FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Attila  The Beyond (L'Aldila)  Ready or Not  Gemini Man  Dora and the Lost City of Gold  Watchmen  Angel Has Fallen  Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw  True Lies  Shaft (1971)
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A filmzene legendái: Rózsa Miklós
     







         Az 1907. április 18-án, Budapesten született Rózsa Miklós (vagy ahogy a világ megismerte: Miklós Rózsa) zongorista édesanyja révén ismerkedett meg a zenével. A jómódú iparos-földbirtokos családból származó fiú már ötéves korában hegedűórákat kapott. A hangszert nagybátyja szerettette meg vele, aki a budapesti operaház zenekarának volt a tagja. Már igen korán, mindössze nyolcévesen koncertezett, sőt később zongora- és brácsaleckéket is vehetett, de édesapja ellehetetlenítette zenei tanulmányait, ő ugyanis a családi birtok igazgatását szerette volna rábízni. Ennek érdekében egy reálgimnáziumba íratta be, ahol a gyermeknek nem volt módja zenét tanulni, így csak szabadidejében foglalkozhatott a muzsikálással. Nyaranta pedig rengeteg időt töltött a család nagylóci birtokán, ahol a népzene is felkeltette érdeklődését. A nagylóci nyarak, a barangolások a Cserhát lankáin, a vidéki élet (aratás és szüret), a késő esti szerenádok a helybéli muzsikusokkal a szép lányok ablakai alatt, mind-mind hatással voltak rá. Példaképeihez, vagyis Bartókhoz, illetve Kodályhoz hasonlóan népzenék gyűjtésébe kezdett. Erre a család birtoka kitűnő hátteret adott, itt palóc népzenei motívumokat jegyzett le, melyeket később több művében is felhasznált. Ő azonban nem népi értékekként kezelte eme alkotásokat, hanem kizárólag zenei vonatkozásban vizsgálódott, olyannyira, hogy a szöveg lejegyzésével nem is bajlódott. "Sosem voltam módszeres népdalgyűjtő, mint Kodály vagy Bartók. Csak a zene érdekelt, amelyet nagyon kifejezőnek és lenyűgözően ritmikusnak találtam. Néha együtt hegedültem a cigányokkal, sőt szórakozásból egyszer velük együtt adtam szerenádot egy falusi lánynak..." - emlékezett vissza ezen időszakára.
         A húszas évek elején már komponált is, első műve egy költemény, a Magyar alkony megzenésítése volt. A fuvolára, oboára és csellóra írt, Trianon témájú darab díjat is nyert, azonban az ezt követő versmegzenésítéseket közöny fogadta. Budapest légköre a húszas években egyre kevésbé volt már vonzó a nyitott szellemű, fiatal Rózsa számára, menekülni akart, tágabb tér, gazdagabb szellemi környezet volt az álma. Édesapja számára is kapóra jött mindez, ugyanis támogatta fiát, hogy külföldön tanuljon tovább, ám nem az általa lenézett zenei pályán. Rózsa így Lipcsébe költözött, és apja kívánságának megfelelően a város egyetemén kémiát kezdett tanulni. Azonban a zene szeretete nem múlt el nála, s egy év múlva már a város konzervatóriumának a padját is koptatta. A helyi professzorok csodálatát vívta ki játékával, és kompozícióit is kedvelték. Még nem múlt el húszéves, de élete egyik nagy vágya már teljesült is: a Breitkopf & Härtel kiadó publikálta első két koncertművét, a kiadóval pedig élete végéig szerződésben maradt. Egyetemi tanulmányait cum laude minősítéssel 1929-ben fejezte be, vagyis a konzervatórium elvégzése mellett vegyész diplomája is volt. Még ebben az évben jelent meg egyik legnépszerűbb műve, a népdalgyűjtés által inspirált Variációk egy magyar parasztdalra, amelyet nem sokkal később az Észak-magyar parasztdalok és táncok követett.

         A Magyar szerenád című kompozíciójával idehaza is ismert lett, ám továbbra sem vonzotta Budapest, ráadásul a fokozódó zsidóellenes légkör, valamint a nemzetiszocialisták megerősödése emigrációra késztette, így végleg elhagyta Magyarországot, és a harmincas évek elején Párizsban telepedett le. Koncerttermi művek sorát komponálta ekkortájt, melyek Európa-szerte játszott darabok lettek. Az 1933-ban íródott Téma, variációk és finálé különösen kedvelt, neves koncerttermekben játszott darabbá vált az évek alatt. Franciaországban került közel a szórakoztatóiparhoz is, és később ezen belül a filmzenék világához. Sanzonok, dalok és filmhíradók muzsikája köthető a nevéhez ebből az időből. Arthur Honegger tanácsára kezdett el filmzenéket komponálni, azonban eleinte fogalma sem volt, hogy ez a műfaj miként működik. Honegger Nyomorultakhoz írt muzsikája azonban akkora hatással volt rá, hogy a vetítés alatt eldöntötte, ezzel a művészeti ággal kíván foglalkozni. Erre azonban az akkor még gyerekcipőben járó francia filmgyártás csak kevés lehetőséget adott, így a zeneszerző Londonba utazott, ahol jóval erősebb volt a mozgóképipar. Angol nyelvleckéi között egy nagyobb volumenű felkérés is érkezett hozzá. A Markova-Dollin Társulat egy magyar néptáncokon alapuló balett bemutatását tervezte, amihez azonban zenére volt szükségük. Rózsa ezen megbízásra írta meg népdalgyűjteményére alapozva a Hungária című balettjét, mely óriási sikert aratva, két éven keresztül futott Londonban, így 1937-ig szünetelt a filmzenei pályafutása. Ebben az évben azonban egy páratlan lehetőség kínálkozott számára: A páncél nélküli lovag című filmhez kérték fel komponálni. A score olyan jól sikerült, hogy a kor egyik legjelentősebb filmesének, Korda Sándornak a figyelmét is felkeltette, s szerződtette is Rózsát. A brit filmgyártást akkor uraló Korda testvérek pedig folyamatos megbízásokkal látták el a zeneszerzőt, mint például az 1937-es A négy toll. Az igazi áttörést is a testvérek egyik mozija hozta meg a számára. Ez volt az 1940-ben bemutatott A bagdadi tolvaj, melyért első Oscar-jelölését is begyűjtötte. A film forgatását a német bombázások miatt már nem lehetett Londonban befejezni, így a stáb felkerekedett, és Hollywoodba költözött - természetesen Rózsa is az utazók között volt. Itteni következő megbízásai is Kordáékhoz kötődtek: írt muzsikát a Lady Hamiltonhoz, a Lydiához, a Sundownhoz (utóbbi kettő Oscar-jelölést is ért), majd 1942-ben egy újabb nagyobb dobás érkezett, A dzsungel könyve. Az RCA Records fantáziát látott Rózsa Oscar-jelölt munkájában, s komoly pénzt kifizetve tető alá hozatták vele a világ első, daloktól mentes filmzenealbumát. Ez azonban nem a mai értelemben vett score album volt, mivel Rózsa a főbb témák alapján szviteket írt, melyeket a Maugli hangját kölcsönző színész vezetett fel.
         Noha addigra már négyszer is jelölte a Filmakadémia, ám komolyabb stúdiószerződést nem kínáltak neki, így függetlenként az akkori viszonyok között csak nehezen boldogult, s jobbára kitartott Kordáék mellett. A testvérek azonban nem tudtak folyamatosan minőségi megbízásokat adni számára, így tehetségéhez nem méltó feladatai is akadtak: áthangszerelés, zene átírása, más komponisták műveinek felhasználása. Ezek azonban olyan munkák voltak, melyek egyre lejjebb lökték Rózsát a hollywoodi hierarchiában. A teljes perifériára szorulástól későbbi barátja, alkotótársa, a neves rendező, Billy Wilder mentette meg, aki az 1943-as Öt lépés Kairó felé című háborús mozijához keresett zeneszerzőt. Ennek révén a Paramount stúdiótól is folyamatos megbízásai érkeztek, így a stúdiórendszeren kívüliként is egyre biztosabbá vált a megélhetése. Ekkortájt ismerkedett meg Margaret Finlasonnal, akivel 1943-ban házasságot is kötött, s akitől két gyermeke született: 1945-ben lányuk, Juliet, majd egy évre rá fiuk, Nicholas. Az 1944-es Szaharával pedig, mely szintén Korda-mozi volt, lezárult pályafutása első szakasza, melyre a keleties hangzású, a romantika jellegzetességeivel operáló, kifejezetten dallamos muzsikák voltak jellemzőek.

         A szerző életműve ugyan sokrétű, ám négy, jól elhatárolható stílusra osztható, a keleties hangzást pedig valami sokkal sötétebb követte, a negyvenes évek közepe ugyanis a lélektani krimik korszaka volt, melyre jellemzőek a kísérletező megoldások, a szokatlan hangszerek bevetése, illetve a film keretét adó mániák zenei leképezése. Mindezt egy újabb Wilder-film, a Gyilkos játék indította be 1944-ben, mellyel már hatodik Oscar-jelölését gyűjtötte be. Ezt olyan mozik követték, mint a Sötét vizeken, a Vér a felkelő Napon, a Lady on a Train. Majd ezek után rátalált a zeneszerzőit módszeresen váltogató Alfred Hitchcock, aki az Elbűvölve muzsikájának megírását bízta rá. Ebben vetette be először a theremint, a fura hangú elektronikus hangszert, mely a score-nak olyan hangzást adott, amit soha korábban filmzenében még nem hallott a közönség. A jutalom nem is maradt el, a jelölést itt végre már díjra is tudta váltani (abban az évben három alkotásáért is nominálták), s első Oscar-szobrát sikerült begyűjtenie, ráadásul a zene olyan kedveltté vált, hogy a belőle írt Spellbound Concerto címre keresztelt zenekari mű az egyik legtöbbet játszott Rózsa-darab lett. A komponista még ugyanebben az évben újra felhasználta a hangszert Billy Wilder Férfiszenvedélyében, s ebből hatalmas vihar is kerekedett. Történt ugyanis, hogy a Férfiszenvedély zenéje előbb elkészült, mint az Elbűvölve muzsikája, ám utóbbi mozit előbb bemutatták, így az újító hatású filmzenét a Hitchcock-alkotás elhappolta. Rózsa a theremint még egy esetben, az 1947-es A vörös ház muzsikájában is felhasználta, majd soha nem alkalmazta többet. E korszakba még két zene sorolható, az 1946-os Martha Ivers furcsa szerelme, és az ennél lényegesen fontosabb 1947-es, George Cukor rendezte Kettős élet, mely második Oscarját hozta el Rózsának. 1945-től már a Universaltól is kapott megbízásokat, s ez új színt hozott a munkásságába. Mark Hellinger producer a szerző sötét tónusú munkáit igen nagyra tartotta, és filmjeihez ilyen stílust képzelt el. Első közös munkájuk az 1946-os A gyilkosok volt, melyet még két további film követett (Brute Force, A meztelen város). Rózsa A gyilkosokkal belépett a film noirok világába, s jó pár évig e stílus meghatározó is maradt munkásságában. A filmek ridegsége, erőszakossága, keménysége a zenébe is átszövődött, több esetben pedig alig mutatkozik karakteres különbség a muzsikák között. Életműve e szakaszába olyan munkák tartoznak, mint A Macomber-ügy, a Fritz Lang rendezte Titok az ajtón túl, a Keresztül-kasul, az Aszfaltdzsungel vagy a Katasztrófa aláfestése.
         Mondhatnánk, hogy a negyvenes évek végére már el is érte a pályája csúcsát, de életművének nagy fejezete, a filmeposzok zenéinek komponálása csak ekkor vette kezdetét. Ügynöke tanácsára elfogadta az MGM felkérését, és a stúdió zenei vezetője lett. Az állandó szerződéssel nem rendelkező komponista életében ez hatalmas változás volt, egy teljesen új fejezet nyílt meg a karrierjében. Rózsa azonban különös feltételeket szabott: garanciát kért egyetemi állása fenntartására (a Dél-Kalifornia Egyetemen oktatott zeneszerzést), fizetetlen nyári szabadságot követelt, hogy koncerttermeknek is tudjon dolgozni, emellett kikötötte, hogy az MGM nem kényszerítheti más komponisták művének átírására, és az ő munkájához sem nyúlhat hozzá más zeneszerző. Emellett maga választhatta ki, milyen megbízásokat vállal el, azaz automatikusan felajánlották neki az MGM összes filmjét, melyeket aztán ő maga mondott le és engedett át másoknak. Ráadásul azt is engedték neki, hogy odahaza dolgozzon, és csak akkor menjen be a stúdióba, ha nagyon muszáj. Az MGM ezzel az üzlettel akarta modernizálni a zenei részlegét, mely végül sikerült is. Rózsa rögtön nagy megbízásokhoz jutott, 1949-ben máris egy nagyszabású kosztümös drámához, a Madame Bovaryhoz kellett zenét írnia, majd jött A vörös Duna című háborús mozi, illetve egy könnyed vígjáték, az Ádám bordája. A stúdió mindent Rózsa nyakába öntött, a kevésbé sikeres megbízások közepette azonban befutott egy nagyszerű, a pályafutását ezután meghatározó darab, a Quo Vadis? is.

         1951-ben vállalta el a lengyel Henryk Sienkiewicz, Nobel-díjas író regényéből készülő Quo Vadis? zeneszerzői posztját, noha ő William Waltont ajánlotta maga helyett, de a készítők ragaszkodtak hozzá. A szerző így emlékszik vissza erre a történetre: "Egyik nap az MGM vezetője jött be hozzám, és azt mondta, hogy hamarosan kijönnek egy nagy mozival, és szeretnék, ha én írnék hozzá zenét. Csak van egy kis probléma, hogy nagyrészt Európában fognak forgatni, mivel az olcsóbb, és így teljesen európai stábbal kell dolgozniuk. Mutattak nekem egy listát, francia, angol és olasz nevekkel a lehetséges zeneszerzőkről, hogy döntsem el, szerintem ki lenne a legalkalmasabb. Én rögtön Sir William Waltont javasoltam, azt mondtam, ha megkapjátok őt, akkor nincs rám szükségetek. De végül mégis hozzám ragaszkodtak, hiába mondtam nekik, hogy nem tudok jobb zenét írni, mint Walton". Ekkor még sem a stúdió, sem Rózsa nem sejthette, hogy mind a film, mind a muzsika egy új fejezetet nyit Hollywood és a filmgyártás történelmében. A Quo Vadis? a filmeposzok mintapéldánya lett, és jó időre kijelölte a zsáner kereteit. A zene ugyancsak óriási sikert aratott, a közönség, a kritika és a szakma is dicsérte. Rózsa szakított elődei módszereivel, és nem a kor elfogadott zenei stílusát, vagyis középkori hangzást utánzó score-t komponált, hanem megpróbált utánajárni az ókori civilizációk, leginkább a római és a görög kultúra zenei világának. Ennek érdekében zenetörténeti kutatásba kezdett, hogy a kor muzsikáinak autentikus világát meg tudja jeleníteni, ebben állandó hangszerelője, Zádor Ernő is a segítségére volt. Rózsa így emlékszik vissza a munkálatokra: "Akkoriban Hollywoodban a hasonló filmek kapcsán a hitelességgel nem törődtek, mindegy volt, hogy évezredekkel korábbi történethez vagy pár száz éves sztorihoz született a zene, az biztos, hogy egy Rahmanyinov-szerű muzsikát írtak hozzá. Én úgy döntöttem, hogy inkább tanulmányozom az ókori zenéket, és ennek során derült fény arra, hogy korabeli római muzsikák nem, vagy csak alig maradtak fenn. Lenyűgöző munka volt. Végül görög, szír, kora keresztény muzsikákból született meg a score, mely lényegében korhű lett". Az Oscar-díjak tekintetében azonban mellőzték a filmet, hiszen ez volt az egyik első produkció, mely a költségkímélés miatt nagyrészt Olaszországban készült - a Filmakadémia a kihelyezett forgatást pedig elutasító közönnyel honorálta.
         Az első pár felhőtlen MGM-es évet azonban megtörte a stúdió új, a keleti partról érkező vezetője, aki a bohémebb életfelfogása mellett számos kollégát is hozott magával. Így Johnny Greent is, akit az MGM zenei igazgatójává neveztek ki. Rózsa ugyan az első számú komponista maradt, azonban a stúdió új irányvonalától, mely a zenés mozik terén bontakozott ki, távol tartotta magát, ezért a drámai filmekbe vetette bele magát. Ezek egyik legkiemelkedőbb darabja az 1952-es Ivanhoe, melynél szintén zenetörténeti kutatásra volt szükség, hiszen francia trubadúrdalokra, latin egyházi énekekre, középkori zsidó muzsikákra és normann zenei emlékekre alapozta az aláfestést. Az aranykor egyik legjelentősebb kalandzenéje került ki a kezei közül, s természetesen az Oscar-jelölés sem maradt el. Ezt egy újabb kosztümös film, a Plymouth Adventure követte, majd a Joseph L. Mankiewicz rendezte, 1953-as Julius Caesar, mely Rózsa második ókori epikus mozija volt. A diegetikus zenén kívül itt nem használt ókori forrásokat, inkább Erzsébet-kori színházi zeneként képzelte el a score-t, mely újfent Oscar-jelölést hozott számára. Az ekkor készült kosztümös filmek sorát gyarapítja A fiatal Bess, a kalandzenét tökélyre fejlesztő A király tolvaja, illetve A kerekasztal lovagjai, melyben az Ivanhoe zenei világához nyúlt vissza.

         A stúdiónál azonban egyre érezhetőbb volt a vezetőváltás, s az új filmek terén Rózsa egyre kevésbé találta meg a számításait. A korábban kecsegtető szerződése sem tudta megvédeni a rangjához nem méltó feladatoktól. Más zenéjét kellett átírnia, rengeteg karmesteri feladatot kapott, kiegészítő muzsikát komponált. Az iparosmunkák között alig akadt számára olyan érdekes megbízás, mint a Királyok völgye, a Zöld tűz, a Bhowani csomópont és a Holdvilág című kalandfilmek, melyek azonban moziként nem arattak sikert, így zenéjükre sem terelődött nagy figyelem. A monoton munkák között 1956-ban érkezett egy üde színfolt, A nap szerelmese, Vincent van Gogh életrajzi mozija pedig különösen inspiráló volt Rózsának, s pályafutása egyik legjobban kedvelt alkotása lett. Rózsa azonban ezt követően pár évig - a stúdióval karöltve - egyre kevésbé találta önmagát. Alig kapott munkát, s ezek többsége említésre sem érdemes. Az 1959-es The World, the Flesh and the Devil ugyan kihívás volt számára, hiszen egy ötletes sci-fihez kellett komponálnia, ám a rendező végül szinte a teljes muzsikát kivágta a filmből.

         1959 azonban nemcsak rosszat tartogatott, hanem karrierje csúcspontját is, mely Rózsát ismét pozícióba helyezte. 1959-ben, a Ben-Hurral vette kezdetét életművének talán legkiemelkedőbb korszaka. 1962-ig sorozatban, egymás után négy hatalmas filmeposz zenei munkálatait vállalta el, ezek egyben az MGM-nél töltött tizenöt évének záró fejezetei is voltak. "Évekkel a munkálatok megkezdése előtt már tudtam, hogy Sam Zimbalist, az MGM neves producere meg fogja csinálni ezt a mozit, és már nagyon vártam, hogy eljöjjön ez az idő, türelmetlen voltam, ráadásul közben rosszabbnál rosszabb filmeken munkálkodtam, s eközben reménykedtem, hogy ez a csomó hülyeség egyszer leáll, és akkor nekikezdünk. Végül másfél évig dolgoztam a filmen. 1958-ban, már a forgatás megkezdése előtt elkezdtem a zene megírását” - emlékezett vissza a mester a Ben Hur keletkezésének időszakára. Bár Rózsa a kezdetek kezdetétől a zeneszerzői poszt várományosa volt, a stúdión belül nem mindenki lelkesedett az ötletért, hogy ő legyen a komponista, azonban Zimbalist kinyilvánította, hogy semmi esetre sem hajlandó Rózsáról lemondani. Azonban az MGM nem kívánta Rózsa olaszországi útját finanszírozni, mondván, ezt a költséget nem tudják kigazdálkodni. A zeneszerzőnek azonban erre megvolt a maga válasza, ugyanis akkoriban módosította szerződését a stúdióval, és már négyhónapos nyári szabadságot követelt ki magának. Ráadásul egyéb munkái is Itáliába szólították, így részben saját maga finanszírozta, hogy a forgatás első felében jelen tudjon lenni. A rendezővel, William Wylerrel sem volt zökkenőmentes a munka, mivel az sajátos elképzelésekkel rendelkezett a score-ról, melyek többségét Rózsa nem kívánta teljesíteni. Egy ideig úgy tűnt, kapcsolatuk annyira megromlik, hogy Alfred Newman veszi majd át Rózsa helyét, ám végül mégis sikerült normalizálni a dolgok menetét, igaz, a premierig egyetlen jó szót sem mondott a muzsikáról. A hatalmas siker azonban jobb belátásra késztette a direktort, a film tizenegy Oscar-díja közül egyet Rózsa Miklós kapott meg. A score a már így is nagy nevű zeneszerzőt a valaha élt legnagyobb filmes komponisták sorába emelte.
         A Ben-Hur hatalmas sikerét látva a stúdiók megerősítést kaptak, hogy továbbra is epikus filmek sokaságát zúdítsák a nézőkre. Az MGM természetesen jelen esetben is az élen járt, így gyorsan megvették Samuel Bronston producer készülő, a Ben-Hurral rokon Királyok királya című mozijának jogait. Mivel a két filmet szinte azonos időben forgatták, így a Királyok királya premierjét 1961-re tolták el. A Jézus életét taglaló mozihoz a stúdió természetesen vezető komponistáját kérte fel, és bár Rózsa kissé vonakodott, hogy közvetlenül a Ben-Hur után egy második vallásos témájú filmhez komponáljon, mégis elvállalta a score-t, mely végül az egyik leghosszabb és legösszetettebb alkotása lett, melyre egyféle operaként tekintett a szerző. Noha a Ben-Hur nyomasztó előképként magasodott a Királyok királya fölé, ám Rózsa, tehetségének újabb bizonyítékaként, pazarul megoldotta a feladatot, és a nagy, Oscar-díjas elődtől független, grandiózus vokális megoldásokkal díszített muzsikát komponált. A Filmakadémia egy újabb jelöléssel ismerte el tevékenységét.
         A szerzőre 1961-ben még egy eposzi történet várt, mivel a Királyok királya producere egy másik nagyszabású mozit is a filmszínházakba küldött ebben az évben. Az El Cid ugyan nem az ókor világába, hanem a középkori Spanyolföldre kalauzolta el a nézőt, de látványban, hősiességben és grandiózusságban itt sem volt hiány. Az El Cid készítését nem az MGM finanszírozta, így Samuel Bronstonnak gyakorlatilag ki kellett kérni a stúdiótól Rózsát, akinek ugyan ekkoron a Lázadás a Bountynt szánta a stúdió, de végül a filmzene kiadásának jogaiért lemondtak róla. Rózsa Spanyolországba utazott, és egy ideig Madridban élt, ahol középkori versek, zenés költemények és régi spanyol egyházi muzsikák vizsgálatával készült fel a score megírására. A főtémája jelen esetben is lehengerlő lett, spanyolos, pergő ritmusú, de mégis kortalan dallamot komponált a hős lovagnak. A score a szerző egyik legsanyarúbb sorsú műve. Egy aprócska technikai malőr miatt kétszer kellett feljátszani, mivel az eredetileg Rómában felvett zene nagyon rossz hangminőségű lett, végül a Sinfonia of London segítségét kérték. A score-ral azonban a rendező is alaposan elbánt, mivel az aláfestés nagy részére nem tartott igényt, így a közel százötven perces muzsika alaposan megkurtítva került a képek alá. A film két újabb Oscar-jelölést hozott a szerzőnek: a score mellett a ”Love Theme from El Cid (The Falcon and the Dove)” című dal is a jelöltek között volt.

         Az El Cid még a történelmi epikus mozik csúcsidőszakának alkotása volt, de ezt követően lassan, ám biztosan beköszöntött a zsáner alkonya. Rózsa az MGM-től függetlenné vált, hiszen szerződése az El Cid miatt felbontatott, és már amúgy is egy új kor köszöntött be Hollywoodban, ebben pedig nem volt szüksége már a stúdióknak hosszú távra szerződtetett zeneszerzőkre. Az El Cid után Rózsa egy olasz producertől kapott ajánlatot a Szodoma és Gomorrára, a szerző pedig újfent egy remekművet írt, igaz, többi eposzzenéje elfeledett alkotássá teszi eme művét. A komponista számára az ókori mozikat illetően utolsó felvonás lett ez az alkotás. 1963-ban az MGM-nek még megírta A fontos személyek című mozi aláfestését, majd öt évre eltűnt a filmzenék világából. Ez idő alatt koncertmuzsikáival foglalatoskodhatott, illetve korábbi nagy sikereit vette fel új zenekarral különböző kiadók megkeresésére. Három nagy eposzából (Quo Vadis?, Ben-Hur, Királyok királya) többtételes kórusszvitet írt, ekkor született a Nyitány szimfonikus koncertre, illetve a Notturno Ungherese című műve. Hegedűre, gordonkára és zenekarra írt szimfónia concertantét, 1967-ben pedig megírta Zongoraversenyét. 1968-ban tért csak vissza a filmek világához. George Pal kérésére Az erő című mozi aláfestésén dolgozott, amelyet A zöldsapkások című kevésbé sikeres háborús film követett. Ezután már csak régi ismerőseinek vállalt el munkákat, illetve akkor, ha az adott mozi felkeltette az érdeklődését. Utolsó igen jelentős muzsikája 1970-ben íródott, Billy Wilder Sherlock Holmes magánélete című mozijához. Wilder beleszeretett Rózsa 1954-es hegedűversenyébe, s azt kérte a szerzőtől, hogy adaptálja ezt a koncertművét a filmjéhez. A komponista nem filmzenés munkásságának jelentős része tökéletesen beillene egy mozi aláfestésének is, hiszen dallamosak, színesek és témagazdagok, így hegedűversenyét is könnyen át tudta formálni score-rá. Egy kivételesen nagy zene született meg, hiszen a versenymű Rózsa egyik legkiemelkedőbb alkotása, ráadásul kifejezetten lelkes volt, hogy végre egy Holmes-történethez írhat muzsikát. E két tényező szerencsés találkozásából pedig minden idők egyik legszebb hegedűs filmzenéje született meg. Rózsa azonban nem teljesen azt valósította meg, amit Wilder kért, mivel a hegedűversenyét csak mint kiindulási anyag kezelte, s csupán egy ahhoz hasonló muzsikát dolgozott ki, melynek igazából dallamvilágában nem sok köze volt régi alkotásához. Ismét hosszabb szünet következett a filmek terén, mely alatt olyan koncertmuzsikákat írt, mint a Csellóverseny, a Tripartita zenekarra, illetve különböző kórusművek (Az Úr az én pásztorom, Három kínai vers).
         1973-ban vállalt el újabb filmes felkérést, ez volt a Szindbád arany utazása, mely esetében régi, keleties hangzású muzsikáihoz nyúlt vissza. Újabb négyéves szünetet követően Alain Resnais személyében egy nevesebb rendező kellett ahhoz, hogy ismét mozihoz komponáljon, ez volt az 1977-es Gondviselés, s ebben az évben a J. Edgar Hoover titkos aktáihoz is szállított muzsikát. 1978-ban Billy Wildernek sikerült őt visszacsábítani a filmezéshez, a Fedora című romantikus dráma a szerző emlékezetesebb művei közé sorolandó. 1979-ben az Utolsó öleléssel a negyvenes évekbeli thrillermuzsikáit idézhette meg. Rózsa még két filmhez tudott zenét írni, az egyik az 1981-es Tű a szénakazalban volt, mely esetében a régi háborús filmek aláfestéseit kellett felelevenítenie, illetve a Halott férfi nem hord zakót, melyben a film noir munkáit kellett megidéznie, kissé kifiguráznia. Sajnos ez a film bizonyult a komponista utolsó megbízásának is, romló egészségi állapota miatt művét már nem is tudta felvezényelni.

         1982-ben Rózsa agyvérzést szenvedett, s bár a körülményekhez képest felépült, ám bal oldala lebénult. Mozis pályafutása ezzel azonban teljesen lezárult, ugyanakkor az így felszabaduló időt továbbra is komponálással töltötte. Megszületett Brácsaversenye, Vonósnégyese, ezek mellett pedig számos szólóhangszeres művet írt például furulyára, oboára, brácsára, gitárra, illetve klarinétra. Ekkor készült a két zongorára és zenekarra írt New England Concerto is, valamint A fiatal Bess aláfestéséből írt szvitje orgonára, hárfára, üstdobra és rézfúvósokra. Hozzáfogott önéletrajzi könyvéhez is, mely Kettős élet címen jelent meg, utalva filmzenés pályafutására, illetve a koncertmuzsikákat szerző, egyetemi tanári mivoltára. Élete hátralévő részét kaliforniai otthonában töltötte, ám 1989-ben megvakult, ami után pedig mindenfajta komponálásról kénytelen volt lemondani. A huszadik század egyik legismertebb magyar származású zeneszerzője 1995-ben hunyt el. Mind mozis pályafutása, mind egyéb zenei munkái alapján különös figyelem illetné meg hazánkban, ez azonban sajnos még várat magára. Műveivel csak ritkán lehet találkozni hazai hangversenyeken, s felvételek is elvétve születnek magyar zenekarok tolmácsolásában, holott a szerző magyar gyökereiről soha nem feledkezett meg. Rózsa minden jelentősebb filmzenéjéből szvit változatot is írt, tizenegy nagy szimfonikus művet komponált, kilenc versenyművet és kilenc kamarazenei kompozíciót szerzett, emellett több zongoradarab, vokális kompozíció és szólóhangszeres mű kötődik nevéhez.



    Gregus Péter
    2015.11.07.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Shaft (2019)
  • Alien: Resurrection
  • Alien 3
  • Aliens
  • Alien
  • Godzilla: King of the Monsters
  • Outland
  • Children of Dune
  • Only the Brave
  • Under Siege 2: Dark Territory
  • Under Siege
  • Pet Sematary (2019)
  • Stepmom
  • Pet Sematary
  • Witness

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam