FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Under Siege 2: Dark Territory  Under Siege  Pet Sematary  Stepmom  Pet Sematary  Witness  Oscar  Captain Power and the Soldiers of the Future  Mary Shelley  Battlefield Earth
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Robotzsaru-filmek zenéi
     







         Edward Neumeier és Michael Miner forgatókönyvírók jóvoltából született meg a nyolcvanas évek legismertebb karaktereinek egyike, Robotzsaru. Ma már jól ismert az első film hihetetlen sikere, valamint a karaktert övező kultusz, melynek eredményeként számtalan produkció, játék, valamint képregény kelt életre az első rész 1987-es premierje óta, ám amikor annak idején az írópáros kilincselni kezdett e szkripttel, sikertelenségek sorozatába ütközött. Az áttörést, vagyis a produkció megvalósítására vonatkozó zöld jelzést állítólag az jelentette, hogy az írók egy alkalommal egy magas rangú filmes szakemberrel rekedtek egy reptéri terminálban, ahol beszédbe elegyedtek, és sikerült őt meggyőzniük ötletük életképességéről. Elképzelésük így végül az Orion Pictures égisze alatt valósult meg Paul Verhoeven rendező közreműködésével. A félig ember, félig gép zsarut Peter Weller alakította, aki előtt olyan nevek kerültek szóba, mint Rutger Hauer vagy Arnold Schwarzenegger, ám róluk hamar kiderült, hogy testfelépítésük okán nem alkalmasak erre a szerepre - ennek ellenére is készültek úgy jelenetek, hogy Weller csak félig volt beöltöztetve, mert a járőrautóban például másként nem is fért volna el.
         Robotzsaru az első színrelépését követően számtalan mozis, illetve tévés alkotás révén köszönt vissza rajongóira, s bár ezen projektek egyre nagyobb árnyékot vetettek az őt övező kultuszra, örökérvényűségét az első rész sikere, pár jól eltalált számítógépes játék, képregény, illetve figura révén többé-kevésbé megőrizte.




    A mozifilmek score-jai

         A „Robotzsaru - Robocop” rendezői székét először a „Segítő kezek - Repo Man”-t is jegyző Alex Coxnak ajánlották fel, végül azonban Paul Verhoeven töltötte be a posztot, akinek ez volt az első hollywoodi alkotása, s bár tengerentúli debütálása ezáltal igen emlékezetessé vált, eleinte esze ágában sem volt megcsinálni ezt szerinte gyermeteg alaptörténete okán. Felesége unszolására azonban mégis elolvasta a szkriptet, majd igent mondott az Orion illetékeseinek, és vászonra vitte a Detroit legveszélyesebb negyedébe frissen átvezényelt Murphy történetét sok vérrel, illetve megannyi szatirikus reklámmal, valamint hírblokkal fűszerezve. Az alkotás itthon is klasszikusnak számít, és a remek szinkronnak köszönhetően - több más, a nyolcvanas évekből származó „klasszikushoz” hasonlóan - megannyi emlékezetes beszólás maradt fenn belőle (mint például a „Köszönöm az együttműködést” vagy az „Élve vagy halva, de velem jön”).

         Basil Poledouris az 1985-ös „Hús és vér - Flesh + Blood” kapcsán dolgozhatott együtt először a holland rendezővel, és az akkor szállított muzsika olyannyira elnyerte a direktor tetszését, hogy a „Robotzsaru” projekt elvállalását követően elsőre hozzá fordult segítségért. „Paul Verhoeven hasonló intenzitással áll hozzá filmjeinek zenéjéhez, mint John Milius, éppen ezért csodálkoztam azon, hogy túlélte a ’Robotzsaru’ munkálatait. A ’Hús és vér’ esetében volt egyfajta alap, hiszen a történet földrajzi helyzete és idősíkja bizonyos szinten alapként szolgált számunkra. A sci-fi műfaja azonban magas fokú találékonyságot, kreativitást igényel, és abból a szempontból szörnyűnek számít, hogy nincsenek rá szabályok, csupán elvárások arra vonatkozólag, hogy a látottak hitelesen legyenek alátámasztva” - nyilatkozta a komponista, aki egy újszerű kihívással találta szemben magát, ám rendező barátja (akivel később a „Csillagközi invázió - Starship Troopers”-nél is együttműködött) mindvégig segítségére volt, s ha a szükség úgy hozta, még el is játszotta neki Robotzsarut, hogy érzékeltesse a figurát és annak természetét. „Paullal három gyötrelmes hetet töltöttünk el azzal, hogy kitaláljuk, mi illik leginkább Robotzsaruhoz: a kortárs elemekkel felvértezett elektronikus muzsika, vagy a tradicionális, szimfonikus megközelítés” - emlékezett vissza a szerző. Útkeresésük lezárásaként e kettő ötvözése mellett döntöttek, ám ezzel szembefordultak a stúdió kívánalmaival, onnan ugyanis modern, divatos aláfestéssel kapcsolatos instrukciók záporoztak. A duó azonban kitartott elképzelése mellett, így Alex Murphy emberi oldalát a nagyzenekar képviseli, az OCP által létrehozott gépi mivoltát pedig a szintetizált hangzások jelenítik meg.
         A filmben először úgy láthatjuk Murphyt, mint egy frissen áthelyezett, s ezáltal még társai által sem ismert zsarut, akit Anne Lewis (Nancy Allen) mellé osztanak be. Egy átlagosnak tűnő bevetés alkalmával azonban kegyetlenül végeznek vele, a helyi nagyvállalat pedig (amelynek a hatóságokhoz is elér a keze), felhasználja őt legújabb kísérletéhez, a Robotzsaru-programhoz, melynek keretén belül Murphy hamarosan félig emberként, félig gépként születik újjá. Ezen átváltozási folyamat kulcsfontossága miatt Poledouris nem egy témát készített a karakter számára, és használta azt főcímzenének, hanem több különbözőt, melyeket aztán az adott cselekményszálnak megfelelően alkalmazott. Az emberi oldalt egy lágyabb, érzelmesebb téma szimbolizálja, amely az átváltozást követő emlékképek visszatérésekor jut fontos szerephez. Külön téma íródott ahhoz a jelenethez is, ahol az orvosok Murphy életéért küzdenek - ennek érdekessége, hogy két résszel később Lewis hasonló sorsra jut, a szerző pedig ott is ezt alkalmazza -, s természetesen magának Robotzsarunak is, amely utóbbi aztán a komponista legkedveltebb motívumainak egyikévé nőtte ki magát. A Robotzsaru-fanfár jellegzetessége nemcsak a dallamosságnak és a heroikusságnak köszönhető, hanem annak is, hogy igényesen keverednek benne a szimfonikus részek - melyek a The Sinfonia of London előadásában hallhatóak -, a Derek Austin által feljátszott elektronikus elemek, valamint a fémes alapritmus. „Az üllőütésszerű hang fontos része a főtémának. Ezt valójában egy poroltó szolgáltatta, melyet az Abbey Road Studiosban láttunk meg, és ezt kezdtük el ütögetni egy hatalmas fémkalapáccsal” - mesélte Poledouris.
         A „Robotzsaru” nemcsak a film, hanem a zene szempontjából is értékálló vállalkozásnak számít. Az aláfestő muzsika a premierrel egy időben látott napvilágot közel negyvenpercnyi játékidővel, 2004-ben pedig a Varése Sarabande újból megjelentette úgy, hogy a filmben látható reklámok kíséretei is felkerültek a lemezre - ezen source musicok egyébként szintén Poledouristól származnak. Néhány évvel később az Intrada karolta fel újból e művet, aminek köszönhetően több mint húsz évvel a megszületése után elérhetővé vált a teljes hanganyag, mely viszont így sem tesz ki többet ötvenöt percnél.



         1990 nyarán térhetett vissza a vászonra Robotzsaru, kinek kalandja ezúttal már nem Verhoeven rendezésében elevenedett meg, hanem „A Birodalom visszavág - Star Wars: Episode V: The Empire Strikes Back”, valamint a „Soha ne mondd, hogy soha - Never Say Never Again” című Bond-mozit is levezénylő Irvin Kershnerében - e váltás elsősorban abból eredt, hogy Verhoeven ez idő alatt a „Total Recall - Az emlékmás” munkálataival foglalatoskodott. A „Robotzsaru 2. - Robocop 2” sztorijának ismét Neumeier állt neki, ám a forgatókönyvírók sztrájkja miatt visszadobta a projektet, így Frank Miller vázolhatta fel Murphy újabb, ezúttal a Nuke névre keresztelt kábítószert előállító és terjesztő banda ellen folytatott hadjáratát. A történetvezetés alapján a film az első rész folytatásának tekintendő, Robotzsarunak azonban ezúttal nemcsak az egyre elharapódzó alvilági élettel kell szembenéznie, hanem az OCP egyik félresikerült új kísérletével is, melynek eredményeként a bűnöző Caine-ből (Tom Noonan) a robotzsaru-program keretén belül egy újabb fejlesztésű, félig ember, félig gép teremtményt kreálnak, ami aztán elszabadul...
         Amellett, hogy a film vegyes kritikákban részesült, a két főszereplő sem nyilatkozott róla szuperlatívuszokban: míg Weller öltözéke miatt továbbra is nehéznek tartotta a forgatási munkálatokat, s annak sem örült, hogy számos olyan jelenetet vágtak ki a végső verzióból, melyek révén jobban érvényesült volna karakterének emberi oldala, addig a Lewis rendőrtisztet alakító Allen is több szempontból gondolt vissza rossz szájízzel eme projektre. A forgatókönyvön eszközölt változtatások pedig még Miller szemét is szúrták, aki annak érdekében, hogy kidobott ötletei fennmaradjanak, „Frank Miller’s Robocop” címmel képregényt készített ezek alapján.

         „Véleményem szerint, az első rész zenéje szörnyűre sikerült. Nem erőteljes a zenekar, és nincs jelen benne a dráma, ezért egész egyszerűen nem működik” - nyilatkozta Leonard Rosenman, akit e folytatás aláfestésének elkészítésével bíztak meg. Az elődje munkáját élesen bíráló szerző amellett, hogy bevallottan nem Poledouris-rajongó, egy interjú alkalmával (mindenféle köntörfalazást mellőzve) kihagyott ziccerként definiálta a „Robotzsaru” score-ját, ami azért érdekes, mert a rajongók minderről ellenkezőleg vélekednek. „Az elsődleges problémát az jelentette számomra, hogy hogyan érzékeltessem zeneileg a film alaptémáját, vagyis az emberi lény és a gép kapcsolatát. Miként lehet visszaadni ezen a nyelven a mechanikus testbe zárt emberi érzéseket?” - mesélte a komponista, aki ugyan a gépiesség tükrözése érdekében szintén az elektronikus elemeket és a fémes ütőshangokat hívta segítségül, összességében véve azonban Poledourishoz képest dallamosabb, hangzásvilágát tekintve pedig régimódibb muzsikával állt elő, új Robotzsaru-főtémáját pedig a hős nevét kántáló négy szoprán énekesnő közreműködésével igyekezett heroikusabbá varázsolni. S bár emiatt aztán számos támadás érte őt, saját bevallása szerint ezen megoldáson kívül semmi mással nem tudta volna ilyen szinten visszaadni a karakter lényegét. Amellett, hogy Murphy sorsának, valamint empátiájának előtérbe helyezése érdekében több drámaiságot igyekezett belevinni művébe, az új ellenfelet, a Caine-ből lett Robotzsaru 2.-t fenyegető dallamsorral követte nyomon, emellett pedig egy katonai indulót idéző, elsősorban rezesekre, dobokra, valamint cintányérra építkező fanfárt is hozzárendelt, melyet debütáló ceremóniájához használt fel.
         A Babylon A.D. névre hallgató kaliforniai rockbanda kifejezetten ehhez a filmhez készítette el a „The Kid Goes Wild” című számát, mely maxi lemezen is napvilágot látott egy másik dal, a csapat 1988-as albumáról származó „Shot O’ Love” kíséretében. Az alkotógárda azonban ezen szerzeményt a filmen kívül a reklámkampányhoz is felhasználta: egy olyan videoklipet forgattak hozzá, mely nemcsak a mozi egyes jeleneteivel lett összevágva, hanem magában a klipben is feltűnik Robotzsaru, aki pisztolypárbajba keveredik abban a klubhelyiségben, ahol a zenekar játszik - ehhez hasonló marketingmegoldásoknak lehetünk még tanúi többek között „Az utolsó akcióhős - The Last Action Hero” és a „Bad Boys - Mire jók a rosszfiúk?” esetében is.



         A harmadik rész elkészítésére 1991-ben adott engedélyt az Orion, a forgatókönyvet pedig újfent Miller vethette papírra, történetét azonban végül az előző résznél is jobban átgyúrták, ami olyan mély nyomot hagyott benne, hogy ezt követően több mint egy évtizedig nem vállalt munkát Hollywoodban: „Kétszer is megtanultam a leckét. Nem az író a lényeg. A rendezőé minden hatalom” - nyilatkozta később. A főszereplőt ezúttal már nem Weller alakította, hanem Robert John Burke, a „Meztelen ebéd - Naked Lunch” és a „Robotzsaru 3. - Robocop 3” forgatási időszakai ugyanis egybeestek, Weller pedig nem kívánt kihátrálni a nagyobb színészi teljesítményt igénylő David Cronenberg-moziból. Jelmezét azonban felhasználták, s ez nem kis kellemetlenségeket okozott Burke-nek, ő ugyanis három centivel magasabb volt elődjénél. A gyártással párhuzamosan az Orion Pictures körüli pénzügyi gondok már olyannyira tetőztek, hogy a cég 1991-ben csődeljárást kezdeményezett önmaga ellen, s csupán két évvel később kezdett bele ismét a gyártásba, illetve foglalkozott a félkész, vagy a premier előtt lefújt alkotásaival, ennek köszönhető tehát, hogy a korai kezdés ellenére is csupán 1993-ra kerülhetett mozikba a „Robotzsaru 3.”, melyben így akár Weller is szerepelhetett volna...

         Az alkotók Rosenman után ismét Poledourishoz fordultak segítségért, aki remekül vitte tovább korábbi Robotzsaru-zenéjének szálait. Amellett, hogy megtartotta az elektronikus és az élő zene kombinációját, valamint a főbb témákat - melyek közül a Murphy emberi mivoltát jelző érzelmesebb motívum a hangszerelés és a tempó finomításával még csodálatosabbá vált -, újakat is készített, amihez remek táptalajként szolgált az, hogy az OCP immáron a japán maffia közreműködésével igyekszik kilakoltatni egy egész városrészt Delta City felépítése érdekében, továbbá, hogy hősünk nem a testület tagjaként, hanem a szegények oldalán igyekszik igazságot szolgáltatni. A japán vonal érzékeltetése céljából egy rendkívül színes motívumot csempészett művébe a komponista, melynek hangulata helyenként a Conan-filmek aláfestéseit idézi meg, emellett pedig egy új drámai szálat is belecsempészett művébe, melyet Lewis halála (az őt alakító Allen ugyanis azzal a kitétellel vállalta el a harmadik részt, hogy karakterét megölik) ihletett. A score érdekessége, hogy bár nem lett annyira jellegzetes és kimagasló, mint az első részé (amiben persze benne van az is, hogy itt már nincs akkora szerepe az újdonság varázsának), mégis rendkívül színvonalas és maradandó muzsikának számít, melyről elmondható, hogy készítője annak ellenére vette komolyan feladatát, hogy a film még a második kalandnál is borzalmasabbra sikerült, köszönhetően az olyan ötleteknek, mint például a repülő Robotzsaru, vagy az alacsony korhatár-besorolás érdekében eszközölt ábrázolásmód.



         „A nyolcvanas években egy félig ember, félig robot kizárólag a távoli jövőben létezhetett, 2014-ben azonban ez már korántsem ennyire idegen a mindennapjainktól. Gondoljunk a drónokra, az egyre modernebb, elektronikus művégtagokra, vagy az önmagukat vezető autókra. Számos jogi és etikai kérdést kell az emberiségnek tisztáznia ezekkel kapcsolatban, Alex Murphy pedig minden ilyen kérdést megszemélyesít, mivel rávilágít arra, hogy mi történhet, amikor egy ember és egy gép között elmosódnak a határok” - mesélte José Padilha, aki nem kis feladat elé állította magát akkor, amikor elvállalta a „Robotzsaru - RoboCop” című remake rendezői posztját. A Joel Kinnaman, Samuel L. Jackson, Gary Oldman, valamint Michael Keaton főszereplésével leforgatott mozinak úgy kellett visszahoznia Robotzsarut a köztudatba, hogy az a kultfilm rajongóinak és napjaink közönségének egyaránt megfeleljen, a végeredmény azonban vegyes fogadtatásban részesült - igaz, még így is több pozitív kritikát kapott, mint annak idején a második és a harmadik rész.
         A „Robotzsaru” modernebb formában történő feldolgozásával kapcsolatos, komolyabban vehető információk 2005-ben láttak napvilágot először, s ezt követően minden évben felröppent egy-egy hírmorzsa, hol a tervezett bemutatóval kapcsolatban, hol pedig a különféle okokra visszavezetett átütemezésekről. 2011 márciusára azonban már biztossá vált, hogy az MGM végzett az elodázással: bejelentette, hogy a brazil Padilhára bízzák a feladatot, és gőzerővel látnak neki a munkálatoknak. A direktor így emlékezett vissza a történtekre: „Volt egy találkozóm az MGM stúdióban, ahol lehetséges projektekről beszélgettünk. A falon megláttam az eredeti ’Robotzsaru’ plakátját, és mondtam, hogy szívesen megrendezném a modernebb változatát, mert szerintem az 1987-es eredeti egy zseniális alkotás, egy valódi klasszikus. Felvázoltam az elképzeléseimet a remake-kel kapcsolatban, amire csak annyit mondtak: csináljuk!” A címszereplőt „A tetovált lány - The Girl with the Dragon Tattoo”-ból is ismert Kinnamanra osztották, aki előtt olyan nevek röppentek fel, mint Tom Cruise, Johnny Depp vagy Keanu Reeves.

         Az alkotógárda minden tagjára nagy nyomás nehezedik akkor, amikor egy klasszikusnak számító mozi újráját készítik, mindez azonban a rendezők, a színészek, a forgatókönyvírók, a látványtervezők, valamint a komponisták esetében éleződik ki leginkább, a rajongók ugyanis elsősorban az ő munkájuk mentén hasonlítják össze az adott produkciókat. Utóbbi szerepkört jelen esetben Pedro Bromfman töltötte be, aki Padilha állandó munkatársának tekinthető a 2007-ben bemutatott „Elit halálosztók - Tropa de Elite” című alkotás óta, ebből a szempontból tehát nem számított nagy meglepetésnek, hogy a direktor őt ajánlotta be a stábba. Néhány demóanyag, valamint stúdióvezetőkkel történő egyeztetést követően hamar aláírásra került a szerződés, így Bromfman viszonylag korán neki is kezdhetett score-ja elkészítésének. „Először teljesen letaglózott az egész. Nehéz volt elhinni, hogy épp készülünk újraalkotni, újraálmodni egy ennyire ikonikus filmet és zenét” - mesélte a brazil származású komponista, akinek hozzávetőlegesen nyolc hónap állt rendelkezésére, mely bár jóval több volt a manapság biztosított határidőkhöz képest, az utolsó időszakra jellemző feszített munkatempó a film megannyi újravágása miatt őt sem kerülte el. A muzsika a manapság divatos akciózenei stílusirányzatot követve jött létre az akusztikus és az elektronikus hangszerek hibridjeként: a számtalan szintetizátor- és elektronikus ütem egy nyolcvanfős szimfonikus zenekar játékával került vegyítésre, s bár a score rendesen meg lett tűzdelve erőteljes rezesszólamokkal, osztinátóval, helyenként pedig még a hajókürteffekt is felbukkan, jobban visszaadja Robo világát, mint bármely más, nem Poledouris által jegyzett szerzemény.
         Minthogy remake-ről van szó, újfent arról szól a mozi, miként válik Murphy rendőrtiszt az OCP játékszerévé, mely változást annak idején Poledouris a hangszereléssel is lekövette, ezúttal azonban ez a fajta építkezés - vagyis hogy először zenekari, majd elektronikus elemekkel ötvözött témát kap a hős - elmaradt. Ami viszont nem, az a vezérmotívum: Bromfman a Robotzsaru-alkotásokban közreműködő komponisták közül - a kanadai tévésorozatot zeneszerzőként jegyző Kevin Gillisszen és Jon Strollon kívül - az egyetlen, aki adaptálta Poledouris főtémáját, illetve a hős aktivizálódását szimbolizáló jellegzetes szintis effektet. Mindazonáltal bevallása szerint a két score nem összevethető: „Ez a film egészen más, nagyon újszerű, ezért a zenének is a mai kor elvárásainak kell megfelelnie. Meg sem próbáltuk összehasonlítani azzal, ami annak idején készült, lévén egész más korról és egész más filmről van szó. Viszont azt gondolom, hogy kellő tisztelettel álltunk az eredeti alkotáshoz, illetve annak score-jához, és ehhez mérten igyekeztünk létrehozni az újat”. Szerzeményének szimfonikus részei 2014 januárjában kerültek rögzítésre a londoni Air Lyndhurst Studios falai között.




    A tévésorozatok score-jai:

         Minthogy a „Robotzsaru” világszerte sikert aratott, és igen hamar kultuszfilmmé érett, produceri és forgalmazói szemszögből nézve egyaránt kihagyhatatlan ziccernek számított az, hogy a mozis folytatások mellett e karakter a tévéképernyőkről is visszaköszönjön. Ennek első állomása a hazánkban is futott „Robotzsaru - Robocop: The Animated Series” volt, melyet 1988-ban indítottak útjára, ám (főként a szülőktől érkező bírálatoknak köszönhetően) csakhamar be is fejezték. A tizenkét, egyenként félórás részből álló széria kapcsán megoszlottak a vélemények - egyesek ezt tekintették a Robotzsaru-alkotások folyamatos színvonalromlásának előfutárának -, ám abból a szempontból vitathatatlanul korszakalkotó vállalkozásnak számított, hogy ez volt az első olyan rajzfilm, amely magas korhatár-besorolású moziból született. A Marvel Animation közreműködésével megvalósult szériában az összes fontosabb filmbéli karakter visszaköszönt: Lewis, ED-209, Dr. McNamara, valamint az öregként ismertté vált OCP-elnök, akit Verhoeven mozijában Dan O'Herlihy alakított.
         A zenei kíséretről Shuki Levy és Haim Saban gondoskodtak, akik elsősorban gyerekeknek szóló sorozatokhoz (mint például a „Power Rangers”, a „Gógyi felügyelő - Inspector Gadget” vagy a „Lucky Luke”) szállított muzsikák révén váltak ismertté a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején. A páros annak idején megalapította a Saban Entertainmentet is, amely mára olyan volumenű produceri és forgalmazói céggé nőtte ki magát, hogy a Family Channel, valamint a Fox Kids Network egyaránt az ő felügyeletük alá tartozik. Sabanék egy teljesen új zenei világot teremtettek Robotzsaru számára, mely egy olyan, hangszerelését tekintve ütősökkel vegyített szintetizátoros kompozíció, amelyben a filmhez készülttel ellentétben nincsenek éles, diszharmonikus elemek, hanem inkább a dallamosság, ritmusosság jellemző rá. Levy a kettejük közötti munkafelosztásról egy interjú alkalmával így nyilatkozott: „A legtöbb score-t magam játszottam fel, alkalmanként pedig más zenészeket is segítségül hívtunk, Haim viszont nem sok zenét készített. Habár a stáblistákon mindig együtt szerepeltetjük nevünket, ő inkább a zenei producer és az üzletember szerepét tölti be, én pedig a csapatunk kreatív elemét képezem. Mindent eszerint csinálunk, és ebből az erőegyesítésből fakad sikerünk, továbbá az, hogy mindmáig rendkívül ütős párosnak számítunk”.



         Az Orion Pictures és a kanadai Skyvision Entertainment 1993 elején állapodott meg egy élő szereplős sorozat elkészítéséről, amihez a Skyvisionnek ötszázezer dolláros jogdíjat kellett fizetnie - ezen összeg a karakter népszerűségéhez viszonyítva kevésnek tűnhet, ám az Oriont akkori pénzügyi gondjai okán minden ilyen jellegű megoldás, illetve szerződés érdekelte. A széria mindössze egyetlen évadot élt meg, a pilot epizód alapját pedig a második mozifilm elvetett forgatókönyvötlete szolgáltatta. A főszerepre az alkotók eredetileg Wellert szemelték ki, mivel azonban ő nem vállalta, Richard Eden („Parkland: Alku a halállal - Killer Deal”) bújhatott bele a karakter bőrébe. A Kanadában forgatott „Robotzsaru - RoboCop: The Series” több lehetőséget biztosított a néző számára ahhoz, hogy a karaktert mélyebb szinten ismerhesse meg, ám e folyam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, amihez döntően az is hozzájárult, hogy a korhatáros besorolás elkerülése érdekében visszavettek az erőszakból, illetve a világ erkölcsi fertőként történő ábrázolásából, ami a törzsrajongók elvesztését vonta maga után. Az 1994 márciusában képernyőre került műsor huszonkét részt követően a süllyesztőben találta magát, tehát ez is hasonló sorsra jutott, mint elődje, illetve minden további, hasonló jellegű próbálkozás. A trükkök a kor tévés színvonalának felelnek meg: enyhén szólva sem illúziókeltő megoldások, hiteltelen háttérvetítések jelzik, hogy a stúdió nem szórta két marokkal a pénzt, bár egyes jelenetekre láthatóan többet költöttek - a szezon vége felé például, egy elszabadult buszos részben (mellyel elég hamar reagáltak a tévések a szintén 1994-es „Féktelenül - Speed”-re) még ütközés és robbanás is történik.
         A muzsikáról Kevin Gillis és Jon Stroll gondoskodtak - három kiegészítő komponistával egyetemben -, akik hasonló felosztásban dolgoztak a nyolcvanas években készült „The Raccoons” című kanadai sorozaton is, rövid filmográfiájuk alapján azonban nem nevezhetőek túlzottan foglalkoztatottaknak (ráadásul e széria lefújását követően szétváltak útjaik, ami a zeneszerzői pályájukat is lezárta). Ugyan Poledouris heroikus témáját az epizódokon belül nem alkalmazták, a nyitányban néhány hangjegy erejéig megjelenítették azt - Robotzsaru tehát egy új, jellegzetes motívumot kapott, mely bár nem közelíti meg az eredeti szerzemény színvonalát, stílusában tűrhetően illeszkedik a közkedvelt fanfárhoz. Az alacsony költségvetés azonban a score-ra is rányomta a bélyegét: felületes hallgatással az avatatlan fül akár egy gyengébb szimfonikus zenekart is feltételezhetne, de valójában a szerzemények szintetizátorra íródtak. Kiemelkedő témákkal nem találkozunk, hiszen tipikus szintis sorozatzenét hallunk, amely néhol - főleg a feszültnek szánt cselekmények esetében - fejfájdító megoldásokba torkollik. Összességében elmondható, hogy olyan darabok ezek, melyeket egy pillanatra sem érhet az a vád, hogy a jelenetek felett megpróbálnák átvenni az uralmat. Funkciójukat mindazonáltal jól betöltik, hiszen az efféle produkcióknál kevesen figyelnek a zenére. Az instrumentális részek mellett pedig az alkotók egy betétdallal is igyekeztek színesíti az összképet: a stáblista alatt Joe Walsh és Lita Ford „Future to This Life”-ja hallható, melyből nem véletlenül nem lett nagy, de még csak kis sláger sem.



         1998-ban úgy döntöttek az MGM-nél, hogy az addigi negatív tapasztalatokra fittyet hányva egy újabb animációs sorozatot finanszíroznak, amely a „RoboCop: Alpha Commando” címet kapta, azonban ez a próbálkozás is erőtlen volt ahhoz, hogy hősünket felébressze Csipkerózsika-álmából. Az aránytalan alakja okán kigyúrtnak, Transformer-szerűnek tűnő Robotzsaru nemcsak, hogy nem úszott a sikerben, de újfent magára haragította a szülőket, akik tűzzel-vassal ellenezték, hogy egy ilyen erőszakos rajzfilm kerüljön képernyőre a gyerekeknek szóló csatornákon - e reakció azért érdekes volt részükről, hiszen ekkorra már számtalan, évek óta műsoron lévő rajzfilmben akadtak példák a brutalitásra. Mindezek eredményeként a többek között az első két mozifilmet jegyző Neumeier tollából is származó folyam negyven epizódot élhetett meg, lezárásával pedig nemcsak ennek, hanem az MGM Animation égisze alatt futó projektkészítésnek is befellegzett.
         A 2030-ban játszódó kalandhoz - melyben Robotzsaru olyan, addig sosem látott extrákkal lett felvértezve, mint a görkorcsolya vagy az ejtőernyő - az Emmy-díjas komponista, Carl Johnson szolgáltatta a muzsikát. A szerző neve itthon elsősorban a „Malacka, a hős - Piglet’s Big Movie” című 2003-as alkotás révén csenghet ismerősen, de készített zenét többek között az „Aladdin”-rajzfilmsorozathoz, valamint az „Animánia - Animaniacs”-hoz is. Johnson egy új főtémát írt, amelyet Rosenmanhez hasonlóan ő is a hős nevét kántáló énekkel igyekezett hangsúlyosabbá varázsolni, igaz, ezúttal rockos gitárnyúzással fűszerezve, és férfi vokált alkalmazva hallhatjuk mindezt. Az aláfestő muzsika, néhány olyan élő hangszer közreműködése mellett, mint a dobok, a zongora vagy a gitár, teljes egészében sample-kből épül fel, s míg szerzőnk a könnyed, illetve drámai részeket szimfonikus hangzású tételekkel követte nyomon, addig az akciórészek esetében szintihangokkal, illetve rockos elemekkel dúsította trackjeit.



         A kilencvenes évek vége felé a Fireworks Entertainment, valamint a Riegel úgy döntött, pénzt invesztál egy olyan, egész estés tévéfilmekből álló minisorozatba, melyben újból képernyőre léphet az ekkora már igencsak megtépázott hírnévvel rendelkező, ám továbbra is rendíthetetlen igazságosztó. A Brad Abraham-Joseph O'Brien duó forgatókönyvén alapuló, és Julian Grant rendező által létrejött produkció finanszírozásának egyik fő oka abban rejlett, hogy lejárathoz közeledtek a stúdiónál lévő tévés jogok, és szerették volna kihasználni a rendelkezésükre álló lehetőséget. Robotzsarut Page Fletcher formálta meg, aki előtt felkeresték Richard Edent is, ám ő nemet mondott az újabb lehetőségre - kuriózuma mindennek, hogy így egyfajta körfolyamat jött létre, az első tévésorozat előkészületekor ugyanis Fletcher volt az elsődleges jelölt, és utána szerződtették Edent, hogy ő visszautasította a szerepet.
         Grant négy, egyenként több mint kilencvenperces alkotásban igyekezett visszatérni Robotzsaru azon sötét világához, melyet az első részből ismerhettünk meg, történetileg azonban nem kötődött ahhoz. A direktor a rendelkezésére bocsátott nyolcmillió dollárból úgy oldotta meg a feladatot, hogy néhány jelenetet az első mozifilmből vett kölcsön, párat pedig a kilencvenes évek elején futott tévésorozatból (van úgy, hogy valójában nem Fletcher van a jelmez alatt, hanem Burke; Murphy halála pedig a Verhoeven-féle verzióból kivágva jelenik meg ismét). A „RoboCop: Prime Directives” epizódjai itthon a szokásos hatásvadász címadás eredményeként az alábbi elnevezésekkel kerültek a képernyőkre: „Robotzsaru 4. - Sötét igazság”, „Robotzsaru 5. - Gyújtóhatás”, „Robotzsaru 6. - Feltámadás, valamint „Robotzsaru 7. - A lángok martaléka”.
         Az aláfestő muzsikáról a főként tévéfilmek világában mozgó Norman Orenstein gondoskodott, kinek nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint például a „Kocka 2.: Hiperkocka - Cube 2: Hypercube”, a Michael Dudikoff főszereplésével leforgatott „Vérdíj - Bounty Hunters” vagy George A. Romero „Holtak naplója - Diary of the Dead”- je. E projekt a rendezővel való ismeretségének köszönhetően találta meg őt: „Norman volt az egyetlen jelöltem erre a munkámra” - meséli Grant: „A kilencvenes évek elején találkoztunk először, és sokat beszéltünk arról, mi a filozófiánk, illetve mit akarunk elérni filmjeinkben. Jó néhány alkotást készítettem utána, Normant pedig egyfajta titkos fegyverként tartottam számon egészen addig, míg elérkezettnek nem láttam az időt arra, hogy kimondottan vele dolgozzak… ez volt a ’RoboCop: Prime Directives’.” A direktor úgy vélte, ő a legmegfelelőbb személy arra, hogy zeneileg visszaadja azt a bűnös és veszélyes világot, ahol Robotzsaru nap mint nap szembeszáll másokkal az igazságért, és óvja a bajbajutottakat. Orenstein a szűk költségvetés okán teljes mértékben szintetizátorjátékra, valamint hangmintákra hagyatkozott, hősünk témájaként pedig egy teljesen új megközelítést alkalmazott, melyet nyugodt szívvel nevezhetünk minden eddig ismert Robo-motívum legmerészebbikének, hiszen ha e trombitaszólón alapuló motívumsort a képsoroktól elkülönítve hallgatjuk, akkor akarva-akaratlanul is azt jut róla eszünkbe, hogy főszereplőnk a vadnyugaton tengeti mindennapjait, miközben pisztolypárbajok és lovas üldözések közepette igyekszik betartatni a törvényt. S bár a muzsika enélkül is gyengének, erőtlennek nevezhető, ezzel megspékelve inkább mosolyra fakasztó, mintsem a rettenthetetlen hőst megidéző. A score - nem negatív értelemben vett - érdekessége, hogy ez az egyetlen olyan, tévés Robotzsaru-alkotáshoz készült muzsika, amelyből filmzenealbum készült. A GNP Crescendo a széria debütálásának évében jelentette meg kiadványát, melyen a négy epizód legfontosabb tételei kaptak helyet hetvennégy percben, és egy igen színvonalas, valamint informatív füzetecske kíséretében.




         Ahány ház, annyi szokás: leginkább így lehetne összefoglalni a Robotzsaruhoz kapcsolódó alkotások zenei kíséretét. Még ha egy-két esetben fel is csendül Basil Poledouris örökérvényű témája, minden őt követő komponista igyekezett belevinni saját elképzelését, nézőpontját az adott projektbe. S bár ez abból a szempontból érthető, hogy vagy műfajukban, vagy célközönségükben, vagy az idősíkok tekintetében különböző produkciókról beszélhetünk, Detroit hős védelmezője zenei szempontból éppoly hányatott sorssal bír, mint például Vasember vagy az X-Men-csapat. Ugyan jelen pillanatban az még kérdéses, hogy a kultikus hőssel a jövőben milyen célja van Hollywoodnak, az azonban biztos, hogy különleges karakterként kerül be a halhatatlan hősök könyvébe, hiszen nem sok olyan karakter született még az Álomgyár falai között, amelynek szobrot állítottak: a hírek szerint idén nyáron avatják fel a majd’ háromméteres, bronzból készült Robotzsarut a detroiti Wayne Állami Egyetem TechTown campusában.







    Kulics László
    2014.02.16.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Krypton
  • Captain Marvel
  • Bless the Child
  • Cold Pursuit
  • Joe Versus the Volcano
  • Six Days Seven Nights
  • Bird Box
  • Dark City
  • Species
  • Venom
  • Die Hard: With A Vengeance
  • Die Hard 2: Die Harder
  • Die Hard
  • The Grinch

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam