FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Dora and the Lost City of Gold  Watchmen  Angel Has Fallen  Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw  True Lies  Shaft (1971)  Shaft (2019)  Alien: Resurrection  Alien 3  Aliens
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A Mad Max-filmek zenéi
     







         Az ausztrál származású író-rendező, George Miller az 1979-es Mad Maxnek köszönhetően került fel a filmes világ térképére, az ismertebb alkotók körébe. Ennek folytatásai mellett direktorként olyan alkotásokat is jegyez, mint Az eastwicki boszorkányok, a Lorenzo olaja, a Babe 2. - Kismalac a nagyvárosban, valamint a két Táncoló talpak-mozi - egyéb filmek esetében viszont csak produceri és forgatókönyvírói szerepkörben vált stábtaggá. Az iménti felsorolásból rögtön szembetűnik, hogy a BAFTA- és Oscar-díjjal egyaránt rendelkező Miller az elmúlt több mint harminc évben mennyi műfajban próbálta ki magát, amit ő eképpen összegzett: "Nem készítettem sok filmet. A Lorenzo olaja vagy a Babe 2. - Kismalac a nagyvárosban, a Mad Max-mozik vagy a Táncoló talpak egyes részei véleményem szerint két dologban egyeznek. Közülük az egyik tudatos volt: az ember a tőle telhető legjobb történetet szeretné elmesélni. A másik - amit anélkül gondolok így, hogy érteném, miért -, hogy szeretek olyan sztorikat elmesélni, melyek valójában hősmítoszok. Ez azonban számomra egy tudatalatti késztetés". Az autós üldözésekkel tarkított posztapokaliptikus mozi főszereplőjét, a bosszútól fűtött "Mad" Max Rockatanskyt Mel Gibson alakította, kinek karrierje szintén ezen széria révén lendült be.
         A Mad Max-alkotások rövid időn belül emelkedtek kultikus darabokká, s ilyen esetben nemegyszer előfordul az, hogy a kíséretek egésze vagy egy-egy tétele szintúgy hasonló szintre emelkedik - említhetnénk példaként a Csillagok háborúját, az Űrszekereket, az Elfújta a szélt, az Ének az esőbent, a Psychót, némely spagettiwesternt, s jó néhány további filmet. E négyesre azonban ez nem érvényes: ugyan az első két score-t jegyző Brian May, valamint a harmadikért felelős Maurice Jarre munkáiról elismerően szoktak beszélni a kritikusok, mégsem váltak kategóriájuk etalonjává, s minden bizonnyal a negyediket jegyző Junkie XL-é is hasonló sorsra jut majd.




         "A Mad Max egy nagyon sötét film. Egy kétségtelenül kemény világban játszódik, amelyben Max viszonylag normális életet él: országúti járőrként dolgozik, felesége és gyereke van. Miután azonban a családját kiirtják, átkerül a sötét oldalra. A mozi végére Max egy őrült, dühös alakká válik, egy szörnnyé, eszelős démonná. Amikor elbúcsúzunk tőle, kétségbeejtő helyzetben hagyjuk magára" - foglalta össze röviden élete első nagyjátékfilmjének történetét Miller, aki régi álma megvalósítása érdekében háromszázötvenezer dollárt gyűjtött össze (amit a sürgősségin töltött orvos éveiben spóroltak mellett kölcsönök felvétele révén ért el), amiből aztán százmilliót varázsolt. A filmtörténelem ikonikussá vált alakját tehát az ezt megelőzően csupán A terror nyarában feltűnt Gibson személyesítette meg, aki barátja, Steve Bisley kísérőjeként ment el a szereplőválogatásra, és nem gondolta, hogy pont őt választják, mivel egy előző este történt verekedés miatt kék-zöld foltokkal jelent meg. A stábnak azonban tetszett a kinézete, ezért visszahívták, majd ráosztották Rockatansky szerepét, Bisley pedig Jim Goose-ét kapta meg.

         A kíséretről a szintén ausztrál származású Brian May gondoskodott, aki a Richard Franklin (Psycho 2., Trükkös halál 2.) által rendezett Patrick című horrorhoz kapcsolódó művével nyerte el Miller és Byron Kennedy producer (akik egy melbourne-i filmes tanfolyamon találkoztak) bizalmát. E kompozíciót úgy ismerte meg a páros, hogy a baráti körükbe tartozó Franklin egy közös vacsora alkalmával megmutatta legújabb művének score-ját, melynek Bernard Herrmannt idéző hangulata szimpatikus volt Milleréknek.
         "A látottak alapján körvonalazódó első reakciók, elképzelések rendkívül fontosak, ám olykor hibásak" - nyilatkozta May, aki Max történetével kapcsolatban eleinte rock 'n' roll-szerű muzsikában gondolkodott, amit egy témavázlattal demonstrált is, Miller azonban hallani sem akart erről: ő kezdettől fogva szimfonikus megközelítésben gondolkodott. "Végül beláttam, hogy ide egy különleges, klasszikus alapokon nyugvó aláfestés szükségeltetik" - mesélte az annak idején zenei rendezőként és karmesterként is tevékenykedő komponista. A muzsika döntően nagyzenekari elemekre és fémes hangzásokra épül, amivel az volt a cél, hogy a nézők kényelmetlenül érezzék magukat, frusztráltak legyenek. Utóbbit Maynek elsősorban a fájdalmasan megszólaló rezesszekció, illetve a dinamikus ütőhangszer-használat révén sikerült elérni úgy, hogy szerzeménye önállóan is könnyedén felidézi a határtalan sivatagot, a nem túl fényes jövőt, nem utolsósorban pedig Max fájdalmát és haragját. A könnyed hallgatnivalónak finoman szólva sem nevezhető score - mely elnyerte az Australian Film Award legjobb filmzenei díját - a Varése Sarabande közbenjárásának köszönhetően1980-tól bakeliten, 1993-tól pedig CD-n is elérhetővé vált - utóbbi változat azonban a hatperces "Outtakes Suite (in five parts indexed)"-re keresztelt trackkel bővült.
         Az instrumentális kíséret mellett fontos szerepet töltöttek be Nic Gazzana szerzeményei, a "Licorice Road" című dal (amelyet Robina Chaffey és Creenagh St. Clair előadásában hallhatunk), valamint a "Jessie's Theme", mely szaxofonszólót a filmben Jesse (Joanne Samuel) ad elő Maxnek - Gazzana emellett Starbuck megformálójaként a vásznon is feltűnik. A felhasznált dalok ezekkel majdhogynem kimerülnek, érdekesség azonban, hogy a filmzenéhez köthető album japán verzióján a korong iránti nagyobb érdeklődés céljából May zárótételét, a "The Crazing of Johnny the Boy"-t a "Rollin' into the Night" című számra cserélték, mely dal kizárólag a japán moziváltozatban csendül fel.



         "A kérdés az volt, hogy megváltható-e ez az ember. A Mad Max 2. - Az országúti harcos egy pesszimista világban kezdődik és az újjászületés reményével zárul. Max azzal tölti a film java részét, hogy az emberséget próbálja megtagadni. Ugyanakkor van ebben a karakterben jóság, egy sérthetetlen belső mag, ami meg is mutatkozik a moziban, Max tehát megérik a változásra, és rájön, hogy nem élhet magányosan, életének egy emelkedettebb célja van" - mesélte Miller, aki az első rész sikerén felbuzdulva két évvel később, 1981-ben küldte moziba a folytatást, amely immáron négy és fél milliós büdzséből valósult meg. A címszerepben újfent Gibson látható, aki ugyanezen évben a Peter Weir (Holt költők társasága) által rendezett Gallipoli című háborús drámában is főszerepet kapott. A posztapokaliptikus hangulat éppúgy kulcsfontosságú szerepet tölt be, mint az autós üldözések, a színészek többségének azonban minden addiginál extrémebb külsőt kellett magára öltenie: a jelmezekért felelős Norma Moriceau (A csendes amerikai, Menekülés Absolomból) a bőrből készült ruhákkal és kiegészítőkkel hasonlóan bőkezűen bánt, mint a tollakkal, a szegecsekkel, a láncokkal, a fura frizurákkal vagy éppen a maszkokkal.

         Miller és Kennedy újfent Mayhez fordult segítségért, aki - követvén a moziban tapasztalható irányváltást - újfajta megközelítésben gondolkodott: "Egy optimistább képet látunk, amely egyfajta modern újjászületése a régi idők westernjeinek. Míg a Mad Maxet teleraktam rezesekkel, atonális volt és nehezen előadható, addig Az országúti harcos esetében mély basszusokra, csellókra és sok-sok rövid motívumra támaszkodtam, melyek ugyan nem igazán dallamosak, ám ahhoz elegendőek, hogy az elődnél egységesebb képet mutassanak". A mű ezáltal emészthetőbbé vált, s míg a korábbi muzsika feszültséget árasztott, addig a folytatás esetében mindez optimizmussal párosult - az utóbbival kapcsolatos megoldások esetén azonban Gustav Holst méltán népszerű A bolygók-szvitjének "Mars, the Bringer of War"-jával gyakran vonnak párhuzamot a kritikusok. May munkájának egy része azonban kizárólag a film alatt ismerhető meg, egy áradás következményeként ugyanis néhány kézirat, hanganyag, valamint tétel zenekari kiosztásának leírása menthetetlenné vált. Az aláfestést ezúttal is a Varése Sarabande jelentette meg - érdekesség, hogy ez az első kaland score-jához képest CD-n három évvel korábban vált elérhetővé -, a kiadó munkatársai azonban jó néhány tételt átkereszteltek (egy közel ötperces egyveleg pedig a filmből származó effektekkel egyetemben került az albumra). A Warner Bros. Records 2000-ben változtatott ezen a helyes címeket feltüntető, bővített korongjával, amelyen az effektekkel tarkított egyveleg trackekre bontva kapott helyet.
         Miller ekkor dolgozott utoljára Mayjel, akit az első részt követően a legjobb filmzene kategórián belül három további alkalommal jelölt az ausztrál filmakadémia - az egyiket a Mad Max 2. - Az országúti harcosért kapta. A szerző 63 éves korában, szívinfarktus következtében hunyt el 1997 áprilisában Melbourne-ben. "Nagyon szeretett zenét szerezni. Gyakran hajnal kettőkor felébredt, és estig csak írt. Nagyszerű ember volt, nagy nevettető, és mindig szenvedéllyel dolgozott a zenéin, különösen azokon, melyeket filmekhez készített. Személyes kedvence pedig a Mad Max volt" - nyilatkozta egy barátja, Allan Zavod.



         Max kalandjai 1985-ben folytatódtak (Miller, valamint az előzőnél is közreműködő Terry Hayes forgatókönyve szerint tizennyolc évvel járunk a Mad Max után), ám míg a második rész a klasszikussal megegyező státuszt tölt be, a Mad Max 3. - Az igazság csarnokán innen és túlt már többnyire egyfajta árnyékként szokás aposztrofálni. Ha eltekintünk attól, hogy ez már sokkal inkább az amerikai közönség szája íze szerint készült, akkor a látottak egy korrekt, ugyanakkor kommersz kalandfilmnek tűnnek, a Mad Max-folyam részeként azonban már inkább csak erőtlen próbálkozás. Ennek oka egy szerencsétlen kimenetelű balesetben rejlik: Kennedy a forgatási előkészületek során helikopterbalesetben elhunyt (egyes források szerint épp helyszínkeresés közben), ezt követően pedig Miller már nem foglalkozott annyit közös gyermekükkel - a direktori szerepkört nagyrészt George Ogilvie (Az édes teher, Érintsd meg a napot - Kate hercegnő) töltötte be, Miller pedig csupán az akciójelenetek felvételekor vette kezébe az irányítást. Az amerikai producerek bevonása miatt le kellett szállítani a korhatárt, át kellett írni a forgatókönyvet, ami látványosan szelídebb mozit eredményezett: Gibson karaktere nem öl meg senkit, és a produkció általában véve is szűkölködik az erőszakos jelenetekben.

         Az amerikai érdekek az aláfestésre is erősen rányomták a bélyeget: May helyett az Arábiai Lawrence, a Doktor Zsivágó, valamint az Út Indiába score-jáért Oscar-díjjal jutalmazott Maurice Jarre készíthette el a kíséretet, mely elődeivel ellentétben a hagyományos, klasszikus úton haladva született meg. Szembetűnő változás történt továbbá a betétdalok tekintetében is, ezt megelőzően ugyanis korántsem voltak olyan hangsúlyosak, mint a Mad Max 3. - Az igazság csarnokán innen és túlnál, ahol a Csereváros alapítóját/uralkodóját megformáló Tina Turner a stáblista alatt felcsendülő "We Don't Need Another Hero (Thunderdome)"-ért, valamint a nyitódalként szolgáló "One of the Living"-ért egyaránt felelt - előbbi a legjobb betétdal kategóriában még egy Golden Globe-szoborért is ringbe szállhatott, a nyertes azonban a Halálbaletthez íródott Lionel Richie-dal lett.
         Jarre nem a nyers, kaotikus világ felé nyitott, hanem (néhány különleges elem bevonása mellett) a hollywoodi elvárásoknak megfelelő dallamokkal operált. A nagyjából kilencvenfős Royal Philharmonic Orchestra játékát időnként kórussal színesítette - melynek alkalmazásával a reményt éppúgy szimbolizálta, mint a gyermekek völgyének lakóit -, emellett egy orgonát, valamint az ősi ausztrál hangszert, a didgeridoo-t is megszólaltatta, sőt olyan, instrumentumnak nem minősülő eszközöket is alkalmazott, mint a műanyag cső vagy az üllő. A francia származású szerző azonban nemcsak e tekintetben, hanem a témák vonatkozásában is kellően színes palettán mozgott, ezáltal komplexebb muzsika született, mint May műveinek esetében, aki azonban így is jobban vissza tudta adni a helyszín és a korszak ridegségét.
         A filmhez tartozó albumot először a Capital Records tette elérhetővé, ám ezen a két Turner-dal mellett (melyek single korong formájában önállóan is napvilágot láttak, a "We Don't Need Another Hero (Thunderdome)" pedig az énekesnő későbbi, Simply the Best lemezén is helyet kapott) mindössze huszonnyolc percnyi Jarre-szvit volt hallható. A Tadlow Records alapítója, James Fitzpatrick hosszú keresgélést követően rátalált az eredeti mesterszalagokra, majd nem kevés jogi hercehurcát követően 2010-ben elérhetővé tette a teljes zenei anyagot, amelyen bónusz gyanánt a Capital-változat egyvelegei is helyet kaptak.



         Millerben 1998-ban merült fel először komolyabban a Mad Max-széria folytatása, s abban már ekkor biztos volt, hogy újabb felvonásának szereplői - az eddigiekkel ellentétben - nem anyagi javakért vagy olajért küzdenek majd, hanem a puszta életben maradásért. Eleinte úgy volt, hogy Gibson is visszatér a gyökerekhez, idővel azonban a címszereplő vonatkozásában is megkezdődött a válogatás, mivel Miller nem az idősebb Rockatanskyra szeretett volna építeni, hanem a fiatalra. Az évek során megannyi közvetett és közvetlen esemény szólt közbe a megvalósításba, így a direktor inkább a Táncoló talpaknak állt neki, melynek sikerét követően elkészítette a második részt (Táncoló talpak 2.) is, a Mad Max-projekt azonban mindvégig a szeme előtt lebegett, 2012-től kezdve pedig felpörögtek az események: a történet utolsó simításait, a producerek és a forgatási helyszínek megtalálását követően kezdetét vették a forgatási munkálatok. A Mad Max - A harag útja címszereplőjét az elsősorban a Bronson, a Warrior - A végső menet, valamint A sötét lovag - Felemelkedés révén ismert Tom Hardy formálhatta meg, mellette pedig Charlize Theron (akit A rémben nyújtott alakításáért 2004-ben Oscar-díjjal jutalmaztak), Zoe Kravitz (A Föld után), Nicholas Hoult (X-Men - Az eljövendő múlt napjai), valamint az első Mad Maxben is látható Hugh Keays-Byrne is beszállt a projektbe.

         A korábbi kalandok kíséretét szállító Mayt és Jarre-t követően Junkie XL vette át a stafétát és készített egy, az addigiaktól eltérő stílusú muzsikát. A szerző (aki Tom Holkenborg néven is tevékenykedik) az elektronikus zenei világból került Hollywoodba, s eleinte többek között Marco Beltraminak, Harry Gregson-Williamsnek, illetve Hans Zimmernek volt segítségére, majd olyan alkotásokhoz szerződtették önálló művészként, mint a 300: A birodalom hajnala vagy A beavatott. Miller a 300-hoz kapcsolódó munkája hallatán érezte úgy, hogy rátalált a számára legmegfelelőbb emberre, ezt megelőzően azonban John Powell és Marco Beltrami személye is felmerült e poszt betöltésére - érdekesség, hogy Holkenborg másik 2015-ös munkájánál, a Liam Neeson főszereplésével készült Éjszakai hajszánál szintén nem ő, hanem Alan Silvestri volt az első jelölt. A direktor Sydneyben kért találkozót Junkie XL-től, melyre a szerző így emlékezett vissza: "Nagy ihletet kaptam akkor, és rögtön neki is álltam a zene elkészítésének. A vezértémákat négy héttel az első találkozásunk után meg is írtam, amelyeken később egyszer sem változtattunk". A score elkészítéséhez napjainkban rekord számba menő időtartam állt rendelkezésre, e folyamat ugyanis tizennyolc hónapot vett igénybe, az utolsó hat hét azonban már nem magáról a komponálásról szólt, hanem a vágószobában eszközölt módosításokhoz igazításról.
         A komponista a Mad Max - A harag útja elkészült jeleneteinek megismerése révén gyűjtött ihletet, valamint az egyeztetések során elhangzottak alapján dolgozott, a forgatási munkálatokra ugyanis nem tudott eljutni, mivel szerződtetésekor azok döntő részével már végeztek. "A film megtekintésekor egy teljesen őrült világban találod majd magad: a társadalommal kapcsolatos minden tudásodat kidobhatod. Én olyannyira őrültnek láttam ezt a világot, mint ha három mozit néztem volna egyszerre, ezért nem készíthettem hozzá szokványos akciózenét. Felül kellett kerekednem a képsorokon, s olyan érzésem volt, mintha egy modern rockoperát készítenék" - ecsetelte Holkenborg. A zenész közel kétszáz instrumentumot szólaltatott meg score-ja előadásakor, melyek között különféle dobok éppúgy találhatóak, mint vonósok vagy elektromos gitár, mindezt pedig egy nyolcvanfős kórus hangjával dúsította. A végeredmény a mozi mellett a WaterTower Records gondozásában elérhetővé vált kétféle albumon révén is megismerhető: míg az egyik hetvenperces játékidővel bír, addig a másik, több mint kétórás verzió révén a teljes zenei anyagot megismerhetjük különféle bónusz tételekkel egyetemben - ezeken túl a Mondo bevállalta a muzsika bakeliten történő kiadását is.



         Még be sem mutatták a Mad Max - A harag útját, de már arról harsogtak a magazinok és a weboldalak, hogy George Miller nemcsak egy felvonásban gondolkodik, hanem egy újabb szériában. 2015 márciusában Hardy arról beszélt, hogy várhatóan további négy Mad Max-filmhez adja majd a nevét, a rendező azonban eleinte még óvatosabban kommentálta az újságírói értesüléseket: "Amennyiben A harag útja sikeres lesz, két másik történetet is el szeretnék mesélni". A produkció hamar behozta a gyártási költségeket, s lehúzó kritikákból sem kapott sokat, így Miller előtt kitárultak a kapuk: Max legközelebb a Mad Max: The Wastelandben tér vissza a mozikba.





    Kulics László
    2015.06.07.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Alien
  • Godzilla: King of the Monsters
  • Outland
  • Children of Dune
  • Only the Brave
  • Under Siege 2: Dark Territory
  • Under Siege
  • Pet Sematary (2019)
  • Stepmom
  • Pet Sematary
  • Witness
  • Oscar
  • Captain Power and the Soldiers of the Future
  • Mary Shelley
  • Battlefield Earth

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam