FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Mummy  Catch Me If You Can  Dunkirk  Blade Runner  Kingsman: The Golden Circle  War for the Planet of the Apes  Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Romantikus filmzenék
     










         A közelgő Valentin-nap alkalmából az elmúlt öt évtized emlékezetes romantikus filmjeinek zenéiről készítettünk egy összeállítást, melyben évtizedes bontásban mutatunk be néhány, az adott korszakra jellemző érzelemdús muzsikát.


    A hatvanas évek

         A hatvanas évek egyik legkedveltebb romantikus komédiája volt a Truman Capote regényét alapul vevő "Álom luxuskivitelben - Breakfast at Tiffany", melyben a főszerepben látható Audrey Hepburn egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtotta. A bohókás, naiv és különc Holly szerepe különösen jól állt a színésznőnek, sőt olyannyira, hogy Hepburn s karaktere szinte teljesen összeolvadt az emberekben, azonban a valóság teljesen más volt, hiszen a színésznő közismert volt zárkózott természetéről, Holly azonban egy extrovertált, zsibongó, a figyelem középpontjában lévő és azt élvező lány, így a művésznőnek komoly nehézséget is okozott, hogy önmaga ellenpólusát alakítsa. Noha Capote gyakorlatilag Marilyn Monroe-ra írta a regényben a karaktert, ám a szőke szépség ügynöke javaslatára elállt a szereptől, mivel tartott tőle, hogy a könnyűvérű Holly karaktere nem tesz majd jót karrierjének. A rendező kiválasztása sem volt egyszerű, hiszen több fiatal direktor neve szóba került, például John Frankenheimeré is, ám végül a film megtalálta a legmegfelelőbb embert, Blake Edwardsot. A produkció hallhatatlanságában komoly szerepe van zenéjének is, amit Henry Mancini komponált. A score az egyik legdallamosabb filmzene, ami valaha íródott, hiszen a szerző imádta a dallamorientált megközelítést, mely itt a jazzesített bossa novából, csacsacsából és mambóból építkezett. Ezek alapja pedig egyfajta lounge megközelítés volt, sőt Les Baxter stílusa is felemlegethető Mancini e muzsikájával kapcsolatban. Ezeknek köszönhetően a score egy kellemes bármuzsika, illetve vokál nélküli hatvanas évekbeli tánczene jellegét ölti, amit manapság talán a showmuzsika címkével látnánk el.
         Az Oscar-nyertes aláfestés mellett viszont egy másik kulcsfontosságú zenei alkotóeleme is van a mozinak, ez pedig nem más, mint a "Moon River" című dal. A kultikus számot Mancini mellett Johnny Mercer szövegíró jegyzi. A zeneszerző eleve úgy alkotta meg a nótát, hogy az illeszkedjen Hepburn korlátozottnak tartott hangterjedelméhez, ezért ennyire halk és csordogáló, szinte monoton a dal. A stúdió vezetőinek a tetszését viszont annyira nem nyerte el, hogy már egy helyettesítésen is gondolkodtak, ám amikor ezt felvezették a színésznőnek, az ezekben a szavakban tört ki: "Csak a testemen keresztül!" S végül neki lett igaza, hiszen a "Moon River" egy igazi klasszikussá nőtte ki magát az eltelt fél évszázad alatt, az Oscar mellett az év legjobb felvételének járó Grammy-díjat is megkapta érte a szerzőpáros, és nem mellesleg az Amerikai Filmintézet az elmúlt évszázad negyedik legjobb betétdalának választotta, ráadásul több mint ötszáz előadó dolgozta fel azóta, és kottái is milliós példányszámban keltek el.

         Összeállításunkat folytassuk egy újabb Hepburn-darabbal, egy hasonlóan kultikus nagy mozival, a "My Fair Lady"-vel. A G.B. Shaw darabján alapuló musical 1956-ban debütált, de ekkor még csak színpadon. A zenéjét Frederick Loewe, a szövegkönyvét Alan Jay Lerner jegyezte, az első változatban pedig Rex Harrison és Julie Andrews alakították a két főszerepet. Az arrogáns, nőgyűlölő beszédtanár, Henry Higgins és a sajátos akcentussal rendelkező fiatal lány, Eliza Doolittle az Edward-kori Angliában játszódó története az ötvenes-hatvanas évek egyik legnagyobb musicalsikere volt, viszont a premiert követően nyolc évnek kellett eltelnie, mire a mozivásznon is feltűnhetett a darab. A férfi főszerepre Harrisont kérték fel, míg a nőit Hepburnre osztották, akinek hangját viszont kevésnek tartották a dalokhoz, így az éneklés terén egy szám kivételével végül Marni Nixon helyettesítette, ám ezen egy dal alapján sokan fejezték ki értetlenségüket az utólagos szinkronizálás miatt, lévén úgy vélték, Hepburn is alkalmas lett volna a feladatra. Ám Harrisonnal is meggyűlt a készítők baja, mivel a színészlegenda kijelentette, hogy ő csak élőben hajlandó énekelni, és utórögzítésről szó sem lehet. Így egy addig nem alkalmazott technikával, drótnélküli mikrofonokkal rögzítették a képekkel együtt Harrison hangját is. A mozi nyolc Oscar-díjat is kiérdemelt, többek között a legjobb filmét, és négy jelölés után végre George Cukor rendező is hazavihette az aranyszobrot. A film dalokon túli zenéjéért a musicalspecialista André Previn felelt, aki munkájáért úgyszintén részesült az Akadémia elismerésében, természetesen a legjobb adaptált, illetve kiegészítő zene kategóriában. Previn nagyjából negyedórás score-ja jól igazodik Loewe zenei jellegzetességeihez, hozza az európaias, musicales, nemes muzikális vonalat.

         A hatvanas évekből még számos romantikus musicalt lehetne kiemelni, például a "Funny Girl"-t vagy a "West Side Story"-t, azonban érdemesebb egy, az említetteknél kevésbé ismert, de nem kevésbé jó darabnak szentelni pár sort. A "Cherbourgi esernyők - Les parapluies de Cherbourg" 1964-ben került bemutatásra, a közönségsiker mellett pedig szakmai elismerések is övezték a pályafutását. Francia moziként öt Oscarra is nevezték, Cannes-ban Arany Pálmát nyert, de Grammy-és Golden Globe-jelölés is kijutott a Catherine Deneuve és Nino Castelnuovo főszereplésével bemutatott alkotásnak. A "Lola" és "A rochefort-i kisasszonyok" című filmekkel trilógiát alkotó "Cherbourgi esernyők" Jacques Demy rendező romantikus világának legkifejezőbb, tökéletes prezentációja. Ez a sírva vigadós, "se vele, se nélküle" hangulat itt is egy szívszorító történetben öltött testet: Demy az esernyőboltos Geneviéve és az algériai háborúba induló Guy szerelmén keresztül a hatvanas évek ifjú nemzedékének világát, problémáit és nehézségeit próbálta ábrázolni. Tulajdonképpen az eddig ismertettek alapján a film nemigen adna okot rá, hogy kiemeljük a sok hasonló romantikus film közül, ám van egy olyan különlegessége, amivel csak nagyon kevés mozi rendelkezik. A "Cherbourgi esernyők" ugyanis nem egy szimpla musical, hiszen az összes párbeszédet éneklik benne, azaz recitativo módon minden beszéd megzenésítésre került, így voltaképpen egy modern operát hallunk, persze a zenei stílust tekintve már nem a komolyzene dominál. A szimfonikusok ugyan adnak egy alapot, de a kor beatzenéinek jellegzetességei is egyenrangú összetevők, s tulajdonképpen a szemkápráztatóan színes képi világ mellett ez a folyamatos, egyedi hangulatú muzsika volt a produkció nagy sikerének titka.
         A dalokat egyébként nem a filmben látható színészek énekelték fel, így ők végigtátogják a képeket, ami manapság már eléggé feltűnő, de ötven éve ez még nem sokakat érdekelt. A zene Michel Legrand munkája volt, aki ezen művével vált befutottá Hollywoodban, s lett később az egyik legismertebb francia filmkomponista. A "Cherbourgi esernyők" dalait számos énekes adta elő az eltelt öt évtized alatt, két sláger, fordítás után, angol verzióban pedig már akkor is hódított. Az öt filmakadémiai jelölésből három kötődött a zenéhez, egy dal ("I Will Wait for You") mellett Legrand két nominációt is kapott a score-ért. Ez a ritka eset pedig úgy jöhetett létre, hogy a legjobb eredeti filmzene, valamint a legjobb zeneadaptálás és -kezelés kategóriájában is lehetett jelölni munkáját, de nyernie ekkor még nem sikerült, ám egyéni, slágeres stílusa később három Oscar-díjat is hozott neki, többek között olyan romantikus mozikért, mint a "Kamaszkorom legszebb nyara" vagy a "Yentl".

         A hatvanas évek romantikus filmjei közül mindenképpen kiemelendő Franco Zeffirelli "Rómeó és Júlia - Romeo and Juliet"-feldolgozása, mely mind a mai napig az egyik legjelentősebb William Shakespeare-adaptáció. A romantikus mozik között is kiemelkedő szereppel bír, hiszen ennél a történetnél líraibban a szerelmet nem sok mű ábrázolja, ráadásul az olasz rendezőgéniusz, aki a kosztümös filmek tekintetében ekkoriban verhetetlen volt, elképesztően szépen is tálalja mindezt. A mozivászon szinte egy ablakot nyit ki a reneszánsz Veronára, a jelmezek és a díszletek, valamint a korhű helyszínek beszippantják a nézőt a két szerelmes ifjú világába. A filmben angol színészek játszottak, a stáb viszont olasz volt. A zeneszerzői posztot Zeffirelli Nino Rotára bízta, akivel az 1967-es "A makrancos hölgy" esetében dolgozott először. Rota ezen muzsikája egy igazán nagy filmzenei klasszikus, a főtémáját - vagy ahogy hivatalosan el lett nevezve: Rómeó és Júlia szerelmi témája - pedig szinte nincs ember, aki ne hallotta volna még valamilyen formában. A jellegzetes, szívszorító dallam tökéletesen illeszkedik a reménytelen, eleve halálra ítélt szerelem történetéhez. A motívum nemcsak a score legfontosabb momentuma, hanem a filmé is, s tulajdonképpen az egész aláfestés nagy szereppel bír abban, hogy a néző átélje a szerelmespár tragikus sorsát. A téma a bemutatást követően önálló életre kelt, énekesek tucatjai írattak szöveget hozzá - például magyarul Delhusa Gjon jóvoltából lett sláger -, ám nemzetközi szinten nem Rota aratta le a babérokat, hanem Henry Mancini, aki zenekarával egy átirat formájában játszotta a szerelmi témát. A filmhez három, korhű dalt is írt Rota: a trubadúr jellegű, a főtémát megéneklő "What Is a Youth?"-t Glen Weston adta elő, az "A Time for Us" ennél nagyobb siker lett, később például Andy Williams és Josh Groban is feldolgozta, a harmadik pedig az "Ai Giochi Addio", mely egy komolyzenei jellegű dal. A korabeli soundtrack kiadásokon még inkább csak ezekre helyezték a hangsúlyt, bár könnyen belátható, hogy a szimfonikus aláfestés jelen esetben (is) egyértelműen a dalok fölé magasodik. A 2002-ben Nic Raine által felvezényelt teljes score pedig bizonyítja, hogy nemcsak a főtémát lehet e muzsikából értékelni.
         A filmmel kapcsolatos érdekesség, hogy a Júliát megformáló Olivia Hussey egy rövid jelenet erejéig meztelenül látható, ám a színésznő ekkor még csak 15 éves volt, azonban engedélyezték neki, hogy így forgasson. Az ominózus jelenet miatt azonban a cenzorok csak 18 éven felülieknek ajánlották a kész produkciót, így Husseynak nem volt lehetősége, hogy a premieren megtekintse azt a filmet, melyben saját magát láthatta volna ruha nélkül, a Rómeót alakító Leonard Whiting viszont a maga tizenhét évével éppen hogy átcsusszant a korhatár rostán.


    A hetvenes évek

         A romantikus filmek terén szinte minden évtizednek megvoltak a maguk férfi és női ikonjai, a hatvanas, majd a hetvenes években a színésznők közül a zsáner talán legismertebb alakja Barbra Streisand volt. A színész-énekesnő egyik legkedveltebb szerelmi története a Sydney Pollack rendezte 1973-as "Ilyenek voltunk - The Way We Were", melyben Streisand partnere Robert Redford volt. A film írója, Arthur Laurents a spanyol polgárháború és annak előzményei alapján írta meg a történetet, s eleve Streisandra szabta a szerepet, akivel egy 1963-as Broadway-musicalen már dolgozott. A férfi főszerep eleinte nem volt annyira hangsúlyos, mint a női, ám amikor Pollack megkapta a rendezés jogát, fajsúlyosabbra szabatta Redford karakterét is, ám végül annyi változtatás történt az eredeti forgatókönyvön, hogy az író ott is hagyta a stábot. A sors fintora, hogy az agyontoldozott-foltozott történetet, mely végül már senkinek sem tetszett, mégis Laurents csiszolta véglegesre - az pedig már más kérdés, hogy az írónak a végleges film sem tetszett, úgy vélte: Redford és Streisand magukat alakították, nem pedig a karaktereket. A vegyes fogadtatás és a nagy viták felelősségét végül Pollack nyakába varrták, a legkomolyabb negatívumnak pedig azt kiáltották ki, hogy az alkotás nem lett több egy egyszerű romantikus mozinál, holott a történet elsősorban nem ezt hivatott kifejezni.
         A film zenéjével az akkoriban berobbanó Marvin Hamlisch lett megbízva, aki olyannyira jól teljesített, hogy a legjobb dal és a legjobb aláfestés Oscarját is hazavihette, illetve egy Grammy-díjat is nyert vele. A főcímdal minden idők egyik legismertebb és legkedveltebb szerelmes dala lett, Streisand repertoárjának is elhagyhatatlan pontja, ráadásul egy magára valamit is adó amerikai énekesnő biztosan megpróbálkozik az előadásával. A muzsika sikerességét jelzi az is, hogy az első olyan filmzene volt, mely a Billboard 200 listán a huszadik helyig el tudott jutni, a fődal egészen az első helyig küzdötte magát, az eladott példányszám pedig meghaladta az egymilliót. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy Hamlisch és Streisand elválaszthatatlan páros lettek, de tény, hogy nagy hatással voltak egymás művészetére, mivel a szerző néhány dallal is megajándékozta az énekesnőt, aki pedig több hallhatatlan slágerét köszönhette neki, s később filmjeihez gyakran hívta zeneszerzőnek. A komponista a vele készült 2010-es interjúnkban így emlékezett vissza a Streisanddel való kapcsolatára: "A 'Funny Girl' próbafolyamatának kezdetén találkoztunk először, sosem fogom elfelejteni. Odajött hozzám (én nagyjából 19-20 éves lehettem), és azt mondta: "Tudod, gyorsabban beszélsz, mint Liza Minnelli." Ezek voltak hozzám az első szavai. Ő nagyon fontos része lett a karrieremnek, számos nagyszerű zenei élménnyel ajándékozott meg. Ez egy érdekes dolog - mielőtt egy dalt felvennél a stúdióban, előző este a fejedben megpróbálod elképzelni, hogyan hangzik majd. Felteszed a fejedre a képzeletbeli fejhallgatót, és arra gondolsz: "Nagyjából így fog majd énekelni", Barbra Streisandnél azonban egész másképp történt - sokkal jobb, amikor tényleg ő énekel. Élőben ezerszer jobb, mint azt valaha képzelted volna."

         A hetvenes években két olyan romantikus alkotás is készült, melyek amellett, hogy napjainkra kultusz mozivá váltak, e műfajon belül egyfajta etalonként vannak kezelve. Az egyik ilyen az 1970 decemberében bemutatott "Love Story", mely Erich Segal azonos című regénye alapján készült Arthur Hilller rendezésében. Jenny (Ali MacGraw) és Oliver (Ryan O'Neal) szerelmének nemcsak a pár közötti társadalmi különbségekkel járó megpróbáltatásokat kell kiállnia, hanem azon nehézséget is, amely az élet rövidségéről és a végsőkig való kitartásról, a nagybetűs "együtt"-ről szól. Ezen rendkívül elgondolkodtató és megindító történettel rendelkező produkció (amelyben egyébként Tommy Lee Jones is debütált egy kis szerepben) számos rangos díjat, nézői, illetve kritikai elismerést kapott, emellett pedig különféle filmes toplisták előkelő helyeire került. E sikert azonban a nyolc évvel később bemutatott folytatással, az "Oliver története - Oliver's Story"-val azonban már nem sikerült megismételni. A kétezres években a "Séta a múltba - A Walk to Remember" című romantikus mozi próbálta a "Love Story" alapjain megismételni annak sikerét. A történet a karakterek szintjén sokban merített a nagy elődtől, s ha akkora siker nem is lett, de szép kis mozinak lehet nevezni.
         A "Love Story" aláfestő muzsikájáról a francia Francis Lai gondoskodott, aki ezen munkájáért a Golden Globe- és Oscar-díjat egyaránt kiérdemelte. Bár a komponista nevét sokan nem ismerik, az ide készült téma hallatán szinte mindenkinek beugrik, hogy mely alkotáshoz íródott. Nagyzenekari kompozícióját Lai helyenként jazzes elemekkel is színesítette, mely kombináció nemcsak a film alatt működött remekül, hanem a képsoroktól elkülönülve is. A score előadásában számos népszerű jazz-zenész is közreműködött, úgymint Milt Jackson (vibrafonon), Percy Heath (basszusgitáron), Connie Kay (dobon), Bill Evans (zongorán) és Jim Hall (gitáron). A főtéma elsőre megtetszett a producereknek, s úgy vélték, hogy érdemes lenne azt továbbgondolni úgy, hogy egy betétdal kerekedjen belőle. A cél érdekében felkérték Carl Sigmant, aki Lai muzsikájára elkészítette a dalszöveget, s megszületett a "Where Do I Begin?" című dal Andy Williams előadásában. A filmzenéből összeállított album (amely Lai szerzeményeit és komolyzenei darabokat foglalt magában) hat hétig volt a Billboard akkori toplistájának második helyezettje, s népszerűsége eredményeként nagy mennyiségben keltek el a lemezek, így a legsikeresebb soundtrackek sorát gyarapítja.

         Randal Kleiser rendezésében a hetvenes évek vége felé egy másik szerelmesfilm is sikeresen meghódította a közönséget, igaz, ez már nem az iméntihez hasonló formában ért el sikereket, hanem a musical oldaláról megközelítve, amely ekkoriban újabb reneszánszát élte. Az Olivia Newton-John (Sandy) és John Travolta (Danny) főszereplésével készült "Grease" az azonos című Broadway-darabon alapul, és bár az alkotók hittek a sikerben, arra nem számítottak, hogy mozijuk a műfajon belüli filmtörténeti mérföldkővé válik majd. A történet 1958 nyarának végére, illetve az iskolakezdés idejére röpíti nézőjét, ahol nem az iskolai tanulmányok rázzák fel a fiatalokat, hanem a rock 'n' roll. Ezen időszakban ismerkedik meg egymással a visszafogott Sandy, valamint a saját rockbandával rendelkező Danny, akik első látásra egymásba szeretnek.
         A filmben elhangzó zenék, illetve dalok Jim Jacobs, Warren Casey, Barry Gibb, Louis St. Louis, John Farrar tollából származnak, s csupán egy részük került átemelésre a musicalből, néhány dalt pedig (mint például a "You're The One That I Want" és a "Sandy") a film ihletett. A színpadi változathoz képest a Paramount égisze alatt leforgatott produkció számos eltérést mutat a muzsikák terén, ami nemcsak abban mutatkozik meg, hogy egyes számokat elhagytak, illetve újakat írtak, hanem az átemeltek elhangzásának sorrendjében, valamint a jelenetek által indokolt átiratokban is. A számok egy részét a két főszereplő előadásában hallhatjuk (akikhez némely esetben további szereplők is bekapcsolódnak), mellettük pedig Frankie Valli, Louis St. Louis és Sha-Na-Na is dalra fakadnak. A filmzenealbumból, melyet először két hónappal a premier előtt adtak ki, azóta pedig már számos változatban elérhetővé vált, huszonnyolcmillió példány (egyes források szerint azonban ez a szám "mindössze" huszonötmillióra rúg) fogyott el, és a "Love Story"-hoz hasonlóan szintén hetekig volt a Billboard-lista élmezőnyében.


    A nyolcvanas évek

         A pár éve elhunyt legendás rendező, Sydney Pollack egyik legelismertebb filmje a "Távol Afrikától - Out of Africa". A két színészlegenda, Meryl Streep és Robert Redford főszereplésével forgatott mozi óriási siker volt, kevés romantikus film dicsekedhet akkora bevétellel, mint amekkorát ennek az alkotásnak sikerült elérnie. A kedvező boxoffice-mutató mellett a szakmai elismerés sem maradt el, hiszen a "Távol Afrikától" hét Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb filmét is. A mozi Karen Blixen dán írónő életének egy fontos részét dolgozza fel. Természetesen a forgatókönyv is Blixen saját történeteiből készült, leginkább a híres "Volt egy farmom Afrikában" című regényéből. Az alkotás tulajdonképpen a tipikusan hollywoodi szerelmi történeteket idézi: nehéz sorsú szerelmes hősnő, csalfa férj, kalandor szerető, egzotikus távoli ország, háború és szenvedés. A filmtörténelem romantikus mozijainak tucatjai bontogatták már történetüket ezen szálak mentén. A "Casablanca" vagy az "Elfújta a szél" is tökéletesen beleillik ebbe a vonalba, de napjainkra sem felejtődött el ez a filmtípus, hiszen a pár éve készült "Színes fátyol" vagy az "Ausztrália" gyakorlatilag a "Távol Afrikától" ikertestvérei is lehetnének. Ezen zsáner kedveltsége érthető is, hiszen nagy sztárok vonultathatók fel benne, a történet általában lebilincselő tud lenni, a tájképek szépségében pedig mindig gyönyörködhet a néző, és az érzelmi töltet talán ezen moziknál nyomható a legmagasabb szintre. A "Távol Afrikától" e szempontokból egy jó film, mivel minden megvan benne ahhoz, hogy a hamisítatlan hollywoodi, minőségi romantikus filmek egyik legremekebb képviselőjének nevezzük.
         A "Távol Afrikától" esetében különösen emlékezetes a zene is. Komponistája, John Barry pályája csúcsán volt a nyolcvanas évek közepén. Noha Pollack korábbi filmjeinél Dave Grusin volt a komponista, azonban valamiért a "Távol Afrikától" esetében nem ő lett a rendező választottja. Barry először komoly nehézségekbe ütközött, mivel Pollack tradicionális afrikai muzsikát szeretett volna, de legalábbis olyat, amely erősen a fekete kontinens zenei világát tükrözi. Erről Barry egy idő után lebeszélte, hiszen a filmnek nem feltétlenül Afrika a mozgatóereje, sokkal inkább a karakterek egymáshoz való viszonya a meghatározó, így a zenei témáknak is inkább ezt a megközelítést kellett tükrözniük, ráadásul a csodás tájképekhez is jobban illettek a szimfonikusok, mint az autentikus hangszerek hangjai. A mozi főtémája az egyik legkedveltebb és leggyakrabban játszott score lett, mind a mai napig rendre megtalálhatjuk a filmzenei koncertek repertoárjában. A téma a végtelenség zenei leképezése, folyamatos szárnyalás, lebegés. Gyönyörű romantikus muzsika ez, mely egyaránt jól jelzi a főhősnő magányát és Afrika páratlan szépségét. De nemcsak ez lett klasszikus, hanem a szerelmi témák is, melyeket változatos variációk formájában tár a hallgató elé Barry.

         A nyolcvanas évek ugyan jó pár romantikus filmmel látták el a világot, ám furcsa mód igazán nagy klasszikusokat szinte alig adott. Az emlékezetesebbek közé tartozik az 1987-es "Roxanne", melyben Steve Martin és Daryl Hannah románcát követhetjük nyomon. A sajátos Cyrano de Bergerac-átértelmezés az egyik legbájosabb romantikus komédia, ami valaha készült, mivel ebben a történetben valahogy minden a helyén van, és itt a készítők a sziruposságot és a humort tekintve még nem billentek át a ló túloldalára, nem úgy, mint a pár évvel később készült mozik esetében. Martin ekkoriban pályája csúcsán volt, partnere szintén legjobb éveit futotta, és a kémia is működött közöttük, így nem véletlen, hogy sikerre tudták vinni ezt a szeszélyes komédiát. A zenéért Bruce Smeaton felelt, aki a hetvenes és a nyolcvanas években komponálgatott, de túl ismertté sosem vált. A "Roxanne" alá írt zenéje viszont az egyik legkellemesebb hallgatnivaló lehet annak, aki szereti a szaxofonos romantikus filmzenéket, ugyanis ez a kedélyes score tökéletesen kiszolgálhatja az igényeiket. Dallamos, enyhén jazzes és popzenei, szintis stílusa ugyan napjainkra már igazán idejétmúlt hangzásvilágú a filmmuzsikákat tekintve, de tökéletes korrajzzal szolgál, így nosztalgiázásra is alkalmas.

         A kor másik emlékezetes romantikus komédiája az 1989-ben bemutatott "Shirley Valentine". Az angol, vidéki, kötelességtudó, ám kissé kiüresedett életet élő középkorú háziasszony karakterében sok nő ismert magára, és rengetegen vágytak is arra, ami a filmbeli Shirleynek megadatott, vagyis egy görögországi luxusnyaralás alatt beköszönő szerelemre. Willy Russell 1986-os színdarabját Lewis Gilbert vitte filmre, a címszerepben pedig Pauline Collins alakított egy igen emlékezeteset, a BAFTA-t meg is kapta érte. Érdekesség, hogy a score megalkotását a dráma írója vállalta magára, alkotása pedig igencsak hangulatos darab lett, sőt az album egy egészen élvezetes zenei csemege. A szimfonikus vagy zongorás, olykor már-már erősebb komolyzenei jelleget is öltő tételek megalkotásában Russellt két tapasztaltabb zenei szakember, Jeff Atmajian és Christopher Palmer segítette hangszerelőként és karmesterként. Ha hasonlítani kellene valamihez a score-t, akkor leginkább Rachel Portman romantikus zenéit lehetne megnevezni, igazából Portman tökéletesen vitte tovább öt-hat évvel később ezt a stílust saját muzsikáiban. A film zenéjének azonban van még egy fontos összetevője, ami a mozi második felében lesz hangsúlyos, ez pedig a görögös hangulatért felelős muzsika, melyet Giorgos Hatzinassios komponált. A görög népzene a folkmuzsikák egyik legismertebb, igen kedvelt területe, melynek megkedveltetése elsősorban Mikis Theodorakis ("Zorba, a görög") nevéhez köthető. Hatzinassios is számos görög mozihoz komponált - legismertebb munkája talán az "Ellopták Jupiter fenekét" című komédia -, vagyis a filmzene terén egyáltalán nem volt kezdő, amikor a "Shirley Valentine"-hoz felkérték. Hangulatos, tradicionális kompozíciói jól is illenek a mykonosi jelenetekhez, és harmonikusan egészítik ki Russell részeit. A zenei összetevők sora azonban itt még nem ért véget, mivel meg kell emlékezni a film betétdaláról ("The Girl Who Used to Be Me") is, amelyet Patti Austin énekelt. A szerzője pedig egy legendás trió volt: az Alan és Marilyn Bergman házaspár felelt a szövegért, a zenéért pedig Marvin Hamlisch. Sokadik együttműködésük itt is egy érzelmes, dallamos, se nem régimódi, se nem újszerű slágert eredményezett, ami az Oscar-jelöltek közé is bekerült.


    A kilencvenes évek

         A kilencvenes évek számtalan emlékezetes romantikus filmmel szolgált, melyekben rendre olyan kedvelt színészeket láthattunk, mint Sandra Bullock, Julia Roberts vagy Richard Gere, akiknek végül sikerült kitörniük e skatulyából, ami viszont az olyan színészeknek, mint Meg Ryan, Andie MacDowell vagy Hugh Grant, valószínűleg már soha nem jön össze. A zsáner két igen közkedvelt darabja rögtön az évtized elején bemutatásra került: míg a "Micsoda nő!" a romantika mellett a humorra is épített, a "Ghost" viszont inkább könnypatakzást és zsebkendőfacsarást idézett elő, némi krimis körítéssel. Patrick Swayze és Demi Moore földöntúli románca gyakorlatilag mind a mai napig az egyik legkedveltebb szerelmesfilm, kis túlzással Moore azóta is ennek sikeréből él. A "Ghost" meglepő módon a legjobb film Oscarjáért is versenyben volt, a forgatókönyvért járó aranyszobrot meg is kapta, és Whoopi Goldberg emlékezetes alakítását is joggal ismerték el. A díjra jelölve volt Maurice Jarre is, noha a filmet zeneileg nem az ő muzsikája, hanem az "Unchained Melody" határozza meg. Bár sokan hiszik azt, hogy a dal a filmhez íródott, ám egy jóval korábban született számról van szó. Eredetijét Alex North írta még 1955-ben az "Unchained" című mozihoz, ám a sláger eléggé túlnőtt ezen a filmen, hiszen az egyik legismertebb romantikus dallá nőtte ki magát: több mint ötszáz feldolgozása létezik, bár a legkedveltebb minden bizonnyal a The Righteous Brothers által 1965-ben rögzített, a "Ghost" révén világhírűvé lett változat. (Hazánkban, "Nagy út vár rám" címmel, Zámbó Jimmy előadásában is népszerűvé vált, bár a hazai verzió szövegírója a refrén egy részével nem tudott mit kezdeni, így jobb híján megelégedett a magyarosításként megmosolyogtató "Ó, my love, my darling" formával.) Jarre score-ját tulajdonképpen el is nyomja a dal, noha a francia szerző is egy szép romantikus témával járult hozzá a filmhez, bár az is igaz, hogy csak nagyon szerény mértékben alkalmazta. Azonban nem lehet megkerülni azt sem, hogy az aláfestés jelentős része kifejezetten élvezhetetlen, karcos és fülsértő szintetizátoros, elektronikus szörnyűség, így aki romantikus hallgatnivalót szeretne, az csak az album elején található dallal, illetve a végén lévő instrumentális feldolgozásával foglalatoskodjon, a közbenső részeket viszont messziről kerülje, hiszen olyan, mintha egy horrorzenét hallgatnánk.

         A kilencvenes évek romantikus filmjei közül magasan kiemelkedik a Kevin Costner és Whitney Houston legendás kettősével fémjelzett "Több mint testőr - The Bodyguard", melynek dalos soundtrack albuma minden idők legnagyobb példányszámban elkelt filmzenei CD-je lett a maga 42 millió eladott darabjával. A filmet eredetileg az író, Lawrence Kasdan Steve McQueennek és Diana Rossnak írta még a hetvenes évek elején, ebből azonban annak idején semmi sem lett. Noha Mick Jackson 1992-es mozija nagyon sok helyen hibádzik, azt azonban nehéz lenne vitatni, hogy a világ egyik legismertebb filmje, a hírnevét és a kedveltségét pedig nem is a rendezésnek, hanem Costner és Houston duójának köszönhetjük. Az akkoriban jelentkező kritikai utálatot jól jelzi, hogy hat Arany Málnára is jelölték, ám elnézve, hogy napjainkra milyen alapmű lett a romantikus filmek terén, minimum megmosolyogtató már, s valójában vicces volt ez már akkoriban is, hiszen a film az év második legnagyobb bevételét produkálta világviszonylatban. Az énekesnő számára is igen fontos lett a "Több mint testőr", hiszen élete első filmszerepe volt, és egyébként olyan neveket utasított maga mögé, mint Janet Jackson, Madonna, Deborah Harry vagy Olivia Newton-John.
         A "Több mint testőr" többek között a daloknak köszönhetően lett emlékezetes film: két slágerét, a "Run to You"-t és az "I Have Nothing"-ot Oscarra is jelölték, s bár nyernie nem sikerült, három Grammyt viszont begyűjtött, köztük az év albuma kategóriában is győzött. Természetesen Houston legnagyobb slágerei is ehhez köthetők, hiszen az "I Will Always Love You" vagy az "I'm Every Woman" felejthetetlen dallamai akkora slágerek voltak annak idején, hogy még az is dúdolta, akitől nagyon távol állt ez a popos, soulos stílus, s fényük voltaképpen azóta sem nagyon kopott meg. Az USA-ban, az eladott több mint 17 millió példány okán, az előkelő gyémántlemez címet is megkapta. A film azonban nemcsak a számos sláger miatt lett zeneileg erős, hanem Alan Silvestri muzsikájától is, melynek kiadására húsz évet kellett várni, amit nyilván az is indokolt, hogy a világ legsikeresebb soundtrackje mellé valahogy nem akarták bevezetni a score kiadványt, talán azért, nehogy megtévesztő legyen. A film eredeti komponistája John Barry lett volna, ám őt végül Silvestrire cserélték. A szerző a katonából lett testőr zenei megjelenítésére a trombitát választotta, így a magányt jól tudta megjeleníteni, ám nem indult el a pattogós, katonai indulós nyomvonal mentén, sokkal inkább a nyolcvanas évek fülledt zenei világa köszön nála vissza, csak amit akkor szaxofonnal értek el, azt most ő trombitával tette. Emellett természetesen a romantikus zenei elemek is megjelennek a score-ban, ezeket főként húros hangszerek prezentálásában halljuk. A rendkívül hangulatos romantikus muzsika egyetlen komolyabb hibáját a mozgalmasabb, feszültségkeltőbb részek esetében halljuk.

         A kilencvenes évek számos romantikus komédiája és szerelmesfilmje közül is kiemelkedik Baz Luhrmann "Rómeó és Júlia - Romeo+Juliet"-je. Shakespeare színművének fiatalos, jelenkorba helyezett adaptációja finoman szólva is hatalmas közönségsikerré vált, a két főszereplő, Leonardo DiCaprio és Claire Danes pedig egy korosztály bálványa lett, s igazából kellett is nekik tíz év, mire ezt a tinisztár imázst le tudták vetkőzni. A Montague és a Capulet család modern környezetbe applikált viaskodása viszont nemcsak a nézőket, hanem a szakmát is megfogta, hiszen DiCaprio Ezüst Medvét kapott Berlinben, a film pedig öt BAFTA-díjat nyert, köztük a legjobb rendezését is, bár a produkció létrejöttéért nagyot kellett küzdenie Luhrmannek, hiszen nem sokan hittek az efféle feldolgozásban. A két címszereplő közül Rómeót mindig is DiCapriónak szánták, ám az eredetileg kiválasztott Natalie Portman olyan fiatal volt mellette, hogy a készítők pár jelenet leforgatása után inkább a csere mellett döntöttek, mivel már-már egy fiatalkorú molesztálásának hatott a huszonkét éves DiCaprio és az alig tizenöt Portman viszonya, így a forgatást le is állították, míg találtak egy korban megfelelőbb színésznőt. A fiatalosságot nemcsak a szemkápráztató vizuális orgiával kívánták érzékeltetni, hanem a zenei vonallal is, melyben szintén igencsak erős lett a mozi. Noha a score mértéke nem túl hangsúlyos, azonban a dalok terén igen erős. A számok egy része a filmhez született, míg mások már korábban megjelentek előadójuk saját albumán. A The Cardigans "Lovefool"-ja talán az egyik legismertebb dal a produkcióból, noha ez sem ide íródott, de ismertté már ez tette. Des'ree száma a "Kissing You", a film szerelmi témája volt, és ez már kifejezetten ide született.
         A film zenéjének összeállításáért Nellee Hooper zenei producer, Craig Armstrong és Marius de Vries komponisták feleltek. A zene BAFTA-díjban is részesült, viszont a trióból, igencsak megkérdőjelezhető módon, csupán Hooper kapta meg az elismerést, holott az utókor már egyértelműen de Vries és leginkább Armstrong nevével azonosítja a "Rómeó és Júlia" score-ját (a két szerzőt pár évvel később, a "Moulin Rouge!" zenéjéért kiosztott díjjal kárpótolta a Brit Filmakadémia). Az általuk jegyzett "O Verona" című nyitány az egyik legismertebb zenei része lett a mozinak, rengeteg tévéműsor és filmelőzetes használta már fel, sőt az egész trailerzene műfaj is sokban merít e tételből. A film muzsikája két külön CD-n jelent meg: az első a dalokat (a fenti előadókon túl olyan zenekaroktól, mint a Garbage vagy a Radiohead), míg a második a score-t tartalmazta, utóbbiban több dialógus is szerepet kapott. Az instrumentális aláfestés újszerűségével, a romantikus zenék tájékán korábban nem alkalmazott megoldásaival egyértelműen stílusteremtő lett. A pop- és a szimfonikus zene efféle keverése ugyan nem volt már szokatlan, de Armstrong a maga egyedi hangzásvilágával elképesztően hangulatos score-t komponált, melyből az olykor elementáris erővel szóló The Metro Voices is kivette a részét. Ezen az albumon megtalálhatók még olyan részletek is, melyeket Hooper favorizált, ezek főként trip-hop és techno elemek.

         William Shakespeare (Joseph Fiennes) alkotói válságban szenved, s hiába a szűk határidő aktuális művével kapcsolatban, nemhogy befejezni nem képes, hanem még az addig leírt utolsó mondatától folytatni sem. Egyszer csak feltűnik a színen Lady Violet (Gwyneth Paltrow), aki iránt szerelemre ébred, s érzéseit arra is felhasználja, hogy darabját befejezze. John Madden "Szerelmes Shakespeare - Shakespeare in Love"-ja egyszerre enged betekintést a híres író életébe, valamint a kor színházi életébe; persze mindez egy mese, amely azt próbálja bemutatni, hogy akár ily módon is keletkezhetett történet a híres író tollából. Bár e film a közönséget igencsak megosztotta (vagy elnyeri valaki tetszését, vagy nem, középutas véleményt nem igazán hallani/olvasni róla), a szakmai berkeken belül elismerően nyilatkoztak róla, és számos jelöléssel, illetve díjjal jutalmazták. A "Szerelmes Shakespeare" összesen hét Oscar-díjat kapott, melyek között a filmzenei elismerés is megtalálható. A score Stephen Warbeck nevéhez fűződik, aki ekkor már a negyedik Madden-filmhez szállított aláfestő muzsikát, s kettejük együttműködése azóta is tart. A szerzőnek ez volt az első jelölése az Akadémiától, melyet rögtön díjra is válthatott. A muzsika a korszak szelleméhez hűen tisztán nagyzenekarra íródott, és stílusát tekintve is igyekszik hű maradni hozzá, ami elsősorban a különféle korhű hangszerek bevonása okán tűnik fel a hallgató számára. A komponista egy rendkívül igényes muzsikát tett le az asztalra, melynek szerelmi témája amellett, hogy jellegzetes lett, különféle variációi révén szinte folyamatosan jelen van a produkcióban. "Nem akartam minden karakterhez külön témát készíteni - nyilatkozta a szerző -, hanem inkább Shakespeare és Violet szerelme felől közelítettem meg a dolgokat, s ennek lett az eredménye ez a témaközpontúság. Emellett persze más érzelmes dallamokat is készítettem a költő és a szerelme számára". Warbeck szerzeményei mellett a filmben számos source music is elhangzik, melyek a 16. századból fennmaradt zenékből lettek kiválogatva, és remek összképet nyújtanak a film számára készült muzsikákkal.


    A kétezres évek

         Talán nem túlzás azt állítani, hogy Rachel Portman minden idők legsikeresebb filmzeneszerzője a női nem tagjai közül. A kilencvenes évek második felétől pár évvel ezelőttig fénykorát élő komponista ugyan manapság már nem kap olyan mennyiségű és minőségű felkérést, mint korábban, de régi művei között szép számmal találunk maradandó alkotást, melyek döntő többsége a romantikus stíluson belül mozog. Pályafutása csúcsa is ehhez köthető, hiszen karrierjében a valódi áttörést az "Emma" című kosztümös romantikus film hozta meg, ezért pedig az első női komponistaként megkapta az Oscart is. Az amerikai filmgyártásba a kilencvenes évek közepén berobbant kitűnő európai filmes, Lasse Hallström is benne látta meg a filmjeihez ideális zenét szolgáltató komponistát. Kollaborációjuk ugyan csak két közös munkára korlátozódott, de mind a filmek, mind a zenék a két művész pályafutásának legsikeresebb darabjai lettek. Ahogy Portman nevét kötelező megemlíteni a romantikus mozik műfajában, úgy kell ezt megtenni Hallströmével is, aki a zsáner egyik koronázatlan királyává nőtte ki magát, elég csak az említett két moziján kívül a "Gilbert Grape"-re, a "Kikötői hírek"-re, a "Casanová"-ra, a "Hacsi, a leghűségesebb barát"-ra, a "Kedves John"-ra vagy a tavaly bemutatott "Lazacfogás Jemenben"-re gondolni, és már láthatjuk, hogy a romantikával igényesen átszőtt filmek terén nehéz nála jobbat találni. A misztikummal, romantikával, humorral és drámával fűszerezett "Csokoládé - Chocolat" az ezredforduló évének egyik legsikeresebb, legszerethetőbb alkotása lett, a direktor látásmódjának egyik legtökéletesebb prezentálója. A csokoládéboltos anyuka szerepében brillírozó Juliette Binoche, és az iránta gyengéd érzelmeket tápláló Johnny Depp játékáról méltán zengtek dicshimnuszokat annak idején. A "Csokoládé" esetében főként a mediterrán országok zenéinek hangzásvilága köszön vissza, megidéződik rajta keresztül Nino Rota, Nicola Piovani és Luis Bacalov munkáinak hangulata, játékossága és keserédes vidámsága. Az alkalmazott hangszerek többsége is a déli zenékre jellemző, de a Portman állandó munkatársa, David Snell által dirigált nagyzenekar is sokszor kap szerepet a műben. A zeneszerzőnő darabjai mellett hallhatunk a filmben gypsy jazzt vagy éppen Duke Ellington-szerzeményt is, de nem ezek a lényeges elemei. A remek főtéma átjárja az alkotást, több variációban és hangszerelésben hallhatjuk ebben az alapjában véve vidám zenében, melynél jobb Rachel Portman-mű nemigen van. Részleteiben nézve talán akadhat, de az egész score-t vizsgálva, illetve az elismertségét, közkedveltségét tekintve bizton állítható, hogy a művésznő legjobb munkáját írta az édességboltos története alá.

         A kétezres évekből Portmantől a "Ház a tónál - The Lake House" című filmhez komponált műve is mindenképpen szóra érdemes. Portman itt is kiválóan dolgozik a jól bevált hozzávalókkal, így a főképp zongorán, vonós hangszereken, fafúvóson, illetve akusztikus gitáron előadott, jobbára egyszerű és könnyen emészthető harmóniákból álló muzsika kellőképpen elvarázsolhatja a hallgatóságot. Sandra Bullock és Keanu Reeves, akik több mint tíz évvel a "Féktelenül" után jóval konkrétabb szerelmi helyzetben színészkedhettek újra együtt, igen élvezhetően természetes játékot nyújtanak, ám a "Ház a tónál" annyiban különbözik a hétköznapi egymásra találós kalandoktól, hogy míg egyikük 2004-ben írogatja a szerelmesleveleit, másikuk két évvel később válaszolgat rájuk, s a köztes két évet a tóparti ház postaládája mint mágikus időkapu hivatott áthidalni. Portman jelenkori, könnyen befogadható, csendesebb stílusa a vígjáték és a dráma között váltakozva hol egy mosoly, hol pedig egy könnycsepp klasszikus zenei megfelelője. A score-ban ugyan újszerűség nincs, semmi olyasmi, amire felkapnánk a fejünket, de ennek a filmzenének épp ez a legnagyobb erőssége. Rachel Portman évről évre ugyanazt nyújtja, megbízható minőségben. A "Ház a tónál" aláfestése egy pillanatra sem fullad unalomba, mert nem az a zene, amelynek minden hangjegyére feltétlenül odafigyelünk, de az utolsó tételt száraz és barátságtalan csend követi, s ez mindent elárul a lemezről.

         A kilencvenes években még a televízióban, a kétezres években viszont már a mozikban is hódított a világ egyik legismertebb írónőjének, Jane Austennek közismert romantikus regénye, a "Büszkeség és balítélet - Pride & Prejudice". A Joe Wright rendezte mozi több ponton is eltér ugyan az eredeti regénytől, de Elizabeth Bennet és Mr. Darcy románca így is átütő Keira Knightley és Matthew Macfadyen játéka révén. A direktor stílusának köszönhetően nem a kifejezetten papír zsebkendők tömegét telesíró hölgyek lettek a film célcsoportja, a klasszikus hangvételű, ám társadalmi kérdéseket is firtató alkotás összetettebb lett, mint amit Austen regényétől várni lehetett. Mindemellett pedig a kosztümös filmek iránt talán kevésbé fogékony fiatalabb közönséget is sikerült megnyerni, például Knightley alkalmazásával, aki alakításával Oscar-jelölésben is részesült, emellett a mozi három további akadémiai nominációval is rendelkezik, többek között a zenéje is, melyet Dario Marianelli komponált. A szerző és a komponista első együttműködése volt ez a film, amit eddig további három követett. A film az eredeti történetet kissé korábbi időpontra tette, amihez pedig a zenének is igazodnia kellett. Marianelli és Wright a score stílusát tekintve korabeli, tehát XIX. század elejei komolyzenei darabokat, főleg Beethoven zongoraszonátáit vették alapul. A legtöbb Austen-adaptáció zenéje három elemből áll: vidékies tánczenék, klasszikus elegáns muzsikák és a drámai elemek, ezeket Marianelli is érinti. A zeneszerző bevallása szerint a zene tónusát teljesen meghatározták Beethoven korai zongoraszonátái, ezek ugyanis a munka során teljesen beívódtak a fülébe. Végül az ebből levezethető hangulatot ötvözte egy kis modernitással. A szimfonikusok mellett a zongora is hangsúlyos szereppel bír, melyet korunk egyik legkiválóbb zongoristája, Jean-Yves Thibaudet szólaltat meg; e hangszert egy klasszikus hangzású kamarazenekarral is vegyíti a szerző, így pedig egy se nem teljesen klasszikus, de nem is mai hangzást ért el. Wrighttal közösen később olyan romantikus moziknál csiszolgatta e hangzásvilágot, mint az Oscar-díjas "Vágy és vezeklés"illetve a 2012-es "Anna Karenina".

         Jelen összeállításunk egyfajta kakukktojása "A Jane Austen könyvklub - The Jane Austen Book Club", mely műfaját tekintve dráma, ugyanakkor története a már említett írónő köteteire építkezik. Austen a romantikus regények mestere volt, filmes feldolgozásai is szép számmal akadnak, így egy hozzá köthető mozgóképet mindenképpen érdemes megemlíteni, sőt tulajdonképpen az "Értelem és érzelem", a "Büszkeség és balítélet", "A mansfieldi kastély", az "Emma", "A klastrom titka", valamint a "Meggyőző érvek" című regények igénylik is, hogy megtegyük ezt. Robin Swicord (aki forgatókönyvíróként többek között "A Perez család"-ot, a "Matilda, a kiskorú boszorkány"-t, valamint az "Egy gésa emlékiratai"-t is jegyzi) moziját Karen Joy Fowler azonos című műve inspirálta, és hat olyan emberről szól, akik az írónő köteteit olvasva ráébrednek, hogy bár már két évszázad telt el azóta, hogy e könyvek íródtak, az ezekben felmerült problémák (melyekkel e klub tagjai is küzdenek) napjainkban sem változtak, csupán más környezetbe kerültek.
         "Ez volt az egyik legmókásabb dolog, amit valaha készítettem. Intelligens, csípős és mértékletes alkotás" - meséli a film zenéjét jegyző Aaron Zigman. A komponista mindenképpen szerette volna érzékeltetni azt, hogy a történet szereplői ízig-vérig átlagemberek, így művét kamarazenekarra kezdte felépíteni, amit aztán zongoradallamokkal kívánt színesíteni. Swicord azonban ez utóbbit ellenezte, így Zigman más irányba indult el, melynek végeredményeként - a rendező örömére - olyan különleges hangszereket sorakoztatott fel, mint a weird gitár, a tangóharmonikához hasonló squeeze box (amely Lettország népzenei kultúrájának egyik elengedhetetlen alkotórésze), valamint a mellotron, amely egy elektromos billentyűs hangszer. Ezek együttes játéka gondoskodik a kissé keserű, összességében véve azonban mégis könnyedként jellemezhető aláfestésről, melyben az általános hangulati elemek zenei érzékeltetésén túl önálló téma íródott a könyvklub számára, illetőleg egyes karaktereket is megkülönböztet saját dallamokkal, ám ezek gyakran az általános hangulatelemekkel keverednek, így nem kezelhetőek teljesen önálló darabként.


    Gregus Péter, Kulics László
    2013.02.10.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage

  • Filmzenékről röviden
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam