FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    small Soldiers  The Meg  The Mountain Between Us  The Equalizer 2  Tomb Raider  Ant-Man and the Wasp  Adrift  The Mentalist  The Shape of Water  Red Sparrow
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Rendező-zeneszerző párosok: Steven Spielberg és John Williams - I. rész
     










         Sok rendező-zeneszerző kollaborációt ismerünk a filmművészetben, ezek közül jó pár igencsak klasszikusnak, közismertnek is mondható, ám az olyan együttműködéshez, mint ami a Steven Spielberg és John Williams párost jellemzi, alig találunk hasonlót. Amikor egy rendező filmjeire a zeneszerzője olyan hatással tud lenni, mint Williams Spielberg alkotásaira, az igencsak ritka, és maximum az Alfred Hitchcock-Bernard Herrmann, a Tim Burton-Danny Elfman és a Robert Zemeckis-Alan Silvestri duók hozhatók fel még példaként. Spielberg és Williams klasszikus, valamint rendkívül termékeny kollaborációját egy háromrészes összeállítás formájában mutatjuk be.


         Spielberg 1946-ban az ohiói Cincinnatiben született. Édesanyja vendéglősként, majd zongoristaként tevékenykedett, apja pedig villamosmérnökként korai számítógépek kidolgozásában is segédkezett. Gyerekkorát New Jerseyben és az arizonai Scottsdale-ben töltötte, s itt kezdett el érdeklődni a mozi világa iránt, és az olyannyira megragadta őt, hogy ugyan még alig múlt tíz éves, de barátaival már egy amatőr kalandfilm elkészítésébe vágott bele. Tizenkét évesen kapta első "filmes díját", méghozzá a cserkészszövetségtől, amelyet a 9 perces, 8 mm-es "The Last Gunfight"-tal érdemelt ki. Rá egy évre már elég egyértelművé vált, hogy van tehetsége a filmkészítéshez, hiszen a 40 perces "Escape to Nowhere" című dokumentumfilmjével egy újabb díjat érdemelt ki. 1964-ben, csupán 18 évesen pedig leforgatta élete első, valóban mozinak nevezhető alkotását, a "Firelight" című sci-fit, mely sokat merített édesapja második világháborús sztorijaiból. A költségvetése ugyan csak 500 dollár volt, és bevétele sem igen akadt, de fontos mérföldkő volt, hiszen már moziban is bemutatták, igaz, csak egyben, az arizonai Phoenix Little Theatre-ben. Azonban ami talán a legfontosabb, hogy később ez a filmje jelentette az alapot a "Harmadik típusú találkozások"-hoz, mivel a "Firelight" is ufókról, eltűnésekről, katonai egységekről és egy hasonló családi drámáról szólt. A film zenéjének megírását családon belül oldották meg, hiszen klarinéton maga a rendező komponálta meg, amelyet a zongorista anyuka ültetett át kottára, hogy végül az Arcadia Középiskola zenekara feljátszhassa azt.

         Spielberg szülei nem sokkal később elváltak, ő édesapjával Kaliforniába, Saratoga városába költözött, míg három lánytestvére édesanyjukkal maradt Phoenixben. Noha Spielberg büszkén vállalja zsidó származását, de gyerekkorában még egyáltalán nem volt ennyire kibékülve sem ezzel, sem vallásával. Furcsállta nagyapja ortodox szokásait, bizonyos zsidó viselkedési normák zavarba hozták, sokszor barátai előtt is kellemetlen helyzetbe került emiatt. "Sohasem zavart a zsidó származásom, de akkoriban voltak dolgok, amik még nyugtalanítottak. Gyerekként nehéz volt összeegyeztetni bizonyos dolgokat a származásommal kapcsolatban, sőt hét-nyolc évesen teljesen zavarban voltam ortodox zsidó gyökereink miatt" - emlékezett vissza ezen időkre felnőttként. Sőt azt is elárulta, hogy fiatalabb korában nem volt ritka vele szemben az antiszemita indíttatású gúnyolódás és erőszak sem: "Volt, hogy a gimnáziumban megpofoztak és a padlón rugdaltak, sőt az orromat is eltörték" - ezek pedig érezhetően nyomot hagytak későbbi művészetében is.
         Miután apjával Kaliforniában kötöttek ki, a University of Southern California (USC) filmszakára próbált beiratkozni, de kétszer is elutasították, így 1965-ben a Long Beach-i California State University (CSU) hallgatója lett. A hatvanas évek második felében a Universal stúdiónál lehetősége nyílt gyakornokoskodásra, s bár fizetést nem kapott, ennek ellenére mégis megragadta az alkalmat. Itt a vágó részlegben dolgozhatott, ám a gyakornoki állás miatt az egyetemet ott kellett hagynia. Később a USC egy tiszteletbeli diplomával ismerte el a filmművészeti tudását, ezt 1994-ben vehette át, majd 2002-ben a CSU-n végül saját erőből is diplomát szerzett, befejezvén évtizedekkel korábban megkezdett tanulmányait.

         A Universal 1968-ban adott neki lehetőséget egy rövidfilm elkészítésére, ez volt az "Amblin", mely az első mozija lett, amit 35 mm-es filmre vehetett fel. Az alkotás a hippikorszak szülötte, s egy fiatal szerelmespárt kísér végig, ahogy kóborolnak a sivatagban és a tengerparton. Dialógust ugyan nem tartalmaz, de végig zenei kísérete van. Az andalító gitármuzsikás score-t Michael Lloydnak köszönhetjük. A többszörös díjnyertes kisfilm végül meghozta Spielberg számára a sikert, hiszen a Universal TV vezetője, Sid Sheinberg meglátta benne a lehetőséget, ezért együttműködést ajánlott fel neki, így Spielberg 22 évesen a legfiatalabb rendező lett, akivel egy nagy stúdió hosszú távú szerződést kötött. 1969-ben egy "Malcolm Winkler" című film lett volna karrierje következő állomása, de végül az előkészítés alatt álló projekt összeomlott, ám még ebben az évben hozzákezdett egy sorozat, a "Night Gallery" "Eyes" című részéhez, mely egy "The Twilight Zone"-szerű, horror és thriller stílust vegyítő széria első része volt. Ezt 1970-ben egy újabb epizód is követte ("Make Me Laugh"), majd szintén ebben az évben a "Marcus Welby, M.D." egyik felvonását is rábízták. 1971-ben a "The Name of the Game" kalandsorozat futurisztikus "LA 2017" című részét vezényelte le, mely már hosszabb játékidővel bíró munka volt. Majd következett a "The Psychiatrist" két, és az "Owen Marshall, Counselor at Law" egy része, valamint a sokak által ismert "Columbo"-epizód, mely tulajdonképpen a híres detektívsorozat első része volt, mivel ezt csak egy fél évvel korábban bemutatott tévéfilmszerű, a nézőket tesztelő pilot előzte meg. Ezek olyannyira jól sikerült produkciók voltak, hogy a Universal egy újabb ajánlatot tett Spielbergnek, aki így három tévéfilmet forgathatott le a stúdió égisze alatt.
         Ezek első darabja, a mára egyenesen kult státusznak örvendő "Párbaj - Duels", mely 1971-ben debütált a képernyőn, majd két évvel később a sikerre való tekintettel mozivásznon is, igaz, csak Európában. A Dennis Weaver által megformált, a kies autóúton egy kis Plymouth Valiantben bajba kerülő kisember története tulajdonképpen a direktor egyik legerősebb filmje, bár bájosan tévéfilmes jellege mára már kissé furán hat. Az aláfestésért egyébként Billy Goldenberg felelt. 1972-ben érkezett a szerződés második alkotása, a "Valami gonosz - Something Evil" című horror, mely az akkor, például "Az ördögűző" révén új erőre kapó műfaj sikereit próbálta meglovagolni - ennek zenéjét Wladimir Selinskynek köszönhetjük. 1973-ban a Martin Landau főszereplésével bemutatott "Savage" következett, mely esetében a kor elektronikus filmzenei úttörője, Gil Melle volt a score-ért felelős.


         Noha a három tévés megbízatásból csupán egy sikerült jól, Spielberg karrierje tovább szárnyalt. Mozis debütálása, a "Sugarlandi hajtóvadászat - The Sugarland Express" 1974-ben készült el. A Goldie Hawn főszereplésével bemutatott alkotás a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában is bemutatkozott, a forgatókönyve pedig egy díjat is elhozott. A The Hollywood Reporter kritikájában megjegyezte, hogy "egy jelentős új rendező van a láthatáron", a kritikus pedig finoman szólva is beletrafált ezen megjegyzésével. Az operatőri feladatot Zsigmond Vilmos kapta, aki Kovács Lászlóval karöltve a hetvenes évek amerikai filmművészetében az újszerű vonalat képviselő rendezők kedvencei voltak, s így érthető volt Spielberg választása.
         Zeneszerzői posztra az akkor 42 éves, elismert, de a nagyok közé még nem sorolható John Williamset kérte fel, s valószínűleg ekkor egyikük sem sejtette, hogy egy több mint negyven éven keresztül fennálló munkakapcsolat és barátság kezdete lesz ez a produkció. A fiatal direktort az 1969-ben készült "Zsiványok - The Reivers" muzsikája nyűgözte le annyira, hogy a komponistához fordult aláfestésért. Túlzás lenne viszont azt állítani, hogy a "Sugarlandi hajtóvadászat" score-ja lenne az az ok, amiért Williams Spielberg legrégebbi alkotótársa, ugyanis a mozi zenéje finoman szólva is egy jó nagy kakukktojás nemcsak kettejük együttműködésében, de Williams közismert műveihez képest is. Ha hasonló aláfestést keresnék, akkor legelőször John Barry "Éjféli cowboy"-a kell, hogy eszünkbe jusson, hiszen hangulatában és az alkalmazott hangszereket tekintve igen sok a hasonlóság közöttük. Bár a zenében jelen van egy szimfonikus zenekar is, de szerepük nagyon korlátozott, mivel főleg blues és country muzsikák hangszerei a dominánsak, úgymint a szájharmonika, a bendzsó, különféle gitárok és dobok. A ritmust tekintve is e stílusok a meghatározók, és ezek terén olyan, már-már könnyűzenei könnyedséget hallunk, mely a komponista életművében elenyésző alkalommal bukkant csak fel. A score ritmusvilága napjaink zenéi körül Marco Beltrami bizonyos munkáiban köszön vissza, például a legutóbbi "Die Hard"-film zárását juttathatja eszünkbe, vagyis valami olyasmit vetett itt be Williams, ami kifejezetten unikális életművében, főleg a hetvenes évek közepét követően. A könnyed szájharmonikás főtéma a score legjellemzőbb darabja, a szerzőtől szokatlan hangszer miatt azonban kilóg a jól ismert stílusából, holott valójában egy rá jellemző dallamról van szó, azonban amikor a vonósokkal közösen szól, akkor azért gyorsan beugrik a komponista zenei világa. Érdekesség, hogy a Spielberg-Williams kollaborációból az egyetlen mozi ez, melynek score-ja nem került soha kiadásra, mivel a szerző ellenzi a megjelenését, ám ennek oka ismeretlen. Az Intrada Records ugyan több alkalommal is kérte tőle, ám Williams hajthatatlan, viszont a zene nem ment teljesen veszendőbe, mivel néha koncerten előveszi a főtémát, és ez néhány válogatáslemezén is elérhető.


         Spielberg soron következő filmjéről elmondhatjuk, hogy nemcsak saját karrierje, hanem az egész filmvilág szempontjából sorsfordító alkotása lett. A Peter Benchley regénye nyomán készült "Cápa - Jaws" a nyári kasszasikerek mintapéldánya volt, sőt az első, melyre ezt a kategóriát alkalmazhatjuk. A Universal két ismert producere, Richard D. Zanuck és David Brown figyeltek fel Benchley regényére, s meglátva benne egy izgalmas film lehetőségét, úgy vélték, érdemes lehet belevágni a megfilmesítésbe. Több régi, kipróbált rendezőt is megkerestek, ám végül a stúdiónál akkor szerződésben álló Spielberg mellett döntöttek. Az ifjú direktort azonnal rabul ejtette a regény, a szerződéskötésre pedig még azelőtt sor került, hogy a "Sugarlandi hajtóvadászat"-ot bemutatták volna. Az író egy olyan megtörtént esetet dolgozott fel, amely 1916 nyarán történt Matawan városkánál: egy cápa tizenhat kilométert úszott fel a tengertől egy folyón, s négy emberrel végzett, mire a helyieknek sikerült horogra keríteniük. Spielbergék természetesen a látványosság és a hatásfokozás érdekében eszközöltek némi változtatást, s így az írottakhoz képest látványosabb befejezéssel zárták le a vérfagyasztó kalandot. Maga a forgatókönyv egy nagyon nehéz szülés volt, hiszen Spielberg több írót is felkért, mire sok-sok hónap után végre elmondhatta, hogy elkészült a végleges változat. A film három és fél millió dollár költségvetést kapott, a forgatást pedig ötvenöt napra ütemezték. Spielberg egyetértett a stúdió azon kérésével, hogy ismert színészek kerüljenek a filmbe, ám sztárokkal nem akart dolgozni, így a közreműködni szándékozó Charlton Hestonból sem kért.
         A mozihoz egy hatalmas pneumatikus cápa is készült, ám ez olykor annyira borzasztóan valóságtalan kinézetet öltött, hogy Spielberg inkább azt eszelte ki, csak érezteti a ragadozó jelenlétét, de bizonyos jelenetekben nem fogja mutatni - később ez a szükség hozta megoldás, illetve az ehhez társuló főtéma lett a mozi nagy erénye. A mára már kultikus jelenetek egy része is ennek köszönhető, hiszen a film elején egy véres cápatámadás történt volna, míg ebből egy el-elmerülő áldozat lett, a klasszikus hátuszony és a sárga hordós vadászat szintén a technikai nehézségek szüleménye. Az Atlanti-óceán egyik üdülőparadicsomának, Amity szigetének lakóit, illetve turistáit fenyegető cápaveszélyt s annak elhárítását taglaló történetnek nem jósoltak fényes sikert, főleg a forgatás körül sűrűsödő problémák miatt. Spielberg akkor még tapasztalatlan, ám annál inkább tökéletességre törekvő rendező volt, így természetesen a büdzsé hamarosan elkezdett növekedni, végül pedig óriási méreteket öltött, hiszen a tízmillió dollárt is elérte. Az eredeti összeg csupán a mechanikus cápákat fedezte, a növekvő problémák miatt a készülő produkciót hollywoodi berkekben ekkor keresztelték át flaws, azaz hibák gúnycímre. Spielberg például ragaszkodott a nyílt vízi forgatáshoz, emiatt pedig gyakran meggyűlt a bajuk a természettel és más, nem a stábhoz tartozó hajókkal, ráadásul a sós víz több gépet is tönkretett, a színészek pedig tengeribetegek lettek. Mindezeknek köszönhetően a forgatási idő is megháromszorozódott. Azonban hiába merült fel rengeteg probléma, és hiába volt a produkció körül óriási szkepticizmus, a kritikusok és a közönség egyaránt éltette a kész művet (ezzel párhuzamosan pedig végérvényesen megalapozódott Spielberg karrierje is), amely a "Csillagok háborúja" bemutatásáig a legnagyobb anyagi sikert tudhatta magáénak.

         A mozi három Oscar-díjat nyert, ebből egyet a score-ért John Williams, aki második akadémiai elismerését vehette át. Williams elmondhatja magáról, hogy kevesebb hangjeggyel ért el világsikert, mint ahány Oscart a film bezsebelt, hiszen a mozi három szobrot tudhat magáénak (a legjobb vágás, legjobb hang és legjobb zene kategóriákban), addig a komponista mindössze két hangjegy fokozódó ismételgetésével hozza ránk a frászt. Természetesen szerzeménye ennél jóval összetettebb és sokrétűbb, azonban a legtöbben ezen két hangot mégis előbb felismerik, mint bármely más részletet. Viszont a score jóval többől áll ennél, hiszen külön téma íródott például a vakációzók számára, a drámai részekhez, a tengerhez, a vadászatból eredő kalandhoz, valamint a félelem érzékeltetéséhez, sőt még egy barokkos fúga is az aláfestés része, emellett pedig egy kis kikacsintással megemlékezett Erich Wolfgang Korngoldról is, aki a harmincas-negyvenes években az Eroll Flynn-es kalózfilmek komponistája volt, stílusa pedig tökéletesen passzolt a cápavadászok útnak indulásához. Williams két hónapot töltött a zene megírásával, mely időszak alatt ötvenpercnyi score-t vetett papírra. "Mikor először láttam 'A cápá'-t, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mindez egy akció-kalandzenét fog majd igényelni" - emlékezett vissza később Williams. "Valami nagyobb ívűt, operaszerűt, valami igazán teátrálisat képzeltem alá". Az egyeztetések során jobbára a cápás jelenetek kerültek előtérbe, illetve maga a teremtmény zenei ábrázolása, ami nagy kihívást jelentett a komponista számára, hiszen egy hangtalanul, a mélyből hirtelen előbukkanó állathoz kellett fenyegető muzsikát párosítania. Amikor aztán megszületett az ötlet, előállt vele Spielbergnél: "Egyik alkalommal John megmutatta nekem a főtémát zongorán. Arra számítottam, hogy amit hallok majd, az egy szokatlan, ugyanakkor dallamos darab lesz, majd elkezdte a mélyebben szóló billentyűkön két ujjal előadni azt, hogy dun, dun, dun-dun, dun-dun, dun-dun. Először elkezdtem nevetni, és azt mondtam Johnnak, hogy jó a humorérzéke. Ám ő végig komoly maradt, ezt szánta ugyanis főtémának. Ő újra és újra eljátszotta, s végül engem is megfogott" - mesélte a direktor. Williams pedig így jellemezte klasszikus témáját: "Megtaláltam ezt a motívumot, amely nemcsak tökéletesen illett a lényhez, hanem elég rugalmas is volt, hogy különböző formákat öltsön. Egyszerű, kitartó és egyenes, szinte megállíthatatlannak tűnik, olyan, mint egy cápatámadás".
         Williams természetesen nem érte be annyival, hogy e tekintetben kizárólag a zongorára szorítkozzon, hanem igen színesen szőtte bele mindezt kompozíciójába: amellett, hogy nemcsak önállóan, hanem különféle dallamokkal együtt alkalmazta, szükség szerint a tempón és a hangszerelésen is változtatott. E két hang létjogosultságáról azonban Spielberg akkor győződött meg végérvényesen, amikor a 73 fős zenekar közreműködésével összeállt a kép. Williams így emlékezett vissza "A cápa" első megtekintésére: "Már 25 éve dolgoztam Hollywoodban, olyan rendezőkkel, mint Robert Altman vagy William Wyler, megcsináltam már a 'Hegedűs a háztetőn'-t, de egy film sem nyűgözött le annyira, mint 'A cápa'." A score bizonyos részei Igor Sztravinszkij "Tavaszi áldozat" című balettzenéjére reflektálnak, főleg a vonósmegoldások feszültségfokozó elemei, és helyenként a dobosok, illetve a rezes szekció terén mutat rokonságot a két kompozíció. A score kiemelkedő jelentőségét Spielberg is elismerte, és egy interjúban azt mondta, a film csak fele annyira lenne jó és sikeres, ha nem ez a zene szólna alatta. Williams az Oscar mellett Grammy-, BAFTA- és Golden Globe-díjban is részesült.


         Miután "A cápa" egyértelműen a kasszasikert hozó rendezők táborába repítette Spielberget, több nagy ajánlattal is megkeresték. "A cápa 2." esetében is természetesen ő került először szóba, ám ezt ugyanúgy visszautasította, mint a "Superman" és a "King Kong" rendezői székét, mivel inkább egy évek óta tervezgetett saját projektet kívánt megvalósítani. Az ufók már régóta érdeklődésének középpontjában álltak, erre pedig a hetvenes évek elején több ötletet is kidolgozott, végül fogta a "Firelight" alapkoncepcióját, és összedolgozta az azóta megszületett újabb elképzeléseivel, majd a szkripttel 1973-ban felkereste a 20th Century Foxot, ám ők nem láttak benne fantáziát, a Columbia Picturesnél ellenben már nem így vélekedtek. A "Harmadik típusú találkozások - Close Encounters of the Third Kind" azon ritka filmek egyike lett, ahol Spielberg nemcsak a rendező, de a forgatókönyvíró szerepét is betöltötte. Az 1977-ben bemutatott mű már nemcsak az anyagi sikert hozta el, hanem a szakmait is, hiszen Spielberg első Oscar-jelölését is kiérdemelte, a mozi pedig emellett további hét nominációt kapott, melyből egyet tudott díjra váltani - az operatőrök mezőnyében Zsigmond Vilmos bizonyult a legjobbnak. Pedig a kezdet egyáltalán nem indult jól, hiszen a Columbia ugyan megvette a jogokat, de eleinte csak mint egy alacsony költségvetésű filmként kezelték, a megszavazott két és félmillió dollárt pedig Spielberg nagyon kevésnek találta, hiszen ő látványfilmben gondolkodott - tegyük hozzá, ekkor az időben még "A cápa" sikere előtt járunk, így érthető volt az óvatoskodás - végül aztán a véres állkapcsos mozi sikere meggyőzte a stúdiót, hogy egy közel 20 milliós büdzsét dobjanak össze. A forgatókönyv végleges formába öntése egyáltalán nem volt egyszerű dolog, hiszen előbb Paul Schrader, aztán John Hill verzióit utasította el Spielberg, majd újabb két visszadobott változat után és az addigi "Kingdom Come" cím elvetését követően a Jerry Belsonnal közösen kidolgozott szkriptre végül rábólintott. Noha a rendező eleinte úgy gondolta, hogy minimálisra redukálja a külső helyszíneken való forgatást, és stúdiókban készíti el a filmet, végül rájött, hogy ez szinte lehetetlen - a wyomingi Devils Tower National Monument pedig azóta is kultikus hely a filmrajongóknak és az ufóhívőknek. Ráadásul Spielbergből előbújt a filmrajongó énje is, hiszen a forgatás alatt folyamatosan újabbnál újabb ötletekkel bombázta a stábtagokat, akik közül többen ismét úgy vélekedtek, hogy megint valami borzasztó alkotás készülődik, volt, aki megjegyezte: kétszer olyan rossz lesz, mint "A cápa", csak kétszer annyiba is kerül majd.
         A mozi vizuális effektjei terén is kimagaslóan progresszív lett, ami nem véletlen, hiszen a látványért felelős csapat három és félmillió dollárt tapsolhatott el erre, ami akkoriban rekordnak számított. Ebben a filmben bukkant fel először Spielberg mellett a később állandó vágójává váló Michael Kahn is, aki valószínűleg a "Harmadik típusú találkozások" utolsó 25 percének vágásával vívhatta ki a rendező elismerését, hiszen több ezer méter anyagot tekintettek át, mire nagyon nehezen, de rátaláltak a végső változatra. Érdekesség még, hogy pótforgatást is be kellett iktatni, ahol már Zsigmond egyéb elfoglaltságai miatt Kovács László kezelte a kamerákat.

         Spielberg ismét John Williamshez fordult zenéért, aki "A cápá"-hoz hasonlóan minimalista főtémát szállított. A mára már kultikusnak számító motívumot a film egyik kulcselemének szánta a rendező, Williams pedig ennek megfelelően állt a dologhoz. Egyes becslések szerint háromszáz különböző dallamot mutatott meg Spielbergnek, mire az végül rábólintott a végleges öt hangból álló változatra. Természetesen okkal kapott ekkora hangsúlyt a főtéma, hiszen a történet szerint az emberiség az idegenekkel a matematika nyelvén, zene formájában veszi fel a kapcsolatot. Williams később így emlékezett vissza erre a folyamatra: "Stevennel végül egy öthangos dallamban állapodtunk meg, bár eleinte egy hosszabban gondolkodtunk, de hat-hét hanggal már nem működött. Jól megjegyezhető, világos üzenetszerű motívumot kellett alkotnom, az öt hang erre még alkalmas volt, de több már bonyolulttá tette a témát. Folyamatosan szűkítettük a lehetséges variációkat, de a végső változatnak egyébként semmi tudományos háttere sincs, egyszerűen ez passzolt a legjobban, valamint a kezdő- és a záróhangot jól össze lehetett illeszteni, így egy végtelenített sort kaphattunk".
         Noha a "Harmadik típusú találkozások" a "Csillagok háborújá"-val azonos évben készült, a két kultikus zene között azonban jelentős eltérések vannak, például a főtéma építésében is, ugyanis míg George Lucas alkotásában egy nagy témaorientált megközelítést alkalmazott Williams, itt ennek szinte a nyoma sincs. A vezértémának is csak a mozi utolsó harmadában van szerepe, mivel a score nagy hányadában a szerző tudatosan kerülte a dallamokat, így sok helyen csak disszonáns, atonális muzsikát hallunk. A drámai hatás így kellően kiélezett, a feszültség a zenének köszönhetően folyamatosan erősödik, sőt olyannyira vérfagyasztó a muzsika, hogy önmagában hallgatva inkább illik egy horror aláfestésének, nem pedig egy tudományos-fantasztikus filmének. Williams itt a kortárs komolyzenei jegyektől sem riadt vissza, s olyan mértékben alkalmazta ezt a modern stílust, amilyenre más filmmuzsikájában alig találunk példát. A "Harmadik típusú találkozások" score-jának jelentős része leginkább koncerttermi munkáit idézi, vagyis távol áll a dúdolható dallamai miatt kedvelt zeneszerző jól ismert stílusától. Ugyanakkor az aláfestésben vannak visszatérő témaszerű elemek, de ezek nem közelítik meg Williams szerethető motívumokból építkező stílusát. Ilyen a mélyen mormogó, kifejezetten avantgárd zenéket idéző kórus, a hosszú másodpercekig kitartott vonósvisítás, a mély tartományú pizzicatók, a katonaságot jelző pergődobok és egy dal, melyet Spielberg a forgatókönyv kitalálása közben énekelgetett magában. Ez pedig nem más volt, mint a "When You Wish Apon a Star", Leigh Harline és Ned Washington szerzeménye, melyet Walt Disney 1940-es "Pinokkió"-jához írtak. És bár ez így valószínűleg sokaknak nem mond semmit, ám szinte mindenki hallhatta már, hiszen a Disney stúdió logója alatt hallható a szám dallama. Természetesen Williams sem a teljes dalt használta fel, csupán a vezérmotívumát építette be pár helyre. "Spielberg csodálatos produkciója nagyon inspirált zeneileg. Még most is jól emlékszem arra, amikor először láttam a kész filmet. Soha előtte nem találkoztam még olyan sci-fivel, amelyben ilyen színes, fényes és villódzó űrhajók voltak. Egy ilyet zeneileg kísérni nagyon nehéz, hiszen a képek gátat is szabtak, de éppen ezért volt ez egy fantasztikus munka. Művészileg vonzott az a téma, amelyet feszegetett Steven, vagyis a kérdés, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban, vagy sem. Az ő válasza erre gyermeki volt, és ennek fényében kerülhetett be a 'When You Wish Apon a Star' dallama is a filmbe, hiszen Pinokkió a gyermeki ártatlanság tökéletes megtestesítője, ráadásul nosztalgiát is ébreszt. Ezzel pedig létrehoztunk egy fura érzést, mert a lények és az űrhajók nagyon távoliak voltak az embereknek, de a dal ismerős hangjai mégis az otthon biztonságát jelenítették meg".


         A két nagy sikert követően Spielberg előtt megnyíltak Hollywood kapui, és gyakorlatilag ahhoz fogott, amihez csak kedve volt. Sokan egy újabb nagy látványfilmet vártak, ám a direktor ezen megkereséseket sorra elutasította, s inkább egy nagyszabású, háborús vígjáték leforgatásába kezdett. Az "1941"-et, mely a magyar keresztségben az egészen lehetetlen "Meztelenek és bolondok" címet kapta, a mai napig a leggyengébb Spielberg-filmnek szokás tartani. Bemutatásakor a kritikusok sem tudtak vele mit kezdeni, s bár meg nem bukott, de Spielberg két korábbi anyagi sikeréhez már nem tudott felnőni. Későbbi kibővített változata, valamint a VHS-, majd DVD-kiadása viszont lehetővé tette, hogy egyre szélesebb körben váljon ismertté, így lassan-lassan a vélemények is finomodtak, s ahogyan megértették a nézők, hogy mi is volt vele a célja Spielbergnek, úgy vált egyre elismertebbé a mozi. Az őrült sztorit Robert Zemeckis és Bob Gale írta, akik történetükbe több világháborús valós eseményt is beolvasztottak, teljesen szabadon kezelve azokat. Így például az Ellwood olajfinomítóban történt robbanást, az 1942 februárjában bekövetkező Los Angeles-i légitámadást, a Santa Barbara közelében felbukkanó japán tengeralattjárót, az 1943-as, egy egész kisvárost felforgató, katonák és fiatalok közti zavargást, valamint azt, hogy a haditengerészet valóban helyezett ütegeket partközeli családi birtokokra, a két író a humor oldaláról megközelítve beleszőtte a forgatókönyvbe. A tekintélyes szereplőgárdával rendelkező alkotásban olyan színészek tűnnek fel, mint Dan Aykroyd, Ned Beatty, John Belushi, John Candy, Christopher Lee, Treat Williams, Nancy Allen, John Landis vagy Toshiro Mifune, bár igazából főszereplővé egyikük sem lép elő a több szálon futó, majd lazábban összekapcsolódó cselekményben.
         A mozi kevésbé jó fogadtatásának okát leginkább abban találjuk, hogy a sajátos humorú, gyakorlatilag paródiának nevezhető stílust ekkora volumenű sztoriban addig nem láthatta a közönség, sőt ebből a szempontból azóta sem készült hasonló alkotás, és ez a szatirikus stílus valóban furán hat egy olyan komoly környezetben, mint amilyenben a "Meztelenek és bolondok" története halad, ráadásul a vígjátékoknak ezen típusa inkább Európára jellemző, így talán érthető, hogy miért fogadta kevésbé jól az amerikai közönség. Azonban aki nem egy komoly filmet vár, az egy rettentően mulatságos, szórakoztató mozit kap, mely legalább annyira tobzódik Spielberg stílusjegyeiben, mint a direktor hasonszőrű alkotásai. A film helyzetkomikumai több esetben is nagyon ülnek, s bár néha a burleszk veszi át a vezérszerepet, de ezen részeket leszámítva számos intelligens, mosolyt fakasztó jelenete van. Egyszerűen el kell fogadni, hogy az otromba, sokszor sértő poénok nem azért ilyenek, mert a készítőktől csak ennyi telt, hanem mert egyszerűen ilyennek akarták a mozit.

         Több dolog is jól mutatja, mennyire nem értették akkoriban (sőt sokan most sem) a filmet. Stanley Kubrick például úgy vélte, hogy érdemesebb lett volna a sztoriból kiölni a humort és drámaként megvalósítani az ötletet. Spielberg a moziban lévő legmagasabb rangú katonai vezető szerepére John Wayne-t, majd Charlton Hestont szemelte ki, ám egyikük sem kívánt szerepelni benne, sőt Heston egy hazafiatlan, nem amerikai történetnek titulálta a sztorit, s közölte Spielberggel, hogy ne rabolja az idejét egy olyan felkéréssel, mely gúnyt űz a második világháborúból. A filmmel kapcsolatos érdekességek sorát gyarapítja, hogy az elején Spielberg visszautal "A cápá"-ra úgy, hogy az akkori első áldozatot megformáló Susan Backlinie újfent csobbant egyet a habokban, s fürdőzése alatt pedig bekúszik Williams klasszikus cápa-témája is, ám a tengerből ebben a filmben már nem az óriási ragadozó lepi meg alulról a gyanútlan szőkeséget.

         John Williams a film jellegéből adódóan nem volt könnyű helyzetben, hiszen a zenének egyaránt kellett komikusnak lennie és utalni a háborús filmek jól ismert zenei közhelyeire. A két nehezen összeegyeztethető stílust végül többnyire jól vegyítette a szerző, ám a score igazából akkor van elemében, ha nincs benne keveredés. Ez alól azonban egy kivétel mindenképpen van, ez pedig a "1941 March", vagyis egy induló, mely jól elegyítette a régi háborús mozik menetelős zenei vonalát a vígjátéki stílussal. Az egyszerre komikus és harcias darab sok Williams-munkához hasonlóan máig örökérvényű darab, ám emellett Spielberg egyik kedvence is, noha egy interjúban így fogalmazott: "Sajnos a filmben mindent eltúloztam, túlrendeztem, túl nagy volt, és John is túlírta a zenét". Azonban Spielberg ezen véleménye nem feltétlenül állja meg a helyét, bár tény, hogy mai szemmel egy vígjátékhoz ilyen volumenű muzsikát már nem szokás írni, azonban ehhez a mozihoz ez a nagyszabású munka tökéletesen illett. A score a pörgős, komikus cselekmény lekövetése érdekében több helyen rajzfilmzeneivé válik, a gyors megoldások pedig ugyan Williams jellegzetességei, de nem ebben a Miki egeres stílusban, melyben az egyes karakterekhez íródott témák vad zenei kergetőzésben űzik egymást. Hangsúlyosan jelenik meg az aláfestésben a Golden Age szerzőire jellemző zenei stílus is, melyet egyrészt az adott kor, másrészt a cselekmény helyszíne, vagyis Los Angeles is megkövetelt. A japán szál zenei megjelenítésében Williams visszautalt egy korábbi műve, a három évvel korábbi "A Midway-i csata" egyik dallamára, ez a motívum azonban nem jelenik meg hangsúlyosan. Azonban a score legfőbb eleme a "1941 March" témája rendre felbukkan, s amikor nem ez, akkor egy hasonló katonás dallam viszi a prímet, ám Williams sem lesz komoly egyetlen percig sem, hiszen a muzsika drámaibb részeiben is ott bujkál a humoros megközelítés. Ugyanakkor a stúdió, mikor megérezte, hogy a film bukás is lehet, hogy mentse a menthetőt, megvágta azt, emiatt a score is átalakult: több helyen teljesen átrendezték, így fordul elő, hogy nem passzol a zene a képekhez. A szerző eredeti koncepcióját végül 2011-ben ismerhette meg a közönség, amikor a La-La Land a korábbi albumokhoz képest a Williams elképzeléseit hűen tükröző felvételt adta ki.


         A felemás "Meztelenek és bolondok" után Spielberg esélyt sem adott annak, hogy karrierjét a kisiklás veszélyeztesse, hiszen összefogott barátjával, George Lucasszal, és megalkották az egyik legismertebb filmes karaktert, Indiana Jonest. Lucas még a hetvenes években látott hozzá egy ötlet kidolgozásának, mely az USA-ban a harmincas-negyvenes években népszerű mozis műfaj, a sorozatfilmek stílusát követte. Ezek jellemzője volt a hős, a hősnő, az egyértelmű rosszfiúk, a kaland és az izgalom. Leginkább krimik, kémtörténetek, sci-fik, dzsungelbeli, illetve kalózos kalandok vagy képregény-adaptációk készültek e zsánerben, így érthető, hogy miért volt annyira népszerű az emberek körében. Lucas Philip Kaufmannal vitatta meg az ötletét, ám a később szintén híres rendezővé váló Kaufman nem dolgozott sokáig a projekten, ugyanakkor egy lényegi elemet hozzáadott: a frigyládát. Lucas végül félretette az ötletét, mivel a "Csillagok háborúja" történetét kellett csiszolgatnia. A saga első felvonása körül kialakuló óriási felhajtás kissé megviselt őt, így Hawaiira utazott, ahol éppen akkor Spielberg is vakációzott a családdal. A filmes legendák szerint a két barát a strandon beszélgetett, és eközben említette meg Spielberg, hogy szívesen rendezne egy James Bond-filmet, mert annyira érdekli őt a főhős személye. Erre Lucas felhozta, hogy ő egy sokkal érdekesebb karaktert tudna ajánlani Spielbergnek, nem mást, mint egy régészprofesszort, azaz Indiana Smitht. Ezt követően felvázolta a sztorit is, Spielberg pedig amellett, hogy lelkesedett az ötletért, egy valamit azért kért: a főszereplőt ne Smithnek hívják. Erre Lucas csak annyit mondott: "Mit szólnál a Joneshoz?" Miután "Az elveszett frigyláda fosztogatói - Raiders of the Lost Ark" zöld jelzést kapott, Lucas szembetalálta magát egy nehéz helyzettel, ugyanis "A Birodalom visszavág" is szinte ugyanebben az időben készült, így két, később szintén komoly filmessé váló szakember, Lawrence Kasdan és Frank Marshall is csatlakozott a projekthez. Ők négyen végül sok-sok órás megbeszéléseket követően, rengeteg inspirációs anyagot (képregényeket, régi filmeket és sorozatokat, valós, illetve kitalált történelmi eseményeket) felhasználva megalkották Indiana Jones univerzumát, sőt olyan sok ötletet találtak ki, amennyiből jutott bőven a folytatásokra is. Ugyanakkor Lucas és Spielberg között sokáig nem volt egyetértés Jones karakterét illetően, ugyanis míg Lucas egy playboyként, James Bond-szerű figuraként képzelte el őt, addig Spielberg és Kasdan egy jóval összetettebb személyiséget láttak benne, és inkább a tudományos énjét, valamint a kalandort kívánták megjeleníteni. Sőt Spielberg egy időben egy sötét karakterábrázolástól sem riadt vissza, egy olyantól, melyben Indiana alkoholista, igazi összeférhetetlen lett volna. Később felkérték Jim Steranko grafikust, hogy készítsen koncepciós rajzokat a filmhez, az ezeken szereplő főhős pedig rengeteget hozzátett Jones végső karakterének kialakulásához.
         A projektre azonban egyetlenegy stúdió sem volt vevő, végül hosszas egyeztetések után Lucas a Paramounttal kötött egyezséget, sőt egyenesen öt filmre. A költségvetést tekintve nem volt túlságosan eleresztve a készülő mozi, így néhány jelenet esetében szándékosan döntöttek úgy, hogy a negyvenes évek kalandfilmjeire hajaznak majd. Azonban a látvány terén az ILM itt is kitett magáért, a bábokkal, a miniatűrökkel, a speciális effektekkel és a kameratrükkökkel korát meghaladó vizuális élményt biztosítottak. A film rengeteg helyszínt kívánt meg, a stáb forgatott Franciaországban, Angliában, Egyiptomban, Tunéziában, az USA-ban és Hawaiion, ez a rengeteg utazás pedig meg is viselte őket, Harrison Ford például vérhasban is szenvedett a tunéziai munkálatok idején. A 18 millió dollárból készült mozi végül közel 400 milliós bevételt ért el, így a siker finoman szólva is óriási volt, ráadásul nemcsak a közönség, de a kritikusok is imádták. Kilenc Oscar-jelöléséből ötöt díjra is tudott váltani (látványtervezés, hangeffektek, vágás, vizuális effektek és hang), emellett a legjobb film díjára is jó eséllyel szállt harcba, és most már Spielberget sem ignorálta az Akadémia.

         Természetesen az Oscar-jelölés John Williams muzsikája esetében sem maradhatott el, a díj azonban már nem jött össze. A szerző pályafutásában az efféle kalandfilmek korábban nem igazán voltak jelen, bár azért azt sem lehet állítani, hogy járatlan lett volna ezen a téren. "Az elveszett frigyláda fosztogatói" a kalandfilmek mintapéldánya, és a tökéletességéhez természetesen a score is nagymértékben hozzájárul. A zsáner kötelező muzikális elemeit Williams a rá jellemző tökéletességre törekvéssel dolgozta ki, így egy lehengerlő, dúdolható főtémát komponált, egy érzelmes szerelmi motívumot, és persze a gonosz fél is kellően rossz a zene nyelvén is. Williams ekkoriban előszeretettel vetett be atonális megoldásokat, itt is több helyen ehhez fordult. Ezen kompozícióira ritkán esik figyelem, hiszen vele kapcsolatban rendre a klasszikus főtémákat szokás kiemelni, azonban ezek a kiegészítő jelleggel bevetett zenei megoldások is jól, ha nem jobban jelzik a szimfonikus muzsika terén képviselt zsenialitását. Mivel a filmben a humor is egy fontos összetevő, így ez az aláfestésbe is átszűrődött. Williams e téren is pazarul teljesít, hiszen a játékos pizzicatók, a kiforgatott arabos hangulati elemek, a témákkal való mókás játszadozása és a rövid kis rezes fanfárok tökéletesen kiszolgálják a vidám jeleneteket. Azonban Indy első kalandja távolról sem vígjáték, így a score, ahol kell, ott kellően sötét is lesz, főleg a nácik megjelenéséhez köthető esetekben, ahol katonás pergődob és nyugtalanító vonós szólamok jelzik a gonosz jelenlétét. A nem túl gyakran felbukkanó kórust is a borús, sötét összetevők közé sorolhatjuk, mint ahogyan a frigyláda témáját is, melynek vallásos, nyomasztó légköre, lassú tempója telitalálat volt.
         A score legfontosabb összetevője azonban kétségkívül a főtéma, mely közismertségében és kedveltségében, valamint a mainstream kultúrára való hatásában "A cápa" vagy a "Star Wars" fő-, illetve a Vader-témához hasonlítható. Elvitathatatlan érdeme az is, hogy nélküle a film nem lenne az, ami, hiszen annyira fontos és jellegzetes összetevője, hogy ezt mellőzve egyértelműen más alkotás lenne Indy első kalandja. Ugyanakkor a film nem igazán adott arra lehetősége, hogy a vezérdallam nagyobb lélegzetvételű tételben is megmutatkozzon, így csak itt-ott kapható el egy-egy nem túl terjedelmes részlet erejéig, a nézők hosszabban pedig csak a stáblista alatt találkozhatnak vele - az óriási népszerűség okán Williams később egy koncertváltozatot írt belőle, melyben a "Raiders March" tökéletesen kiteljesedik. "Ez az a fajta hősies főtéma, amely akkor kell, hogy elhangozzon, amikor a főhős valamit nagyon jól csinált, diadalt aratott, és ekkor a közönséggel is tudatosítani kell, hogy most van ok az örömre" - világított rá a szerző a dallam jellegére.


         Az ostoros régészprofesszor kalandjai után Spielberg ismét visszatért a sci-fi műfajához, s újból egy régi ötletét varázsolta vászonra. Szülei válása után, aminek következtében testvéreitől is el kellett búcsúznia, egy képzeletbeli baráttal osztotta meg gondolatait, s ez az élmény jelentette az alapját a Melissa Mathison forgatókönyvíróval közösen megalkotott E.T. karakterének. A Földön rekedt űrlény és a társául szegődő gyerekek története azonban nem nyerte el a Columbia fejeseinek tetszését, akik Spielbergtől ekkor a hasonló alapötletű, de horrorszerű "Night Skies"-t várták. A direktor azonban ekkorra végleg letett a családot terrorizáló földönkívüliek rémisztő feldolgozásáról, s inkább már családi filmben gondolkodott, a stúdióvezetők viszont egy gyenge Disney-mozit láttak a tervében, s nem támogatták azt. Spielberg így a projektötlettel felkereste Sid Sheinberget, az MCA/Universal egyik vezetőjét, aki viszont már meglátta a történetben rejlő lehetőséget, s hogy mennyire jól döntött, azt jól bizonyítja, hogy az 1982-ben bemutatott "E.T. - A földönkívüli - E.T. the Extra-Terrestrial" minden bevételi rekordot megdöntött, s egészen a "Jurassic Park"-ig ez volt minden idők legsikeresebb mozija. A Columbia ugyanakkor nemcsak ezen filmet bukta, ugyanis Spielberg közel harminc év múlva, a 2011-es "Tintin kalandjai" esetében dolgozott csak újra velük.
         Az "E.T." egyik legnagyobb kihívása a címszereplő megalkotása volt, s ez a folyamat jelentős összeget fel is emésztett, mire a kis lény elnyerte végleges formáját. Spielberg ismét Carlo Rambaldi látványtervezőhöz fordult, aki végül egy Carl Sandburg, Albert Einstein és Ernest Hemingway arca által ihletett figurával állt elő. Kulcskérdés volt a lény mozgatása is, melyet vegyes technikával oldottak meg: egyrészt bevetettek animatronic megoldásokat, másrészt bábosokat. A másfélmillió dollárba kerülő szerkezet pedig olyan jól sikerült, hogy a film négy Oscar-díjából egy a trükkcsapatnak jutott. Azonban E.T.-t merchandising formájában sokan nem merték felhasználni, például az eredetileg leszerződött Mars csokigyártónál egyszerűen rondának találták, és féltek, hogy megijesztené a gyerekeket. Mivel a rendező és a stúdió is tartott tőle, hogy más filmes cégek is hasonló projekttel állnának elő, ha kiderülne, mit forgat Spielberg, így a mozi kifejezetten nagy titoktartás közepette forgott, az "A Boy's Life" munkacímmel futó alkotás forgatókönyvét például a színészek csak szigorú körülmények között olvashatták el. Spielberg annak érdekében, hogy a gyerekszereplők minél hitelesebb alakítást nyújtsanak s átéljék a történet érzelmi vonalát, úgy tervezte meg a forgatást, hogy szinte időrendben vették fel az egyes jeleneteket, ami persze komoly kihívás volt, hiszen belső és külső jelenetek egyaránt voltak. Emellett a fiatal szereplők miatt a spontaneitás is fontos kiindulópont volt, így több jelenethez storyboard sem készült, sőt olykor bizonyos beállításokkal el akarta hitetni a gyerekszereplőkkel, hogy egy valódi kis lényt látnak.

         Az "E.T." a hatalmas anyagi siker mellett óriási kritikai dicsőség is lett, Spielberg többek között egy újabb Oscar-jelöléssel is gazdagodott, bár nyernie sem neki, sem a filmnek nem sikerült. Az akkor győztes rendező, a "Gandhi"-ért Oscart kapó Richard Attenborough pedig köszönőbeszédében az alábbit mondta: "Nemcsak abban voltam biztos, hogy az 'E.T.' nyer, de abban is, hogy ennek kell nyernie". Végül persze nem így lett, ám a Golden Globe-on ez lett a legjobb dráma, emellett az Amerikai Filmintézet a huszadik század 24. legfontosabb mozijának választotta meg, ráadásul a kritikusok mellett politikusok is igyekeztek dicsőítő véleményt nyilvánítani az alkotásról, sőt a rendezőt még egy ENSZ-békeéremmel is kitüntették alkotása vaskos mondanivalójáért.

         Annak ellenére, hogy az "E.T." egy ízig-vérig gyerekfilm, a zenéje nagyrészt sejtelmes, borongós, olykor egyenesen rémisztő. Noha sokan a méltán híres repülés-témával ("Flying Theme") azonosítják a teljes aláfestést, azonban ez igencsak távol áll a valóságtól, hiszen az említett dallam csak párszor bukkan elő. Williams, ahol csak lehetett, belecsempészett földöntúlinak ható megoldásokat a zenébe, ezen hangulat főleg fúvósoknak és orgonának köszönhető, ám a vezérszerep itt is a szimfonikusoké. A témagazdag megközelítést most sem hanyagolta a szerző, de a motívumok már korántsem olyan karakteresek, mint például a "Star Wars"-saga esetében, ennek ellenére E.T. zenéjét a történetmesélő aláfestések kategóriájába szokás sorolni, azaz a vásznon látható cselekmény és az érzelmek a muzsika nyelvére egy az egyben átültetődtek.
         A katonaság és a kormányügynökök jelen esetben is a megszokott ütemekkel, sötét hangulattal, trombita, valamint kürtök kombinációjával jelennek meg, ám Williams apró finomságok bevetésével el tudta kerülni a közhelyességet. E.T., valamint a megmentésére siető kisfiú, Eliot témája ennél jóval szelídebb, ráadásul a szerző ennek felbukkanása esetében lágy és gyengéd hangszerelést alkalmazott, így a fuvoláé és a hárfáé a legnagyobb szerep ezekben a részekben. A pengetős hangszerek miatt pedig olykor ez a motívum egyenesen olyan, mintha egy hatvanas évekbeli olasz történelmi film aláfestéséből hallanánk részeket. A score kétségkívül legemlékezetesebb összetevője a repülés-téma, mely ugyan nagyon kevésszer tűnik fel, ám amikor igen, akkor azon jeleneteken hatalmasat dob. A szerző modern zenei megközelítését jól jelzi, hogy gyakran alkalmazta a politonalitást, azaz különböző hangnemek egyidejű megszólalását, és ezzel különös hangzásbeli bizonytalanságot ért el. Az "E.T."-vel Williams újból megnyert mindent, amit egy filmzenével meg lehet nyerni, ráadásul az "E.T." azon kevés filmzenék egyike, mely egyaránt elnyerte az Oscar-, a Grammy-, a Golden Globe- és a BAFTA-díjat. Az Amerikai Filmintézet minden idők legjobb filmzenéit tömörítő listáján a 14. helyet érdemelte ki, de talán ami ezeknél is fontosabb, hogy a mai napig az egyik legnépszerűbb filmmuzsika, egy igazi klasszikus. Azonban hogy ezt az óriási dicsőséget megérdemli-e, az más kérdés, hiszen a score megítélésén jelen esetben óriásit dob a mozi kiemelkedő státusza, illetve a teljes aláfestés nem ismerete, ám azt nehéz lenne vitatni, hogy egy remek és időtálló muzsikáról van szó. Illetve fontos azt is hangsúlyozni, hogy Williams muzsikájának igazi terepe jelen esetben a film alatt van, hiszen ebből az aspektusból az egyik legtökéletesebben teljesítő score, önállóan viszont nem feltétlenül szuperlatívuszt kiérdemlő alkotás.


         1984-ben Indiana Jones, a híres és hírhedt régészprofesszor visszatért a mozivásznakra, egy igen ellentmondásos kaland erejéig. Az "Indiana Jones és a Végzet Temploma - Indiana Jones and the Temple of Doom" több tekintetben is szakított az elődje által képviselt stílussal, és sokkal inkább egy képtelenebbnél képtelenebb szituációkat felvonultató, grandiózus kalandfilm lett - ennek ellenére nem kevesen tartják a kvadrológia legjobbjának, na persze sokan ennek ellenkezőjét vallják. Lucas úgy döntött, hogy egy előzménytörténet lesz Indy második mozis kalandja, úgy vélte ugyanis, hogy ha az első részt folytatnák, akkor nem lehetne megkerülni azt, hogy újra nácik legyenek a rosszfiúk, ezt pedig nem akarta megismételni. Eredetileg egy hajmeresztő ötletet eszelt ki, melyben egy elhagyatott kínai völgyben dinoszauruszokra bukkantak volna, és egy klasszikus kínai karakter, a Majomkirály is felbukkant volna benne. Végül ezeket az ötleteket elvetették. Kasdan köszönte szépen, és nem kért a folytatás forgatókönyvírói megbízatásából, így Willard Huyck és Gloria Katz feladata lett, hogy végleges formába öntse azt a sztorit, mely az első részből kihagyott ötletek, valamint egy 1939-es film, a "Gunga Din" alapján készült el. Persze ez így utólag elég egyszerűnek tűnik, ám azt fontos kiemelni, hogy Lucas eredetileg úgy bírta rá Spielberget Indy első részére, hogy egy trilógiát vázolt fel neki, ám "Az elveszett frigyláda fosztogatói" után kiderült, nincs második történet. Abban megállapodtak, hogy sötétebb tónusú alkotást szeretnének, és ez olyannyira össze is jött, hogy a legtöbb negatív kritikát is emiatt kapták, sőt a korhatár-besorolásnál sem voltak a cenzorok elnézőek. Az emberáldozatok, a gyerekrabszolgák, a vér, a démoni vallás valóban furának hatott az első rész kalandjai után, és ezen az erőszakos jelenetek, a túlzott brutalitás miatt évekkel később végül Spielberg is átértékelte a mozit, s egy félresikerült alkotásának nevezte.
         A film egy musicalbetéttel indít. Lucas úgy vélte, jó ötlet egy ilyennel indítani, azt pedig tudta, hogy Spielberg már régóta szeretett volna egy zenés filmet készíteni, a tökéletes alkalom pedig ezzel elérkezett. A munka komoly nehézségekkel indult, hiszen Kína és India is megtagadta a forgatást, így rengeteg makettel és díszlettel kellett dolgozni. A helyzet később sem lett egyszerűbb, Harrison Ford egy elefánt hátáról esett le úgy, hogy a gerince is megsérült, így vele egy ideig nem is forgathattak. A nagy állatok egyébként számos más problémát is okoztak, egy alkalommal például a főhősnőt alakító Kate Capshaw ruháját ették meg. Mindez azonban a végeredményen aligha látszik, a bevételi adatokon pedig pláne nem, hiszen Spielberg újra kasszát robbantott. A vizuális effektekért az ILM-csapat egy újabb Oscar-díjat is begyűjtött, és John Williams is megkapta a megérdemelt jelölését.

         Míg "Az elveszett frigyláda fosztogatói" esetében a misztikus, bibliai hangzások domináltak, addig a "Végzet Templomá"-ban, igazodva a történethez, a keleties, kínai és főleg indiai hangzásvilágot alkalmazta a mester. A rejtélyesség ebben az esetben is elvárás volt a score-tól, emellett az elmaradhatatlan humor is számottevő alkalommal bukkan fel. Előbbi kémfilmek sejtelmes világát egyesíti egy nemes, emelkedett hangulattal, míg a vidámabb perceket itt is főként a pizzicatók és gyors vonós szólamok okozzák. Az aláfestés azért is nevezhető mérföldkőnek, mert először itt mutatkoztak meg azok az apróságok, melyek majd a kilencvenes évekbeli Williams-művek hangzás- és dallamvilágát fogják uralni. Ez a letisztultabb szimfonikus hangzás köszönhető volt annak is, hogy a Williamsszel gyakran együtt dolgozó hangszerelő, Herbert Spencer mellett itt már Alexander Courage is besegített. Az itt elültetett zenei magvak pedig évekkel később olyan muzsikáiba értek be, mint a "Hook", illetve a "Harry Potter"-széria első három felvonása. Williams akciózenéit mindig játékosság, nem pedig erőszakosság jellemzi, itt is erre hallunk példákat. Amikor Indy és a többiek egy csillében robognak végig a hegy gyomrában, tökéletesen megmutatkozik Williams virtuóz tehetsége, bemutatva, milyen is az igazi, pozitív értelemben vett módon régimódi szimfonikus akciózene, egy mindent elsöprő vad vágta a dallamok hátán. A gyönyörű klarinétszólóval is ékesített szépséges "Nocturnal Activities" című tételt külön is érdemes kiemelni, mivel Williams legjobb alkotásai közé szokás sorolni. A csendes, a negyvenes évek romantikus filmzenéit idéző kompozícióban a maga teljességében hallhatjuk felcsendülni a filmhez íródott szerelmi témát, s itt újabb tanúbizonyságát kapjuk, hogy Williams megannyi klasszikus szerelmi motívum után ismét képes volt előrukkolni egy újabbal, azonos, azaz magas színvonalon, igaz, erről a szokásáról a későbbiekben sem tett le.
         A "Végzet Templomá"-hoz egy sötét hangulatú, sátáni kompozíciót írt, itt alkalmazza először a hátborzongatóan hatékony, szanszkrit nyelvű kórust, amellyel később a "Star Wars I. rész - Baljós árnyak" idején a "Duel of the Fates"-ben még találkozhatunk. Emellé társul a sötét pap, Mola Ram zenei motívuma is, mely harsonán bevetve igen hatékony erőszakos dallam. Indy ifjú segítőjéhez kötődik a score talán legnagyszerűbb, leggrandiózusabb új témája, melyről Csajkovszkij valamely balettzenéje ugorhat be, de akár Rózsa Miklós parádézenéinek hangzásvilága is megemlíthető mint előkép. Ez a valódi mestermunka több tétel alapja, és bár nem lett annyira közismert, mint Williams nagy témái, de nyugodtan ezek mellé tehetjük.


         1985-ben Spielberg egy másik filmmel, az Alice Walker azonos című, Pulitzer-díjas regényéből készült "Bíborszín - The Color Purple"-lel is jelentkezett. "A cápá-"t követően első ízben jelentkezett nem nyári sikerfilmnek szánt alkotással, ami igen meglepő volt, mert akkoriban élt egy olyan képzet Hollywoodban, hogy ő másra, komolyabbra nem is képes. A szentimentális történelmi mozi a fekete nők huszadik század elejei helyzetét hivatott bemutatni, olyan színészekkel, mint Whoopi Goldberg, Danny Glover, Oprah Winfrey vagy Laurence Fishburne. A film rendkívül jó kritikákat kapott, sok ítész az év legjobbjának nevezte, és az Akadémia figyelmét sem kerülte el, ami összesen tizenegy Oscar-jelölésben mutatkozott meg, azonban egyetlenegy kategóriában sem sikerült nyernie, ami akkoriban nem is maradt visszhang nélkül. A film esetében Spielberg és Williams útjai elváltak, ugyanis a rendező Quincy Jonest kérte fel a score megalkotására. A score-ral kapcsolatos érdekesség, hogy Jones mellett az Oscar-jelölésből további tizenegy ember részesült még.


         A "Bíborszín" után Spielberg újra egy drámát rendezhetett, ez volt "A Nap birodalma - Empire of the Sun". A JG Ballard félig-meddig önéletrajzi ihletésű regényéből forgatott alkotást eredetileg David Lean ("Arábiai Lawrence", "Doktor Zsivágó"), az epikus, látványos történelmi mozik koronázatlan királya rendezte volna, de végül visszalépett a feladattól. Egy évig dolgozott a projekten, a forgatókönyvet véglegesített formába öntötte, de valahogy nem érezte magáénak a sztorit, így inkább lemondott a lehetőségről konkrétan Spielberg javára, akit pedig vonzott, hogy Lean már dolgozott rajta, mivel kedvelte a nagy előd alkotásait, ráadásul a sztori második világháborús miliője is megfogta őt. Így emlékezett vissza a kezdetekre: "Ahogy olvastam JG Ballard regényét, magamban már meg is rendeztem a filmet, vagyis titkon mindig vágytam rá". Úgy vélte, minden korosztálynak megadatik egy hasonló kalandos, felnőttes, de mégis fiataloknak is szórakoztató háborús mozi, ő példaként a "Híd a Kwai folyón"-t hozta fel.
         Ballard 1942 és 1945 között a lunghuai Polgári Személyek Gyűjtőtáborában volt fogságban, melyet talpraesettsége és találékonysága révén sikerült túlélnie, később pedig ezeket a megrázó élményeket örökítette meg könyvében. Az ezen alapuló mozi a nagykorúvá válás, illetve az ártatlanság elvesztésének egyik legjobb filmes feldolgozása, s ebbéli kiválóságát a kritikusok is elismerték, hiszen kifejezetten jó recenziók születtek a műről, ráadásul hat Oscar-jelölés is összejött, s a rendező is begyűjtött pár díjat vele. A moziban egy kisfiú (Christian Bale) felnőtté érését követhetjük nyomon. Az akkor még csak 13 éves Bale lenyűgöző játéka az egyik legemlékezetesebb gyerekalakítás, hiszen Jim karakterét annyira élethűen és éretten formálta meg, mintha több évtizedes tapasztalattal rendelkezne. Ebben persze partnerei is akadnak John Malkovich, Miranda Richardson és Nigel Havers személyében. A stáb, hogy minél autentikusabb legyen, angliai és spanyol helyszínek után Sanghajban is forgatni akart, ám ez a nyolcvanas évek Kínájában komoly nehézségekbe ütközött. Egyéves tárgyalássorozat után végül kaptak három hetet, ezzel "A Nap birodalma" lett az első amerikai film 1940 óta, amelyet Kínában forgathattak. Így eredeti kínai szereplőket is toborozhattak, sőt a város bizonyos részeit is lezárták a stáb kívánságának megfelelően. A moziban a rendező a repülőgépek iránti szenvedélyét is kiélhette, hiszen számos világháborús gépet láthatunk benne. Néhány repülős jelenetet ugyan modellekkel forgattak le, de Spielberget ezek finoman szólva sem nyűgözték le, így végül minden repülős szcéna valódi lett. A mozit ugyan szerették a kritikusok, de a közönséghez valahogy nem talált utat, emiatt igen szerény bevételi adatokat produkált.

         John Williams "A Nap birodalmá"-hoz írt zenéje igencsak megosztóra sikerült, hiszen vannak, akik remekműnek, de vannak, akik egy közepes alkotásnak tartják. Ami tény, hogy a vegyesen megítélhető film hibáit és erősségeit a score is jól követi. Ez a fajta kettőség a mű hangulatában is megmutatkozik, hiszen a háború borzalmait komor, drámai muzsikával jelenítette meg Williams, míg a remény egy diadalittas kórusmű formájában jelenik meg. Az angyali hangú énekesek szférikus hatása több tétel fontos összetevője, ám a legkiválóbban az "Exsultate Justi"-ban mutatkozik meg mindez, ahol gyermekkarral kiegészülve olyan hatást keltenek, mintha egy korabeli reneszánsz dalt hallanánk. Jim vidám témája a szokásos williamses harmonikus, szárnyaló dallamok stílusát képviseli. Azok a tételek, melyekben ezt használja, szintén előrevetítik a "Hook", a "Reszkessetek betörők" és a "Harry Potter"-sorozat későbbi nagyszerű zenéit.
         Spielberg filmjeiben sokszor bukkan fel a katonaság mint téma, így Williams is elég sokszor volt kénytelen katonás muzsikát szállítani. Ezzel persze a gond csak az, hogy míg képekben sokkal könnyebb változatosan ábrázolni a háborút, a sereget, a katonákat, addig a zene nyelvén eléggé korlátozottak a lehetőségek. Általában dobok, főként pergődob, rezesek, főleg kürt és trombita az elengedhetetlen hangszer, az pedig már csak a komponista tudásán múlik, hogy ezeket milyen változatos módon tudja beépíteni a muzsikáiba. Williams esetében ebben sem nagyon találni kivetnivalót, hiszen rendre egyedi elképzeléseket szállít ezen a téren is, és ez "A Nap birodalma" esetében sincs másként. A sötét jelenetek azonban nem igazán adtak teret Williams tehetségének, így ezek a borongós hangulatú zenék nem is nevezhetőek túl értékesnek. Ezek is előképek, méghozzá olyan későbbi filmjei, mint a "J.F.K. - A nyitott dosszié", a "Jurrasic Park" vagy a "Különvélemény" muzsikáinak. A történet egzotikus színhelye megkövetelt némi autentikus hangszert és stílust is, bár a szerző ezt itt nem vitte túlzásba. Pár ütőhangszer és shakuhachi, valamint egy-két keleties dallam mindössze az, amivel Williams szolgál. Noha több igen értékes megoldás is vegyül "A Nap birodalma" aláfestésében, azonban a feszült, depresszív részek mégis egy kevésbé befogadható, nehéz zenévé teszik a művet.



    Gregus Péter
    2013.09.29.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Skyscraper
  • The Disaster Artist
  • Love, Simon
  • Jurassic World: Fallen Kingdom
  • Ready Player One
  • Solo: A Star Wars Story
  • Looney Tunes: Back in Action
  • Revenge of the Ninja
  • Charlie and the Chocolate Factory
  • Backdraft
  • In Love and War
  • Le Sens de la Féte
  • Black Panther
  • Henry V
  • Star Trek: Discovery - Season 1, Chapter 1
  • Hook

  • Filmzenékről röviden
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour
  • The Commuter
  • Intent to Destroy
  • Goodbye Christopher Robin
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam