"Minden filmemhez megpróbálok egy bizonyos szinten különleges zenei világot teremteni, mely többnyire a tudatos kutatómunka, a szabad asszociáció és némi mûfaji keveredés eredményeként jön létre."

     Carter Burwell neve az "Alkonyat"-szériáig az átlag mozibajáró számára nem sokat mondott, holott a szerzõ már addigra is tekintélyes filmográfiát tudhatott magáénak, igaz azonban, hogy korábbi munkái koránt sem részesültek akkora felhajtásban, mint a Stephenie Meyer-regényeken alapuló vámpírfolyam. A komponistát ezt megelõzõen fõként a Coen testvérek filmjei, illetve olyan egyéb alkotások révén emlegették elõszeretettel a filmes berkeken belül, mint az "Ez a fiúk sorsa - This Boy's Life", az "Erõszakik - In Bruges", a Roger Spottiswoode által rendezett "És a zenekar tovább játszik… - And the Band Played On", illetve Richard Donner "Összeesküvés-elmélet - Conspiracy Theory"-ja.

     Burwell 1955 novemberében látta meg a napvilágot, anyja matematikatanár volt, apja pedig a Thaibok Fabrics cég megálmodója és alapítója. A szerzõ ugyan már fiatalon elkezdett zongorázni, egy idõ után azonban abbahagyta, életének ezen szakaszát pedig késõbb ekképpen foglalta össze rendkívül velõsen: "Gyerekkoromban zongoraleckéket vettem, mint a legtöbben. Utáltam, mint a legtöbben. Abbahagytam, mint a legtöbben". A zene ilyen szinten csak azt követõen kezdte újból érdekelni, amikor középiskolás évei alatt osztálytársa bevezette õt az improvizációs blues zongorajáték rejtelmeibe, s az ekkor elsajátított alapokat késõbb már tudatosan fejlesztette tovább. Tanulmányait a King Schoolban kezdte meg, majd a Harvard College-ben folytatta, ahol a The Harvard Lampoon karikaturistáinak egyike volt, emellett elektronikus muzsikákat is készített, a diplomaszerzést követõen pedig a Harvard Electronic Music Studio munkatársa lett. Életének következõ szakaszát ez a munkahely határozta meg, s a nyolcvanas évek közepéig számos egyéb, számítógépes programokkal foglalkozó cégnél is megfordult animátorként, illetve hangmérnökként. Ezzel párhuzamosan a punk- és a rockmozgalom olyannyira magával ragadta, hogy egyúttal lökést is kapott az elõadóként történõ színrelépésre, aminek eredményeként különféle New York-i bandákban kezdett el játszani (ezek tagjai közül késõbb Miranda Stantonnal állt össze újból a "Psycho 3. – Psycho III" erejéig), továbbá tánczenék és színházi darabok aláfestéseinél is közremûködött.
     Elsõ filmes megbízatása az 1984-es "Véresen egyszerû - Blood Simple" címû thrillerhez fûzõdik, melynek direktora Ethan Coen volt. Burwell és a rendezõ között ezt követõen barátság és virágzó munkakapcsolat szövõdött, s az elmúlt idõszakban több mint egy tucat alkotást hoztak tetõ alá, melyek között "A nagy Lebowski - The Big Lebowski"-t éppúgy megtaláljuk, mint a "Betörõ az albérlõm - The Ladykillers"-t, a "Fargo"-t, "A félszemû - True Grit"-et vagy a "Nem vénnek való vidék - No Country for Old Men"-t. Kapcsolatuk mindkét fél szempontjából erõsen meghatározó, találkozásukra, valamint elsõ együttmûködésükre azonban egy véletlen folytán került sor. A "Véresen egyszerû" hangmérnöke ajánlotta a direktor figyelmébe Burwellt, akit a New York-i klubéletbõl ismert. Coen behívta a zenészt, s megmutatott neki néhány jelenetet, melynek ismeretében õ demókat készített. A direktor ezt követõen még jó pár komponistát felkeresett, hónapokkal késõbb azonban végül mégis Burwellt szerzõdtette le, aki elõtt ide vonatkozó munkája révén fokozatosan tárult ki Hollywood kapuja. "Miután bemutatták a filmet, egyre több hasonló felkérést kaptam. Sosem volt tudatos célom, hogy ilyen feladatokat vállaljak, de minthogy a filmeket és a zenéket egyaránt szeretem, szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel foglalkozhatok" - mesélte a szerzõ, akinek Coennel való kollaborációja nemcsak az aláfestések stílusát tekintve nevezhetõ változatosnak, hanem abból a szempontból is, hogy némely esetben a direktor áll elõ határozott elképzelésekkel, máskor pedig teljes mértékig Burwellre bíz mindent. A komponista pályafutásában egy másik rendezõ is hasonlóan fontos szerepet tölt be, igaz, vele korántsem készített annyi produkciót, mint Coennel. Õ nem más, mint Michael Caton-Jones, aki olyan projektjeihez hívta alkotótársnak, mint a "Doc Hollywood", az "Ez a fiúk sorsa", a "Rob Roy", valamint "A sakál - The Jackal", mely utóbbihoz készült szerzemény kiadatlansága talán az egyik legnagyobb hiánya a Burwell-diszkográfiának.
     A komponista számtalan stílusú alkotáshoz készíthetett már aláfestést (az eddig említetteken túl érdemes még kiemelni az "Alamo: A 13 napos ostrom - The Alamo"-t, a "Sivatagi cápák - Three Kings"-t, valamint a "Hamlet"-et is), ami részint annak is köszönhetõ, hogy lehetõségeihez mérten igyekszik aszerint megválogatni felkéréseit, hogy a felkínált projekt milyen új kihívásokat tartogat számára: "A legfontosabb szempont részemrõl az, hogy egy olyan lehetõség nyíljon, amely különbözik az addigiaktól. A legjobb példa erre 'A halál keresztútján - Miller's Crossing', mely egy fülledt hangulatú score-t igényelt, amiben nekem egyáltalán nem volt tapasztalatom. Az ilyet nevezem én szórakoztató kihívásnak" - nyilatkozta a mûvész, akinek az "Alkonyat - Twilight"-hoz való szerzõdtetése meglepetésként hatott a filmzenevilágban. Az új kihívások iránti törekvéseinek eredményeként számos esetben vállalt el megbízást úgy is, hogy az instrumentális aláfestésen kívül még dalt is szállított a produkcióhoz - ilyen jellegû szerzõdést írt alá többek között a "Rob Roy"-hoz , a "Doc Hollywood"-hoz, a "Psycho 3."-hoz, valamint az "Arizonai ördögfióka - Raising Arizoná"-hoz is.

     Zeneszerzési munkafolyamatára az jellemzõ, hogy többnyire a zongorán történõ próbálgatásokkal, illetve azok rögzítésével kezdi el a komponálást, s csak nagy ritkán veti ötleteit rögtön kottalapokra, bevallása szerint ugyanis utóbbi esetben némileg lassabban halad a munkával, ami egy szûkebb határidõ (a legrövidebb, rendelkezésére biztosított intervallum eddig három hét volt, a leghosszabb pedig majdnem négy hónap) esetén sarkalatos dolog. Filmzeneszerzõi pályafutása mellett egyéb mûfajokban is megmutatta már tehetségét: kamaraoperát éppúgy írt, mint színházi darabokhoz tartozó kíséretet, illetve tánczenéket, melyeket többnyire saját stúdiójában, a The Bodyban szokott elkészíteni, valamint - a hangszerelés függvényében - rögzíteni is.

     Carter Burwell színes pályafutása ellenére sem forog még annyira a köztudatban (talán csak az Alkonyat-széria kapcsán), a szakma és a kritikusok körében azonban szerencsére más a helyzet: szüntelenül kapja a felkéréseket, munkásságának egyes állomásait pedig számtalan jelöléssel, illetve díjjal ismerték el - többek között Golden Globe- és BAFTA-jelölésben is részesült, továbbá Primetime Emmy-szobrot, valamint közel tíz ASCAP-elismerést is kapott. S bár közel száz produkció van már a háta mögött, személyes kedvence továbbra is a "Véresen egyszerû" maradt: "Sok szempontból ez a legkedvesebb projekt számomr, köszönhetõen az akkori, a filmzeneszerzési technikával és hagyománnyal kapcsolatos boldog tudatlanságomnak. Nem voltam tisztában azzal, hogyan kell a zenét szinkronba hozni a képsorokkal, így nem foglalkoztam mélyebben a dialógusokkal vagy az akciójelenetekkel. Mindig van valami különös naivitás az emberben az elsõ projekt esetében, éppen ezért minden rendezõnek azt tanácsolom, hogy ahányszor csak lehet, elsõfilmes komponistákkal dolgozzon együtt".

Kulics László