FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Swarm  The Fly II  The Fly  Mission: Impossible - Fallout  Beverly Hills Cop II  The Last Samurai  Terminator: Dark Fate  A Quiet Place  Beverly Hills Cop  Bad Boys for Life
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten









Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2012-es összesítése

    Gregus Péter összesítése







         Sokáig úgy tűnt, ebből az évből nem igazán fog sok filmzene pozitív emlékként megmaradni bennem, de aztán nagyjából a nyár elejétől egyre több izgalmas és jó score kezdett felbukkanni, s így, visszatekintve a 2012-es évre, azt mondhatom, hogy ha az utóbbi éveket tekintve az igen erős 2010-es felhozatalt nem is tudta felülmúlni, de ezt az évjáratot is mindenképpen az erősebbekhez fogom sorolni a jövőben. 2012 filmzenei kínálatának egyik legjellemzőbb vonása, hogy jelentősebb része népzenei/világzenei alapokon nyugszik, ám nem olyan módon, ahogy azt például A.R. Rahman vagy Gustavo Santaolalla műveli, hiszen sokkal populárisabban, befogadhatóbban prezentálták ezt a komponisták 2012-ben. Orosz, indiai, spanyol és arab dallamok mellett John Williams még egy kis amerikai folkmuzsikát is szolgáltatott. Igazából a népzenei vonalnak ez a fajta alkalmazása számomra sokkal élvezetesebb, mint amikor egy score-ba szinte változtatások nélkül emelnek át egy népdalt vagy egy instrumentális népzenei megoldást. Az év furcsaságai közül megemlítendő, hogy gyakorlatilag nem került nyilvánosságra egyetlen visszautasított zene, illetve leváltott zeneszerző esete sem. Az érdekességek közé tartozik az is, hogy végre a nagyobb filmes díjak tekintetében nem olyan jelölteket találtak, akik nominálása láttán a filmzenerajongó a haját tépi, hanem vállalható, és valóban az év legjobbjait produkálók zeneszerzők lettek jelölve, ilyenre sem igazán találunk példát a közelmúltban. Szintén 2012 furcsaságai közé sorolható, hogy a Fall On Your Sword banda annyi új megbízást kapott és vállalt el, hogy nálam ők lettek az új Tangerine Dream, akik a nyolcvanas években komponáltak mindenhez, amit odadobtak eléjük. Hozzájuk hasonlóan a Fall On Your Swordnek is olykor-olykor becsúszik egy jobb muzsika, de a nagy számok törvénye alapján erre kicsi az esély, holott tavalyi munkáik alapján is ígéretes lenne ez a formáció.
         Előretekintvén pedig a 2013-as évre, azt mondhatjuk, hogy reményt keltő mozikból most sem lesz hiány, hogy aztán a hozzájuk íródott zenék milyenek lesznek, az már más kérdés. Danny Elfman az "Óz, a hatalmas - Oz: The Great and Powerful" esetében javíthatja a szerintem elég semmitmondóra sikerült 2012-es évét, s ugyanez vár Hans Zimmerre is, aki az "Acélember - Man of Steel" komponistájaként bizonyíthat majd. Igencsak kíváncsi vagyok, hogy az M83 mit hoz össze a "Feledés - Oblivion" című sci-fihez, illetve ha már fantasztikum, akkor "A Föld után - After Earth" James Newton Howard jegyezte dallamait is meg kell említeni, mint a 2013-as évet összegző jövőbeni toplista egyik helyezésének várományosát. Minden korosztálynak megvan a saját "Rómeó és Júlia"-feldolgozása, és idén ismét egy új verzióban tűnik majd fel a két veronai fiatal, akiknek szerelméhez James Horner komponál majd. Több folytatás is érkezik: Vasember ismét új komponista bevetése mellett indul harcba - Brian Tyler már igazán kiérdemelt egy nagyobb produkciót. A törpök és Bilbó egyre közelebb kerülnek a Magányos Hegyhez, utazásukhoz persze ismét Howard Shore komponál majd, s ez fel is teszi a nagy kérdést: akad-e egyéb muzsika, ami számomra ezzel majd versenyre kel? Az Enterprise űrhajó is új kalandra indul, a "Sötétségben - Star Trek - Star Trek: Into Darkness" esetében visszatérnek az első rész alkotói, így Michael Giacchino is, szóval ismét jó zenét várhatunk. Igencsak kíváncsi vagyok, mit hoz majd össze Ramin Djawadi a "Tűzgyűrű - Pacific Rim" alá, valamint Alan Silvestri a "Croodék - The Croods"-hoz, illetve a többek szerint a jövő ígéretének tartott Steven Price-t is érdeklődve figyelem majd, aki idén két érdekesnek ígérkező filmhez is komponál ("The World's End", "Gravity"), így eldől, hogy jogos-e ez a remény. A 2013-as év pedig egyértelműen Marco Beltramié lehet, aki igencsak sok, ráadásul jónak tűnő mozihoz fog komponálni ("Carrie", "Z világháború - World War Z", "Farkas - The Wolverine", "Die Hard: Drágább, mint az életed - A Good Day to Die Hard", "Warm Bodies").




    Az év legjobb filmzenéi:


    1. Howard Shore: The Hobbit: An Unexpected Journey

         Amióta kiderült, hogy "A hobbit" megfilmesítésre kerül, és a komponista posztját itt is Howard Shore tölti be, nálam ez a zene lett a legjobban várt muzsika, mivel a szerző első három középföldei kalandozását igencsak nagyra értékelem. Shore gyakorlatilag ugyanazt meg tudta ismételni, amit a trilógia esetében is hallottunk. Finoman visszahozott pár dallamot és megoldást, amivel érzékeltette, hol járunk, ám több új témával függetlenítette is magát az előzményektől. Az új motívumok - érzésem szerint - a következő két rész alatt kiforrják magukat, és "A Gyűrűk Ura" jól ismert dallamaival kerülnek majd egy lapra.


    2. James Horner: The Amazing Spider-Man

         Idejét sem tudom már, mikor fordult elő velem olyan, hogy egy zene már az első fél percben rabul ejtett. Az új Pókember score-ja pedig ilyen volt. James Horner tökéletesen prezentálta, hogy a jó zenéhez nem mindig kell soha nem hallott újdonságokat bevetni, elég, ha kitalál pár jó témát, s beveti a klasszikus, kissé manipulatív filmzenék stílusát, a siker és a minőség ezzel már összehozható. "A csodálatos Pókember" emlékezetes főtémájával és hangulatával számomra a tavalyi év egyik tökéletes filmzenei élménye volt.


    3. Patrick Doyle: Brave

         Ahogy a film Skóciába, a misztikus történetek és legendás csaták zord földjére kalauzolja el a nézőt, úgy vezeti el hallgatóját is e vidékre a zeneszerző. Doyle líraian epikus hangzásvilága skót, kelta és ír zenei hangulattal olvad össze tökéletes egységgé ebben a score-ban. A komponista hűen követte pixaros elődei magas minőséget képviselő filmzenéit, de jóval tradicionálisabb dallamokat és hangszereket kellett alkalmaznia, ami azt eredményezte, hogy az egyik leggyermekibb Pixar-mese kapta a legkomolyabb aláfestést, ám ez itt kifejezetten dicséretesnek bizonyul.


    4. John Williams: Lincoln

         John Williams nyolcvanévesen is a topon van. Szomorú és elégikus, de egyben emelkedett hangvételű, hazafias muzsikával állított emléket Lincolnak, egy olyan aláfestéssel, mely egyszerre képviseli Williams filmzenés pályafutását, és áll ugyanakkor tőle távol. Talán egész életútja alatt soha nem írt még ennyire mély és drámai muzsikát, sőt a "Schindler listájá"-t is megelőzi letargikusságát tekintve, ám a történetet ismerve nagyon mást sem lehetett várni tőle. Tökéletes témák, emlékezetes zongoraszólók és a szimfonikusok mesteri kezelése jellemzi ezen alkotását. Az olykor már-már kamarazenei jelleget pedig tökéletesen szakítják meg katartikus pillanatok is.


    5. Mychael Danna: Life of Pi

         Valahol lehetett már sejteni, amikor kiderült, Ang Lee "Pi élete" című filmjéhez Danna fog komponálni, hogy egy egészen nagy zene is születhet a mozihoz, hiszen a képi világ és a tartalom, valamint a komponista képességei jó előjelnek mutatkoztak. Danna pályafutása egyik legjelentősebb és legfontosabb score-ját hozta össze, mely megérdemelten került a figyelem középpontjába, lett Oscar-jelölt és söpörte be vele a Golden Globe-ot. Pont annyira világzenei, amennyire kellett, és pont annyira „hétköznapi”, amennyire kellett.


    6. James Newton Howard: Snow White and the Huntsman

         A zeneszerző három alkalommal jelentkezett muzsikával a 2012-es évben, ebből a Bourne-kalandot inkább fedje jótékony homály, "Az éhezők viadala" és az újraértelmezett hófehérkés mozi viszont már figyelemreméltó muzsikát kapott. Listámra a "Hófehér és a vadász" score-ja került, mivel ebben a fantasyben a szerző a pár évvel ezelőtti önmagát idézte, azt az irányt, melynek folytatását sokan vártuk, hogy majd továbbviszi. Noha most sem lett minden pillanatában tökéletes a végeredmény, de kellően élvezetes ahhoz, hogy megérdemelten legyen megnevezve a 2012-es év legjobbjai között.


    7. Alexandre Desplat: Rise of the Guardian

         A francia komponista ismét elemében volt, és rengeteg filmhez szállított muzsikát, ráadásul elég jókat. A díjszezon egyik kedvence - nem érdemtelenül - "Az Argo-akció"-hoz írt score-ja volt, melyről én is úgy vélem, hogy az év egyik legjobbja, ám a listámra mégis inkább "Az őrzők legendájá"-é került, mivel ehhez a komfortzónájából kilépve, nem egy csendes, világzenei, minimalistább, tehát tőle gyakran hallott muzsikát írt, hanem egy olyat, mely helyenként John Williams vagy Elmer Bernstein nagy kalandzenéire emlékeztet, s ezzel voltaképpen a Harry Potter-zenéiben vagy "Az arany iránytű" esetében megkezdett irányt csiszolgatta tovább, és ez a 2012-es felhozatalból kicsivel értékesebbnek bizonyult számomra, mint "Az Argo-akció" nem kevésbé remek aláfestése.


    8. James Horner: Black Gold

         Azt nem állítanám, hogy "A csodálatos Pókember"-hez hasonlatosan már az első hangjegyétől magával ragadott volna ez a Horner-muzsika is, de tény, hogy az első meghallgatása után rögtön éreztem, hogy egy újbólinak is kell következnie. A szerző arabos dallamok terén még nem igazán fedte fel tehetségét, ám most erre kitűnő alkalom mutatkozott, és mindezt ráadásul úgy tette, hogy nem az unásig ismételt és elhasznált hangszerek, valamint dallamok hadát alkalmazta, mint sok komponista, aki az arab világot akarja zeneileg megidézni. Így egy csodás, harmonikus, de egyben sötét szimfonikus, ám mégis jókora mértékű népzenei elemeket is tartalmazó score született, mely hatásos fináléjával biztosította be helyét a top 10-ben.


    9. Robert Folk: There Be Dragons

         Talán fura választásnak is tűnhet ennek a muzsikának a listás helye, de mivel ehhez a 2012 elején érkező alkotáshoz rendre visszatértem az év során, így végül elég rendesen meg is kedveltem. A komponista nagyon régi motoros már a szakmában, ám mint oly sokan, ő is eltűnt a kilencvenes években, s napjainkra csak kisebb produkciók kapcsán tűnik fel a neve. A tudása azonban nem változott, így ehhez a spanyol mozihoz is egy szép, drámai, helyenként mozgalmasabb elemekkel is színesített muzsikát írt, amit itt-ott, feltehetően az alacsony költségvetés miatt fel kellett turbóznia digitális zenekarral is, de ennek ellenére is élvezetes a műve.


    10. Marc Streitenfeld: Prometheus

         Első hallgatás után nagyon nem hittem volna, hogy éppen egy, a jövőben listámra kerülő zenén vagyok túl, de a film és a score alapos megismerése után már biztos voltam benne, hogy ez a különleges hangulatú muzsika a 2012-es évből az egyik kedvencem lesz. Főként az elektronikus vonala és a páratlanul zseniálisan eltalált hangeffektek miatt érdemelte ki végül a top 10-be való kerülését.




    Az év meglepetése:

         Eddig minden évben találtam egy olyan zenét, mely valami különlegesség miatt kitűnt a többi közül, vagy azért, mert zeneszerzője a semmiből jővén írt valami igen emlékezeteset, vagy azért, mert egy komponista tőle valami egészen szokatlan stílusban tett kirándulást. Idén úgy esett, hogy kettő ilyet is meg tudok említeni.


    Christopher Young: Sinister

         Christopher Young az a komponista, akinek minden alkotására érdemes odafigyelni, mivel műfajtól függetlenül tud igen meglepő és elismerendő alkotásokat létrehozni. A szerző legotthonosabban a horrorban mozog, így nyilván abban semmi meglepetésfaktor nincs, hogy e stílusban alkotott. Azonban a score, amit ehhez a filmhez összehozott, annyira szokatlan, egyedi és különleges, amire valószínűleg senki sem számított, ráadásul még jó is, amit csinált, így nemcsak az ötlet, hanem a teljes végeredmény dicsérhető. Tulajdonképpen a top 10-ben lenne a helye, ám a meglepetésfaktor akkora benne, hogy egy efféle külön kiemelés inkább jobban jelzi Young elismerését.


    Howard Shore: Cosmopolis

         A komponista a kanadai Metric bandával alkotott zenét David Cronenberg legújabb mozijához. Az ehhez született elektronikus score pedig kifejezetten élvezetesre sikerült, ám bevallom, ezt inkább tulajdonítottam a Metricnek, és nem Shore-nak. Csakhogy a CD-ben található füzetecske tanulmányozása után kissé leesett az állam, hiszen ott szembesültem vele, hogy a tételek zömét Shore írta, az a szerző, akiről nemigen gondoltam volna, hogy saját stílusából kilépve, egy ennyire mai elektronikus score-t is képes alkotni. Ráadásul nemcsak, hogy mai a zene, de jó és élvezetes is.




    Az év legjobb tételei:


    1. Howard Shore: "Out of the Frying-Pan" (The Hobbit - An Unexpected Journey)

         Több tétel is szerepelhetne itt ebből a remek zenéből, azért esett választásom végül erre, mivel az újdonságok a legerősebben ebben jelentkeztek, ráadásul itt Shore tényleg csúcsra járatta mindazt, amit egy Középföldén játszódó film zenéjétől elvárhatunk.



    2. James Horner: "Main Title / Young Peter" (The Amazing Spider-Man)

         "A csodálatos Pókember" főtémáját az utóbbi évek egyik legkarakteresebb motívumának tartom. Horner változatosan és szépen építi, fejleszti a score során a témát, melynek számomra az első felbukkanása volt a legemlékezetesebb.



    3. Alexandre Desplat: "Cleared Iranian Airspace" (Argo)

         A szerző 2012-es alkotásai közül "Az Argo-akció" is sokáig a legjobb 10-ben szerepelt, aztán végül úgy éreztem, összességében talán van nála erősebb is. A legjobb trackek közé azonban kétkedés nélkül befér az album záró instrumentális tétele, mely jól összefoglalja az arabos és a szimfonikus egységeket is.



    4. Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer: "Cloud Atlas (End Title)" (Cloud Atlas)

         A két komponista és a filmjeinél a zenével szintén foglalkozó Tom Tykwer rendező többedszerre dolgozott együtt, és ahogy régebben, így most is elég jó muzsikákat tettek le az asztalra. A "Felhőatlasz" score-ja ugyan összességében nem nyerte el a tetszésem annyira, hogy a top 10-be is bekerüljön, ám néhány trackje kifejezetten magas szintű muzsika. Főként az album zárásaként érkező pár tétel az, mely újabb és újabb meghallgatást igényel.



    5. Andrew Lockington: "Mysterious Island Main Titles" (Journey 2 - The Mysterious Island)

         Lockington már a mozi első részéhez is egy jobbféle nagyzenekari kalandmuzsikát írt, ám a második epizód esetében mutatta meg igazán, hogy mennyire tehetséges szerző - én speciel szívesen látnám több jövőbeni film stáblistáján a nevét. A főtéma jól hozza a régimódi kalandzenék stílusát, ebben a trackben pedig igen élvezetesen prezentálja is mindezt a komponista.



    6. Mychael Danna: "Tsimtsum" (Life of Pi)

         Rengeteg szép momentuma van ennek az albumnak, engem ezek közül is a legjobban ez a tétel fogott meg, melyben a kórus "A Gyűrűk Ura" zenéjét megidéző módon szólal meg.



    7. Fernando Velázquez: "The Impossible End Titles" (The Impossible)

         Fernando Velázquez az utóbbi évek egyik legígéretesebb komponistája, lévén amit eddig tőle hallhattunk, abban komoly hibát nem nagyon találni. Mivel a spanyol szerző pályafutása elején, a nemzetközi szinten is jegyzett muzsikái között inkább csak horrort találunk, így félő volt, hogy esetleg ebből a szerepkörből nem fog tudni kilépni. "A lehetetlen" komponistájaként azonban bebizonyította, hogy a drámai zene területén is igen komoly teljesítményre képes. Noha az album közepe nekem kissé laposnak tűnik - gondolom, a film által kijelölt utat követte a szerző -, ám a főtéma CD-t indító s lezáró prezentálása kifejezetten emlékezetes és karakteres.


    8. Dario Marianelli: "Leaving Home, Comming Home" (Anna Karenina)

         Az év egyik legkomolyabb filmzenei teljesítménye, amit Dario Marianelli az "Anna Karenina" jelenetei alá komponált, ám az egész album nekem kissé darabosnak tűnik. Azt azonban nehéz lenne vitatni, hogy ismét ne bizonyította volna, korunk filmes komponistái közül a klasszikus, a tizenkilencedik századira hajazó zenét nála jobban senki sem tudja művelni. S főleg akkor képes igazán csodákra, ha Joe Wright rendezővel dolgozhat, mint jelen esetben is. A listámra került tétel mindhárom fontosabb témát szépen összefoglalja, s egyben az egész score stílusát is prezentálja.


    9. John Powell: "Thneedville Chase" (The Lorax)

         Noha a szerző a kedvenceim közé tartozik, ám 2012-es produkciói összességében csalódások. A "Lorax"-hoz írt score-jának és dalainak bizonyos pillanatai azonban kifejezetten a régi Powellt idézik. A "Thneedville Chase"-ben jól foglalja össze a score témáit, és nagyszerűen prezentálja az egyik legjobb dal témáját is.


    10. Phlippe Rombi: "Final Et Generique De Fin" (Dans La Maison)

         A szerző egyfajta modernizált Philip Glassre hajazó stílusa az egész albumot tekintve nagyon megfogott. Rombi hol előbukkan egy remek zenével, hol pedig eltűnik pár évre, ám ha Francois Ozon rendezővel dolgozik, akkor rendre magas szintű muzsikát alkot, s ez ebben az esetben is így volt. A főtéma több tételben is élvezetes formában bukkan fel, ám az album elejei és végi variációja a legjobb.




    Az év legjobb tévés zenéi:


    1. Naoki Sato: Priceless

         Naoki Sato napjaink egyik legtehetségesebb zeneszerzője, ha nagyzenekari score-ról van szó. Bámulatosan tudja kezelni a zenekart, hangszerelési képessége is igen elismerendő, és szinte már John Williams-i magasságokban járna, ha képes lenne a dallamok terén is felérni az igazán nagyokkal. Sajnos azonban a sajátos, egyéni témák alkotása nem tartozik a pozitív tulajdonságai közé, így zenéiben számos más muzsika motívumai köszönnek vissza, igaz, dicsérendő, hogy alaposan át tudja ezeket variálni. Azonban ezen negatívum ellenére is néhány munkája kifejezetten élményszámba mehet azok számára, akik kedvelik a nagyívű szimfonikus muzsikát. Ennek a japán tévésorozatnak is olyan klasszikus, szimfonikus score-t komponált, melyet bármely komoly, nagy hollywoodi film is megirigyelne. És bár a legjobb tévés zenék között kerül megemlítésre, de valójában az egész évi filmzenei termést tekintve is az egyik legkiemelkedőbb alkotás ez.


    2. Daniel Pemberton: Dirk Gently

         Már az is sokat elárul a muzsika jó minőségéről, hogy egy mindössze négyrészes BBC-s sorozat zenéjéről van szó, márpedig az ilyen, nem túlzottan ismert tévés produkciókhoz köthető aláfestést nem szokás kiadni. Daniel Pemberton nagy stíluskavalkádot prezentál, ám a sokszínűség ellenére mégis homogén a score. Lényegében kifacsart jazz az alapja, de a jelentős mennyiségű elektronikus megoldástól és a cimbalom különleges alkalmazásától kifejezetten egyedi ízt kap a muzsika. Mintha Henry Mancini hangzásvilága találkozna a mai elektronikus filmzenékkel.


    3. Brian Tyler: Terra Nova

         Bűnös élvezet I. rész. Kellett rá várni egy évet, az igaz, de megérte. Ugyan az alapjait tekintve semmi olyan nincs benne, amit ne hallottunk volna már vagy százszor, ám mégis Tylernek most olyan jól sikerült összeraknia az építőkockákat, hogy azokból nem egy rozoga viskó, hanem egy erős, részleteiben is szép várkastély született.


    4. Murray Gold: Doctor Who Series 6

         A "Ki vagy, doki?" hatodik évada alá komponált zenével Gold hozta, amit az előző szezonok esetében már megszokhattunk tőle. A lendületes és dallamos nagyzenekari, szinte mozihoz illő kalandfilmmuzsika igen ritka a tévés műfajban, ám a sorozat készítői mindig áldoztak arra, hogy minőségi score szóljon az egyes epizódok alatt, és a hatodik évad esetében sem volt ez másként.


    5. Brian Tyler: Transformers Prime

         Bűnös élvezet II. rész. Szinte ugyanazt tudom elmondani róla, amit a "Terra Nova" esetében leírtam, annyi különbséggel, hogy a végeredmény itt azért nem egy várkastély, hanem csak egy vidéki kúria, de így is az év egyik élvezetesebb akciózenéje volt számomra ez a rajzfilmsorozat- score, elsősorban főtémája miatt.




    Az év legjobb soundtrackjei:


    1. Ted

         Walter Murphy és Seth MacFarlane lehúzott már jó pár évet egymás mellett a "Family Guy" szériánál, a komponista emellett mostanság mást már nem is nagyon csinál, ám az alapján, amit a "Ted"-ben - és az idióta Griffin család ámokfutásához - művelt, kifejezetten arra predesztinálná, hogy több megbízást is kapjon. Bár elsőre John Powell volt bejelentve zeneszerzőnek, és ő sem lett volna egy rossz választás, de úgy gondolom, hogy ezzel a cserével elég jól jártunk. A hangulatos score mellett Murphy és MacFarlane egy dalt is összehozott, ami nem érdemtelenül lett Oscar-jelölt. Az albumon emellett több, a filmben elhangzó ismert vagy kevésbé ismert dal is helyet kapott, ezeknek és a score-résznek hallgatásával pedig könnyen felidézhetjük a poénokban bővelkedő komédiát.


    2. Moonrise Kingdom

         Egy Wes Anderson-mozi sohasem egyszerű, hát még a zenéje. A sokáig Mark Mothersbaugh-val dolgozó direktor "A fantasztikus Róka úr" esetében váltott Alexandre Desplat-ra, és ez a csere pedig egy igen hangulatos muzsikát eredményezett, így nem véletlen, hogy a "Holdfény királyság" esetében is a francia zeneszerző lett felkérve, aki egy öttételes, "The Heroic Weather-Conditions of the Universe" című kompozíciót írt a filmhez. Azonban Anderson, szokásához híven, sok egyéb zeneművet és dalt is belerakott a moziba, így szép számban tűnnek fel Benjamin Britten-kompozíciók, továbbá Camille Saint-Saëns "Az állatok farsangjá"-nak egy részletét is hallhatjuk, illetve Hank Williams három dala is felbukkan. Ez a vegyes felhozatal pedig egy igen egyedi hangvételű és kifejezetten érdekes albumot eredményezett.


    3. Savages

         Adam Peters score-ja ugyan igen rövidke, de ezen játékidő alatt is képes emlékezetes részekkel szolgálni, nekem például a Neo a "Kontroll"-hoz írt remek elektronikus zenéjét idéző részek tetszettek a legjobban. A dalok összeválogatása is élvezetes elemekkel gazdagítja az albumot. A nem eredeti zenéket tekintve nagyon eklektikus a felhozatal, hiszen John Tavener csodálatos "Eternity’s Sunrise"-a mellett tökéletesen megfér a Massive Attack "Paradise Circus"-a, az Anoushka Shankarral kiegészülő Thievery Corporation "Mandala" című szerzeménye, Peter Tosh reggae dala, vagy az afro-karibi stílusú, kolumbiai Systema Solar "Quien Es El Patron?" című száma.




    Az év legjobb kiadványai:


    Robert Folk: A Troll in Central Park (Intrada)

         A szerző az utóbbi évtizedek talán legmostohábban kezelt komponistája, hiszen képességei alapján jóval több és színvonalasabb produkcióhoz kellett volna őt alkalmazni, ám a "Rendőrakadémiá"-val tulajdonképpen beskatulyázódott a vígjátékok világába, ráadásul ebből a műfajból sem a legjobbak jutottak neki. Ehhez az 1994-ben bemutatott, "Egy troll New Yorkban" című szerény animációs alkotáshoz is olyan muzsikát írt, melyet jobbféle kalandfilmek esetében is csak ritkán hallunk. Ez az izgalmas nagyzenekari és kórusos munka az Intrada kiadó jóvoltából végre méltó megjelenést kapott, s remélhetőleg a jövőben egyre több kiadatlan Folk-zene lát napvilágot majd tőlük.


    Alan Silvestri: The Bodyguard (La-La Land Records)

         A filmzenekedvelők felé az egyik legnagyobb adósságot tudta le ezzel a megjelenéssel a La-La Land. A kilencvenes évek egyik meghatározó romantikus mozijának zenéje kifejezetten hiánypótló darab, mely ráadásul nemcsak egy régóta várt kiadvány, hanem egy igen minőségi muzsika is.


    Christopher Young: Hush (Intrada)

         Bevallom, számomra teljesen ismeretlen volt ez a zene, így elégé meglepett, hogy mennyire is jó muzsika. Young ehhez a thrillerhez írt munkájában szinte mindent felvonultat abból, amit a műfaj megkövetel: éteri gyerekhangokat, csilingelő kísérteties motívumokat, zongoratémát, feszült nagyzenekari kompozíciókat, sejtelmes vonósszólamokat, ám néhol egyszerűbb drámai és érzelmesebb, szelídebb muzsikát is hallhatunk benne.


    Rózsa Miklós: Quo Vadis (Prometheus)

         Nic Raine, valamint a Prágai Filharmonikus Zenekar és Kórus ismét kitettek magukért, s egy újabb nagy klasszikusnak adtak méltó megjelenést. A sok megkopott régi felvétel utána Rózsa nagy, epikus muzsikája ereje teljében ragyog. A kiadványon pedig megtalálható a "Quo Vadis?" négytételes koncertszvitje is, szóval teljes a felhozatal.


    Jerry Goldsmith: Star Trek - The Motion Picture (La-La Land Records)

         Noha ez nem hiánypótló darab, hiszen Goldsmith muzsikája megjelent már számtalan verzióban, viszont ezek nem minden esetben elérhetőek már napjainkra, így időszerű volt az újrakiadása. A La-La Land pedig egy nagyon komoly, három CD-s verzió formájában lepte meg a rajongókat. Az albumon a film teljes zenei anyaga mellett az 1979-es album és rengeteg kiegészítő, valamint alternatív score is a kiadvány része lett.




    Az év legjobb filmzenékhez köthető, nem filmzenei kiadványai:


    Max Richter: Vivaldi: The Four Seasons (Recomposed)

         Max Richter komoly- és filmzenei pályafutását párhuzamosan építgeti, bár eddig nekem az utóbbi tűnt sikeresebbnek, utalok itt a "Libanoni keringő"-ért kapott Európa Filmdíjára. 2012-ben újraértelmezte a nagy barokk klasszikust, és talán az egész komolyzene-irodalom legismertebb művét, "A négy évszak"-ot, amihez, lássuk be, elég nagy bátorság kellett. S hogy miként kell elképzelni a végeredményt? Nagyjából úgy, mintha Philip Glass repetitív jellegzetességei egyesülnének Vivaldi hangjegyeivel, Clint Mansell "A forrás"-ból megismert vonóskezelésével, mindehhez pedig több tétel esetében David Julyan szolgáltatna borús tónust. Olykor pedig olyan, mintha egy vicces kedvű kottamásoló kihagyott volna bizonyos hangjegyeket, vagy összekevert volna részeket, de ezek is mind izgalmas elképzelések. Mondjuk ezt az alapanyagot nehéz elrontani, viszont közismertsége miatt új köntösbe öltöztetni sem volt könnyű, Richternek sikerült.


    Trevor Rabin: Jacaranda

         Trevor Rabinnek kifejezetten jót tett, hogy egy időre visszavonult a filmzenék világától, és ismét egy szólólemezzel jelentkezett. Több zenésztársat keresett magának, például a világ egyik legjobb dobosát, Vinnie Colaiutát, a huszonéves gitáros hölgyet, Tal Wilkenfeldet, illetve két szám erejéig fia, Ryan is besegített a papának. Rabin kétségtelenül beleszürkült a filmzenékbe, s az utóbbi években csak nagyon ritkán ("Zsenikém - Az ügynök haláli") tudta megmutatni, hogy a Remote Control-hangzás még nem temette teljesen maga alá. A "Jacarandá"-val ugyan nem rengette meg a világot, de jelezte, hogy a Hans Zimmerrel való szakítás egy szükségszerű dolog volt, hiszen egy új, pontosabban elfeledett oldalát tudta felfedni benne. A gitárzenék kedvelőinek kötelező, meg amúgy is érdemes vele egy kísérletet tenni, mivel visszarepít a nyolcvanas-kilencvenes évek rockzenéinek világába, így akár nosztalgiázásra is alkalmas.


    Dead Can Dance: Anastasis

         Valamikor kedveltem Lisa Gerrard és Brendan Perry duóját, aztán valahogy egyre szürkébbnek és laposabbnak éreztem az új munkáikat, így 2012-es lemezüket már amolyan „na jó, legyünk ezen túl” alapon hallgattam meg. Ezért is ért kellemes meglepetésként, hogy amit hallok, az az utóbbi évek legjobb Dead Can Dance-albuma, s nem azért, mert visszatértek volna a húszéves formulákhoz, sokkal inkább a frissessége és új hangzásvilága miatt kedveltem meg az "Anastasis"-t.


    Austin Wintory: Journey

         A fiatal komponista gyakorlatilag mindent elvállal, amire felkérik, érdemes megnézni a filmográfiáját, rekord mennyiségű vállalásai vannak. Így persze nem sok esély van, hogy valaki valami jót alkosson, ám neki mégis sikerült, olyannyira, hogy ez a muzsikája az első Grammy-díjra jelölt játékzene lett. Az év egyik legkülönlegesebb muzikális utazására invitálja a hallgatóját Wintory ebben a meditatív zenében. Kissé lassan indul be az album, de aztán a végére már egy igazi szárnyaló, nagyszabású zenei csemegévé változik.


    Vangelis: Chariots of Fire - The Play

         2012 tavaszán mutatták be az Oscar-díjas film színpadi adaptációját, melynek zenei kíséretéhez azt kérték Vangelistől, hogy a régi filmzenéjét egy kicsit porolja le, bizonyos részeket alakítson át, illetve új muzsikát is írjon pár jelenethez. Vangelis hozta, amit kértek, hiszen az új részek tökéletesen illenek a régiekhez, a régiek pedig megújultak azzal, hogy újak veszik körbe őket.




    Az év legrosszabb zenéi:


    1. Gustavo Santaolalla: On the Road

         A kétszeres Oscar-díjas komponista pályafutásának hallgathatóbb alkotásait gyakorlatilag egy megoldásra, azaz egy speciális gitár-, pontosabban pengetős hangzásra építi, ráadásul általában kis változtatásokkal ugyanazt a dallamot is játssza. A hallgathatatlan munkáit pedig egyfajta avantgárd latin zene alapjaira építi fel, aminek befogadásához, lássuk be, elég komoly elhivatottság szükséges. Szerencse azonban, hogy nem bombázzák őt ajánlatokkal, legalábbis nagyobb filmekhez nem hívják, így a „mester” játékát csak kevés új mozi alatt „élvezhetjük”. Az "Úton" rendezője, Walter Salles azonban kitart mellette, sokadik együttműködésük pedig most is olyan muzsikát eredményezett, mely tökéletesen prezentálja a közepes gitáros és rossz zeneszerző újabb vesszőfutását a filmzenék világában. Santaolalla megítélése, mely küzdelmét illeti, ahogy leplezni kívánja korlátait, itt már szánalomba csapott át a részemről. Erre szokás mondani, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, márpedig sokadik bizonyíték arra ez a score, hogy a komponálás, az értékes mű alkotása nem megy. A kukacsapkodást, szaxofonjajgatást, búgó ambientszerűséget és közhelyes gitárhangok elegyítését gyakorlatilag bármely garázszenekar prezentálni tudja, és a végeredményre még ők sem lennének büszkék, nemhogy egy két-Oscaros komponista.


    2. Jonny Greenwood: The Master

         Ha az előbb a zeneszerzői korlátokról beszéltem, akkor most sem tehetek másként, mint hogy ebben keresem annak okát, ez a score miért lett ennyire elviselhetetlenül gyenge. A szerző és a direktor előző együttműködése is nagyon necces volt, de a "Vérző olaj"-ban a rengeteg egyéb, szintén nehezen befogadható zeneszám filmben való szerepeltetése miatt szükségeltetett az avantgárd zenei megközelítés, vagyis ott valamihez igazodni kellett. Itt azonban szabad volt a pálya Greenwood előtt, így a végeredményért csak ő okolható, illetve az ezt elfogadó direktor is ludas lehet még. A stílussal semmi problémám nem lenne, ugyanis Paul Thomas Anderson alkotásaihoz tökéletesen passzol ez a modern, minimalista, meghatározhatatlan stílusú hangzás, azonban kétségtelen, hogy ha nem passzolna, akkor is ezt kapná, mivel Greenwood ennyire képes az instrumentális muzsikák terén. A score-ral pedig az a legnagyobb probléma, ami "A tetovált lány" aláfestése esetében is felmerült, vagyis ez nem filmzene, ez film alá pakolt zene. Ami éppen kijött Greenwoodból, az került a képek alá, függetlenül attól, hogy illik-e oda vagy sem, esetleg más stílus kell oda vagy sem. Az igazi filmzeneszerzők képesek az időzítésre, a témahasználatra, a látvány és a mondanivaló zenei segítésére és leképezésére. A könnyűzenéből a mozik világába bedobott zenészek esetében viszont rendre hiányoznak ezek a képességek, így nem filmzenét írnak, hanem zenét, amit beraknak egy film alá. A "The Master" aláfestése minderre egy tökéletes bizonyíték, amellett a hallgatása sem élvezetes.


    3. Henry Jackman: Abraham Lincoln: Vampire Hunter

         Henry Jackman a szegény ember, azaz a szegény stúdió John Powellje, vagyis olyan, mint a messziről szépnek tűnő ronda nő, akihez ha közel megyünk, akkor látjuk meg, hogy ugyan a szeme szép zöld, csak kancsal, a haja is dús és szőke, csak korpás, a karcsú lábában pedig nagyobb X van, mint a tehetségkutatóban. Szóval ez Henry Jackman. Olyasmit tud, mint Powell, csak sokkal vérszegényebben, íztelenebbül, a Powellre jellemző finomságok teljes mellőzésével. Az "Abraham Lincoln, a vámpírvadász" is tökéletesen prezentálja mindezt: van úgy, hogy jónak tűnik, de közel menvén hozzá, már azt kívánjuk, hogy bár inkább ismét távolabb lennénk. Hasonlóan borzalmas a "Borotvaélen" aláfestése is, ahol nem igazán zavarta a szerzőt, hogy a filmhez egy városi jazz megközelítés illene, amolyan Bernard Herrmann- vagy Howard Shore-féle formában, ő írt egy elektronikus vackot, ami nagyjából egy tucatsorozathoz sem illene már.


    4. Tyler Bates: Killer Joe

         Tyler Bates majdnem megúszta, hogy listámra kerüljön. Majdnem. Csak hát eljutott hozzám ez a rövidsége ellenére is idegesítően semmilyen, sőt néhol pedig kifejezetten bosszantó rockoskodása, amivel bőven kiérdemelte, hogy ebben az évben is a legrosszabbak közé kerüljön.


    5. Steve Jablonsky: Battleship

         A komponista olyan, mint a kamasz fiúk, akiknek mindenről AZ jut az eszébe. Jablonsky óriásrobot-fétise újabb állomásához érkezett, hiszen ehhez az autós robotoktól mentes mozihoz valamiért megírta a "Transformers" negyedik részének zenéjét, vagy az is lehet, hogy csak összecserélte a merevlemezén lévő Transformers mappát a "Csatahajó"-hoz írt muzsikájáéval. Legalább egy minimális igényesség lenne benne, hogy ne ugyanazt írja mindenhez, és akkor talán nagyobb megbecsülést érdemelne ki.




    Az év legjobb játékzenéje:


    Jack Wall: Call of Duty: Black Ops II

         Sajnos a játékzenék követésére egyáltalán nem jut annyi időm, mint amennyit megérdemelnének, de azért a jelentősebb darabokkal én is megismerkedem. Így elképzelhető, hogy ha mindent meg tudtam volna hallgatni, akkor nem ezt a muzsikát tartanám a legjobbnak, de amiket hallottam, azok közül magasan kiemelkedik Jack Wall színvonalas akcióscore-ja. Itt is felbukkan az egész évet átölelő világzenei vonal: Wall keleti motívumokkal ékesítette az arab pályák alatt hallható zenéket, s ezek a részek kifejezetten izgalmasak. De élvezetesek az akciódús szerzemények is, melyek között több filmzeneszerző stílusa is felbukkan, így Alan Silvestrié, Hans Zimmeré vagy Harry Gregson-Williamsé. A score zenei vezérfonaláért Trent Reznor lett volna a felelős, de az általa jegyzett főtéma egy, "A tetovált lány"-hoz fel nem használt track lehet, legalábbis semmiben nem különbözik az ott hallottaktól, vagyis Reznor sokat nem tett hozzá a játék aláfestéséhez, sőt egyetlen tétele az album egyik leggyengébb része is egyben. Wall viszont igényesen díszíti elektronikus megoldásokkal is a score-t, noha kétségtelen, hogy ezek akkor sokkal jobbak, ha nem önállóan, hanem a nagyzenekarhoz vagy dobokhoz, illetve arabos instrumentumokhoz társulnak.




    Egyéb említésre érdemes zenék:


    Paul Leonard-Morgan: Dredd

         Valahol nagyon nem értem, hogy ezt a zenét miért utálta szinte az összes róla megjelent kritika. Nem lehet mindenhez szimfonikus muzsikát írni, pláne egy jövőben játszódó mozi esetében nem lehet ez az elvárás. Leonard-Morgan egy abszolút friss és progresszív elektronikus score-t talált ki Dredd újbóli filmes felbukkanásához, ráadásul pár igen ütős track is született a mozihoz. Az ambientes, kissé sivár részek valóban nem túl élvezetesek, de a mozihoz tökéletesen illenek. Mindenképpen az év egyik legkülönlegesebb hallgatnivalója.


    Michael Giacchino: John Carter

         Giacchino régimódi, ám a nagyot bukó filmhez rendkívül jól illeszkedő, nagyszabású epikus muzsikát komponált John Carter marsi kalandjához, munkáját joggal nevezhetjük az idei év egyik legkiválóbb filmzenéjének, szintén alig maradt le a listás helyek valamelyikéről. Témagazdagsága a régi nagyok munkáit idézi, míg a stílust tekintve pedig előjönnek Giacchino egyedi jegyei is.


    Alan Menken: Mirror Mirror

         Sajnos néha jellemző rám, hogy előítéletes vagyok egy zenével vagy egy komponistával, ebben az esetben mindkettő összejött. A kötelező hallgatás után nem igazán érdekelt a muzsika, ám aztán véletlenül ismét meghallgattam, igaz, úgy, hogy nem voltam vele tisztában, mit is hallgatok. Ez az ismeretlen zene pedig tetszett, persze ezután eléggé csodálkoztam, hogy ki a szerző, és mi a mű. Szóval ez egy jó, bizonyos részein pedig kifejezetten remek zene.


    Nightwish: Imaginaerum

         Talán listámra sem kerülhetne ez az album, hiszen 2011-es zenéről van szó, ám egy igen fura helyzet miatt a 2012-es mezőnyben a helye. Történetesen a premier csak Finnországra korlátozódott még 2011-ben, a világ többi részére csupán 2012 elejétől jutott el az album, amely azonban még ekkor sem volt igazából filmzenének nevezhető, hiszen a sötét fantasy csak ősszel debütált, ráadásul ehhez az eredeti Nightwish-albumot átalakították - listámra természetesen ez a CD került. Tuomas Holopaine a Nightwish egyedi stílusát felhasználva írt egy helyenként kifejezetten ütős és szinte végig élvezetes szimfonikus rockzenét, amit a rendező úgy jellemzett, mintha a "Moulin Rouge!" és a Pink Floyd "The Wall" albumának a keresztezése lenne, és nem is jár távol a valóságtól.


    Thomas Newman: Skyfall

         Valószínűleg sokan kapták fel a fejüket, amikor kiderült, hogy Thomas Newman kapja majd az új Bond-mozi zeneszerzői posztját, ami egyfelől érthető volt, hiszen a rendező állandó alkotótársának számít, másfelől viszont sokak hiányolták David Arnoldot. A korábbi Bond-komponista viszont a hírek szerint önszántából mondta le a projektet, hiszen ígéret kötötte, a londoni olimpia záróünnepségének zenei felelőseként, az azt rendező Danny Boyle-hoz, a két munka pedig párhuzamosan jelentkezett volna. A cserével viszont nem jártunk rosszul, mivel Newman ügyesen emelte át Arnold zenei világát, és a saját stílusát is beleszőtte a score-ba, ami így helyenként igen hangulatos, egyedi jelleget ölt. A score Oscar-jelölése inkább csak a 2012-es Bond-évfordulónak szólt, mert az eltelt félszáz év alatt azért a 007-es számára komponáltak már ennél jobb zenét.


    Hans Zimmer: The Dark Knight Rises

         Számomra a trilógia záródarabjának aláfestése visszaesés volt a második részéhez képest, ám mivel az abban is meglévő magas színvonalat voltaképpen képes volt megismételni Zimmer, így az évből erre a score-ra is szívesen emlékszem vissza, igaz, a kevesebbet hallgatott darabok közé tartozik az album. Az új téma engem egyáltalán nem fogott meg, sőt kissé megmosolyogtató ez a kántálás, még ha a filmben kulcsfontosságú is. A Zimmernél mostanság megszokott, megúszós jellegű, "jó lesz oda ez is" mentalitást érzek ki belőle.


    Alan Silvestri: The Avengers

         Az tény, hogy Silvestri ebben a zenében sem lépett ki a komfortzónájából, ám az is tény, hogy az ő képességeivel és rutinjával ez is elég volt ahhoz, hogy egy jó zene szülessen. A főtéma emlékezetes és a filmhez illő, ám én hiányoltam a témagazdagságot, hiszen a hősöket külön-külön is meg lehetett volna jeleníteni a zenében, ez pedig sajnos elmaradt.


    Thomas Newman: The Best Exotic Marigold Hotel

         A szerző ezen score-ja az év világzenei ihletésű filmmuzsikái között is előkelő helyet foglal el. Kifejezetten igényes és szórakoztató megoldásokat kínál Newman, azonban az én ízlésvilágomnak kissé erős ez az indiai zenei fűszer, így nem kerülhetett előkelőbb helyre, de kreativitását és összhatását elismerem.


    Carter Burwell: The Twilight Saga - Breaking Dawn - Part 2

         Az egyaránt rajongott és utált vámpíros love story két záró részéhez visszatérő Carter Burwell az utolsó felvonáshoz igencsak összekapta magát, mivel az általa jegyzett Alkonyat-zenék legjobbikát írta meg. A témák szépen kiteljesednek a fináléban, a korábban kissé nehezebben viselhető progresszív rockos hangzásvilág pedig diszkrétebben lett alkalmazva, ami kifejezetten jót tett a score-nak.



    Marcelo Zarvos: The Words

         A "Lopott szavak" score-ja ugyan nem reformálja meg a romantikus mozik zenei világát, de egy kellemes hallgatnivalót kínál csendesebb, érzelmesebb pillanataival, illetve azzal, hogy mindezt giccs és csöpögősség nélkül tudja elérni.





    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • The Final Countdown
  • Mandy
  • The Aeronauts
  • Star Wars: Episode VIII - The Rise of Skywalker
  • Star Wars: Episode VIII - The Last Jedi
  • Bosch
  • Jerry's Recall
  • Home Alone
  • The Dark Crystal: Age of Resistance - Vol. 1
  • Robocop
  • Charlies Angels
  • Dick Tracy
  • Rambo: Last Blood
  • Attila
  • The Beyond (L'Aldila)

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam