolgom. Ám a film megnézése után minden a helyére került, és ugyanolyan erősnek éreztem a művet, mint az első résznél. Itt is valami hasonlóban bíztam, és egyszeri hallgatás után félretettem Smaug zenéjét, ám a csoda nem ismétlődött meg. Talán az is baj, hogy közel két óra ugyanabból a zenei univerzumból számomra rendkívül sok, esetleg emiatt is éreztem embert próbálónak a végighallgatást, ezzel szemben viszont az áll, hogy már az előző hobbitos kaland score-ja sem volt rövidebb, az mégis megkapta a maximális pontszámot tőlem, ahogy az összes eddigi Középfölde-muzsika, ezt kivéve. A film megnézése után újrahallgattam, ám alig vártam, hogy véget érjen, sőt olykor egyenesen idegesített is a kapaszkodók és az emlékezetes témák túlzott hiánya, ezért rá kellett ébrednem, hogy ennek a résznek az aláfestését valószínűleg nem nekem találták ki. Viszont azt minden velem egy cipőben járónak el kell ismernie, hogy a jelenetek alatt ezúttal is tökéletesen helytáll Howard Shore egyébként elismerésre méltóan összetett munkája. Tehát nem szabad elfelejteni, hogy az elsődleges cél mindig ez, hiszen alapjáraton nem az lebeg egy filmzeneszerző előtt, hogy otthon, netán kocsiban, az autópályán hallgatva mennyire fog működni műve. Gyengének tehát még véletlenül sem lehetne nevezni e darabot, csak épp az elvárások voltak az egekben, és a végeredményből sajnos hiányzik az a plusz, amely miatt a korábbi muzsikák egészét vagy többségét a legtöbb filmzenerajongó, köztük én is, igen megkedvelte.






    Az év legjobb betétdalai:


    1. Youth Lagoon: „17” (The Kings of Summer)


       
    „Amikor 17 éves voltam, anyám azt mondta: ne add fel az álmodozást! A nap, amikor megteszed, a halálod napja lesz” - énekli szomorú manóhangján az eleve Pumukli-szerű Trevor Powers, aki maga a Youth Lagoon, ez az egytagú, de koncertekre további zenészekkel kiegészülő formáció. A kamaszodás nehézségeivel igen eredeti formában foglalkozó „A nyár királyai” stáblistája indul ezzel a nagyszerű, eredetileg 2011-es dallal, mely nosztalgiázó szomorúságával, nem szokványos álomvilágával tökéletes lezárást biztosít - még ha a soundtrackről valamiért le is maradt.



    2. M83 & Susanne Sundfor: „Oblivion” (Oblivion)


        A bombasztikus pillanatokban bővelkedő instrumentális anyagra a koronát a stáblista fantasztikus felvétele teszi fel. Ami miatt tökéletes betétdalról beszélhetünk, annak fő oka - az énekesnő érdekes hangján túl -, hogy a szerzemény nagy mértékben a score-ból táplálkozik, ezzel pedig sokkal szorosabban kapcsolódik hozzá, mint egy szokványos módon beválogatott betétdal.




    3.
    Jetta: „Start a Riot” (The Mortal Instruments: City of Bones)


       
    Az erőteljes hangú amerikai énekesnő még nem igazán ismert, de ezzel a némileg a Florence + The Machine-t idéző, sodró lendületű, már elsőre a fül mélyére mászó és onnan ki nem jövő refrénű dallal megérdemelne egy kis rivaldafényt. A hivatalos klip nemrég, sajnálatos módon, egy ráncfelvarráson esett át, és a korábbi, baráti társaságos, együtt éneklésbe torkolló jelenetek nagy része helyett már csak Jettát láthatjuk az új frizurájával (kicsit úgy is hat, mintha vicces módon ez lett volna a változás oka), ezzel a cserével viszont teljesen elveszett a videó korábbi őszintesége és spontaneitása.



    4. José Gonzalez: „Step Out” (The Secret Life of Walter Mitty)


       
    A filmhez még nem volt szerencsém, de ha egy betétdalról már önállóan meghallgatva is ennyire sugárzik, hogy mekkorát üthet az elhangzásakor, akkor kijelenthetjük, hogy hibátlanul ellátja funkcióját. A lemezről figyelemreméltó még napjaink talán legszimpatikusabb zenekara, az Of Monsters an Men „Dirty Paws”-a is, mely az egyik előzetes alatt állt tökéletesen helyt.



    5. Ed Sheeran: „I See Fire” (The Hobbit: The Desolation of Smaug)


        Vélhetőleg az eddigi Középfölde-mozik legkevésbé népszerű betétdaláról beszélhetünk. Ez azonban csak a közkedveltségi fokára vonatkozik, a színvonalra nem, hiszen mindent egybevetve azért nem rossz ez a folkos alapokon nyugvó szerzemény, mely többszöri hallgatást követően könnyen megkedvelhető.



    6.
    Jon Hopkins & Natasha Khan: „Garden’s Heart (How I Live Now)
    7.
    Daughter: Home - Jon Hopkins Remix (How I Live Now)

        Majdnem minden pillanatát utáltam Jon Hopkins 2013-as, sercegő-recsegő, „Immunity” című szólóalbumának, de az ugyanazon évben megjelent filmzenéjét mintha csak más írta volna. Már a score részben is találunk kiemelkedő, szép pontokat, és szerencsére a betétdalokkal ugyanez a helyzet. A Natasha Khan (alias Bat for Lashes) közreműködésével készült „Garden’s Heart” és a Hopkins remixelte „Home” a Daughter nevű formációtól egymás társdarabjainak tekinthetők, s kifejezetten emlékezetesek és elvarázsoltak.



    8. Emeli Sandé & Rick Smith: „Here It Comes” (Trance)



        Miként a „Transz” soundtrackjéről fent már említett „Solomon” című trackre, úgy a „Here It Comes”-ra is abszolút illik, hogy hipnotikus hatású, csak itt az elektronikus-szintetizátoros alap mellett Emeli Sandé hangja is rásegít az említett hatásra.




    9. Muse: Follow Me - Instrumental (World War Z)


        Egyáltalán nem illett a vértelen zombifilm stáblistája alá a Muse dubstepbe hajló, instrumentálissá tett száma (a soundtrackre fel sem merték rakni), de ha őszinte akarok lenni, ennek ellenére is jobbnak tartottam az egész, röhejes jelenetekkel teli mozinál.



    10. Francis and the Lights: „Fell on Your Head” (Robot & Frank)


         Valójában egy 2012-es mozi került megkésve a látómezőmbe, bár igaz, hozzánk csak 2013-ban jutott el DVD-n, egy nem szokványos zenével. Ezt a kevéssé ismert Francis and the Lights nevű amerikai formáció követte el, és a szintén általuk szerzett betétdalt úgy tudnám leírni, hogy ilyen lehet az, amikor az érdekesen minimalista szintipop találkozik Phil Collinsszal.







    Az év legjobb televíziós zenéi:


    1. Brian Keane: Copper Season I


       
    Elképesztő zene született az egyelőre második (és egyes hírek szerint utolsó) évadjánál tartó, hazánkban „A törvény ára” alcímmel futó sorozatnak, de annyira, hogy senki nem mondaná meg, hogy nem egy egész estés film igényes aláfestését hallja. Ugyan a sztori az 1860-as évek New Yorkjában játszódik, ám a főhős ír származása a zenében is bőségesen megjelenik, hol dinamikus, hol melankolikus formában, de az ettől eltérő megközelítés is igen jól sikerült. A multiinstrumentalista szerző maga is besegített szó szerint tucatnyi hangszeren (ezek között a pengetős hangszerek éppúgy megtalálhatók, mint a különféle ütősök vagy a szintetizátor), így a különféle ír hangszerek, a dudák és a hegedűk, illetve a vonósok, vagy például a bendzsó és a bodhrán további segítségével 2013 egyik legemlékezetesebb, kifejezetten egyéni zenéje születhetett meg. Ezúttal az aláfestésre is igaz az, hogy egy tévésorozat is képes lehet a mozifilmekkel versenyre kelni.



    2.
    David Carbonara - Mad Men - On the Rocks


       
    A „Reklámőrültek” egy igazán stílusos, jazzes zenével van ellátva, és ebből kapunk itt háromnegyed órányit. Persze a jazz alatt nem valamiféle improvizációs őrületet kell érteni, hiszen ez csak egy összefoglaló leegyszerűsítés, mert amúgy van itt minden: easy listening, cha-cha-cha, bossa nova, big bandes dallamok és a többi, sőt felbukkan még Henry Mancini szellemisége is. Egy már letűnt korszak zenei világa idéződik meg teljesen hallgatóbarát, rendkívül stílusos formában az albumon.



    3.
    Brian Reitzell: Boss


       
    Nem ugrik be a közelmúltból még egy ennyire egységes soundtrack, ahol a betétdalok a score-ral ilyen tökéletesen összeillenek. Az egységesség annak köszönhető, hogy Brian Reitzell fogta össze az egész projekt zenei részét, aki nemcsak az instrumentális anyagért felelt, hanem különféle előadókkal működött együtt a dalok megteremtéséhez. Ha csak egy-egy felvételt kapnánk ki az albumból, nem hatna különösebben ránk, ám így együtt egy kifejezetten kerek egészről beszélhetünk.






    Az év legjobb játékzenéi:


    1. The Music of Grand Theft Auto V, Vol. 2 - The Score


       
    Ahogyan azt szerkesztőtársam pontosan megfogalmazta: az átlagosnál finoman szólva is több alkotó (a Tangerine Dream, Woody Jackson, The Alchemist, Oh No és DJ Shadow) közreműködésével elkészült „Grand Theft Auto V.” score-ja az utóbbi évek egyik legegyedibb hangulatú játékzenéje. Az alap a hetvenes és a nyolcvanas évek szintipopja, funkys diszkózenéje - ha már egyszer a Daft Punk modernizálva újra a csúcsra juttatta, akkor ott használják, ahol lehet, és ide ez tökéletesen is illett. Ilyesféle stílust játékzenében nem igazán hallottam még korábban, ezért is érdemel külön említést, bár kétségtelen, hogy a teljes, nyolcvanperces album egyhuzamban azért kissé fárasztó.



    2.
    Christopher Drake: Batman Arkham Origins


       
    Már ment egy ideje az album, amikor ráállt a fülem a robusztus témákra és a néhol fülsértő megoldásokra, s átjött a zeneszerzői szándék. Ami elsőre eszembe jut erről a zenéről, az az, hogy nagyon masszív. Okos módon a Hans Zimmer-féle denevérdallamok mellőzve vannak, hiszen az a három zene megismételhetetlen, csak utánzás sülne ki belőle. Így az irány egy többnyire brutális, lehengerlő, nem zavaróan szintetikus megközelítés lett, amelynek megkedvelése a himnikus, dúdolható dallamok rajongóinak nem feltétlenül fog menni, de aki kíváncsi rá, hogy miként lehet létrehozni a tökéletes fenyegető atmoszférát zeneileg, az ne késlekedjen a kiadvány meghallgatásával.



    3.
    Power Glove: Far Cry 3 - Blood Dragon


       
    A rendkívül igénytelen borítókép alapján egy rendkívül igénytelen játék képe jelenik meg az ember szeme előtt, és nem érti, hogy az azonos című, nagy sikert aratott játéksorozathoz mi köze ennek az egészhez. Aztán egy tetszőleges youtube-os gameplay videóba beletekintve tovább szörnyülködik, hogy ezt a villódzó, rikító, neonfényes izét ma valaki miként gondolhatja komolyan. Nos, a megoldás kulcsa ott keresendő, hogy szándékosan komolytalanra hangolt játékkal van dolgunk, a népszerű széria oldalhajtásáról, és innen nézve már teljesen más a dolog fekvése. A nyolcvanas évek videofilmjeinek stílusát megidéző játékmenet alá odaillő zene született, melyért az ausztrál Power Glove nevű csapat a felelős. Ebben az egyórás szintipopban gátlástalanul megidéződik a terminátorok, a predatorok, az amerikai nindzsák, valamint a szárnyas fejvadászok világa, az eredmény pedig egy igen vicces nosztalgiázás.



    4.
    Jack Wall - Lost Planet 3


       
    Nincs ember, akinek elsőre ne az ugrana be erről a zenéről, hogy egy Mark Knopfler nélküli Dire Straits-album. Ez a bluesos hangulat épp azért üt, amiért a Sylvester Stallone-féle „Fejlövés” aláfestése is: annyira ritka az ilyen, hogy az embert teljesen váratlanul éri, aztán szinte falni kezdi. Azért idővel felbukkannak benne számítógépes játékoknál hagyományosnak tekinthető, szintetizátoros szerzemények is, melyek már nem olyan jók, viszont az ütős Dire Straits-hangulat miatt mindenféleképpen a listában a helye a soundtracknek.



    5.
    Lance Hayes & John Broomhall - Forza Motorsport 5


        Az album különlegessége, hogy a trackek jelentős részében szintipop van összeeresztve éteri női kórussal, ami egy elég extravagáns elképzelés ahhoz, hogy működjön (ugyebár egy autóversenyzős játékról beszélünk), de mégis működik. Ez a korábban még sosem hallott hibrid stílus két órán keresztül egy kissé persze monotonná válik, ám annyira eredeti az egész mű, hogy a kuriózumokra vágyók minden bizonnyal megtalálják benne a számításukat.






    Az év legrosszabb zenéi:


    1. Joseph Bishara: The Conjuring


        Horrorzenék értékelésénél próbálok lavírozni, hiszen ez a műfaj eleve nem a szívhez szóló dallamairól nevezetes, és megpróbálok különbséget tenni aközött, hogy a kreátor valami koncepciót is álmodott a csörgés-zörgés mögé, vagy csak összevissza dobál, püföl és ejt le minden hangszert vagy annak kinevezett eszközt. Itt koncepciót egyáltalán nem találtam, a zörgésen van kizárólag a hangsúly, ellenben ami csak zajt okozhat, az biztosan be lett vetve. Ehhez viszont elég egy hangmérnök, nem kell zeneszerző. Azért sokat elárul egy komponista képességeiről az, ha a csörömpöléseken túli részekhez már mást kell bevonni - itt éppen Mark Isham személyében.




    2.
    Kristopher Carter, Michael McCuistion, Lolita Ritmanis: Young Justice


       
    Hárman hozták össze ezt a valamit pár éve (csak épp 2013-ban jelent meg), de úgy érzem, hogy inkább hátráltatták egymást. Egy DC-s rajzfilmről van szó, ebből adódóan úgy vélné az ember, hogy csak akad már a cégnél valaki, aki figyel a zenére, de ezek szerint nincs. Az ennyire semmilyen elektronikus megoldások, az összefüggéstelenség és az ilyen szegényes hangszerelés még egy régi B-kategóriás horrornál is kínos lenne, nem hogy egy néhány éves muzsikánál. És hol vannak a témák? Valahogy erről is elfeledkeztek az alkotók. A trió ténykedését viszont sikeresnek ítélik meg az illetékesek, hiszen ez előtt és után is több rajzfilmnél láthatjuk nevüket.



    3. Steve Jablonsky: Gangster Squad


       
    Vannak azok az íratlan szabályok, melyeket akkor is követni kellene bizonyos mértékben, ha azzal könnyen a klisé csapdájába eshet a komponista. Ha tehát szamurájok a főhősők, akkor nem feltétlenül  ideális hangszer a cimbalom, egy gladiátor nem dancefloorra küzd az arénában, és egy Indiában játszódó romantikus sztoriban sem olyan muzsika szól, amely a texasi láncfűrészes jelenlétét sugallja. Steve Jablonsky, úgy tűnik, nem érezte át kellőképpen, milyen aláfestést kíván egy 1949-ben játszódó sztori, és bár a végeredményt én annyira azért nem tartom a „Transformers”-t idézőnek, az biztos, hogy ide túl modern. Azonban feltűnően nem úgy modern, mint például Craig Armstrong stáblista alatti „Bolerish”-e a „Moulin Rouge”-ban, ahol ez tudatos, hanem itt teljesen megmagyarázhatatlan. A számtalanszor visszatérő téma nagyon egyszerű, és mivel a teljes score is az, ezzel az év legidegesítőbb filmzenéjének címét érdemelte ki nálam.



    4.
    Benjamin Wallfisch: Hammer of the Gods


        Nem emlékszem olyan esetre az évértékeléseimből, amikor egy szerzőtől két darab is szerepelt benne, mármint úgy, hogy az egyik a pozitív, míg a másik a negatív oldalt erősítette, erre most itt az újabb példa. Egy olyan életkép jelent meg előttem, ahogy hallgattam ezt a soundtracket, hogy a rögzítéskor a The Prodigy épp teszteli a szomszédban az új lemezének a dalait, a másik oldalon Skrillex gyakorol az esti fellépésre, miközben az utcán útépítők használják a légkalapácsot. Mivel a „Summer in February” kapcsán viszont méltattam a komponistát, most nem tudom eldönteni, hogy a klasszikusabb zenei stílus ennyivel jobban fekszik neki, és az akciódarabjain még azért volna mit gyúrnia, vagy pedig egyszerűen varrjam ezt az egész érthetetlen, hangos káoszt e film rendezőjének nyakába.










    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • The Final Countdown
  • Mandy
  • The Aeronauts
  • Star Wars: Episode VIII - The Rise of Skywalker
  • Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi
  • Bosch
  • Jerry's Recall
  • Home Alone
  • The Dark Crystal: Age of Resistance - Vol. 1
  • Robocop
  • Charlies Angels
  • Dick Tracy
  • Rambo: Last Blood
  • Attila
  • The Beyond (L'Aldila)

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam