FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Joe Versus the Volcano  Six Days Seven Nights  Bird Box  Dark City  Species  Venom  Die Hard: With A Vengeance  Die Hard 2: Die Harder  Die Hard  The Grinch
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Filmzene.net 2008-as összesítése

    Tihanyi Attila összesítése







    Csak a szépre - 2008.

         Még csak két hét telt el nagyjából azóta, hogy végleg magunk mögött hagytuk a 2008-as esztendőt, ám ahogy gyűjtögettem össze a különféle megjelenéseket, s próbáltam közülük is a legjobbakat kiválogatni, úgy döbbentem rá arra, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem zártunk rossz évet. Ahogy múlik az idő, mind egyre több és több új élménnyel gazdagodom ebben a műfajban, ismereteim bővülnek, és egyre nagyobb rutinnal szelektálom az éppen aktuális műveket és kiadványokat. Éppen ezért sem tudok rossz szájízzel visszagondolni az elmúlt évre, mert - főként az újdonságok esetében - gyakorta már előre sejtem, mi vár rám, és a kellemetlenségek elkerülése végett inkább eleve kihagyok kétes körülmények között megszületett muzsikákat. A kép tisztul, és a magam részéről szinte alig tudtam felidézni igazán rossz zenei pillanatokat; ha mégis, az pont amiatt nem okozott bennem maradandó károsodást, mert közben sorra jöttek ki olyan korongok, melyek egy pillanat alatt feledtették velem a negatív élményeket.
         Az mindent elárul általánosságban a jelenlegi filmzenei helyzetről, hogy hány alkalommal jutott eszembe Jerry Goldsmith, Basil Poledouris vagy Elmer Bernstein, mint a közelmúlt legfájóbb távozásai, vagy hogy az új James Bond-film kapcsán ismét előszedett John Barry-klasszikusok hallatán még mindig úgy borsódzik a hátam néha, amelyre a mostani felhozatalban nagyítóval nem tudnék példát találni. Ettől persze még ugyanúgy kiváló zeneszerzőkkel vagyunk körbevéve, mégis, ha arra gondolok, hogy John Williamsnek volt egy új Indiana Jones-kalandja, James Newton Howardnak jutott egy új Shyamalan-produkció, Thomas Newman ismét a Pixar zsenijeinek egy animációs filmjéhez kapott felkérést, az év durranásának számító denevéres akcióhoz pedig egyszerre két A-listás komponista is továbbgondolhatta az első résznél létrehozott ötleteit - őszintén? A magam részéről egyik zene sem ragadott meg annyira, ahogy az egyes zeneszerzők korábbi, hasonló jellegű művei. Így akár mondhatom azt is, hogy 2008 legnagyobb csalódásai számomra főként ezek voltak, még ha el is kell ismernem, hogy már-már irreálisan magas elvárásokat támasztottam (s még velem együtt jó néhányan) ezek felé.

         A tavalyi év komponistájának járó képzeletbeli díjamat mindenképpen James Horner kapná meg, noha három művének egyike sem tekinthető blockbusternek - ilyenformán nem is csoda, ha alig hallani róluk. Legutóbbi összesítésemben megemlítettem, hogy a 2007-re szabadságra ment zeneszerző "The Spiderwick Chronicles" című albuma csak 2008 elején érkezik, nálam viszont akkora erővel robbant be, amit már rég hallottam az utóbbi idők álmoskás kísérletezőjétől, emiatt teljesen egyértelműen került be a kötelező vételek közé. Pont azokat a legendás score-jait idézte fel bennem, amelyek miatt a kilencvenes években elkövetett hallgathatatlan vagy túlzottan önismétlő filmzenéinek garmadája felett bátran merek szemet hunyni mind a mai napig: "Támadás a Krull bolygó ellen", "Willow", "A bolygó neve: Halál", a Star Trek-széria második és harmadik része. Hasonlóan a kötelező vételeket gyarapította egy, a "Ház a ködben" rendezőjének új fesztiválfilmjéhez szerzett műve. A "Life Before Her Eyes"-t még 2007-ben mutatták be a Torontói Filmfesztiválon, és néhány további hasonló rendezvény után csak pár moziban merték Amerika-szerte műsorra tűzni, érthető tehát, ha itthon majd legfeljebb csak DVD-n találkozhatunk vele. Csodaszép zongorás drámai műve éppolyan ékessége jelen évtizedben komponált műveinek, mint komplett filmográfiájának, és talán az egyetlen olyan album volt tavalyi vásárlásaim között, melynél semmilyen előzetes hangminta-próbára nem hagyatkoztam. Hasonlóan depresszívre sikerült a második világháborús környezetben játszódó "The Boy in the Stripped Pyjamas", melyet sajnos csak letölthető verzióban adtak közre, így értelemszerűen nem kerülhetett fel a polcomra. E három művet azonban bármikor újra szívesen meghallgatom, és egyetlen másik zeneszerzőt sem tudnék mondani, akinek éves szinten három ilyen remek darabja lenne.
         A tavalyi évben egyébként egyik, rendszeresen a figyelmem középpontjában lévő művésznek sem sikerült olyan zenét alkotnia, amelyre igazán felkaptam volna a fejem. A Hollywoodtól ismét igazolatlanul távol tartózkodó Alan Silvestri, a Gyűrű-trilógia óta megérdemelt szabadságát töltő Howard Shore, illetve például Trevor Jones szinte teljesen inaktívak voltak. Mark Isham ugyanazon a szinten muzsikált, mint a tavalyi túlhajszolt évében (valószínűleg új házra gyűjt); John Debneyt sajnálatos módon említésre sem lehet méltatni; Marco Beltrami olyan produkciókba tenyerelt már megint, amelyekből egyszer sem bírt nyertesen kijönni; John Powell a maga szintjén, ám attól egy hajszállal sem erősebb minőségben gyártotta le idei megrendeléseit; az általam szinte Powell testvéreként kezelt Harry Gregson-Williams pedig ugyan kellemes meglepetést okozott nekem a "The Chronicles of Narnia" második részével, de azért az egy jó akciózenénél semmiképp sem kiemelkedőbb. A 2007 vesztesének kikiáltott Christopher Young két művéből egy pillanatot nem tudnék visszaidézni, míg Danny Elfmantől csak a "Wanted" és a "Hellboy II: The Golden Army" jutott el hozzám - kellemes, de nem egetrengető darabok. Brian Tyler sajnos kezdi elveszíteni korábbi, kedvelhető stílusát, s helyette a mai klisészerű megoldásoknak próbál megfelelni, ettől viszont számomra értékelhetetlenné válnak a zenéi (leszámítva az év elején érkezett, Goldsmith előtti elegáns tisztelgését, a "Rambo"-t), és ugyanezen sorsra jutottak Hans Zimmer mindenféle tanítványai is (élükön mesterükkel), akik helyett szerencsére egyre több kiváló komponistát ismerek meg ahhoz, hogy ne legyen különösebb hiányérzetem.

         Az igazi izgalmakat számomra az egyéb megjelenések jelentették idén, hiszen az Intrada kétheti rendszerességgel dobta fel speciális, limitált kiadványait, de mellette nem lehetett nem odafigyelni a tavaly talán picit haloványabb kínálattal előrukkoló Varése Sarabande Clubra, a La-La Land Records elképesztő energiákat mozgósító csapatára, illetve a Buysoundtrax szintén egyre nagyobb jelentőségű darabjaira. Vagy épp a Film Score Monthly egyik hatalmas megmozdulására, amikor a különféle ritkaság-üzérek által csillagászati árakon gazdát cserélő "The Omega Man" egy kicsivel fapadosabb, azonban korlátlan példányszámú változatával vetettek véget Ron Grainer kiváló muzsikája igencsak tisztességtelen kálváriájának. Nem csupán az állandó tartalékkal rendelkező pénztárcának kellett készenlétben lennie egész évben, de bizonyos napokon muszáj volt alkalmazkodni az amerikai időzónához, mert mire például Alan Silvestri "The Delta Force"-ának ezer darabra korlátozott megjelenéséről egy napsütötte délelőtt tudomást szereztem, az akkor még csak alig hat órája piacra került album már el is fogyott. Ha úgy veszem, tulajdonképpen hálás is lehetek a mostani zeneszerzői generációnak, mert a nehéz erővel, de havi szinten állandóra beállított költekezési korlátomat nagyon nem befolyásolták az új zenék, így a speciális kiadványok közül számos, azóta már nem kapható lemez boldog tulajdonosa vagyok, és szíves örömest fogadom, ha ugyanezt a tendenciát tartani tudják nekem 2009-re is. Egyre szilárdabb meggyőződésem ugyanis, hogy inkább azokat a zenéket kell megismernem, amelyek épp a mostani, nem minden esetben maradandó produkciók alapjául szolgáltak, és bőven találni még olyan művet a palettán, amely valamilyen okból eddig még nem került hivatalosan piacra.

         E viszonylag hosszabbra nyúlt bevezető után én a következő albumok kapcsán fogok (akár jó, akár rossz értelembe véve) emlékezni 2008-ra.




    Öt kötelező vétel:


    James Horner - The Spiderwick Chronicles

         Noha felróható számára, hogy a hetvenpercnyi muzsika során az ember elvárna több emlékezetes motívumot is, ezeket pedig Horner elegánsan elkerülte, viszont végig azt a lendületet adja ez a kalandzene, amiért igazából megszerettem őt. A Todd-AO stúdió utolsó akusztikus eredménye egy szenzációs ébredés az utóbbi évek tapogatózó szendergéseiből.


    William Ross - The Tale of Despereaux

         A szerző a nyolcvanas évek vége óta másodvonalbeli művészként tevékenykedik Hollywoodban, de amióta nyílt titok, hogy a Harry Potter-széria második részének aláfestése gyakorlatilag az ő munkája, azóta fokozott figyelemmel kísérem a saját szerzeményeit. A szóban forgó mese az év utolsó napjaiban érkezett a hazai mozikba, de az az elegancia, amely az aláfestés minden egyes hangjegyére jellemző, azonnal egyértelműsítette helyét az összesítésem kibővített trónján. Egyszerre kalandos, romantikus, drámai és vidám - az év legkellemesebb hallgatnivalója megint csak azt bizonyítja, hogy a fiatalabb komponistáknak van még mit tanulniuk.


    Javier Navarrete - Fireflies in the Garden

         A spanyol zeneszerző már legalább húsz éve része a szakmának, saját hazájából azonban csak két éve, "A faun labirintusa" zenéje kapcsán lépett ki először, igaz, egyből az Oscar-díjátadó ceremóniára, mint jelölt. Hollywood egyből ráérzett tehetségére, ennek köszönhető ez a fantasztikus zongorás mű is, melyet egy Julia Roberts, Willem Defoe és Ryan Reynolds főszereplésével készült drámához komponált. A műfaj ellenére kifejezetten reményteli darab; a negyven perc álmodozáshoz ideális csendes megszólalása bármikor képes feledtetni a szürke vagy nehéz hétköznapokat.


    James Newton Howard - Defiance

         Mivel a "The Happening" rekordot döntött nálam (pontosan egy végighallgatásnyi idő telt el a megvétele és a továbbadása között), "A sötét lovag" score-jának nagyrészéhez pedig hallhatóan nem sok köze volt, így számomra ez az egy album jelentette az egyetlen reményt, hogy idén is hallhatok valamit kedvenc zeneszerzőmtől. Szerencsémre ő Edward Zwicknek, a "Defiance" rendezőjének írta meg saját Shyamalan-zenéjét, és ha Joshua Bell csodálatos hegedűszólóival színesített műve nem is ér fel a Hillary Hahnnal közösen létrehozott, hasonló jellegű "The Village", mindenképpen gyönyörű, szívbemarkoló mű, amely továbbra is biztosítja a szerző helyét Hollywood jelenlegi legnagyobb zeneszerzői között.


    Johan Söderqvist - Let the Right One In

         Egy meglepően jó kritikákat elért svéd vámpírdrámához írt mű okozta számomra az igazi meglepetést 2008-ban, a MovieScore Media nevű független kiadó ugyanis vállalta a rizikót ezen ismeretlen nevű európai zeneszerzővel kapcsolatban, és mindössze ötszáz digipackos példányban piacra dobta ezt a csodaszép, melankolikus, ám olykor hátborzongató muzsikát. A kezdőnek semmiképp sem nevezhető Söderqvist eddigi nagyjából harminc művéből a "Let the Right One In" az ötödik, ami hivatalosan megjelent. A rutinos hangszerelés és a végig azonos szinten tartott hangulat, nem beszélve a zseniális fináléról pedig mind feledtetik velem a műfajon belül idén mondjuk Christopher Young által hagyott űrt. Érdemes odafigyelni erre a zeneszerzőre, csak remélni tudom, hogy hallunk még felőle.




    Öt felesleges vétel:


    James Newton Howard - The Happening

         Az imént már jeleztem, hogy az én tulajdonomban milyen rövid karriert tudhat magáénak ez a korong. Próbáltam odafigyelni rá, a főtéma még talán rendben is van, ám a további tételekben annyira nem találtam kapaszkodót, hogy a finálé viszonylagos monumentalitása megtapasztalásakor már keserű szájízzel gondoltam arra, hogy ez bizony valószínűleg James Newton Howard első variációja lehetett a "Lady in the Water" hasonló hangulatú végkifejletéhez. Amikor a végére értem, azonnal tudtam, hogy többet nem leszek rá kíváncsi.


    Michael Giacchino - Speed Racer

         Általános közimádatnak örvend ez az album, én azonban semmi olyan nagyságot nem véltem felfedezni benne, ami miatt a "The Incredibles"-t imádom. Maga a film is egy óriási kérdőjel számomra, az én kulturális fejlettségem valószínűleg jóval visszamaradottabb ahhoz, hogy átadjam magam a Wachowski testvérek által megálmodott mű élvezetének, emiatt pedig a feleslegesen harsogó, kifejezetten rossz témát erőltető Giacchino-album egyike lett a tavalyi év legidegesítőbb élményeinek.


    Carter Burwell - Twilight

         Amerikában tombol az "Alkonyat"-láz, azt viszont egyáltalán nem értem, hogy egy vámpíros filmnél kiben merült fel a Coen fivérek állandó komponistájának neve. Idejét nem tudom, mikor hallottam utoljára olyan zenét Burwelltől, ami után elismeréssel nyilatkoztam volna, és a "Twilight" csak ismét megerősítette bennem a tudatot, hogy az én érdeklődési körömön bőven kívül esik a komponista. Dögunalmas kompozícióinak sem barátságos zenei világa, sem elfogadható lendülete nincs, ettől még egy jóérzésű vámpírnak is megalvad a vér a szájában.


    Marc Streitenfeld - Body of Lies

         Közrejátszhat a zeneszerző pozitív megítélésében az, hogy karrierjének eddigi mindhárom szerzeménye Ridley Scott egy-egy filmjéhez készült, és a bormámoros Provence olajbogyóktól hemzsegő hangulatát még sikerült kellemes zenei élménnyel gazdagítania, nekem azonban már az "Amerikai gengszter" aláfestésével kapcsolatban is voltak fenntartásaim. A "Body of Lies" kapcsán a német komponista szinte teljes egészében az underscore megvalósítását tartotta szem előtt, ami ugyan sikerült neki, ám ettől még nem kifejezetten rajongásra okot adó hallgatnivaló született, az én esetemben pedig külön tetézi a bajt a közel-keleti zenei motívumok beintegrálásával, mely kölcsönhatást körülbelül az album feléig voltam hajlandó elviselni.


    Various Artists - Mamma Mia!

         A "Mamma Mia!" hallatán a legtöbb hölgy jóleső érzéssel sóhajt fel, és egyáltalán nem lehet kellemetlen filmes élménynek nevezni Meryl Streep briliáns jutalomjátékát. Az összes dal a mai napig hibátlan, és az ismert férfiszínészek karcos hangjuk ellenére is elbohóckodnak az egész kaland során, de azt egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a film megtekintése után bárkinek is inkább ehhez a változathoz lenne kedve, mintsem valamely Abba-válogatást bömböltetni. Maximum a Colin Firth-rajongók, de szegények akkor csak nagyjából három dalért ruháznának be erre az albumra.




    Öt remek megjelenés:


    Jerry Goldsmith - The Boys from Brazil (1977, 2 CD)

         Mind jobban ismerem meg Goldsmith munkásságát, annál inkább kezd kialakulni bennem, hogy a "The Omen" utáni körülbelül tíz-tizenkét évének szinte összes művét imádom, és ez alól a régóta áhított "The Boys from Brazil" sem kivétel. A tévéfilm-jellegű produkcióhoz a Mester jó szokásához híven már-már indokolatlanul erős muzsikát komponált (elég csak a nyitó keringőre gondolni), az Intrada pedig kétlemezes, viszonylag korlátozott számban végre megjelentette a teljes változatot (az ötezer darab elvileg le bírja fedni a teljes érdeklődési kört), összesen körülbelül száztíz percnyi anyagot. A húszoldalas színes füzetkében rengeteg információt találunk a filmről, a tételenkénti elemzés pedig nem csupán az éppen aktuális jelenetet, illetve a hozzá íródott zene meghangszerelését mutatja be, de beavat a felvételek körülményeibe, az eredeti szalagok és lemezek állapotába is. Az év kiadványa.


    Laurence Rosenthal - Meteor (1979)

         A La-La Land Records idén több nagy dobással is jelentkezett, és Bill Conti kétlemezes "Masters of the Universe"-e, valamint Jerry Goldsmith "Not Without My Daughter"-ének bővített változata mellett nekem ezen 1979-es sci-fi zenéje számított a legnagyobb durranásnak. A filmet gyerekkoromban imádtam, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy életem első Laurence Rosenthal-albuma a "Meteor" legyen, amelynek megvételére összesen egy napom volt, ennyi idő alatt fogyott ugyanis el az ezerkétszáz darab korong. A negyvenpercnyi anyag hangulatában nem áll egészen távol Goldsmith vagy David Shire hasonló műfajú darabjaitól, a nagyzenekari játék egyszer feszülten visszafogott, másszor keményen felmorduló, az űrből érkező fenyegetéshez pedig különféle elektronikus effektek párosulnak. Tizenkét oldalon keresztül tudhatunk meg a filmről és a zenéről érdekességeket, miközben csak az jár a fejemben, miért nem kezdtem még el jobban megismerkedni Rosenthal további zenéivel.


    John Carpenter, Alan Howarth - Prince of Darkness (1987, 2 CD)

         Az első film, amit Carpentertől láttam, épp ezért értelemszerűen az egyik kedvencem is, filmként és zeneként egyaránt. Az eredeti lemez a Varése gondozásában jelent meg a filmmel egyidőben, és bár nem lett abszolút ritkaság, azért jócskán kellett várni arra, hogy olykor felbukkanjon aukciós portálokon egy-egy példány. A társszerző Howarth saját gondozásában (a Buysoundtrax munkatársainak közreműködésével) most a teljes zenei felvétel napvilágot látott, és bár muzikális értéke jócskán hagy maga után kívánnivalót, a több mint kétórás lemez, amelynek második korongján az eredeti kiadás anyaga is megtalálható, pillanatok alatt képes visszaidézni a film sajátos hangulatát, és egy zavaróan depresszív állapotba juttatni hallgatóját. A belső borító egy átlagos albumhoz hasonlóan hatoldalnyi leírást tartalmaz a filmről, és mindössze két rövid bekezdést Howarth szavaival a score keletkezéséről. Elsősorban a film iránti rajongásom késztetett a megvételére, noha az eredeti változat bőven lefedi a zenei ötleteket (melyek cseppet sem térnek el a többi Carpenter-műtől).


    Jonathan Elias - Vamp (1986)

         A Varése Club-os kiadványok 2008-ban nem feltétlenül kápráztatták el a műfaj szerelmeseit, hiszen elsősorban olyan régi felvételeket restauráltak, amelyekhez igazából a Film Score Monthly háza táján jobban értenek. A hiánypótlónak alig nevezhető albumok közül jobbára a nyolcvanas évekből származó darabok fogytak el rövid idő alatt, a "Vamp" pedig pontosan ilyen. Egy vámpírkomédia (lassan rájövök, hogy a 2008 a vámpírzenék éve volt...) szintetizátoron megkomponált és előadott score-ja, mely rendszeres hivatkozási alap, ha a nem hagyományos zenekari művekről beszélünk. Jonathan Elias zeneszerzői pályafutásáról nehéz azt állítani, hogy gyakran megdolgozott volna az elismertségért, CD-n összesen öt műve jelent meg (tavalyelőtt épp "A barbár" című fantasyhez írt zenéje), legismertebbként pedig debütáló "Children of the Corn"-ját szokták emlegetni. A "Vamp" viszont szintipopos hangzásával a korai Thomas Newman-zenékre, a Goblin és Claudio Simonetti szerzeményeire, esetleg a popkultúra akkori fenegyerekeinek számaira emlékeztet (Duran Duran, New Order), és arra a korra, amelyben zseniális aláfestések születtek, mégis nagyon keveset adtak csak ki közülük. A Varése egyáltalán nem vitte túlzásba a csomagolást, úgyhogy egy átlagos Decca-lemez tálalása köröket ver erre az albumra, de ebben az esetben igazán a belső tartalom a lényeg.


    Chuck Cirino - Deathstalker II / Chopping Mall (1987/1986)

         A "Chopping Mall" egy bevásárlóközpont éjszakai robot-őreinek mészárlásáról szóló, igazi filmes hulladék, ám megvan az a különleges története, hogy jóhumorú baráti társasággal sikerült megnéznem (többször is). Így a filmzenei album megvásárlása egész egyszerűen nem volt kérdés akkor, amikor híre ment, hogy a Buysoundtrax bevállalt egy ezerötszázas kiadást. Chuck Cirino azon különleges zeneszerzők egyike, aki teljesen tisztában van szakmán belüli pozíciójával, mégis minden munkát elég komolyan vesz ahhoz, hogy az elkészült mű (legyen akár olcsó szintis katyvasz, akár imitált nagyzenekari kompozíció) túllépjen az egyébként joggal elvárható borzalmakon. Emiatt lehet, hogy a "Deathstalker II"-ben simán fel lehet fedezni visszaidézhető főtémát, a "Chopping Mall" ritmusos alapja pedig tud élvezetes lenni is úgy, hogy ha ismerjük az alapjául szolgáló filmet. Anélkül, hogy Cirinót valaha meg akarnám sérteni, azért ez a kiadvány inkább a vicc szemszögéből ékesség a gyűjteményben, semmint hogy bármelyik komoly score-ral össze kelljen hasonlítanom.




    Vissza a többi értékeléshez

    További kritikáink
  • Anaconda
  • Evolution
  • Himalaya - The Rearing of A Chief
  • Bohemian Rhapsody
  • Deep Blue Sea
  • On Deadly Ground
  • Heaven & Earth
  • Halloween
  • Vertical Limit
  • The Predator
  • Peppermint
  • Small Soldiers
  • The Meg
  • The Mountain Between Us
  • The Equalizer 2

  • Filmzenékről röviden
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour
  • The Commuter

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam