FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Heaven and Earth  Halloween  Vertical Limit  The Predator  Peppermint  small Soldiers  The Meg  The Mountain Between Us  The Equalizer 2  Tomb Raider
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Alan Menken és a Disney
     










         Az alapító halála után a Walt Disney Pictures komoly válságba került, ami a hetvenes évek végétől különösen felerősödött. A sorozatos problémák és bukások a nyolcvanas évek közepén már olyannyira megtépázták a legendás stúdió hírnevét, hogy félő volt, a filmvilág és a rajzfilmgyártás egyik legjelesebb ékköve a süllyesztőben végzi. A családi filmek még csak-csak működtek, ám a rajzfilmek már sehogyan sem akartak összejönni. Az 1985-ös A fekete üst azonban animációs fronton úgy megtépázta a stúdió hírnevét, hogy az elkövetkező három évben csak a mozikat sokszor meg sem járó televíziós családi filmekkel jelentkezett a stúdió. Ezt követően, nem meglepő módon, a változó igényeket felismerve új utak keresésébe kezdtek a cégnél, a megújulás szükségességét az 1988-ban bemutatott gyengécske Olivér és társai pedig csak megerősítette. S hogy végül a stúdió animációs részlegének bukása nem következett be, az nagyban egy zeneszerzőnek is köszönhető. Alan Menken a hetvenes években dalszerzőként kezdte a pályafutását, ám ebbéli szerepkörében túl sok babér nem termett neki. Az évtized végén csatlakozott az akkor már nagy hírnévnek örvendő Howard Ashman szövegíró-zeneszerzőhöz. A fiatal Menkenre az Ashmannel közösen jegyzett Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater című Off-Broadway-musical kapcsán figyelt fel a szakma, a nagy áttörés pedig 1982-ben a Rémségek kicsiny boltjával jött el. Ezt ismét csak egy, a kísérletezgetős műveket felkaroló Off-Broadway-színház mutatta be, ám a musical olyan sikeres volt, hogy rövidesen a legnagyobb színpadokon is bemutatták. A később ennek filmváltozatához íródott "Mean Green Mother from Outer Space" című dal Menken első Oscar-jelölését is elhozta.


         Mint a stúdió oly sok ötlete, így A kis hableányé is a Disney cég őskorába nyúlik vissza. Az első vázlatokat még maga Walt Disney vetette papírra a Hófehérke és a hét törpe sikere után, ám verziója elsikkadt a rengeteg terv közepette. A hetvenes-nyolcvanas évek egyik meghatározó Disney-rendezője, Ron Clements egy véletlen folytán bukkant rá Hans Christian Andersen klasszikus meséjére, az emberek világába vágyó sellő történetére. A rendező úgy vélte, egy víz alatti világban játszódó mese jó alap lehetne a stúdiónak, s ezt az ötletét elővezette a Disney akkori vezetőjének, Jeffrey Katzenbergnek. Az elnök eleinte nem lelkesedett az ötletért, mivel az 1984-es A nagy csobbanás sikere még közelinek tűnt, a projektet azonban nem vetette el teljesen. A kis hableány végül zöld jelzést kapott, a fejlesztés során pedig Andersen meséjét olyanná formálták, mint amilyet Walt Disney a harmincas évek végén eltervezett. Az előkészítés azonban elhúzódott, mivel a stúdió kapacitását akkoriban a Roger nyúl a pácban, valamint az Olivér és társai készítése foglalta le, ez azonban megteremtette a lehetőséget, hogy A kis hableány koncepcióját a producerek és a két rendező, Clements és John Musker alaposan átgondolják. Ennek volt köszönhető, hogy 1987-ben úgy döntöttek, az Olivér és társaihoz dalt író Howard Ashmant ebbe a projektbe is bevonják. Eleinte csak pár dalos betétet szerettek volna, ám Ashman, aki később a filmbe társproduceri funkcióban is belépett, úgy vélte, érdemesebb lenne a történetet Broadway-musical módjára bemutatni. Javaslatára zeneszerzőtársa, Alan Menken is bekerült a produkcióba, a készítők pedig együtt felülvizsgálták a sztorit, hogy hol lehetne musicales módon elmesélni az adott jelenetet. Ashmanék javasolták azt is, hogy az eredetileg csak kis szerepben feltűnő rák nagyobb teret kapjon, mivel rajta keresztül egyfajta reggae- és calypso-stílus is beépíthető lenne, ami kifejezetten illene a víz alatti világhoz.
         A stúdió vezetése meglátta a lehetőséget a készülő produkcióban, így minden korábbi alkotásukat felülmúló költségvetést szavaztak meg, s szinte mindent egy lapra tettek fel. A sok pénzre szükség is volt, hiszen az animátorok korábban nem tapasztalt nehézségekkel találták magukat szemben, az animációs kihívások legtöbbje egyébként a víz alatti jelenetekhez kapcsolódott. Egy vezető rajzoló becslése szerint közel egymillió buborékot rajzoltak meg az animátorok, és emellett számos újítást vetettek be, hogy élvezetessé tegyék a látványt. A nehéz feladat azonban egy korszak végét hozta el, mivel a sokasodó, a régi technikákkal nem megvalósítható kihívások oda vezettek, hogy A kis hableány lett az utolsó teljes egészében kézzel rajzolt és színezett egész estés Disney-mozi, az ezt követőekben valamiféle számítógépes rásegítés már mindig volt. A film kritikailag óriási siker lett, noha anyagilag nem hozta azt az átütő diadalt, amit vártak, azonban sok éve az első Disney-rajzfilm volt, melyre büszke lehetett a cég.

         Menken és Ashman munkája több szempontból is mérföldkő, ráadásul nemcsak a Disney történelmében, hiszen alkotásuk hozzájárult az animációs filmek felemelkedéséhez és ahhoz, hogy megjelent a rajzolt világban is a Broadway zenei világa. A stúdió a kezdet kezdetén nem fűzött sok reményt a filmhez, sőt csupán egyórásra tervezték, ám amikor Ashman és Menken bevonásra került, egyből megváltozott minden. A bemutatott zenei demójuk lázba hozta a vezetőséget, mivel olyat hallottak, mint még soha. Nem egyszerű éneklő állatkák által előadott bájos, gyerekes kis dalocskákat mutattak nekik, hanem olyan kompozíciókat, melyeket a Broadway vagy a WestEnd sikermusicaleiben hallani, s nemcsak a zenei stílust tudták behozni, hanem azt a színházi varázst is, melyet a nagy érzelmes, milliókat vonzó musicalek hordoznak. A későbbi mozik során is rendre előfordult, hogy a producerek kivágattak egy-egy dalt a kész moziból, ez a gyakorlat pedig egészen A kis hableányig nyúlik vissza. A tesztvetítések során a "Part of Your World" jelenete a vezetőség szerint nem kapott túl jó visszhangot, így a dal eltávolítása mellett döntöttek. Végül Katzenberget sikerült meggyőzni, így a film egyik legszebb száma nem lett az enyészeté. Menken score-ján még érezni, hogy egy filmzenék terén tapasztalatlan komponista írta, főleg a szimfonikus részek esetében hallható, hogy új volt számára ez a szerepkör. Azonban a mozi annyira újító volt zeneileg, hogy a Filmakadémia mind a legjobb dal ("Under the Sea"), mind a legjobb score Oscarját A kis hableánynak ítélte. Bár az alkotás óta bemutatott további musicales Disney-rajzfilmek többsége egyértelműen jobb, ám a mozi és leginkább az egészet kitaláló Ashman érdemei elvitathatatlanok.


         A szépség és a szörnyeteg megfilmesítésének ötlete már a harmincas évek végén felmerült Walt Disneyben, és több évtizeden keresztül ott szerepelt a lehetséges projektek között, ám végül Disney sohasem kezdett hozzá. A nyolcvanas években azonban Richard Purdum rendező vezetésével nekifogtak az előkészítésének, ám ekkor még nem zenés filmként folyt a tervezés. A kis hableány sikere után viszont a Disney elnöke, Katzenberg úgy döntött, A szépség és a szörnyetegnek is musicalnek kell lennie, ez azonban az addigi rendező tetszését nem nyerte el, így távozott a projektből. Helyét a Gary Trousdale-Kirk Wise páros foglalta el. Ez az újítás a forgatókönyv átírását is eredményezte, s természetesen dalok megírását is szükségessé tette. Katzenberg A kis hableány sikere után egyértelműen a Menken-Ashman szerzőpárost akarta, ám ők ekkoriban már a szintén készülő Aladdinnal foglalatoskodtak, ráadásul Ashman ekkor tudta meg, hogy betegsége annyira előrehaladott állapotban van, hogy már csak pár hónapja van hátra. Végül mégis igent mondtak a stúdió kérésére, vagyis egy újabb Broadway-stílusú musical megírásához fogtak. Ashman azonban már olyan rossz állapotban volt, hogy a munkálatok bizonyos fázisait úgy kellett igazítani, hogy a szövegírónak minél kisebb megterhelést jelentsenek, így az előkészítő stáb Londonból New Yorkba költözött. AIDS betegségét mindenki előtt titkolta, még a legközelebbi ismerősei sem tudták, így Menken sem. A szerző visszaemlékezése szerint rendkívül feszült időszak volt ez, mivel láthatóan rossz állapotban volt Ashman, ám senki nem tudta, mi ennek az oka. Menkennek végül A kis hableányért elnyert Oscar után két nappal árulta el, hogy halálos beteg.
         Ashman musicalek világában szerzett nagy tapasztalatát a szereposztásban is kamatoztatták, ő volt az, aki az ünnepelt színpadi színésznőt, Paige O'Harát kiválasztotta Belle szerepére. Az animációs folyamat több újítása mellett az egyik legjelentősebb új módszer a Pixar által kifejlesztett CAPS bevetése volt, mellyel élethűbb, realistább és szebb színeket tudtak alkalmazni annál, mint ha kézzel festették volna a rajzokat. E rendszerrel még egy jelentős vizuális előrelépés is elérhető volt, a háttér és az előtér érezhető eltolása, egyfajta térhatás létrehozása. A számítógéppel megalkotott báltermi táncos jelenet pedig az új technika melletti nyomós érvként arra ösztönözte a Disneyt, hogy jelentős összegeket invesztáljon ebbe a technikába, vagyis a Pixarba.

         A forgatás során bizonyos jeleneteket úgy átszerkesztettek, hogy a módosításnak a dalokra is kihatása volt, például más énekelte, mint azt tervezték. A legjelentősebb változáson a fődal ment át, mivel ezt eredetileg egy rockalapú számnak szánták, amely a végső romantikus balladához képest mozgalmasabb lett volna. Menken talán élete főművét írta meg ezzel a dallal, amelynél a bevallása szerint nem dolgozott többet egyetlen más számon sem életében. A szerzők Angela Lansburyt kérték fel, hogy énekelje el a "Beauty & the Beast"-et, de a művésznő úgy érezte, a hangi adottságai nem megfelelőek ehhez, ám a szerzők addig kérlelték, hogy végül igent mondott arra a kérésre, hogy úgy énekelje el, ahogy jónak látja. A szívfacsaróra sikerült előadás végül az a verzió lett, mely az újabb Oscart is elhozta Menkenéknek, igaz, Ashmannek ez már posztumusz kitüntetés volt. A dalok egy részét szó szerint a halálos ágyában megíró alkotó a bemutatót már nem élte meg, bár egy félkész verziót még levetítettek neki. A filmet a 41 évesen elhunyt szövegírónak ajánlották. Pár dal esetében Menken csak egy kezdetleges dallamocskát tudott küldeni a szövegírónak, ilyen volt a "Be Our Guest" is, ahol úgy tervezte, később majd lecseréli azt az egyszerű témát valami jobbra, ám végül annyira jól működött az a szerinte butácska kis dallam, hogy benne maradt a film egyik legkedveltebb dalában.
         Menken úgy érezte, mintha egyből egy színpadra szánt musicalt írna, és valójában a színházi bemutató sem váratott magára sokáig, hiszen már 1994-ben bemutatták a Broadwayn, nem kis sikert aratva. A komponista több stílust vegyített a score-ban és a dalokban, így a barokk, a romantika jellegzetességeit éppúgy megtaláljuk, mint a Broadway-musicalek kötelező összetevőit, bizonyos pontokon pedig egyenesen operettszerű dalokat és aláfestést hallunk. A score mellett három szám szállhatott harcba az Oscarért, ami viszont megrémítette a stúdiót, mivel tartottak attól, hogy így a szétszavazás miatt egyik sem fog nyerni. Ezért készült el a népszerű popverzió, melyet az akkoriban az USA-ban ismeretlennek számító Céline Dion és Peabo Bryson énekeltek. Menken eredetijét Walter Afanasieff és Robbie Buchanan formálták olyan slágerré, mely nem nagyon akart kikopni a rádiókból. A toplistákat is megjárt szám végül meg is hozta az Oscart Menkenéknek, a komponista a dal mellett a score-ért is megkapta a díjat. Ugyanez a bravúr a Golden Globe-on is összejött, s Grammykben sem volt hiány. A film zenéje összesen négy Grammyt érdemelt ki, ebből Menken hármat, s a zenének az a bravúr is összejött, hogy az év albumának jelöltjei közé is felkerült, amit egy filmzenei lemeznek szinte lehetetlen elérnie.


         A Disney reneszánszának harmadik darabjára sem kellett sokat várni, hiszen 1992-ben már moziba is került a 31. egész estés Disney-rajzfilm, az Aladdin. A John Musker és Ron Clements rendezte mozi Az Ezeregyéjszaka meséiből az Aladdin és a csodalámpa című elbeszélésen alapul, természetesen komoly módosításokkal, modernizálással és a Disney követelményeinek megfelelően átdolgozva. A mozi elkészítése ismét Howard Ashman megkeresésével indult. Aladdin ötletét még 1988-ban vetették fel a szövegírónak, aki ekkor Menkennel közösen kidolgozott pár dalt. Ezekre alapozva készült el az első forgatókönyv, mely alaposan eltért a végül mozikba került műétől. A két rendező érkeztével született meg végül a jól ismert történet. Az eredetileg a tízes évei elején járó Aladdinból így lett idősebb utcafiú, ráadásul ez az öregítés a megjelenésében is megmutatkozott, hiszen az alkotók eleinte egy Michael J. Foxra hasonlító Aladdinban gondolkodtak, ám végül úgy döntöttek, egy sportosabb Calvin Klein-modell alkata jobb választás lesz a címszereplő kinézetére. A helyszínek megrajzolásában leginkább az 1940-es legendás, A bagdadi tolvaj című mozi vizualitását tartották követendőnek a készítők, emellett a stáb egyik iráni származású tagja is sokat segített az autentikushoz közelítő megjelenés elérésében. A szinkronhangok többségét kevésbé vagy egyáltalán nem ismert színészek adták, egy kivételével, a dzsinn "szerepét" ugyanis egy neves, komikus vénával megáldott személyre kívánták bízni. John Candy, Steve Martin és Eddie Murphy neve is szóba került a pergő nyelvű, poénokkal sziporkázó dzsinn szerepére, amit végül Robin Williamsre bíztak, sőt egy idő után a forgatókönyvet már kifejezetten rá is írták. Williams bizonyos jelenetekben szabad kezet kapott, vagyis kedvére improvizálhatott, ami jót tett a filmnek, hiszen a legkedveltebb karakter a szinte stand-up-komikusként feltűnő Dzsini lett. Williams igen csekély fizetést kapott, ennek fejében ugyanakkor a szerződésben kikötötte, hogy a nevét és a karakterét a mozi marketingjében csak minimális mértékben használhatják. Ám mivel a dzsinn volt a film legnépszerűbb alakja, így a Disney megszegte a Williamsszel kötött megállapodását. A mozi természetesen ismét óriási siker lett, anyagi szempontból 1992 legjövedelmezőbb mozija, s egyben az addigi legnagyobb bevételt elérő animációs film.
         A dalok tehát már itt is korábban megszülettek, de természetesen bizonyos fokú változtatásokra is szükség volt az animációs folyamatok során. Az előkészítés folyamán összesen tizenhat dal íródott, ám ebből a filmbe csak hat került be. Ashman azonban ekkorra már igen beteg volt, így helyét végül Tim Rice vette át, s több szám végleges változatát már ő jegyezte. Ashman a bemutatót már nem is élte meg, hiszen 1991-ben elhunyt. Halála után Menken egy darabig önállóan próbálta befejezni a félbehagyott dalokat, és sajátokkal is előállt, ám Rice érkezése sok mindent megváltoztatott, mivel az eredeti tizenkét Ashman-dalból több is kikerült a filmből. Ráadásul Ashman kidolgozott, kétértelműségtől sem mentes szövege helyett Rice jól érthető, klasszikusabb szövegei alapos megújulást hordoztak. Ezek egy része a történet fejlesztése okán tűnt el, míg másokat Menken és Rice egyszerűen jobbra cserélt. Mindkettejük számára óriási feladat volt, hogy egy olyan sikeres Disney-musicalt kellett felülmúlniuk, mint A szépség és a szörnyeteg, a teher azonban nem elnyomta őket, hanem teljesítményre sarkallta, hiszen az Aladdin zeneileg az egyik legjobb Disney-alkotás lett. A Broadway-musicalek világa itt is remekül passzolt a filmhez, a szóló dalok, a duettek és az énekkarra alapozott számok kellemes dallamúak voltak, akár gyerekek által is dúdolható témával rendelkeztek, az Aladdin témájából íródott "A Whole New World" pedig ismét egy nagy sláger lett. A dalok és a score rengeteget merített arabos zenékből, ez dallamokban és hangszerelésben is megmutatkozott. A csendesebb, drámaibb részek mellett nagyszabású kalandzenét és játékos muzsikát is hallhatunk. A film zenéje újfent tarolt az Oscar-gálán, a score-ért és az "A Whole New World"-ért is aranyszobrot kapott Menken, emellett a "Friend Like Me" is jelölt volt. Ugyanez a Golden Globe-on is összejött, csak itt még a "Prince Ali" című dal is nominált volt. Természetesen elnyert Grammy-díjakból sem volt hiány: összesen négy kategóriában győzedelmeskedett az Aladdin, például az "A Whole New World" lett az év dala.


         Menken nemcsak animációs projektek esetében dolgozott a Disneynek, hiszen két alkalommal élő szereplős mozihoz is írt zenét. Ebből az első az 1992-es Rikkancsok volt, mely laza feldolgozása az 1899-es, New York-i újságosfiú-sztrájknak. Menkennek a dalok mellett a score elkészítésére már nem jutott ideje, így azt JAC Redford komponálta meg, bár néhány szám olyan hosszú instrumentális felvezetést tartalmaz, hogy azok score-nak is beillenek. A film azonban nem találta meg a közönségét, így az egyik legnagyobb Disney-bukás lett, az élő szereplős filmjeik között pedig a legnagyobb, hiszen a bevétele éppen hogy meghaladta a kétmillió dollárt. A VHS-, majd DVD-megjelenés után azonban a mozi átértékelődött, s napjainkban már egyáltalán nem olyan rossz a megítélése, mint bukásának évében volt.
         A Disney-musicalek vegyes fogadtatására jellemző, hogy sokan alig várták, hogy végre egy olyan is mozikba kerüljön, melyen el lehet majd verni a port. Tény, hogy a Rikkancsok nem éppen egy magas minőségű munka lett, de a túlzott negatív fogadtatásában a megelőző sikerek is közrejátszottak. A film öt Arany Málna-jelölést kapott, ebből egyet a dalok kategóriában, melyet végül Menken meg is "nyert", ami sokkal inkább az Arany Málnát kiosztó grémiumot minősítette, mintsem a komponistát. Bár a film anyagilag bukás lett, ám zenei oldala annyira magas szintű volt, hogy Menken nem akarta veszni hagyni. Dalait felhasználva 2011-ben mutatták be színpadi változatát, 2012-ben pedig már a Broadwayre is eljutott, s három Tony-díjat kiérdemelve az év egyik legnagyobb musicalszenzációja lett. Ebből az egyik díjat, a legjobb musicalzenéért, Alan Menken kapta meg, s bármennyire is furcsa, a rengeteg emlékezetesebbnél emlékezetesebb musicalt komponáló szerzőnek ez volt az első Tony-díja.


         Az első valós eseményeken alapuló Disney-rajzfilm az 1995-ben bemutatott Pocahontas volt. A sztori természetesen jócskán eltért a valóságtól, hiszen az írók nagyon szabadon kezelték a történetet, azonban ezt egy mesefilm esetében számon kérni nem is lehet. Azonban sokan mégis megtették, és a bemutató idején rengeteget foglalkoztak azzal, hogy a Pocahontas mennyi történelmi pontatlanságot tartalmaz. A Disneynél már régóta terveztek egy Rómeó és Júlia-szerű love storyt, csak éppen a megfelelő történet nem volt meg hozzá. A stúdió egyik animátora, Mike Gabriel 1990-ben hálaadás estéjén kezdett el gondolkodni a fiatal indiánlány és a tengerentúlról érkező katona szerelmi történetén, majd ötletével előhozakodott a vezetőségnek, a Disney irányítói pedig meglátták a sztoriban a két eltérő világból érkező szerelmes találkozására alapozott filmjük lehetőségét. Gabriel mellé Eric Goldberg, a cég egy másik tapasztalt animátora került a rendezői székbe. Noha az előkészítés már 1991-ben elindult, a filmen végül öt évig dolgoztak az alkotók, s ezzel a leghosszabb ideig készülő Disney-mozi lett a Pocahontas. A munkálatok elhúzódását a vizuális megjelenés terén a tökéletességre törekvés okozta. Sok időt vett igénybe a virginiai növényzet és táj feltérképezése, az autentikus indiánmotívumok begyűjtése, majd ezek után az igen bonyolult formai és színvilágú mozi megrajzolása. Rengeteg animátor dolgozott a filmen, Pocahontas karakterét például 55 rajzoló készítette, a teljes alkotáson pedig összesen 600 ember tevékenykedett, amit a párhuzamosan készülő Az oroszlánkirály is megszenvedett, hiszen a Disneynél többen is úgy vélték, a Pocahontas lesz a nagyobb siker, így inkább ennek a munkálataiba folytak bele. 1995-re már minden képzeletet felülmúlóan nagy figyelem irányult a Disney produkciói, így a Pocahontas iránt is, amit a stúdió is csak fokozott olyan marketinghúzásokkal, mint a Central Park-i premier, ahol 100 ezer néző előtt mutatták be a filmet, amely ezzel a legnagyobb premiervetítés rekordját is tartja. Ráadásul 1995-ben Pocahontas születésének 400. évfordulóját ünnepelték.
         Ha Disney-musicalről van szó, akkor természetesen Alan Menken volt az elsőszámú zeneszerző, és így volt ez egyébként Az oroszlánkirály esetében is, amelyet Menken viszont leterheltség miatt nem vállalt el. Az oroszlánkirályból való kimaradásának egyik oka a Pocahontas zenéje volt, amely komoly kihívás elé állította őt és új szövegíróját, Stephen Schwartzot. Ahogy a történetben, úgy a zenében is találkoznia kellett a két világnak, ráadásul a dalok terén is, s ez különösen összetett feladatnak bizonyult. Ezt a kettősséget ugyan végül nem igazán érezni a score-ban, legalábbis napjainkban minden bizonnyal sokkal népzenésebb megoldások kerülnének egy ilyen aláfestésbe, ám Menken a szimfonikusokkal és az énekesekkel, valamint néhány, szinte alig hallhatóan bevetett autentikus hangszerrel tökéletesen meg tudta jeleníteni az indiánok világát. Ismét elővette a nagy témákat rejtő füzetét, és igen csodálatos dallamokat választott Pocahontas történetéhez. A legkiválóbb ezek közül a "Colors of the Wind" témája, mely dalként és a motívum instrumentális részekben való feltűnéseként egyaránt az élvonalba tartozik a szerző legjobb kompozíciói között - popverzióját Vanessa Williams adta elő. Az énekes részek között azonban még akad hasonlóan kimagasló romantikus muzsika, ilyen a "Listen With Your Heart", mely poposabb verzió híján nem lett annyira ismert, a csöpögős "If I Never Knew You" pedig ugyan nagyobb figyelmet is kapott, ezt azonban minősége nem indokolta. Ez egyébként egy végül kivágott dal poposított verziója volt.
         A score itt is sokat merít a dalok témáiból, és a filmhez igazodva jóval drámaibb tónusú is, hiszen itt még éneklő állatocskák sincsenek, s táncbetétek sem szakítják meg a történet vezetését. Ez a komorság azonban jót tett Menkennek, igaz, a score-tételek emiatt visszafogottabbak is, kevésbé lehengerlőek. A szerző az aláfestésért és a "Colors of the Wind"-ért újabb Oscar-díjakban részesült, emellett a dalért Golden Globe- és Grammy-díj is járt. Azonban lassan elkezdődött az érdeklődés elvesztése a műfaj iránt, amit jelzett az is, hogy a minőség ugyan nem romlott, de a jelölések száma már itt visszaesett, és ez lassan az eladott lemezek terén is tapasztalható volt.


         A Disney következő mozija a stúdió talán legsötétebb alkotása lett. Don Hahn egy, Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-jának történetét feldolgozó képregényszerű kiadványt lapozgatva látta meg a történetben rejlő különleges, a Disney repertoárjában addig még nem szereplő gótikus hangulatú mese lehetőségét. A rendezéssel a Kirk Wise-Gary Trousdale duót bízták meg, akik A szépség és a szörnyeteggel már bizonyították, hogy értenek a szomorkás hangvételű történetekhez. Nagy lehetőséget láttak a karakterekben, a környezetben, és úgy vélték, minden adott, hogy ezt egy igen látványos, emlékezetes és érzelmes animációval tálalják. A Notre Dame-i toronyőr, a Disney-animáció reneszánszának utolsó előtti darabja 1996-ban került bemutatásra. A produkció legnagyobb problémái a regény átdolgozásából eredtek, ami eléggé feszültté tette a viszonyt a kreatív csapat és a vezetőség között. Ilyen kritikus pont volt a főgonosz, Claude Frollo karaktere, aki Hugo művében az esperes volt, a Disneynél viszont egy világi embert kívántak megtenni a negatív szereplőnek. Így Frollóból főbíró lett, ami viszont azt is magával hozta, hogy a mondanivaló is átalakult, mivel a Disney - Hugóval szemben - nem kívánta az egyházat kritizálni. Így a regényben szereplő képmutató és a cigányokat züllöttséggel vádoló egyház nem jelenhetett meg a filmben, sőt ennek szöges ellentéte került a moziba, hiszen az esperes a szegényeket éppen hogy segíti. Kritikus pont volt néhány szereplő kinézete is, hiszen például Quasimodót úgy kellett megalkotni, hogy egyszerre legyen rémisztő és a gyerekek számára kedves figura.
         A sötét, gótikus látványhoz a zene és a dalok is tökéletesen illeszkednek. A musicalrészletek megírása természetesen ismét jóval korábban megkezdődött. Menken szövegírója ezúttal is Schwartz volt, az előre megírt dalokból a filmbe végül nyolc került. Esmeralda templombéli éneke esetében pedig egy cserét is kértek a rendezők Menkentől: az eredeti "Someday" című dal helyett egy meghittebb nótát szerettek volna, ez lett a valóban csodálatos "God Help the Outcasts", melynek rádióváltozatát Bette Midler énekelte. Viszont a szintén megható "Someday" sem ment kárba, mivel popos hangulatú, áthangszerelt változata az All-4-One előadásában volt hallható, Nagy-Britanniában pedig az Eternal verziója került bele a moziba. Azonban ezek a dalok már korántsem értek el akkora sikert, mint a korábbi rajzfilmeké, így az Oscar-jelölés is elmaradt, noha a "The Bells Of Notre Dame" az egyik legjobb Menken-dal. A score alaposan eltérő stílust képvisel a korábbi mozikhoz képest, mivel a történet sötét voltát, a gótikus katedrálist, az egyházat, a középkort kellett megjeleníteni, így egy masszív szimfonikus zenét írt Menken. A rengeteg harang mellett a kórusnak is kiemelkedő szerepet szánt, ám nem a korábbiakhoz hasonló musicales megszólalást, mivel az énekkar is beszáll a gótikus hangulat megteremtésébe, grandiózus hangzásuk pedig leginkább a Carmina Burana oratóriumszerű műfajához hasonlítható. Emellett gregorián és egyéb vallási, latin nyelvű ének is átszövi a kórusos részeket. Természetesen csendesebb pillanatokból sincs hiány, a jól ismert musicales hangulat is gyakori összetevő, és amik újdonságként megjelennek a korábbi alkotásokhoz képest, azok a cigánykarnevál vidám forgatagát aláfestő, nagyszabású szóló- és kórusénekre alapuló dalok. A score Menken egyik, ha nem legjobb aláfestése, mellyel tökéletes bizonyítékát adta annak, hogy mennyire sokoldalú a musicalszerző skatulyát nem megérdemlő komponista, azonban a rengeteg megnyert Oscar-díj után esélye sem volt újra győzni, így csak a jelölésig vitte az aláfestés.


         Minden aranykornak eljön egyszer a vége, a hanyatlás elkerülhetetlen. A Disney sikert sikerre halmozott közel egy évtizeden keresztül, így a stúdió ismét elkényelmesedett, s kis híján újra beleestek abba a hibába, amibe a hetvenes évek végén, ám a szakadék széléről sikerült visszatáncolniuk, ebben az egyik, s talán legfontosabb lépés az volt, hogy felismerték: a musicales rajzfilmes stílust egy időre jegelni kell. Az 1997-es Herkules pedig kellő motiváló erő volt ahhoz, hogy ezt mielőbb megtegyék, a film ugyanis semmilyen téren sem teljesített úgy, ahogy az elvárható lett volna. A rendezést az Aladdint levezénylő Clements-Musker-duóra bízták. Ekkorra már rengeteg ötlet hevert a stúdió vezetősége előtt, például a pár évvel későbbi igen komoly bukás, A kincses bolygó terve is. A Herkules végül a fiús témája alapján nyert bizalmat, hiszen a korábbi mozik jó része inkább romantikus lánymese volt. A karakterek és a színhelyek vizuális megjelenése esetében az egyik követendő alkotás a Pink Floyd: A fal című mozi és annak animációs részei voltak, Hádész megjelenésében pedig eredeti hangja, James Woods a dalok közben felvett mimikája is visszaköszön. A mozi egyáltalán nem lett akkora anyagi siker, mint várni lehetett, igaz, a bukás kategóriájába sem lehet sorolni. A kritikai fogadtatása is inkább volt vegyes, mint jó, ami az Oscar-jelöléseken is meglátszott, pontosabban azon az egy jelölésen, melyet a "Go The Distance" című dallal érdemelt ki Menken és David Zippel szövegíró.
         A Herkules jóval több betétdalt tartalmaz, mint a korábbi mozik, s valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy az énekes részek tekintetében nem ér fel a korábbi produkciókhoz. Menken új megközelítést szeretett volna, s bár a Broadway-musicales műfaj maradt, de a zenei stílust tekintve valami újat hallhattak a nézők, ugyanis a szerző a hetvenes és nyolcvanas évek popzenéit, musicaleit és gospeles diszkó dalait ötvözte. A film énekes részei tehát egyfajta időutazásra hívják a nézőt, s minimum egy évtizedet visszarepítik az időben. Bár az újítás szándéka megsüvegelendő, azonban az így megszülető hangzás kissé korszerűtlennek is nevezhető, vagyis a megújulás szándéka annyira nem nevezhető túl jól sikerültnek. A koncepció része volt az is, hogy a dalok témái itt nem lettek egyben a score motívumai is, így aztán az instrumentális részek dallamai nem is annyira kimagaslóak, mint a korábbi mozik esetében. A jelenetkövető, vagyis az úgynevezett "mickey mousing" kompozíciók is jóval nagyobb arányban vannak jelen, ráadásul nem is annyira szépen kidolgozottak, mint azt korábban megszoktuk. Ettől függetlenül azonban, minőségi rajzfilmaláfestést szállított Menken e mozihoz is.


         Menken és a Disney útjai a Herkulest követően hét évre elváltak egymástól, a komponista ez idő alatt nem is foglalkozott más mozis projekttel. A visszatérés a 2004-es A legelő hőseivel érkezett el. A film szintén egy régi Disney-projekt volt, eredetileg a Pocahontas után kellett volna megjelennie, ám végül teljesen átírva, átstrukturálva csak egy évtized múlva készült el. A készítés komoly nehézségeket hozott felszínre, mivel ez még hagyományos animációval készült film volt, ám a kiélezett versenyben a CGI-rajzfilmekkel kellett felvennie a versenyt, ami az animátorok dolgát nagyon megnehezítette. A problémák végül oda vezettek, hogy a stúdió bejelentette: A legelő hősei lesz az utolsó kézzel rajzolt animációs filmjük. Végül, a mozi nem túl kedvező fogadtatása ellenére, még egy hagyományosan készült rajzfilm is megszületett a Disney égisze alatt, a 2009-es A hercegnő és a béka. A stúdió évek óta gyengécske teljesítményt felmutató animációs filmekkel tudott csak előjönni, és ezt Alan Menkennel és az ő korábban biztos sikernek vehető musicales stílusával kívánták megtörni. A komponista most Glenn Slater szövegírót kérte fel társául. A vadnyugati történet természetesen country-, blues- és rocknótákat igényelt, így Menken sokoldalúságát ismét bizonyíthatta. Furcsa módon a gonosz karakterhez egy zeneileg a vadnyugattól igen távoli stílust, a jódlit alkalmazta Menken. A hangszerelés is a vadnyugati hangzást hivatott elmélyíteni, így normál és szájharmonika, bendzsó, gitár, szólóhegedű kapott szerepet a nagyzenekar mellett.
         A score itt már korántsem mutat olyan egységes képet, mint a korábbi nagy munkák esetében, amit az sem segített, hogy nem akadt olyan jelenet, ahová hosszú tétel íródhatott volna. Sajnos a nagyon sok kis egység ront az összhatáson, azonban az egy-két perces részletek ettől még élvezetes, dallamos, helyenként nagyszabású muzsikák. A film zenéjével kapcsolatos érdekesség, hogy a stáblista dalát, az "Anytime You Need A Friend"-et maga a szerző énekli. Menkennek kitűnő énekhangja van, egy pályatársa szerint, ha nem zeneszerző lett volna, akkor a Broadway egyik ünnepelt musicalcsillaga lenne. A dalnak szokás szerint egy popos verziója is elkészült, ezt a The Beu Sisters adta elő, ám a szám velük csöpögőssé, gyakorlatilag vállalhatatlanná vált, így feltehetőleg a stúdió egy normálisabb verziót kért, amit jobb híján maga a szerző adott elő. A film bukása a zenét is magával rántotta, így először és egyben utoljára fordult elő, hogy Menken egy Oscar-jelölést sem tudott elérni egy Disney-mozi esetében. Érdekesség, hogy az "Anytime You Need A Friend" dallamát később az Aranyhaj és a nagy gubanc fődala esetében újra alkalmazta, és mivel a film is sikeresebb volt, az Oscar-jelölés sem maradt el.


         A Disney sokéves szünet után a 2007-ben bemutatott Bűbáj esetében tért vissza a kilencvenes éveket domináló éneklős animációs filmjeinek világához. Azonban nem tisztán rajzolt filmet terveztek, mivel egy ügyes csavarral a mozi egy idő után élő szereplőssé válik. Az alkotás így egyfajta tisztelgés a klasszikus Disney-mesék előtt, és bizonyos szempontból kifigurázása is azoknak, főleg a nyitó animációs jelenet, ahol bizony túlcsordul a cukiságfaktor. Ezt az alapvetően a Disney stúdióért kiáltó projektet azonban eleinte nem az egeres cég készítette volna. A kilencvenes évek közepétől formálódó mozi első rendezője Rob Marshall lett volna, s ekkor még a Touchstone Pictures finanszírozásában forgott a film, ám Marshall elhagyta a projektet, a producerek pedig úgy érezték, e sztori a Disney profiljába illene a leginkább. Kevin Lima 2005-ben került a rendezői posztra, s az ő érkezésével formálódott át a forgatókönyv úgy, hogy a Disney-örökség markánsan megjelent benne. A rendező az Andalgóciából egy varázsátjárón New Yorkba csöppenő Giselle szerepére egy ismeretlen színésznőt szeretett volna, a naiv, ártatlan, örökké boldog és optimista lány megformálására végül Amy Adamset kérték fel, aki a rendező szerint egy személyben birtokolta Csipkerózsika, Hófehérke és Hamupipőke tulajdonságait. Giselle a sokadik Disney-hercegnő lett, de először fordult elő, hogy nem rajzolt formában vált egy Disney-hercegnő a stúdió egyéb területeken is jövedelmező franchise-rendszerének részévé. A habos-babos óriásszoknyájában New Yorkon áthasító idegen mesehős, majd az utána érkező sarkos karakterek történetéből akár egy óriási bukás is lehetett volna, ám a film ezt elkerülvén sikertörténet lett.
         Szokás szerint Menken alkotótársa a dalok megírásában Stephen Schwartz lett. A két alkotó a filmnél kissé más helyzetbe került, mint korábban, hiszen itt a forgatókönyv elkészülte után volt csak lehetőségük annak megvizsgálására, hogy hová lehetne dalt beilleszteni. Végül hét olyan alkalmat találtak, ahol a történet megengedte, hogy oda dal kerüljön. Hármat Giselle énekel, ezek mindegyike más mesékre tesz valamilyen utalást - ez az elvárás egyébként komoly nehézséget okozott a szerzőpárosnak, mivel nemcsak a szövegben, hanem a zenében is meg kellett jelennie a paródia jellegnek. Főleg Schwartz került nehéz helyzetbe, hiszen nehéz volt úgy kifiguráznia valamit, hogy közben a Disney érzékenységére is oda kellett figyelnie. A nyitó szám egy nagy operettes, sokszereplős kompozíció, míg Giselle további dalai pedig már a musicalek világát idézik. Az énekes részek és a score dallamai között itt is sok az átmenet. Menken játékossága és romantikus stílusa semmit sem kopott az eltelt évek alatt, játékos, meseszerű témái tökéletesen illenek mind a rajzolt, mind pedig az élő szereplős részekhez. A Giselle elpusztítására törő gonosz mostohaanya zenei megjelenítésénél A Notre Dame-i toronyőr gigászi kórusos megoldásáig ment vissza Menken, és bár az ott bevetett lehengerlő hangzást megismételni már nem tudta, de a film végén az addigi bájos zenét élvezetes módon töri meg a gonosz dinamikus hangzással. A film három betétdala is Oscar-jelölést érdemelt ki, ám a zeneszerzőnek nyernie egyikkel sem sikerült.


         Menken tizedik és eddigi utolsó Disney-munkája a 2010-ben bemutatott Aranyhaj és a nagy gubanc, mely az egeres stúdió jubileumi, 50. egész estés animációs filmje. A kerek évfordulóra valami nagy dobással akartak kijönni a Disneynél, ennek eredményeként a német Rapunzel mesét választották ki, mely valójában évtizedek óta kiáltott már a megfilmesítésért, a Disney profiljába pedig tökéletesen illett az óriási hajú toronylakó hercegnő története. A mozi elkészítése végül igen hosszadalmas lett, ugyanis az eredetileg kiszemelt rendező, Glen Keane már 14 évvel korábban hozzákezdett az előkészítéshez, a konkrét munkálatok pedig hat éven keresztül folytak, és a becslések szerint 260 millió dollárjába került a cégnek, s ezzel Aranyhaj rajzfilmes kalandja lett a legdrágább animációs mozi. A munkálatok elhúzódása rendezőcserét is magával vont, miután Keane 2008-ban szívinfarktust kapott, végül Nathan Greno és Byron Howard hozták össze a filmet. Noha a Disney már szinte teljesen felszámolta a kézzel rajzolt alkotásokat előállító részlegét, de eme mozinál még minimális feladatokkal megbízták az animátorokat, a mozi döntő többsége azonban már CGI-technikán alapszik. Érdekesség, hogy a produkció eredetileg Rapunzel címen futott, a marketinghadjárat is így vette kezdetét, ám a 2009-es A hercegnő és a béka visszafogott teljesítménye elgondolkodtatta a vezetőséget, hogy az elmúlt időben túlzásba estek a hercegnős történetekkel, amelyek iránt a kisfiúk egyértelműen nem vonzódnak, így egy nagy nézői réteget veszthetnek el. Ezért aztán anyagi megfontolásból a közismert név helyett egy bolondosabb, nem egyértelműen lányos címet választottak. Ez a húzás azonban ismét felszínre hozta a Disney megkérdőjelezhető marketinggépezetét.
         Menken mellé szövegíróként most Glenn Slater csatlakozott, vagyis a stúdió hosszabb szünet után újfent visszatért a régi, jól bevált musicales megközelítéshez (bár az egy évvel korábbi A hercegnő és a béka esetében is így volt már ez, csak ott Randy Newman lett a zeneszerző). Menken a score és a dalok stílusát úgy jellemezte, mintha a középkori zenék találkoztak volna a hatvanas évek folkrock muzsikáival. Természetesen nem lehetett ott folytatni, ahol a kilencvenes években abbamaradt, a nézői ízlés és igény is változott azóta, ráadásul a musicalek stílusa is fejlődött az eltelt két évtized alatt. Emiatt aztán könnyedebb, kevésbé Broadway-musical jellegű zenéje és dalai lettek Aranyhaj meséjének, és így nem is lett olyan klasszikus, mint a cég régebbi alkotásai, ráadásul a dalok száma is lecsökkent. A score-ra itt sokkal nagyobb szerep hárul, amit ha összevetünk A kis hableány némileg suta, kevésbé összetett, kidolgozatlanabb hangzásával, akkor érezni igazán, hogy mennyire sokat fejlődött Menken. Aranyhaj esetében a rajzfilmzenés technikák már egyáltalán nincsenek jelen, sőt a musicalek zenei jegyei sem szűrődtek be a score-ba, hiszen egy vérbeli szimfonikus kalandzenét hallunk, mely egy élő szereplős fantasy aláfestése is lehetne. Ez alapján pedig felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem hívják, vagy ha hívják, miért nem vállal el Menken élő szereplős mozit, hiszen a tudása bőven megvan hozzá. A szokásos Oscar-jelölés most sem maradt el. Ugyan a score-t már itt sem nominálták, ám az "I See the Light" című romantikus duettet a dalok mezőnyében jelölték, a Grammyt pedig meg is nyerte. A felvétel eredetileg egy nagyszabású, himnusszerű muzsika lett volna, de végül Menkenék meggondolták magukat, és egy csendesebb folkballadává alakították a dalt.


         Nem minden zeneszerzőnél érdemes felemlegetni a díjai számát, ám Alan Menkennél ezt nem lehet megkerülni. A komponista a legtöbb Oscar-díjjal rendelkező élő ember, összesen nyolcszor vehette át az Akadémia kitüntetését, a jelölései száma pedig összesen 19. A Golden Globe-ot hétszer vehette át, jelölve 16 alkalommal volt. A 20 filmzenéhez kapcsolódó Grammy-jelölésének pedig a felét tudta díjra váltani. Emellett számos kisebb elismerés és egyetemi díszdoktori cím birtokosa is. Jelenleg Alan Menken és a Disney újból külön utakon járnak, legalábbis hivatalos bejelentés még nem történt, hogy a komponista ismét dolgozna valamin a stúdiónak. Azonban a cég készülő munkái között találjuk a 2018-ban bemutatásra kerülő Moana című mozit, melyet két jól ismert név, Ron Clements és John Musker rendez, vagyis könnyen meglehet, hogy ez lesz Alan Menken következő Disney-projektje.




    Gregus Péter
    2014.05.25.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Ant-Man and the Wasp
  • Adrift
  • The Mentalist
  • The Shape of Water
  • Red Sparrow
  • Skyscraper
  • The Disaster Artist
  • Love, Simon
  • Jurassic World: Fallen Kingdom
  • Ready Player One
  • Solo: A Star Wars Story
  • Looney Tunes: Back in Action
  • Revenge of the Ninja
  • Charlie and the Chocolate Factory
  • Backdraft

  • Filmzenékről röviden
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour
  • The Commuter
  • Intent to Destroy
  • Goodbye Christopher Robin
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam