FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Swarm  The Fly II  The Fly  Mission: Impossible - Fallout  Beverly Hills Cop II  The Last Samurai  Terminator: Dark Fate  A Quiet Place  Beverly Hills Cop  Bad Boys for Life
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten









Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2012-es összesítése

    Kulics László összesítése







         2012 meglehetősen erős évnek számít, mindez azonban nemcsak az aktuális újdonságoknak tudható be, hanem annak is, hogy rendkívül sok olyan kiadatlan muzsika, bővített score, illetve gyűjtemény látott napvilágot, melyek régóta várattak magukra - utóbbiak eredménye viszont nemcsak a műfaj rajongóinak elégedettsége volt, hanem az is, hogy egy rég nem látott, elképesztő küzdelmet figyelhettünk meg a kiadók között. S ha mindezek figyelembevételével összegezzük a tavalyi esztendőt, akkor olyan képet kapunk, amire már egy ideje nem volt példa. Természetesen számtalan dolog adott okot a keserű szájízre is - nálam például többségük a blockbusterek, a remake-ek, illetve a sikerfilmek folytatásai közül kerültek ki -, számomra azonban ez a tizenkét hónap nem ezek miatt marad emlékezetes, ezért a "legrosszabb zenék" kategóriát elhagytam, és negatív véleményem élét is igyekeztem tompítani. Inkább azért gondolok szomorúan 2012-re, mert olyan művészek hunytak el, mint Joel Goldsmith, Marvin Hamlisch vagy Whitney Houston, aki bár nem filmzeneszerző volt, viszont számtalan ismert dala köthető szerepeihez.
         Listám összeállítása során a tavalyelőtt megkezdett gondolatmenetemet folytatom tovább, vagyis nem állítottam fel csoportosításokon belüli rangsort, hanem ábécésorrendbe rendeztem őket, ugyanis adott műfajukon belül mindegyiket remeknek tartom (esetleges hibáikkal egyetemben), s ha összességében nézzük, akkor is egy-két pontnyi különbség van csak köztük - azokat pedig, melyeknél némileg kilóg a lóláb, azaz a bűnös élvezet kategóriáját érintik, kis megjegyzéssel illettem.




    Legkedveltebb hallgatnivalók:


    Dario Marianelli: Anna Karenina

         Néhány évvel ezelőtt Dario Marianelli úgy hívta fel magára a figyelmet, hogy a "Vágy és vezeklés"-hez készült muzsikájában egy írógép hangját alkalmazta zenei elemként, ezen kompozíciójához, az "Anna Kareniná"-hoz pedig ezúttal a vonat hangja mellett az orosz zenekultúrából kölcsönzött értékes megoldásokat. A keringőszerű, orosz énekkel kombinált szimfonikus muzsika amellett, hogy értékes, kiváló kompozíció, egy képzeletbeli utazásra invitáló darab is a nagyhatalom területére. A történet előrehaladtával Marianelli score-ja mindvégig megmarad ezen hangzásvilág mellett, ugyanakkor lassan egy olyan csodálatos drámai muzsikába torkollik, amely egyszerre szívbemarkoló és tiszteletet parancsoló. Legkedvesebb tételek: "Overture", "She Is of the Heavens", "Kitty's Debut", "Can-Can", "Anna's Last Train", "Courtain".


    Alexandre Desplat: Argo

         Az elmúlt időszak legnagyobb fordulaton pörgő komponistája Alexandre Desplat, aki nem kevesebb, mint öt-nyolc muzsikával jelentkezik évente. Idei terméséből "Az öt legenda" című animációs produkció mellett "Az Argo-akció"-hoz készült szerzeményével tűnt ki leginkább pályatársai közül. Az elsősorban közel-keleti tradicionális hangszerek bevonásával elért különleges hangzásvilágnak köszönhetően ez a score - Mychael Danna a "Pi életé"-hez írt score-jával egyetemben - könnyűszerrel érdemelné ki az év legkülönlegesebb és leginkább világzenei hatású szerzeménye címét is. A maréknyi szimfonikus, a zongora, a ney, az oud, a kemenche és egyéb népi hangszerek, valamint a vokálok egy olyan drámai művet keltenek életre, amely képes Iránt is megidézni hallgatója számára. Legkedveltebb tételek: "Argo", "A Spy in Teheran", "Bazaaer", "Cleared Iranian Airspace".


    Brian Tyler: Columbus Circle

         Tylert kissé elkapta a gépszíj az akciózenék mennyiségét illetően, így egyfajta színfoltnak is betudható karrierjében a "Columbus Circle", mely korábban készült ugyan, mint 2012, a filmforgalmazó azonban idáig húzta a bemutatót. A visszafogott, nyomasztó hangulatot a szerző egy hegedűoktettre írt művel valósította meg, mely leginkább a hollywoodi Aranykor thrillermuzsikáinak hangulatát idézi meg, azonban e mű megítélése nem éppen egyöntetű, amit megértek. Pozitív véleményemhez (s az évértékelőm ezen fejezetébe történő besorolásához) nemcsak az elkövetője iránti rajongásom járult hozzá, hanem az is, hogy manapság már csak az európai vagy kis költségvetésű mozik alatt hallhatóak ilyenek, így egyfajta kuriózumként is kezelem e score-t. Kedvenceim: "Columbus Circle", "Abigail's Story", "Intricate Moves", "Puzzle Pieces".


    Brian Tyler: The Expendables 2

         A film és a zene egyaránt jobban tetszett, mint az elődje: valahogy minden összeérett, lazábbra vették a figurát, illetve a szereplők között felbukkant két, az első részből hiányzó személy is: Chuck Norris és Jean-Claude Van Damme - már csak Steven Seagal hiányzik. Tyler remekül kombinálta az első rész főbb dallamait (Stallone csapatának vezérmotívumát, valamint a hol hentelős, hol meg settenkedős akciótételeket), s az első epizóddal szemben immáron nemcsak az ellenség egészének, hanem vezérüknek is külön téma íródott, a merengős, szentimentálisabb részek aláfestései pedig kiforrottabbnak hatnak. Az év egyik általam legtöbbet hallgatott albumáról a kedvenc tételeim: "The Expendables Return", "Making an Entrance", "Preparations", "Party Crashers", "Countdown", "Dueling Blades".


    Alan Silvestri: Flight

         Úgy vélem, az év legjobbjai között ezen Silvestri-muzsikának is helye van, s több szempontból is rokonítható egy korábbi Robert Zemeckis-film, a "Számkivetett - Cast Away" aláfestésével: hasonló a hangulatuk, nem sikerültek hosszúra, és nem is jelentek meg hivatalosan - a "Kényszerleszállás - Flight" esetében annyi a szerencse, hogy a Paramount legalább saját weboldalán elérhetővé tette a művet. A Denzel Washington főszereplésével készült dráma aláfestésében a nagyzenekar meglehetősen visszafogottan van jelen, a hangsúlyt ugyanis a zongorára helyezte a szerző, amivel elsősorban a Washington által alakított pilótában lezajló folyamatot, és az alkoholizmusával való szembenézését kívánta érzékeltetni. E csendes kis zene kedvenc tételei: "News Report", "Mini Bar", "Becouse I'm an Alcoholic", "I Need Your Help".


    Fernando Velázquez: The Impossible

         Velázquez időről időre újabb meglepetésekkel képes előállni, legyen szó akár horrorról, akár drámáról. "A lehetetlen - The Impossible" utóbbi kategóriába sorolandó, mely score-ja esetében gyakorlatilag az első hangjegytől az utolsóig egy lebilincselő szerzeményről beszélhetünk. A 2004-es cunami idején játszódó, igaz történeten alapuló alkotás ihlette kompozíció minden olyan érzést magában foglal, ami egy ilyen esemény hatására az emberben lezajlik: fájdalom, reménytelenség, hitvesztettség, valamint a megcsillanó remény, ami azonban az önfeledtség helyett inkább a keserédességgel párosul. A főként vonósokra és zongorára íródott mű majdhogynem tökéletesnek mondható, érthetetlen módon azonban mégis elkerülte a rivaldafény. Kedvenc tételeim: "The Impossible Main Titles", "It's Over", "Let's Go, No Need to Wait", "I Have a Family Too", "He Looked So Happy".


    Mychael Danna: Life of Pi

         Hat évvel ezelőtt "A születés" aláfestésével okozott hatalmas meglepetést számomra Danna, akit azóta is ezen műve kapcsán kedvelek a legjobban. 2012-ben Ang Lee mozijához, a "Pi életé"-hez szállított hasonló stílusú muzsikát, amely az előbb említetthez képest letisztultabb, kiforrottabb szerzemény összhatását kelti, s épp ezért könnyedén fülbe mászik ez, a nagyzenekar mellett számos különleges, tradicionális hangszeren (mint például a bansuri vagy a szitár) előadott mű. Jellegzetessége, hogy egy közel-keleti hangulattal (ami akár egy hastáncelőadáshoz is illene) fekteti le az alapokat, végül pedig egy elképesztő drámai muzsikába torkollik - hasonlóan Marianelli imént említett "Anna Kareniná"-jához. Legkedveltebb tételek: "Pi's Lullaby", "Christ in the Mountains", "Tsimsum", "First Night, First Day", "God Storm", "Back to the World".


    Thomas Newman: Skyfall

         Amikor kiderült, hogy Thomas Newman írja majd az újabb Bond-zenét, még azon viccelődtünk, hogyan hangzik majd a 007-es téma síró hegedűszólóval előadva. A score megjelenését követően azonban igencsak meglepődtünk... Jómagam a Bond-muzsikák terén a David Arnold-féle változatokat kedvelem, s azok közül is leginkább az utolsó kettőt, amikor már egyre inkább egy olyan zenei vonal indul útjára, ami nem tolja ötpercenként az arcunkba a főtémát. Newman pedig remekül folytatja ezt az utat, amit saját ötleteivel és világával kombinálva egy abszolút hiteles, valamint elismerésre méltó aláfestéssel követi nyomon a brit titkos ügynök legújabb kalandját. A zeneileg és a meglepetés terén egyaránt jelest érdemlő albumról a kedvenceim: "Grand Bazaar, Istambul", "New Digs", "Jellyfish", "Quartermaster", "Health and Safety", "Kill Them First", "She's Mine".


    +1 Alan Silvestri: The Avengers

         Igen és nem. Igen, folyton felsejlenek a szerző múltbéli műveinek (mint például a "Végkép eltörölni - Eraser", a "Dredd bíró - Judge Dredd", "A múmia visszatér - The Mummy Returns", a "Van Helsing", a "G.I. Joe: A kobra árnyéka - G.I. Joe: The Rise of Cobra" zenéjének) apróbb dallamfoszlányai, megoldásai, és nem, valahogy mégsem tudok rossz szájízzel gondolni rá, mert az album összességében véve remekül megállja a helyét, s tobzódik az általam kedvelt Silvestri-féle akciómegoldásokban. Éppen ezért az előző score-októl amolyan elkülönítés céljából illettem +1-es jelzővel ezen muzsikát, hiszen egyedinek nem nevezhető, ám olyan élményt nyújtott számomra, mely okán időről időre újból elővettem, és mindig élvezettel hallgattam végig, így nem szerettem volna lehagyni a listámról. Kedvenc tételeim: "Tunnel Chase", "Helicarrier", "Seeing Not Believing", "I Got A Ride", "A Little Help", "A Promise", "The Avengers".


    +1 Terence Blanchard: Red Tails

         Cseppet sem erős, jellegzetes vagy karakteres muzsika hallható Blanchardtól a "Red Tails" című háborús film alatt, mégis van benne valami, amivel képes volt úgy megfogni, hogy többet hallgassam, mint például (a legtöbb rajongó számára a 2012-es időszak favoritjának számító) "A sötét lovag - Felemelkedés" score-ját. A heroikusság nem nagy ívű dallamok keretében jelenik meg, hanem inkább a karcosan szóló rezesek előtérbe helyezésével, ily módon pedig a győzelem katarzisával párosuló tételek létidegennek tűnhetnek (éppúgy, mint az elektronikus zenei elemek jelenléte a második világháborús események alatt). Blanchard számára a trombita hasonlóképpen védjegynek számít, mint Mark Ishamnél, így a rezesekkel való hatáskeltés egyáltalán nem ér bennünket váratlanul. Kedvelt darabjaim: "Opening Titles", "The Church", "German Airfield", "Deacon Damaged".




    Az év legegyedibb kompozíciója:


    Christopher Young: Sinister

         "Szeretem a szélsőségeket. Az egyszerű, dallamos, szenvedélyes zenéket, melyeknek a drámák adnak teret, valamint a kísérletezős őrültségeket, az agresszív sötétséget, amit a horrorfilmek engednek meg nekem" - nyilatkozta nem is oly rég a szerző. Nos, a "Sinister" a legtökéletesebb példája a kísérletezős őrültségeinek. Amikor először hallgattam bele az általam igen nagyra becsült Young művébe, záros időn belül letettem arról, hogy részletesebben is megismerkedjek vele, végül aztán mégis belevágtam a fejszémet. Biztosan nem fogom havonta meghallgatni ezt a score-t, a tény előtt azonban magam is fejet hajtok, miszerint egy rendkívül egyedi és különleges zenei világot sikerült létrehoznia ehhez a thrillerhez, nem utolsósorban pedig bebizonyította, hogy ebben a műfajban is lehet újat és egyedit hozni minőségi színvonalon




    További albumok kedvelt témái:


    Marco Beltrami: "Bo's Homer" (Trouble with the Curve)

         Beltrami egy visszafogott, ugyanakkor rendkívül kedves, szívhez szóló muzsikával járult hozzá a Clint Eastwood főszereplésével készült "Az utolsó csavar - Trouble with the Curve" című drámához, melynek velejét hibátlanul foglalja össze a "Bo's Homer" track. Elsőre kicsit fura volt ilyesmit hallgatni a komponistától, aki meglehetősen kellemes meglepetést okozott ezzel a főként vonósokkal, akusztikus gitárral, valamint zongorával operáló muzsikával. Pozitív véleményem mellett ugyanakkor úgy vélem, hogy teljes hosszában nem tud maradéktalanul lekötni az album, így jobbára ehhez a tételhez (is) fordultam 2012-ben legtöbbször akkor, amikor egy kicsit félre kívántam tenni a nagyobb ívű, valamint akciótól hemzsegő muzsikákat.


    Ilan Eshkeri: "Building the Snowman" (The Snowman and the Snowdog)

         Ígéretesen indult Eshkeri legújabb muzsikája, amely a félórás "The Snowman and the Snowdog" című animációs alkotáshoz íródott, az alkalmazott dalok mennyisége okán azonban úgy érzem, nem volt elég ideje arra, hogy kellő mértékben kibontakozódhasson. A "Building the Snowman" azonban messze kimagaslik a tételek közül, s a produkcióban látható szereplőhöz hasonlóan engem is egy önfeledt és gyermeki lelkesedéssel elkezdett hóemberépítés részesévé tett képzeletben. Könnyed, ritmusos, abszolút szeretnivaló kis darab ez, mely egyúttal éllovasa is a 2012-ben kissé szűkösre sikeredett téli, valamint karácsonyi hangulatot sugalló score-felhozatalnak.


    Ramin Djawadi: "Follow the Wires" (Red Dawn)

         Remake-hez zenét írni sosem egyszerű dolog, és bármelyik utat is (az elődhöz való hűséget, vagy egy önálló koncepció megvalósítását) választja a szerző, nincs könnyű dolga. Bár Djawadi hangyányival jobban megoldotta a rábízott feladatot, mint Harry Gregson-Williams "Az emlékmás"-nál, mégsem tudott teljes mértékben újat mutatni, illetve kiszabadulni "A titánok harcá"-ból is ismert megoldásaiból. Ez a nyolcperces, a főtémát és a szerző fontosabb elképzeléseit egyaránt magában foglaló tétel azonban annak ellenére is első hallásra megfogott - főként a közepe felé található dobszóló révén -, hogy könnyűszerrel lehetne akár a bűnös élvezetek egyik iskolapéldája is, hiszen milliószor hallhattunk már ilyet a megannyi Remote Contol-ostól.


    Danny Elfman: "Men In Black III (Main Title)" (Men In Black 3)

         Elfman harmadjára is hozta a megszokott MIB-hangulatot, ami éppúgy eggyé vált a szériával, mint az idegenek között rendet tartó ügynökök fekete öltönye és napszemüvege. Elfman muzsikájából leginkább a főtémát kedvelem, amelynek a jelen esetben elektromos gitárral történő, könnyed rockos hangulattal véghezvitt vérfrissítése még jobban megfogott, mint az eredeti verzió. Amikor először hallottam, újból és újból visszaléptem a nyitó témára - amelyben persze nemcsak a főcímzene, hanem az első jelenetsorral párosuló akciórész is benne foglaltatik -, s a későbbiek során is csak ezt a tételt hallgattam meg az albumról. A MIB-lemezek kapcsán továbbra is az első rész aláfestéséből összeállított korongnál maradok, vezértéma terén azonban ennél.


    Dan Romer, Behn Zeitlin: "Once There Was a Hushpuppy" (Beasts of the Southern Wild)

         Osztom az albumról született írásunkban foglaltakat arról, hogy e score elsődlegesen szembetűnő erénye a belőle áradó életöröm, amely manapság egyre ritkább jelenség ebben a műfajban. A néhány hangszerre íródott, folkos hangzású muzsika üde színfoltja a 2012-es évnek, a score koronáját pedig az albumzáró "Once There Was a Hushpuppy" jelenti, melyben akkor sem találunk hibát, ha csillagvizsgálók garmadájával állunk neki keresésének. Ha a "további albumok kedvelt témái" kategóriámon belül rangsorolási rendszert alkalmaztam volna, akkor ezen darab toronymagasan az első helyen végezne.


    John Williams: "The Purpose of the Amendment" (Lincoln)

         Williams szerzeményét abból a szempontból tartom zseniálisnak, hogy biztos kézzel nyújtja a megfelelő drámaiságot, helyén kezeli a történethez illő pátoszosságot, némely tételével pedig remekül idézi meg a korra jellemző - vagy inkább az ezen időszakban játszódó produkcióktól megszokott - zenei stílust, ezáltal az album hallgatása közben valóban Lincoln közelében érezhetjük magunkat. Érdemei elismerése mellett ugyanakkor valahogy nem érzem azt, hogy a későbbiekben olyan gyakran szeretném majd meghallgatni ezt a muzsikát egészében, ellentétben a szóban forgó "The Purpose of the Amendment"-tel, amely tökéletesen elegendő számomra. Ugyanakkor cseppet sem kizárt, hogy később ez is éppúgy beérik majd nálam, mint annak idején a "JFK".


    Hans Zimmer: "Rise" (The Dark Knight Rises)

         Nem vagyok maradéktalanul elégedett Zimmer trilógiazáró muzsikájával, "A sötét lovag: Felemelkedés" záró jelenete alá íródott "Rise"-t azonban kiváló epilógusnak tartom, amely mind önállóan, mind pedig a képsorokkal együtt maximális élmény. Ez a hétperces egyveleg úgy foglalja össze a széria legjelentősebb momentumait, hogy közben egyszerre búcsúztatja méltóságteljesen Gotham hősét, s vetíti előre Wayne egyszerű emberként újrakezdett, reménnyel teli életét. Ezen kívül volt két másik olyan track is (a "Why Do We Fall?", valamint a "Risen from Darkness"), melyeket többször meghallgattam, azonban mindvégig ezt éreztem az igazán tökéletes és vérprofi kompozíciónak.




    Jól eltalált klipek:


    A "Tűzszekerek" főtémája Mr. Beannel - London 2012

         A londoni olimpia az év legrangosabb eseményének számított, s bár már a nyitó rendezvény is meglehetősen merész és impozáns volt a számos remek elgondolásnak és technikai megvalósításnak, nem utolsósorban pedig a mindezt koordináló Danny Boyle direktornak köszönhetően, a legemlékezetesebbé számomra Bond és a királynő jelenete, valamint Vangelis örökérvényű zenéje, a "Tűzszekerek - Chariots of Fire" főtémájának előadása számított. Utóbbi már a lerágott csont kategóriába tartozik, ám Mr. Bean (Rowan Atkinson) olyan mértékben feldobta ezt esetlenségével, hogy újra elkezdtem úgy tekinteni erre a muzsikára, mint egy nem elcsépelt dologra. A komikus karakterre egyetlen egyszerű feladat lett bízva: a gyakorlatilag monoton billentyűnyomogatás, amely a zene alapját képezi, és az utolsó pillanatig bezárólag állandóan azt kell ütnie. Persze, ez sem sikerül tökéletesre...


    The Piano Guys: Code Name Vivaldi

         Tavasszal jelent meg a The Piano Guys formáció a nevüket viselő albuma, amelynek "Code Name Vivaldi" című tétele egy hibátlan és zseniális egyvelege Vivaldi "Double Cello Concerto"-jának, valamint John Powell Bourne-témájának. Én a "Cello Wars"-t követően ekkor néztem utánuk ismét, és rögtön elvarázsolt az általuk létrehozott hangulat, a játékuk, valamint maga a klip, melyben koszos, elhagyatott gyárterületen, illetve épülettetőn éppúgy élvezettel muzsikálnak a zongorán, valamint a hagyományos és az elektronikus csellón, mint a mozgó vonat nyitott teherszerelvényén. És biztos, hogy még jó párszor hallunk róluk filmes vonalon, hiszen az év végén a "Lord of the Rings - The Hobbit", 2013 elején pedig a "Mission: Impossible" című feldolgozással jelentkeztek...




    Idén felfedezett, de régebben készült zenék:


    William Ross: The Game of Their Lives

         A 2012-es nyári olimpia apropóján készített "Sportfilmek zenéje" című írásunk kapcsán számos olyan muzsikát is meghallgattam, melyek eddig ilyen-olyan oknál fogva elkerülték figyelmemet. Ezek közül maximálisan kiemelkedett "A foci hőskora - The Game of Their Lives" score-ja, melynek legnagyobb hibája az, hogy mai napig kizárólag a komponista ügynöksége által létrehozott promo album keretén belül hallgatható meg. Bár a véleményem szerint a sportfilmzenék legjobbjai közé nyugodt szívvel sorolható muzsika némi hasonlóságot mutat Jerry Goldsmith - hazánkban "Mindent a győzelemért! elnevezéssel futó - "Rudy" című mozijának aláfestésével (ennek okát említett írásomban részleteztem), mégis egy önálló, eredeti és zseniális alkotásnak nevezhető. Ross score-ja tipikusan azon kompozíciók közé tartozik, mellyel mindenképpen érdemes és ajánlott megismerkedni.


    Jan AP Kaczmarek: Hachi - A Dog's Tale

         Egy könnyed délutáni filmnézés céljából került a lejátszóba jelen mozi, melyről azelőtt nem sokat hallottam, csak annyit tudtam, hogy egy gazdájához hű kutyáról szól. Minthogy az ilyen jellegű állatos filmekért nem igazán rajongok (kivétel ez alól a "Kutyám, Jerry Lee"), igazából különösebb elvárás nélkül ültem neki, a történet előrehaladtával azonban ráébredtem, hogy elsősorban a hűségről, a kitartásról és az alázatról szól. Ennek velejét pedig Kaczmarek remekül megragadta, és hibátlanul fordította le a zene nyelvére: a film koronájaként is jellemezhető, könnyedén megjegyezhető dallamú, fülbemászó szerzemény képes túllépni a produkcióban betöltött szerepén, hogy megfelelő mértékű érzelmi töltetet biztosítson hallgatója számára. Az első tételtől az utolsóig tökéletes munka.


    Ennio Morricone: In the Line of Fire

         Valahogy mindig elkerülte a látókörömet ez a Clint Eastwood-film, pedig a témája és a szereplőgárda okán egyaránt érdekes produkcióról beszélhetünk. Nemrég aztán sikerült megnéznem, és minden tekintetben elnyerte tetszésemet. Az elsősorban trombitaszólón, illetve mély vonós- és zongorahangokon alapuló thrillermuzsika a képsoroktól elkülönülve is végig képes volt lekötni, s felidézni a cselekményszálat úgy, hogy nem éreztem azt, amit a Morricone-zenék jó részénél, vagyis hogy van egy-két remek téma, a többi tétel pedig egyfajta töltelék. Akadnak benne jól ismert zenei megoldások, minimalizmus és manapság már megmosolyogtató elektronikus kíséret - utóbbit persze már abban az időben is magasabb szinten lehetett művelni az itt hallhatóhoz képest -, de összességében remekül működik ezek kombinációja.


    +1 Christopher Young: Love Happens

         Listám ezen fejezetének egyetlen homályos pontja, ugyanis emlékeim szerint talán anno egyszer hallottam, de nem mernék rá megesküdni. Ezért gyarapítja hát az idei felfedezéseim kategóriáját ez a csodálatos, könnyedséggel teli, vibrafonra és fülbemászó dallamokra építkező kompozíció, amely rendkívül nagy mértékben hozzájárult nálam a film pozitív megítéléséhez. A komponista egyértelműen Hollywood legtehetségesebb horrormágusa, ám emellett számos más műfajban is zseniálisat tud alkotni (sajnos azonban mindezek ellenére kicsit mostohán van kezelve), amire a "Derült égből szerelem" muzsikája az egyik legékesebb példa - ráadásul ugyanezen évben volt hallható tőle pályafutásának egyik leggyönyörűbb drámai zenéje, a "Teremtés - Creation" aláfestése is.




    Az év megjelenései:


    Various Aritsts: Alien - The Biomechanical Symphony (DVD+CD)

         Nemcsak az Alien-filmek, hanem azok muzsikáinak is nagy rajongója vagyok, így a 2012-es év egyik legnagyobb örömének számomra a 2009-ben Tenerifén előadott "Alien - The Biomechanical Symphony" koncert DVD-n és CD-n történő kiadása számított - már csak azért is, mert legalább pótolni tudta, hogy sajnos a 2012-ben Lengyelországban megrendezésre került előadásra nem tudtam elmenni. Nemcsak az ideválogatott muzsikák elképesztőek, hanem a zenekar őrületes munkájának látványa is, melyek együttesen képesek arra, hogy elvonják a figyelmemet arról a tényről, miszerint a DVD-t ismét sikerült kizárólag sztereó hangsávval ellátni - úgy látszik, ez a Varése Sarabande háza táján orvosolatlan szokás marad.


    Elliot Goldenthal: Batman Forever: Expanded Archival Collection (2 CD)

         Goldenthal a saját stílusvilágának megfelelő zenét készített a hős számára, mely bár nem rendelkezik oly népszerű és örökérvényű vezérmotívummal, mint Danny Elfmané (nekem azonban éppolyan heroikusnak és zseniálisnak hat mindkét szerzőé), a film alatt remekül betölti a szerepét, és tökéletes balanszot tart az olyan merészebb zenei megoldásokkal, mint a tánczenei ihletésű momentumok. A duplaalbumos változaton az eredeti Atlantic Records-verzió mellett a teljes zenei anyag elérhetővé vált, aminek csak két, szubjektív hátrányát tudom felhozni megvásárlásának ellenérveként: az egyik, hogy kicsit sután hat a második lemezen, hogy a complete verzió néhány idekerült tétele után gyakorlatilag újraindul az egész az Atlantic-anyaggal, a másik, hogy ha valaki eddig sem kedvelte ezt a score-t, a megnövelt játékidő sem neki fog kedvezni.


    Various Aritsts: Best of Bond... James Bond - 50th Anniversary Collection: 50 Years 50 Tracks (2 CD)

         Míg a sport vonatkozásában 2012 az olimpia éve volt, a film világában a méltán híres brit titkos ügynökre szegeződött minden szempár. A 007-es immáron ötven éve áll őfelsége szolgálatában, s ezen évforduló (valamint az újabb történet, a "007 - Skyfall") kapcsán megannyi cikk, tanulmány, valamint kötet látott napvilágot, s természetesen a filmek, illetve a hozzájuk tatozó muzsikák sem maradtak háttérben. Az EMI Capitol kétféle album keretén belül tisztelgett a karakter előtt, melyek közül a "50 Years 50 Tracks" alcímmel ellátott válogatás sikerült jobban, ez ugyanis nemcsak az eddigi főcímdalokra összpontosított, hanem egyéb, a szériához köthető darabokra, illetve instrumentális aláfestésekre is kitér.


    Alan Silvestri: The Bodyguard

         Ezen muzsika hosszú ideje gyarapította a rég várt megjelenések sorát, mostanáig ugyanis csupán egy kétlemezes bootleg volt elérhető belőle, illetve a soundtrack album végén nyílt lehetőség a főtéma meghallgatására. A komponista lassú folyású, elsősorban a drámai szálakra, valamint a két főhős között kibontakozódó románcra építkező művét annak idején BMI-díjjal is jutalmazták, mégis egyfajta mostohagyereknek számított Whitney Houston dalai mellett. Örömmel fogadtam a bejelentést, hogy a premier tizedik évfordulója alkalmából végre Silvestri muzsikája is elérhetővé válik, a teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a korong meghallgatását követően már csak a szándéknak tudtam önfeledten örülni, a tartalom ugyanis kicsit felemás érzéseket keltett bennem.


    Gary Guttman: Captain Power and the Soldiers of Future

         "Power kapitány és a jövő harcosai": ez a válasz arra a kérdésre, hogy mi születne meg abban az esetben, ha egy tévésorozat formájában szeretnénk összegyúrni a "Terminátor" és a "Star Wars" koncepcióját. Gyerekkorom egyik kedvelt szériája volt ez (most már persze inkább megmosolyogtató), így nosztalgikus érzéssel töltött el, amikor láttam, hogy huszonöt évvel az első rész bemutatója után megjelentették a hozzá kapcsolódó filmzenealbumot. A komponista Gary Guttman volt, aki szimfonikus muzsikával kísérte végig a fémlények ellen küzdő maréknyi ember történetét. A korongra válogatott tételek remasterelésen estek át, az albummegjelenés okán egy új főtémaátirat is született, a mellékelt füzetecskében pedig a negyedszázados évforduló alkalmából készült interjúkat olvashatunk - többek között Guttmannel is.


    Basil Poledouris: Conan the Barbarian (3 CD)

         Poledouris egyik legismertebb és legnépszerűbb muzsikája nemrég újra megjelent, igaz, akkor ismételten felvett formában. Az Intrada viszont most az eredeti felvételeket porolta le, és úgy állított össze egy háromlemezes kiadványt, hogy a szerző komplett eredeti elképzelése mellett az egyes tételek a filmhez alakított verzióját, valamint az első, 1982-es albumváltozatot is beletette a csokorba. A trackek természetesen egy jó adag utómunkálaton mentek végig, ezáltal tisztábban szólnak az eddigi megjelenésekhez képest, melyek közül a legnagyobb népszerűséggel a Varése-féle 1992-es változat büszkélkedhetett. Amennyiben valaki még nem ruházott be erre a darabra, de szándékában áll, annak mindenképpen ezt a változatot ajánlom, mert az eredeti felvételek legösszefogóbb, legtisztább összképét ez adja.


    Michael Kamen: Die Hard 2: Die Harder - The Deluxe Edition (2 CD)

         A Kamen tollából származó akciózenék legkedveltebbje számomra a "Die Hard"-széria második részének aláfestése, amely immáron teljes terjedelmében elérhetővé vált - legnagyobb örömömre. Kamen akcióműfajon belüli látásmódja, stílusa, illetve azon megközelítése, miszerint nem egy főtémára, hanem több kisebb, de egyenrangú motívumra építkezik, némiképp megnehezíti művének könnyed befogadhatóságát, ugyanakkor e klasszikusnak számító széria aláfestése is örökérvényű a maga nemében. McClane hadnagy úgy nyomul előre, s irtja egymaga az ellenséget, akár egy FPS-játék hőse, Kamen pedig remekül támasztja alá mindezt a nyers hangzású, főként ütősökre és rezesekre fókuszáló muzsikájával. Egy zseniális mű került annak idején a képsorok alá, melyet immáron attól elkülönülve, teljes terjedelmében is meghallgathatunk.


    Michael Kamen: Die Hard: With A Vengeance (2 CD)

         McClane harmadik nehéz napjának aláfestését a film alatt, valamint a premierrel párhuzamosan megjelentetett albumon egyaránt gyengébbnek ítéltem elődjeihez képest. A nemrég megjelent duplalemezes kiadványt végighallgatva azonban pozitív irányban változott addigi véleményem, s bár az első két rész aláfestéséhez képest ezúttal több időre volt szükségem a befogadáshoz, utóbb úgy vélem, megérte a ráfordított időt, és jó döntésnek tartom, hogy ezen szerzeményből is született bővített verzió. Mindettől függetlenül azonban a tény tény marad: ha valaki nem kedveli a szériát és Kamen stílusát, annak minden bizonnyal feledhető zenei élményt fog nyújtani a score.


    Henry Manfredini: Friday the 13th: Parts I-VI (6 CD)

         Ha a "Péntek 13."-széria teljes aláfestése nem is, a jellegzetes, suttogva előadott motívum az örökérvényű horrorzenék panoptikumában mindenképpen helyet kapott, s eggyé vált Manfredinivel. A La-La Land Records az év elején egy hatlemezes gyűjtemény formájában jelentette meg az első hat Jason-mozi aláfestő muzsikáit, melyek egy ültő helyben történő végighallgatása maratoni vállalkozás lenne, külön-külön azonban a széria, valamint a horrorzenék rajongói számára egyaránt kuriózum lehet. A negyvenoldalas, rendkívül informatív füzetecskével ellátott kiadvánnyal kapcsolatosan - stílszerűen pénteken és 13-án - a La-La Land egy játékot is meghirdetett, az első helyesen válaszoló pedig végül ezzel a dobozzal gazdagodhatott.


    Lalo Schifrin: My Life In Music (4 CD)

         A 2008-ban megjelent "Mission Impossible: My Life In Music" című önéletrajzi könyve után a "Lalo Schifrin: My Life In Music" című négylemezes gyűjtemény keretén belül is betekintést nyerhetünk a veterán komponista pályafutásának jelentősebb állomásaiba, e kettő együttese pedig egy kellően átfogó anyagot biztosít a szerzőről. Az Aleph Records égisze alatt megjelent album amellett, hogy a komponista filmzeneszerzői pályafutásának minden szegmenséből (a korai évektől kezdve a sikerművekig bezárólag) tartogat több hallgatnivalót, a jazz- és a komolyzenei munkáiba is betekintést enged. E gyűjtemény érdekessége még, hogy olyan, eddig kiadatlan zenékből is tartalmaz tételeket, mint például a "Coogan blöffje", a "Joe Kidd" vagy "A tizedes háreme" aláfestése. Véleményem szerint minden nagyobb pályatársának kijárna egy ilyen párosítás...


    Mark Mancina: Speed

         Kedvenc akciózenéim egyike a kilencvenes évek derekáról, melynek a Fox Records által anno megjelentetett albumával kapcsolatosan két apróbb gondom volt: a tracklisták kusza sorrendje, valamint az olyan tételek hiánya, mint például a "Move!", a "Jack Jumps Onto Bus" vagy a "Runaway Train", melyek a film alatt éppúgy felkeltették figyelmemet, mint a korábban már kiadott akciótételek. Februárban aztán a La-La Land - amely korábban a második rész addig kiadatlan score-ját is megjelentette - elérhetővé tette a teljes zenei anyagot, hiányérzetem pedig tovaszállt, és bár ezzel a hosszú játékidővel párhuzamosan ugyan egy-két, a képsoroktól elkülönülve nem annyira kiemelkedő darabot is kapunk, mindent egybevetve e soundtrack jobb összképet, illetve hangulatot tud biztosítani a majd’ fél órával rövidebb elődjéhez képest.


    Various Artists: Star Trek: The Original Series (15 CD)

         Nem kis feladat elé állította magát a La-La Land Records - GNP Crescendo - CBS Consumer Products trió akkor, amikor azt tűzték ki célul maguknak, hogy a három évadból álló klasszikus "Star Trek"-széria teljes zenei anyagát egy gyűjtemény keretén belül jelentetik meg. A megavállalkozás eredménye egy tizenöt lemezes, hatezer példányszámban limitált doboz lett, amelynek köszönhetően a rajongók az eredeti felvételeket kapják kézhez egy meglehetősen informatív füzettel a szériáról, annak aláfestéséről, valamint a közreműködő komponistákról. Mindenképpen dicséretre méltó tehát ezen kezdeményezés, bár véleményem szerint elsősorban a sorozat iránt elkötelezetteket hozza lázba mindez - gondolom, a producerek is velük számoltak a magas példányszám megállapításakor.


    James Horner, Various Artists: Titanic - Collector's Anniversary Edition (4 CD)

         A "Titanic" zenéjéből legalább annyi különböző kiadvány készült már, mint a "Star Wars"-széria muzsikáiból, s minthogy ez is a közkedvelt filmzenei példák egyikének számít, Celine Dion dalát pedig unalomig játszották a rádióban, elkoptatottnak tekinthetnénk mindent, ami ezzel kapcsolatos. James Cameron a katasztrófa századik évfordulója alkalmából ismét vízre bocsájtotta tizenegy Oscar-díjjal jutalmazott alkotását, ezzel párhuzamosan pedig annak filmzenéje is újból felkerült a boltok polcaira. A "Titanic: Collector's Anniversary Edition" album két korongjának tartalma megegyezik a "Titanic"-éval és a "Back to Titanic"-éval (a különbség köztük csupán a remasterelés), a másik két korong pedig korabeli populáris dalokat, illetve az I Salonisti előadásában hallható számokat foglalja magában. Ha valaki eddig csak tervezte a score megvásárlását, annak mindenképpen ezt a verziót ajánlom.




    Az év kiadója:


    Intrada

         Az out of print kiadványok iránti komoly érdeklődést kihasználni szándékozók ellen hivatalos formában elsőként hadat üzenő társaság ugyan nem büszkélkedhet tömérdek 2012-es megjelenéssel, viszont ezek egy része szintén olyan űrt tölt be, amivel az érdekességre, kuriózumra vágyóknak tettek eleget. A leporolt, illetve elérhetővé tett zenék között például ott találjuk a következő mozik elvetett aláfestését: "Két nap a völgyben - 2 Days in Valley" (Jerry Goldsmith), "A farkas - Wolfen" (Craig Safan), "Renegátok - Renegades" (Michael Kamen), "Conan, a barbár - Conan the Barbarian" (Basil Poledouris), "A vörös ház - The Red House" (Rózsa Miklós), "King Kong visszatér - King Kong Lives" (John Scott). A Varéséhez hasonlóan az elmúlt években kicsit ingadozó teljesítményt nyújtottak, ám úgy vélem, 2012 decemberének végén egy gyümölcsöző évadot zárhattak le.


    La-La Land Records

         Az elmúlt évek során gyakorlatilag minden esetben a La-La Land kapta meg részemről ezt a címet, s idén is kellőképpen kitett magáért ez a kis cég, amely ismét számos érdekességhez adta nevét. 2012-ben közel ötven limitált kiadást köszönhettünk neki, melyek közül a legnagyobb dobásnak a "Friday the 13th: Parts I-VI", a "Batman: The Animated Series", valamint a "Star Trek: The Original Series" című gyűjtemények számítanak - utóbbi tizenöt lemezt foglal magában. Míg az elmúlt időszakban az volt elmondható róluk, hogy egy dinamikusan fejlődő cég, addig napjainkra már a "biztos élmezőnybe tartozó" jelzővel lehet illetni őket, ami -remélem - a jövőben sem fog változni, mert ezáltal egy biztos pontnak számítanak függetlenül attól, hogy az adott időszak újdonságai milyenek lesznek.


    Varése Sarabande

         A legpatinásabb filmzenei kiadónak a Varése Sarabande számít, amelynél mostanában úgy tűnt számomra, mintha kicsit háttérbe szorulna azáltal, hogy inkább az újdonságokra figyel, mintsem a CD Clubon belüli megjelenések kuriózumaira, amiben anno ütős volt. Az Intradát követően azonban idén Robert Townsonék is hadat üzentek az out of print kiadványokon megtollasodni kívánó üzéreknek, és az ebből a célból létrejött Varése Encore-széria elindításával párhuzamosan a korábbi CD Club, illetve Limited Edition Seriesen belül is összeszedték magukat. Legérdekesebb dobásuknak többek között a méltán sikeres "Baraka" score-jának "The Deluxe Edition" néven történő újbóli megjelentetését tartom, továbbá a "The Clan of the Cave Bear"-t, az "Alien - The Biomechanical Symphony"-t, a "Mimic: The Deluxe Edition"-t, a "Bernard Herrmann at 20th Century Fox"-ot, valamint a "The Red Pony"-t.




    Legötletesebb "hangszerek":


    MRI - Battleship

         Steve Jablonsky kompozícióját nem nevezném túlságosan kiemelkedőnek (nem véletlen, hogy kicsit lejjebb egy másik, nem feltétlenül bizalomra okot adó címszóval rendelkező kategóriában is említést teszek róla), van azonban egy érdekes momentuma, mégpedig az MRI hangjának használata. A nem éppen olcsó kórházi eszköz hangjára a direktor hívta fel a figyelmét, és kérte, hogy szője bele szerzeményébe. Jablonsky a javaslatnak megfelelően felvette a gép monoton és jellegzetes hangját, majd elkezdett vele kísérletezgetni, s az idegenek témájának egyik elemeként használta fel azt, aminek egyetlen hátránya, hogy hosszú távon kellően idegesítő tud lenni. Persze ezen megoldást lehet ötlettelenségnek nevezni, vagy mondható, hogy "zenét nem tud írni, ezért kitalál mindent", én azonban egy szimpla érdekességként tekintek rá.


    Sportkocsi - Brake

         Brian Tyler egy másik eszközzel, a sportkocsival próbálkozott idén a "Brake" című film kapcsán, melynek története gyakorlatilag egyetlen kocsiban játszódik, s a szerző ehhez kívánt stílszerűen idomulni. A film minimalista közegének megőrzése érdekében nem zenekari mű, hanem egy elektroakusztikus score készült, s minden hangszert a komponista szólaltatott meg, illetve ő rögzítette a különféle autóhangokat is (úgymint a kazettás rádió gombjainak vagy az irányjelzőnek a kattogása, a hűtő ventillátorának moraja, az ajtózár kattanása stb.), amivel nemcsak a produkció helyszínét, hanem az aláfestés szerves részét is az autó biztosította. Ambient elemek, zongora, autóhangok, dobok, gitár, szintetizátor és samplingek együttese alkotja a muzsikát, amely némileg eltér az eddig ismert klausztrofób mozik aláfestésétől. Mindehhez pedig végül egy kedvcsináló klip is készült a nyitányból.




    Több is lehetett volna...


    Steve Jablonsky: Battleship

         Jablonsky a "Gőzfiú - Steamboy" muzsikájával anno igencsak magára vonta a figyelmet, azóta viszont belépett a sablonok világába, ahonnan nem képes kilábalni, s bár a "Transformers"-muzsikák esetében ezzel megnyerte a közönséget, sokadjára azonban már meglehetősen unalmas. A katonák ismét elsősorban az osztinátós témára vonulnak az idegenek ellen, amit számos egyéb újrahasznosított dallamsor, illetve elem tarkít. Mindehhez pedig egy olyan marketingszöveg párosult, mely szerint Jablonsky egy erőteljes nagyzenekari score-t készített ehhez az eposzhoz. Igen, ez már kell a csapdaállításhoz, illetve ahhoz, hogy a vevő inspirálva legyen az album megvásárlására. Az egyetlen említésre méltó momentuma a feljebb már említett MRI-hangos ügyeskedés.


    James Newton Howard: The Bourne Legacy

         A szememben sajnos James Newton Howardnak ez az év nem úgy sikerült, ahogyan sikerülhetett volna. "Az éhezők viadala", valamint a "Hófehér és a vadász" aláfestései sem sikerültek túl kimagaslóra - bár utóbbiban még volt egy-két bizakodásra okot adó tétel -, a Bourne-folytatásé pedig pláne nem. A szerző azon az úton jár, amit legutóbb a "Salt ügynök" esetében hallottam tőle: erőteljes elektronikus elemekkel kombinált szimfonikus muzsika, amelyből a saját megoldásai mellett az előző három Bourne-mozi aláfestésének népszerű témáját sem hagyta ki. Túlzott mértékben alkalmazta az elektronikus elemeket, az így kapott végeredmény pedig bármelyik harmadvonalbeli Zimmer-tanítványé is lehetne.


    Marc Streitenfeld: The Grey

         A filmet már nem egyszer láttam, és nagyon tetszett, ugyanakkor valamiért végig idegennek tartottam a hozzá tartozó aláfestést, amelynek egyetlen tétele, a drámai motívum ragadt meg bennem, s amire azt mondtam, hogy nem rossz. Próbáltam úgy is megközelíteni a score-t, hogy egy elektronikus elemekben bővelkedő minimalista darab, amely tökéletesen illeszkedő elgondolás egy kietlen területen játszódó alkotáshoz, de nem ment. Elismerem, hogy ügyesen bánik a technikai elemekkel Streitenfeld, ugyanakkor első két zenéjén kívül eddig mindig azt éreztem, hogy nem tudott eléggé felnőni az adott feladathoz. A "Robin Hood", a "Prometheus" és a "Fehér pokol - The Grey" aláfestése is tartalmaz egy-egy jó részt, ám összességében mégis gyengék, holott mind a történetük, mind pedig a képi világuk kellő teret biztosított az erőteljesebb score-hoz.


    Marc Streitenfeld: Prometheus

         Amikor kiderült, hogy Ridley Scott egy "Alien"-előzményfilmet készít, megörültem, mondván, az egész saga alapjait ő fektette le, ki más támaszthatná fel azt, és emelhetné vissza az elmúlt évek bőrlehúzásai okán megcsorbult szériát az igényes sci-fi-horrorok világába. Az idő múlásával egyre több dolog derült ki, és annyi ötlet merült fel, hogy végül egy olyan produkció született, ami az Alien-univerzumból indult ki. Mindehhez pedig a direktor korábbi projektjeinél is közreműködő Streitenfeld járult hozzá muzsikával, kinek műve sem önállóan, sem pedig a film alatt nem nyerte el a tetszésemet. Akárcsak a "Robin Hood" esetében, itt is azt érzem, hogy vannak ötletei, ugyanakkor valamiért mégis képtelen megküzdeni az ilyen nagyobb ívű alkotásokkal, melynek eredménye vontatottság és erőlködés, pedig itt aztán lett volna tere kibontakozni.


    Harry Gregson-Williams: Total Recall

         Gregson-Williams valahányszor akciózenébe vágta fejszéjét az elmúlt időszakban, valahogy mindig alulmaradt, pedig rendkívül tehetséges abban, hogyan lehet igényesen vegyíteni a nagyzenekart a különféle hangmintákkal és elektronikus effektekkel. A választott hangulat megfelelő, de mégis hiányzik belőle az, ami miatt pályafutása elején olyan könnyen megkedveltem, s sajnos ezúttal sem oszlott el az a távolságtartó megközelítés, amit új akciózenéivel szemben alkalmazok. Ugyanakkor persze nem kis feladat hárult rá, hiszen egy olyan remake-hez szerződött le, melynek eredetijéhez Jerry Goldsmith egy mára már klasszikusnak számító muzsikát készített, azonban Gregson-Williams kellően gyakorlott és rutinos ahhoz, hogy egy ilyennel képes legyen megbirkózni.




    Slágerek, melyek nem hoztak lázba:


    James Horner: The Amazing Spider-Man

         Ez volt az a zene, amelyet teljes közömbösséggel vártam, lévén eddig sem voltam igazán oda a Pókember-zenékért (kivétel ez alól Danny Elfman főtémája, illetve Christopher Young a harmadik részhez szerzett darabja). Így nem voltak találgatásaim, hogy vajon milyen művel rukkol elő Horner, aki aztán egy percig sem tudott megfogni ezen munkájával. Jóllehet a film megtekintését követően ez a véleményem még változhat, de akármennyire is dicsérték sok helyen "A csodálatos Pókember" zenéjét, jelen állás szerint nekem egyetlen végighallgatás elég volt belőle, és nem érzek késztetést arra, hogy a közeljövőben tovább próbálkozzak vele.


    Hans Zimmer: The Dark Knight Rises

         Többször is meghallgattam az albumot, és a filmet is megnéztem, de mindkét esetben ugyanaz volt a véleményem: ez a trilógia kifulladt. A harmadik részben ismét elsütötték a szenvedős Bruce Wayne-dolgot, amely a "Batman: Kezdődik!"-ben még remekül állt neki a hős megszületésének idején, de a mostaniban már inkább erőltetettnek éreztem a dolgot - oké, persze, minden hős esendő, de ez már nekem kissé túlzás volt. És bár Zimmer vitt bele új dallamot is, az az erő, sötétség és eredetiség, ami annak idején létrejött, harmadjára nem tudott markáns maradni (így történt ez 2011-ben Jack Sparrow negyedik, valamint Sherlock Holmes második kalandjánál is), és továbbra is az első rész muzsikáját tartom elejétől a végéig tökéletesnek.


    Howard Shore: The Hobbit: An Unexpected Journey

         Szó sincs arról, hogy ez rossz zene lenne, egész egyszerűen csak nem tudok olyan áhítattal tekinteni rá, mint a legtöbben. Remekül összeállított muzsika ez, melyben Shore (akit elsősorban elborultabb thriller és horror munkái okán tisztelek mélységesen) tökéletesen viszi tovább "A Gyűrűk Ura"-trilógiához komponált világát, ám sajnos utóbbi is csak idővel ért be nálam. Bár az is igaz, hogy onnantól kezdve (különösen az annak alapján készült koncertanyag megismerését követően) - mesterműként tekintettem rá. Ez minden bizonnyal itt is csak idő kérdése lesz... és a cél érdekében még meghallgatom majd párszor "A hobbit: Váratlan utazás" score-ját.




    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • The Final Countdown
  • Mandy
  • The Aeronauts
  • Star Wars: Episode VIII - The Rise of Skywalker
  • Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi
  • Bosch
  • Jerry's Recall
  • Home Alone
  • The Dark Crystal: Age of Resistance - Vol. 1
  • Robocop
  • Charlies Angels
  • Dick Tracy
  • Rambo: Last Blood
  • Attila
  • The Beyond (L'Aldila)

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam