FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Angel Has Fallen  Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw  True Lies  Shaft (1971)  Shaft (2019)  Alien: Resurrection  Alien 3  Aliens  Alien  Godzilla: King of the Monsters
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Pixar zenéi
     







         Egy korábbi összeállításunkban bemutatásra került a Pixar és Randy Newman kollaborációja, azonban a legsikeresebb animációs cég azon alkotásaival is érdemes foglalkozni, melyekhez nem Randy Newman komponált, hiszen ezek filmként és zeneként is igen magas színvonalat képviselnek.
         Egyre inkább kifacsarodott, elvetemült és gyorsan változó világunkban az talán jelent valamit, hogy egy kizárólag animációs filmeket gyártó cég egész estét betöltő produkciói világszerte bődületes kasszasikert aratnak. Lehetne felsorolni megannyi közhelyet, hogy az új évezred emberének milyen jellegű (és méretű) erkölcsi, eszmei feltöltődésre van szüksége, ám ahhoz kétség sem fér, hogy a Pixar stúdió minden egyes, tökéletesen kidolgozott filmje felér egy hatalmas pozitív életerő-bombával. A folyamatosan változó összetételű és tulajdonosú filmgyárakról, összevissza kötött szerződések felől hallható számtalan pletyka már épp eléggé káosszerű, és a hasonló stílusú hétköznapi hírektől megcsömörlött mozibajárót a Pixar-mozik kapcsán egyáltalán nem érdekli már, hogy most a Pixar és a Disney karöltve vagy netán egymástól függetlenül dolgozik-e, ki aratja le a milliós babért satöbbi, ám azért érdemes megemlíteni, hogy a Pixar Disney általi felvásárlása egy-két kivételtől eltekintve nem ment a minőség rovására. Az egeres stúdió fokozódó befolyásával párhuzamosan a rajzfilmzenéktől kissé megcsömörlő Randy Newmant egyéb komponisták kezdték felváltani, ám a Pixar zenei szempontból így is egy zártkörű klub maradt, hiszen csak Thomas Newmannek és Michael Giacchinónak, valamint egy muzsika erejéig Patrick Doyle-nak adatott meg a lehetőség, hogy a cég egész estés animációs filmjeihez komponáljanak. Lássuk, melyek is voltak ezen alkotások.

         2003-ban több szempontból is egy új fejezet nyitódott a Pixar történetében, ekkor került ugyanis bemutatásra a "Némó nyomában - Finding Nemo". Ez volt az első Pixar-féle egész estés animációs film, mely elnyerte az Oscart, ez volt, melyhez már nem Randy Newman komponálta a score-t, és ez volt az az áttörés is, mely bebizonyította a felnőtteknek, hogy egy kedves kinézetű rajzfilm nekik is szólhat. A szerethető karakterek mellett a történetben rejlő vaskos mondanivalóval rendelkező alkotást Andrew Stanton rendezőnek köszönhetjük, aki korábban az "Egy bogár élete - A Bug’s Life" társrendezői titulusát is betöltötte. A történetben szereplő összes, kiváló emberi stílusjegyeket magán hordozó állatka közül Szenilla, a memóriazavarral küszködő kék halleány, illetve a halfogyasztást magától megtagadó cápa a Pixar legbájosabb figurái közé emelkedtek, de természetesen a bohóchal Némó és apukája úgyszintén gyerekek millióinak lett kedvence. A Pixar itt már tényleg bizonyította, hogy nincs határa az animációs ötleteknek, az emberi szem képtelen olyan pontossággal felfogni a milliónyi színárnyalatot, hogy első vagy második nézésre teljesen befogadja az egyes, hónapokon át finomított jeleneteket. Ezt pedig az igazi elkötelezett rajzolómesterek igyekeznek maximálisan kihasználni, és például a "Némó nyomában" esetében is olyan produkciót létrehozni, mely akár többször megismételt megtekintés során is képes lekötni gyermek és felnőtt figyelmét egyaránt. A mozi igen komoly anyagi siker lett, hiszen közel egymilliárd dolláros bevétellel rendelkezik, ám emellett a kritikai elismertsége is óriási, hiszen bemutatásának idején a képzeletbeli lábai előtt hevert az összes valamirevaló filmkritikus. S ha ehhez hozzátesszük, hogy a "Némó nyomában"-hoz köthető minden idők legnagyobb példányszámban elkelt DVD-je, akkor érthető a körülötte kialakult, napjainkig ható mitikusság.

         Már a mozi megjelenését megelőzően igen komoly érdeklődést váltott ki a filmzenerajongók körében az a hír, hogy nem Randy Newmant kérték fel a score megírására, hanem unokaöccsét, Thomast. Ez egyszersmind némi aggodalmat is keltett, hiszen a fiatalabb Newman elsősorban a drámák körében fejlesztette ki sajátos zenei felfogását, és addig olyan zenékkel szerzett magának feltétlen híveket, mint az "Amerikai szépség - American Beauty", "A remény rabjai - The Shawshank Redemption" vagy a "Ha eljön Joe Black - Meet Joe Black". Felmerült a kérdés: képes lesz-e egy drámai zeneszerző arra, hogy megfelelő zenét komponáljon egy vidám meséhez? A végeredmény persze egyértelművé tette, hogy képes volt minderre, sőt a műfaj egyik mintadarabját írta meg a kis bohóchal történetéhez. A film ismeretében persze már világos, hogy nem volt jogos az aggodalom, hiszen nem kifejezetten játékos, mókás darabról van szó, sokkal inkább egy keserédes meséről, melyhez tökéletesen passzolt Newman stílusa. A score-tól mélabús melankóliát kapunk giccs és sztereotíp heuréka-hangulattól mentesen, de ugyanakkor vidám játékosságot is, hiszen Newman csengettyűit és egyéb különleges hangszereit rendre bevetette itt is.      Az aláfestés elvarázsoló szépségét tompa hangú zongorával, gitárokkal (Bill Bernstein szokásos segédletével), vibrafonokkal és mindenféle tisztán csillogó húros és pengetős hangszerrel, ütős eszközökkel érte el. Ahol kell, ott kivillantja méregfogát is, hiszen olykor dübörögnek a mély vonósok, rekedt hangon kiáltoznak a rézfúvósok, de a score a csendesebb tartományokban mutatja meg igazi erényeit. Végighallgatva a szűk egyórányi albumot, pontosan olyan érzésünk lehet, mint egy szemlélődőnek, aki egy hatalmas akváriumot vizsgál, tele ezernyi csodás színű és formájú hallal, furcsa alakú növényekkel, csiszolt élű kövecskékkel, barlangszerű vájatokkal. Pontosan azt adja nekünk hangszereken keresztül, amit Stanton és társrendezője, Lee Unkrich a vászonra álmodott. A komponista, ha kell, zeneileg tökéletesen ábrázolja egy apró termetű hal kiszámíthatatlan mozgását, a fürge vonósjáték egyike Newman zseniális zenei meglátásainak, de hasonlóan dicséretes a kinézetében is mókás bohóchal zenei lefestése is. Az olykor igen mókás pillanatok mellett bűnügyi akciófilmek jazzes muzsikáihoz hasonlatos megoldással is találkozhatunk, vagy a tengeri vérszomj zenei lefestésével, de lendületesebb akciórészek is megemlítendő színesítői a score-nak. Persze számos helyen bele lehet kötni a "Némó nyomában" zenéjének tökéletességébe, többek között a nagyon rövid tételek kapcsán, vagy hogy az addig megszokott Disney-filmek zenéihez képest Newman jelentősen eltérő módon fejezte ki magát. Nos, a rövid tételeket illetően maga a film is állandó mozgásban van, az események rövid időközönként váltják egymást, nincsenek hosszan kibontott jelenetek, így a zenétől sem lehet elvárni, hogy sokáig ugyanazokat a motívumokat halljuk. A korábbi filmekhez való hasonlítgatás pedig pusztán azért bajos, mert a "Némó nyomában" egyetlen korábbi Disney- vagy Pixar-produkcióhoz sem viszonyítható, ráadásul az eltérés pozitívumát csak növeli Newman Disney-kliséktől jócskán elkülönülő zenéje, melyért sokadik Oscar-jelölését is kiérdemelte, ám nyernie ezzel sem sikerült.



         Brad Bird animátorként korábban "A Simpson család" epizódjai vagy az "Elem nélkül nem megy - *batteries not included" című film készítésében vállalt szerepet, 1999-ben a "Szuperhaver - The Iron Giant" című önálló animációs nagyjátékfilmjével debütált. A tengerbe hullott játékos óriásrobot és a határtalan fantáziával megáldott kisfiú története igen komoly kritikai elismeréseket szerzett, azonban hazánkban ismeretlen okok miatt teljesen elkerülte a nyilvánosságot. Nem úgy a 2004-es "A Hihetetlen család - The Incredibles", amely szerencsére kellő beharangozást kapott, és rengeteg néző számára okozott már felejthetetlen élményt. A nemzetközi siker is igen hangos volt, hiszen nemcsak a kritikusok, de a nézők is szívükbe zárták a famíliát. Az anyagilag is jól teljesítő mozi rengeteg szervezetnél kapott valamilyen díjat, például két Oscart is, s nem mellesleg ez lett az első olyan Pixar-mozi, melyben kizárólag emberek a főhősök.
         A hisztis és mindenre fanyalgó társadalomból kirekesztett szuperhősök új személyazonossággal felruházva próbálnak beilleszkedni a szürke hétköznapok lagymatag lüktetésébe, és szembenézni olyan lényegesnek tűnő problémákkal, mint forgalmi dugó vagy telhetetlen, nímand főnök. Hiába rendelkeznek emberfeletti tulajdonságokkal, a családfő, Mr. Irdatlan kénytelen Bob néven kárbecslőként dolgozni egy nálánál másfélszer nagyobb irodahelyiségben, felesége, Helen nem lehet többé Nyúlányka, ráadásul szerelmük két csodagyümölcse, a láthatatlansággal mint fajsúlyos létproblémával küszködő tinilány, Illana, valamint Will, a csodatulajdonság elrejtésének okát meg nem értő örökmozgó kölyök szintén kezelhetetlennek bizonyulnak. Az elképesztően ötletes sztori még a kilencvenes évek elején kezdett körvonalazódni a rendező fejében, bevallása szerint saját családjának életéből is sokat merítve. Azonban a megvalósítás sokáig húzódott, amiben az is közrejátszott, hogy a "Szuperhaver" komoly anyagi bukás lett. A Pixar vezetői, főként John Lasseter, azonban lehetőséget láttak ebben a sztoriban, így megvették azt, majd meggyőzték Birdöt, hogy dolgozzon nekik, így ő lett az első olyan Pixar-direktor, aki nem járta ki a cégnél a ranglétrát. Bird a Pixart az addigi legnehezebb feladat elé állította, hiszen számos olyan dolog volt szükséges a filmhez, melyet addig nemhogy a Pixar, de egyetlen más animációs cég sem dolgozott ki – a technikai nehézségek miatt az is felmerült a Disney részéről, hogy inkább élő szereplőssé teszik a történetet, de a Pixarnál ezt sikerrel megvétózták.

         A számos csodálatosan megrajzolt helyszínen játszódó fantasztikus, nevettető történet színes aláfestő zenét kapott, melynek óriási meglepetése maga a zeneszerző személye. Michael Giacchino zenei pályafutása addig ugyanis csupán videójátékokhoz ("Medal of Honor", "Call of Duty", "Jurassic Park: The Lost World"), a népszerű "Alias" tévé-sorozathoz, valamint az alig ismert 2003-as Gary Oldman-filmhez, a "Sin"-hez írt zenéjéből állt. Pixar-mesékhez addig a Newman családból választottak ki zeneszerzőt, a mostani filmhez azonban Bird a hatvanas-hetvenes évek jazzes beütésű, ritmikai megoldásokban és eszközökben gazdag zenéihez hasonlót képzelt el. Első körben John Barryt keresték meg, és az "Őfelsége titkosszolgálatában - On Her Majesty's Secret Service" muzsikájához hasonlatos score-t kértek tőle (amelyet a film előzetesében fel is használtak), ám az idős mester később kiszállt a projektből, mondván: nem kíván újra elmerülni a Bond-muzsikák világában. Olyan komponistát kellett hát keresni, aki képes a mai könnyedebb hangzásba ágyazva megőrizni a klasszikus stílusjegyeket, és kellő tisztelettel visszaidézni Henry Mancinitől "A Rózsaszín Párduc - The Pink Panther" és a "Peter Gunn", illetve Barry legnagyszerűbb pillanatait. Giacchino korábban a Disney-stúdióban dolgozott, s ott számos grafikussal és rajzolóval került közelebbi, baráti kapcsolatba. Mikor sokan a Pixarhoz igazoltak, ő épp a videójátékokkal volt elfoglalva, a barátság azonban megmaradt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, az egyes filmkészítők sok esetben anélkül ajánlanak be ismerőst egy készülő produkcióba, hogy valójában bármi konkrétabbat tudnának a műről. Giacchino is ilyen módon került Bird közelébe, ismerősei tudták róla, hogy zeneszerző, és azzal is tisztában voltak, hogy többre hivatott, mint hogy csak sorozatok és videójátékok komponistája legyen. A szerző azonban sokáig nem akarta elhinni, hogy végül egy nagyobb produkcióhoz is felkérték, s elmondása szerint azt várta, hogy valaki egyszer csak felteszi neki a kérdést: "Téged meg ki engedett be ide?". A rendezővel való első találkozásuk pedig Giacchino emlékezetében így él: "Amikor először találkoztam Braddel, megkérdezte, hogy min nőttem fel, miket hallgattam, erre azt mondtam, hogy szerettem a Rózsaszín Párduc-filmek, a "Star Wars", a "Jonny Quest", "A Flintstone család" és "A Jetson család" zenéit. Hamar kiderült számára, hogy szerelmese vagyok a hatvanas évek jazzes muzsikáinak, Brad pedig elárulta, hogy ő pont ilyesféle hangzást keres. Leginkább a "Jonny Quest" főtémáját határozta meg kiindulópontnak".
         A bevallottan Barry- és Mancini-rajongó komponista saját otthonában szép apránként megírta a Birddel előzetesen leegyeztetett jelenetekhez elképzelt tételeket, és lelkesen tanulmányozta a hatvanas-hetvenes években használt hangfelvevő rendszereket, hogy egész biztosan korhű és lehetőleg távolról sem olcsó paródiaszagú végeredmény születhessen. A hangmérnökével arra jutottak, hogy bizonyos részeket analóg módon fognak rögzíteni, és a rezes részek mind így kerültek felvételre, ezáltal ugyanis korhűbb hangzást értek el. A score főhajtás Mancini előtt, leginkább a jazzdobos kíséret, a szaxofon és a xilofon váltakozó felcsendülése miatt is, de néhol John Williams lágyabb pillanatait, olykor pedig John Barry feszültségfokozó megoldásait is visszaidézi. Ezen szerzői hármas pedig szinte minden pillanatban érzékelhetően jelen van. A Grammy-díjra is jelölt score egy csapásra felrakta Giacchinót a komponisták képzeletbeli térképére, felkérései megszaporodtak, a szerző pedig alig pár év alatt az egyik legnépszerűbb mai komponistává vált.


         Noha Brad Bird nem tartozik a Pixar alapító atyái közé, ám 2007-re mégis a cég legsikeresebb rendezőjévé nőtte ki magát. Mindezt a stúdió nyolcadik filmje, a "L'ecsó - Ratatouille" óriási sikerével érdemelte ki. Az ínyenc, a szakácsmesterség iránt fogékony francia patkány, Remy története az elmúlt évek egyik legizgalmasabb animációs filmjének bizonyult, amelyhez a pazar technikai kivitelezés mellett egy olyan sztori is párosult, mely egyaránt jó kikapcsolódást ígért kicsik és nagyok számára egyaránt. Bird második Oscar-szobrát is elérte a filmmel, így a pixarosok közül elsőként duplázott, noha a sztorit nem ő, hanem az Oscar-díjas Pixar-kisfilm, a "Geri sakkozik" rendezője, Jan Pinkava kezdte kidolgozni a kétezres évek elején, s tőle vette át később a megvalósítás lehetőségét Bird. Az eredeti ötletben nem volt meg a bizalom, s úgy vélték, valami még kellhet a sikerhez. Birdnek tetszett, hogy az alapötlet számos helyzetkomikumra ad lehetőséget, hiszen egy patkánynak általában semmi keresnivalója a konyhában, ám Remy kifejezetten oda vágyott. A direktor végül mérsékelte a patkányok emberi tulajdonságait, kivett szereplőket, helyükre berakott újakat, így lényegében Pinkavától csak az alapötlet maradt meg, aki azért a stúdiónál megszokott társrendezői titulust végül megkapta.
         Bird csapatával Párizsba is ellátogatott, mesterszakácsokat és étteremtulajdonosokat vontak be a mozi kulináris részeinek megtervezésébe, s emellett a város egyéni atmoszférájával is megismerkedtek, hiszen a "L’ecsó"-ban a francia főváros gyakorlatilag az egyik főszereplő. Sőt az animátorok még egy helyi főzőiskolába is beiratkoztak, hogy minél pontosabban megértsék a konyhaművészet csínját-bínját. A filmben látható ínycsiklandozó ételek és Párizs szemkápráztató animációs megjelenése láttán pedig elmondható, hogy kiválóan felmérték a terepet, az animációs csapat pedig tökéletesen varázsolta virtuálisan újra mindezt. Azonban mindemellett a készítők a főhős mozgását is minél autentikusabbra kívánták szabni, így patkányszakértőt is felkerestek, de ami ennél is fontosabb, vásároltak egyet a nevezett rágcsálóból, s azon tanulmányozták a patkányok mozgását és egyéb tulajdonságait – a kis állat a munkálatok végére a stúdió nagy kedvence lett. Bár a mozi az egyik legjobbnak tartott Pixar-film, ám az anyagi siker nehezen akart realizálódni, hiszen az igen alacsony bevételi mutatót produkáló nyitó hétvége nem sok jóval kecsegtetett, de végül nem alakult rosszul a boxoffice-mutatója, igaz, az USA-n kívül sokkal jobban szerették a kis patkány történetét.

         Bird a komponista posztjára újfent Giacchinót képzelte el, aki természetesen nem mondott nemet, s mint talán köztudott, a rendező azóta is kitart mellette, hiszen a "Mission: Impossible - Fantom protokoll", valamint a jövőre bemutatásra kerülő "Tomorrowland" című filmje esetében is ő a zenei felelős. Két témát írt Remynek, az egyik a tolvaj oldalát hivatott megjeleníteni, míg a másik a remény, vagyis a kulináris élvezeteknek élő patkány motívuma. A harmadik főbb téma pedig Remy és az ügyetlen konyhafiú, Linguini közös dallama, s ez rendre akkor bukkan fel, amikor a két szereplő közösen látható a vásznon. Remy egyik témájára Giacchino egy dalt is komponált, a "Le Festin"-t Camille előadásában hallhatjuk franciául, az igen hangulatos nóta pedig nem véletlenül vált sokak nagy kedvencévé. Ahogy a stáb többi tagja, úgy a komponista is alaposan elmerült Párizs világában, természetesen ő a zenei oldalt próbálta felfedezni. A score tehát jókora franciás hangulatot kapott, amit egyrészt hangszerekkel, másrészt olyan motívumokkal ért el a szerző, melyekről egyből Párizsra asszociálhatunk. Tangóharmonika, gitárok és jazzes körítésben megszólaló fafúvósok, illetve különféle sípok bevetésével a zene gyakorlatilag elrepíti a hallgatót a fények városába, mondhatni kevés olyan score van, mely ennyire tökéletesen képezné le a zene nyelvén a cselekmény helyszínét.
         Azonban nemcsak a franciás körítés teszi varázslatossá az aláfestést, hanem az, hogy Giacchino újra visszanyúlt Mancini, Barry, valamint a korai John Williams vagy éppen Lalo Schifrin stílusához, sőt olyan francia szerzőket is megidéz, mint Michel Legrand. Ezt a hatvanas években divatos slágeres, olykor fülledt jazz hangulatot pedig olyan mesterien alkalmazta, amit még a stílus megteremtőitől is csak elvétve hallhattunk. A tolvaj-motívum például tökéletesen rokonítható az említett kor hasonszőrű témáival, s nemhogy bőven megállta volna a helyét akkoriban, hanem egyenesen olyan, mintha egy alapművet hallanánk. A jazzes, franciás hangulat mellett azonban a szimfonikusok is jelen vannak, s ezen részek sem kevésbé kiválóak. A rajzfilmzenés elemek általában a filmmuzsikák legproblémásabb összetevői, ám Giacchino ezek terén sem okoz csalódást, főként azért, mert fülbemászó dallamokkal oldja meg ezen részeket. A "L’ecsó" aláfestése egy üdítő színfolt lett, s nemcsak a Pixar-művek között, hanem az egész rajzfilmműfaj esetében az egyik legjobb filmzenének nevezhető. Giacchino remek muzsikája élete első Oscar-jelölését hozta meg, bár itt nyerni ekkor még nem sikerült, de a Grammy-díj már összejött, a szerző pedig bebiztosította helyét Hollywoodban.


         Andrew Stenton második pixaros munkája 2008-ban került a mozikba. A hulladékhalmoktól haldokló Földön tevékenykedő takarítórobot, Wall-E kalandja legalább annyira magával ragadó és lebilincselő volt, mint a direktor előző munkája, s Wall-E-t legalább annyian fogadták szívükbe, mint annak idején Némót. A "WALL-E" szintén egy korai pixaros ötlet megvalósulása volt, a Robinson Crusoe-szerű magányos kis robot sztoriját a Pixar fejesei az egyik legerősebb ötletüknek tartották, így nem meglepő, hogy végül mennyire jó alkotás kerekedett ki belőle. A korai, "Trash Planet" címen futó verzióval Stanton és Pete Docter dolgozott, ám sehogy sem tudtak belőle épkézláb sztorit összehozni, így sok évre jegelték az ötletet. A mozi nagy újítása a némafilmes jellege volt, hiszen ilyet egész estés animációs filmben korábban soha nem alkalmaztak – leszámítva persze a korai némafilmes animációs munkákat. A dialógusok kiiktatása azt jelentette, hogy a történetet más módon kellett elmesélni, így a robotok testbeszéddel és jól megtervezett hanghatásokkal kommunikálnak. S bár ez elsőre komoly gátnak tűnhet a történetmesélés szempontjából (főleg egy gyerekeknek készült mű esetében), ám a "Wall-E" egyik legfőbb erőssége lett ez a kifejezésmód, hiszen gördülékeny és egyértelmű lett. Azonban nemcsak ezen vonalon érte rengeteg dicséret a filmet, hiszen a története és az ezzel közölt mondanivalója is igen figyelemreméltó. A fogyasztói társadalom egyáltalán nem burkolt kritikájaként felfogható alkotás a környezetszennyezéssel és az ember a Földre gyakorolt káros hatásának bemutatásával olyan vizekre evezett, ahol mainstream rajzfilm még nem nagyon járt. A "Wall-E" bebizonyította, hogy értelmesen, élvezetesen is lehet nevelni. A film az addigi Pixar-mozik közül a legjobb kritikákat zsebelhette be, s tekintve, hogy a stúdió összes alkotását dicshimnuszok lengik be, így még szembetűnőbb a "Wall-E" pozitív kritikaáradata. A bevételi adatok a szokásos módon kimagaslóak voltak, s a díjak sem maradtak el, hiszen a legjobb animációs filmnek járó Golden Globe- és Oscar-díj is összejött (utóbbira egyébként öt kategóriában is jelölték).

         A direktori posztot betöltő Stenton ismét Thomas Newmanhez fordult zenéért, s mellé pedig egyfajta társkomponistának Peter Gabrielt kérték fel, aki néhány témához és egy Newmannel közösen jegyzett dalhoz ("Down to Earth") adta a nevét. Newman folytathatta az animációs alkotások terén a progresszív rajzfilmzenei stílussal való kísérletezgetést, ami rengeteg speciális hangszer bevetését jelentette. Olyan instrumentumokat próbált ki, mint a valiha, a szélhárfa, illetve olyan eszközöket, melyekről azt is nehéz elképzelni, hogy zenélni lehet velük. Ilyen volt a flexibilis szivacspárna, illetve bizonyos szerkezetek, melyek magyar nevéről fogalmam sincs: lateral sponge guitar, strumming zebra. Newman mindig is szerette ezeket az egyedi hangzásokat, bár sokszor a filmek gátat szabtak a felhasználható instrumentumok számának és jellegének. Ezeknek köszönhetően rendre egyedi ritmusokat, sajátos textúrákat és témákat tud komponálni, a "Wall-E" esetében pedig vissza sem kellett fognia magát, hiszen egy animációs filmben jóval többet megengedhet a komponista magának, aztán egy sci-fiben is jó, ha van egyedi hangzás, és ez a kettő pedig itt egyesülvén elhozta Newmannek a kánaánt. Ugyanakkor a score negatívuma is ebből fakad, hiszen kissé túl is lőtt a célon a különlegességet és a formabontást illetően.
         Newman már 2005 vége óta dolgozott a "Wall-E"-n, erről az igen korai kezdésről így nyilatkozott: "Kicsit kísérletezni akartam, látni szerettem volna, hogyan működnek a dolgok a munkafázis elején, hátha ettől jobban megértem a filmet. Nagy reményekkel kezdtem ennek neki, de már nem vagyok benne biztos, hogy ez hatékony módszer, lehet, a forgatókönyvírás idején nagyobb hatással tudtam volna lenni a dolgokra. Bizonyos szinten tehát volt értelme a korai bekapcsolódásomnak, de nem olyan mértékben, mint reméltem volna". Ennek persze a fő oka az volt, hogy a "Wall-E" hellyel-közzel némafilm, így a score-ra sokkal komolyabb szerep hárult, bár Newman elmondása szerint nem állt másként a munkához annak ellenére, hogy dialógusmentes mozihoz komponált. "Nem gondolom, hogy másként kellene dolgoznom, csak azért, mert némafilmről van szó. Egyszerűen csak rájöttem, hogy nagyobb a felelősségem a sztori elmesélését tekintve. Ezért darabjaira bontottam a sztorit, és ezen kis részekhez írtam zenét. Randy unokatestvérem javaslata volt ez, még a ’Némó nyomában’ idején adta nekem a tanácsot, hogy mindig csak tíz percre előre tekintsek a filmbe, és ne nézzek előbbre, mert akkor azon részek szippanthatnak be".

         A "Wall-E" esetében már komoly elvárások voltak a szerző felé, hiszen a Némónál még egy elsőfilmes rendezővel dolgozott, ám a mozi és a score sikere megnövelte az igényeket. Ahogy fogalmazott: "Hiába volt egy közös sikeres munka már mögöttünk, ez nem tette lazábbá ezt az újabb megbízást. Andrew elmegy addig, amíg meg nem kapja, amit akar, tehát nincs lazítás, például Eve témája is egy nehezebb eset volt". A score talán a nagy megfelelni akarás miatt, talán a valóban fura hangi felállás okán kissé csalódást keltőre sikerült, bár talán a leginkább az a megfogalmazás állja meg a helyét, hogy vegyes megítélés alá esik. Sajnos a szerzőnél szokásos darabosság a filmtől különválasztva eléggé zavaró, mivel annyira sokszínű, hogy a kohéziónak ez a fajta hiánya már az élvezhetőség rovására ment. Ugyanakkor filmzenéről lévén szó, elsősorban nem ez alapján kell megítélni, s a képek alatt pedig jelen esetben is közel tökéletesen működik Newman koncepciója. Két Oscar-jelölés ismét összejött neki, ám nyernie továbbra sem sikerült, viszont a betétdalért, továbbá a legjobb instrumentális kompozícióért két Grammy-díjat is hazavihetett.


         Igen nehéz a Pixar aranykorát meghatározni, mivel a stúdió rossz passzban igazából sohasem volt, ám történetükben a kétezres évek második fele nevezhető igazán a csúcsnak, hiszen a "Verdák - Cars", a "L’ecsó", a "Wall-E" és a "Toy Story 3." köthető ezen időszakhoz, na meg persze az óriási elismerést kivívó "Fel! - UP", mely mindmáig az egyik legjobb Pixar-mozinak nevezhető. Az animációs műfaj korlátait bámulatos módon áttörő szívszorító mese története ötvözte mindazt, ami a Pixar veleje. Merthogy mi is a történet, amit látunk? Egy idős, joggal megkeseredett bácsi utolsó nagy dobása, korunk elleni lázadása pereg a szemünk előtt, a többi pedig csak kiegészítő - persze nem akármilyen. Egy olyan sztori ez, melyet súlyos művészfilmek formájában szokás feldolgozni, s tulajdonképpen nem is egy rajzfilm az, amiben ezen alapszituációnak vissza kellene köszönnie, viszont a pixarosok a tőlük megszokott bájjal, ám a negédesség teljes mellőzésével egy varázslatos alkotást tudtak kreálni belőle. Így a valóban fontos mondanivaló, mely a család, az összetartozás, az elfogadás és a szeretet hatalma körül bontakozik ki, e mozi révén eljutott kicsikhez s nagyokhoz is egyaránt, és így valószínűleg sokkal többet tett az általa boncolgatott témáért, mint néhány, magát komolyan vevő dohányfüstös művészfilm. A "Fel!" legnagyobb erénye pedig pont ez, vagyis hogy úgy nevel egymás megbecsülésére, elfogadására, a szeretet fontosságára, hogy nem érezzük a szájbarágós, tanító jelleget. Elmond egy történetet, semmi több, de a film megnézése voltaképpen kicsit változtat is rajtunk. Ritka kincs ez a filmművészetben, s még a minőségi produktumoktól hemzsegő Pixar háza táján is érezhetően unikális a "Fel!", hiszen nemcsak az animáció (mely igen remek itt is), és a sztori kiváló, de a mögöttes tartalom is elképesztően erős.
         Mindezt a "Szörny Rt. - Monsters Inc."-vel már bizonyító Pete Docternek köszönhetjük, aki 2004-ben találta ki az ezernyi lufin utazó bácsi történetét. Carl Fredricksen élete álma, hogy egyszer eljusson Dél-Amerikába, ám ez 78 évesen sem adatott még meg neki. Kis házát nem hajlandó eladni egy ingatlanfejlesztő cégnek, így azt lassan egy építési terület teljesen körbeöleli. Minden mindegy alapon a férfi egy nagy kalandot eszel ki, házából egy szedett-vedett léghajót kreálván, sok-sok színes lufi segítségével álmai földje, Dél-Amerika felé veszi az irányt, ám a repülésben nem várt útitársa is akad.
         Ahhoz, hogy a zsémbes öreg és az izgága kisfiú trópusi kalandját tökéletes látvány övezze, a Pixar animátorai Venezuelába is ellátogattak, számos rajzot és fotót készítettek a tájról, ám végül úgy döntöttek, hogy mégsem a teljesen reális környezetet alkotják meg, hanem a valóság által inspirált, képzeletbeli dél-amerikai világot hozzák létre. A külsejében is karakteres Carlt egyébként az alkotók az idős Spencer Tracy és Walter Matthau keverékeként képzelték el, bár a végső alak, a maga kockafejével eléggé behatárolta a karakter mozgási lehetőségeit.

         A zenéért újfent Michael Giacchino felelt, aki az addigi Pixar-megbízásai közül a legnehezebbel találta szembe magát, itt ugyanis a zenére sokkal hangsúlyosabb összetevőként tekintettek a készítők. A rendező azt várta a score-tól, hogy a lehető legtöbb érzelmet közvetítse, s legyen a mozi egyik mozgatórugója ebből a szempontból. Ehhez Giacchino egy témaorientált zenei megközelítést dolgozott ki, vagyis a főbb szereplőknek külön motívumuk van, s ezek kapcsolódnak, folynak össze a score-ban, illetve operaszerűen jelenítik meg az egyes karaktereket az aláfestésben. A film főtémája – mely mondhatni mára modern klasszikussá érett – egy különös összetevő lett, ez ugyanis folyamatos metamorfózison esik át. A főtéma hol vidámmá, hol szomorúvá, szívfacsaróvá, hol pedig az akció rész vezérévé válik, és bár ez a komolyzenéből ismert módszer, vagyis a téma transzformálása a filmzenék terén nem ritka megoldás, de Giacchino különösen élvezetes, példaértékű módon nyúlt hozzá. Ennek legszemléletesebb felbukkanása a "Married Life" című tétel, mely tökéletesen követi a történést, s lesz így szerves része annak, amit csak nagyon kevés filmmuzsika mondhat el magáról. A jelenet, amely alatt a tétel szól, gyakorlatilag egy kisfilm a filmben, így külön egységként kezelték a készítők is. Egy egész élet történetét kellett ebbe a négy percbe belesűríteni úgy, hogy a főhős érzelmeit, tulajdonságait és magányát is bemutassa. A szerző mindehhez egy elegáns keringőben megvalósuló témát választott, melyet a hegedűvel vezet, s olyan hangszerekkel színesít, mint a trombita vagy a zongora. "Nagyon nehéz volt megtalálni a jelenet zenéjében az egyensúlyt. Azt, hogy mikor legyen szomorú, reményt keltő, a nagy pillanatok mikor épüljenek be. Így kicsit magamból indultam ki, én hogyan reagálnék, mit mondanék" – nyilatkozta Giacchino. Nem véletlen, hogy a szerző a legjobb instrumentális kompozícióért járó Grammy-díjat is megkapta ezért a négyperces alkotásáért. S ha már elismerés, akkor fontos megemlíteni, hogy a "Fel!" azon ritka score-ok egyike, amelyek minden fontos díjat megnyertek, amit filmzene csak elérhet, így a legjobb instrumentális tétel mellé, a legjobb filmzenéért járó Grammy-, a Golden Globe-, a BAFTA- és az Oscar-díj is Giacchino kezében landolt, s ezzel ő lett az első Pixar-komponista, aki sok-sok jelölés után az Akadémia elismerését a score-ért is hazavihette (Randy Newman korábban a "Szörny Rt." betétdalával nyert).
         A fülbemászó dallamok mellé hasonló jelzővel illethető stílusok is párosultak: slágeres keringős, jazzes, szvinges tánczenés, franciás és olaszos hangulati elemek több helyen is felbukkannak, de a Giacchinóra jellemző nagyzenekari megoldások is fontos összetevői a muzsikának. Ugyanakkor az összhatás egy kicsit elmaradt a "L’ecsó" nagyszerű dallamaitól, ám így is egy rendkívül szórakoztató és izgalmas filmmuzsika. Sajnos a score CD-n való kiadását a Disney már nem tartotta fontosnak, így évtizedek óta az első olyan Oscar-díjas zene lett, mely fizikai hordozón nem jelent meg. A pénzhajhász cég erről az igen elítélhető szokásáról azóta sem tett le, hiszen számos filmjük aláfestését azóta csak letölthető verzióban teszik elérhetővé. Szerencsére két évvel később az Intrada Records kiadhatta CD-n is a muzsikát, igaz, a szokásosnál borsosabb áron.


         A "Toy Story" rendezője, John Lasseter 2006-ban jelentkezett a Pixar merchandising szempontjából talán legfontosabb filmjével, a "Verdák"-kal. A később Disney-vezérré avanzsáló Lasseter a "Toy Story 2." után ismét megengedhette magának, hogy folytatást készítsen egy régebbi rendezésének, a 2011-ben bemutatott "Verdák 2. - Cars 2" azonban finoman szólva sem úgy sült el, mint ahogy arra az előjelekből számítani lehetett. A mozi így mondhatni hullámvölgy lett a Pixar addig magasan egyenletes teljesítményében, olyannyira, hogy az egyéb rajzfilmek mezőnyét tekintve is kimagaslóan gyenge kritikákat kapott. A "Verdák 2."-t, a Pixartól megszokott módon, újfent egy filmes zsánerre építették, jelen esetben a kémmozik kerültek terítékre, azok közül is az olyanok, melyekben egy ügyefogyott ügynök a főszereplő, például Austin Powers vagy a "Zsenikém – Get Smart" főhősének szelleme köszön vissza, persze jóval szerényebb színvonalon. A készítők minden fontosabb szereplőt visszahoztak, de természetesen újakkal is szolgáltak. Az első részből ismert Villám McQueen itt is kiemelkedő szereppel bír, de a főhős már nem ő, hanem Matuka, a rozsdásodó vontató. S azzal, hogy ő került a középpontba, gyakorlatilag megásták a film sírját, az elföldelést pedig azzal tudták le, hogy az eleve lökött karaktert végtelenül idiótára, elviselhetetlenül gyermetegre és a végletekig eltúlzottan együgyűre faragták. Így pedig csak azt sikerült elérni, hogy a vasárnap reggeli gyerekműsorok szintjére süllyedt a film, pedig a sztoriban lett volna annyi, hogy egy jó Pixar-mozit lássunk.
         Matuka agyzsibbasztó bénázása már az elejétől fogva problémás, pedig ekkor még nem tudhatjuk, hogy a mozi színvonalasabb részét látjuk. A kémszál belépésével azonban a tíz évnél idősebbek végképp elvesztik az érdeklődésüket, s azt hiszem, a többség a tokiói résztől már egy roncszúzó bevetését látná indokoltnak. Az elbaltázott történetet hellyel-közzel orvosolja az elképesztően látványos megvalósítás: szemkápráztató megoldásokat látunk, s az autós ötletek többsége is zseniális lett, ám képtelenség ezeket értékelni úgy, hogy közben a történések és a dialógusok szempontjából egy marhaságot látunk. Így az sem véletlen, hogy anyagi szempontból ez a Pixar-mozi teljesített a legrosszabbul, s egyetlen jelentősebb díjat, sőt jelölést sem sikerült megkaparintania. Az egész folytatás egyébként abból fakadt, hogy Lasseter úgy vélte, lehetne kezdeni valamit azzal, hogy az első rész karaktereit a világ körül utaztatják – ebben kétségtelenül igaza volt. A stúdió ráadásul annyira bízott a második részben, hogy a munkálatokat is felgyorsították (eredetileg 2012-es premier volt beütemezve), így 2011-re már elkészültek vele – a végeredményt tekintve viszont elmondható, nem lett volna hátrány a lassabb tempó. Bár a kivitelezéssel nincs probléma, a gyermeteg koncepció az, ami a gyenge minőségért felelős.

         Noha a rendező korábban Randy Newmannel dolgozott, ennél a filmnél megszakadt az együttműködésük, hiszen a score-t Michael Giacchino írta. "Meghallgattam az első rész zenéjét, amit Randy Newman írt, majd megnéztem az új filmet, és rájöttem, hogy ide valami teljesen más kell" – mondta el a szerző. Ezért is nem köszönnek vissza Newman témái és hangulati megoldásai, bár egy szerényebb countrys hatást Giacchino is bevetett, de nála - érthetően - a kémfilmekre jellemző stílus lett a vezérfonal. A "Speed Racer - Totál turbó" esetében már dolgozott autóversenyes mozi zenéjén, így valamelyest már elmerült ebben a világban, ezért volt hová visszanyúlnia. Létezik egy sztereotip kép az autós filmek zenei világáról, amit leginkább egyfajta rockos hangzásként lehet leírni, vagyis olyan muzsikaként, ahol a gitár és a dobok adják a vázat. Giacchino is ehhez nyúlt, s ezt színesítette szolid jazzes megoldásokkal, melyek a kémfilmek zenei világát hivatottak megidézni. A titkos ügynökös szál megjelenésével aztán ez a vonal zeneileg is meghatározóbb lesz, bár a komponista sajnos nem tudta annyira kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket, mint ahogy azt például korábbi munkái alapján várni lehetett volna. A szimfonikusok is nagyobb szerepet kapnak, mint a korábbi pixaros aláfestéseiben, de a prímet mégiscsak az elektromos és az akusztikus gitár, a Hammond orgona, illetve a különböző dobok viszik. Mivel a történet különböző országokba kalauzol el, így az ezekhez köthető, sokszor sztereotip zenei jelleg is megjelenik a score-ban. Ugyanakkor ezen olaszos, franciás dallamok, vagy éppen a technikabolond Tokiót megjelenítő megoldások rendre hozzáadnak egy kis pluszt a zenéhez, amely így nem lesz monoton az állandóan jelenlévő kémzenés megoldások ellenére sem.
         A score keletkezésére így emlékezett vissza Giacchino: "Valamikor a L’ecsó bemutatója után csatlakoztam a projekthez, szóval az előkészítési fázisban. Persze ekkor még nagyon változó minden, képlékeny a sztori, a karakterek, így komponálni ilyenkor még nem igazán lehet, de a munka egyéb fázisait elkezdheted. A score aztán szépen, apránként épült fel, ami egy nagyon izgalmas folyamat volt: kirakni valamit és a helyére újat keresni, ez egy nagyszerű módja, hogy a legjobbat nyújtsd. Így azt is elértük, hogy a zenei felvételek után már szinte csak apróságokon kellett módosítani". Mivel azonban a film bukás volt, és a score sem lett annyira figyelemreméltó (igaz, rossz sem), mint Giacchino korábbi Pixar-muzsikái, így a díjak is messziről elkerülték.


         A Pixar 2008-ban jelentette be, hogy elkészíti első olyan alkotását, mely a tündérmesék világába kalauzolja majd el a nézőket. Az akkoriban "A medve és az íj" címre keresztelt produkció több tekintetben volt még valamiben az első a cég történetében, hiszen a főhősnek először választottak egy női karaktert, továbbá itt lett először gyerekkorú egy Pixar-mozi főszereplője. A "Merida, a bátor - Brave" készítésének folyamán egy rendezőváltást is megélt, mivel az eredeti ötletgazda, az "Egyiptom hercegé"-t készítő Brenda Chapman kreatív nézeteltérés miatt kénytelen volt a munkálatokat otthagyni, ő egyébként egy Grimm testvérek-szerű mesében gondolkodott. Újabb érdekesség, illetve elsőség vele kapcsolatban, hogy e mozi kapcsán ő lett a Pixar első női direktora is, társrendezőként ugyanis felkerült a neve a stáblistára. A Pixar történetében sok tekintetben volt újító a "Merida, a bátor", de ezeken kívül a technikai kivitelezésben is jelentős előrelépések történtek a harcias hercegkisasszony jóvoltából. Teljesen új animációs szoftverek készültek a filmhez, a főhős legendássá váló hajkoronája például ezerötszáz egyenként animált hajszálból áll. A filmmel kapcsolatban korántsem volt olyan egyöntetű és elsöprően jó a kritikusok reakciója, mint a Pixar korábbi, velősebb mondanivalóval is megáldott alkotásainál. A legfőbb probléma okát sokan a tündérmese jellegben látták, mivel ez a stílus furcsán hatott ettől a stúdiótól. Ám annak ellenére, hogy ez a Pixar-alkotás most inkább csak a kisebbeknek és a gyermeklelkű felnőtteknek szól, csupán ezért mégsem lehet negatív jelzőkkel illetni, hiszen a stúdió megmutatta, hogy az eddig megszokottaktól eltérő műfajú animációs mozikra is képes, ráadásul a mese világában bőven az egyik legjobb alkotás, ami az elmúlt évtizedben az Álomgyárban készült. A filmen íróként is tevékenykedő Chapman a saját anya-lánya kapcsolatát vitte bele a történetbe, ami voltaképpen bravúrosan kerüli el a Merida fékezhetetlen tinilányi mivoltából fakadó kliséket, mivel ezeket ügyesen kifigurázza, és főként emiatt a főhős egy szerethető, egyáltalán nem csak kislányokhoz szóló karakter lett. Noha a bemutató idején még szolidabb fanyalgás volt tapasztalható, ám a mozi végül egy újabb Oscart hozott a Pixarnak.

         A film készítői igyekeztek minél több skót származású alkotót bevonni a produkcióba, így a zeneszerzői posztra sem a három korábbi Pixar-zeneszerző, vagyis Randy Newman, Thomas Newman, illetve Michael Giacchino közül választottak, hanem a skót Patrick Doyle-t szemelték ki (egyébként ezzel is első valamiben a "Merida, a bátor", hiszen először dolgoztak nem amerikai komponistával a Pixarnál). Doyle emellett többször is tanújelét adta már annak is, hogy mennyire mestere a skót, a kelta vagy éppen az ír zenei hangulatnak. Jelen esetben mindezt meg is mutatta, sőt meg is kellett mutatnia, hiszen ez volt felé az elvárás. Emiatt aztán score-ja különbözik a régebbi Pixar-zenéktől, hiszen jóval tradicionálisabb dallamokat és hangszereket kellett alkalmaznia, aminek következtében aláfestése kissé más hangzást mutat a játékosabb Giacchino-muzsikáktól, vagy az összetettebb, szimfonikus Randy Newman-score-októl. Fura mód az egyik leggyermekibb Pixar-mese kapta a legkomolyabb aláfestést, persze mindez nem azt jelenti, hogy a játékosság vagy az összetettség ne lenne meg, csak éppen Doyle stílusának is köszönhetően sokkal mívesebben, jó értelemben véve ódivatúbban van jelen. A score nagyrészt szimfonikusok játékára épít, de gyakori kiegészítő hangszerei a pánsíp, a skót duda, a szóló hegedű, a kelta hárfa, a cimbalom, az uilleann duda, illetve a bodhran nevezetű dob. De nemcsak az alkalmazott hangszereket tekintve jelenik meg a skót hangulat, mivel a dallamok is ezen stílusjegyeket hordozzák, sőt skót/ír tánczenék, mint például a strathspey vagy a jig jellegzetességeinek felhasználásával is az autentikus megszólalást erősítette a komponista. Doyle három témát alkotott a film számára. Ezek a cselekmény előrehaladtával folyamatosan változnak, átszövik az egész score-t, egyfolytában felbukkannak, majd eltűnnek, de akad olyan motívum is, mely csak a film vége felé épül fel teljesen. S bár eddig a "Verdák 2." kivételével az összes Pixar-film zenéje (vagy valamely dala) jelölve volt Oscar-díjra, így Doyle jó eséllyel pályázott legalább egy jelölésre, ám fura módon a Filmakadémia nem tartotta erre érdemesnek, holott az egyik legerősebb muzsikáról van szó a Pixar-mozik terén.


         A Pixar jövőjét tekintve elmondható, hogy a stúdió munkái iránt rajongók nagyon örülhetnek, hiszen az eddigi évi egy film helyett, úgy tűnik, lesznek olyan évek, amikor két Pixar-mozi is bemutatásra kerül. Legközelebb a "Fel!" társrendezője, Bob Peterson jelentkezik új produkcióval: a "The Good Dinosaur" jövőre kerül a mozikba, s korábban ugyan úgy tűnt, ismét egy új zeneszerzőt üdvözölhetnek majd a Pixarnál, ám végül John Powell helyére Thomas Newman került. 2015-ben Pete Docter áll elő egy új mozival ("Inside Out"), ahol Michael Giacchino muzsikáját halhatjuk majd, és ebben az évben lesz az első duplázás, a második felében ugyanis érkezik a "Némó nyomában" folytatása, a "Finding Dory", melynél természetesen Thomas Newman is visszatér.



    Gregus Péter
    2013.07.14.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Outland
  • Children of Dune
  • Only the Brave
  • Under Siege 2: Dark Territory
  • Under Siege
  • Pet Sematary (2019)
  • Stepmom
  • Pet Sematary
  • Witness
  • Oscar
  • Captain Power and the Soldiers of the Future
  • Mary Shelley
  • Battlefield Earth
  • Krypton
  • Captain Marvel

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam