FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind  Alien: Covenant  King Arthur: The Legend of the Sword  Atlantis: The Lost Empire  Life  Colossal  Great Expectations
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - A "Masada" minisorozat zenéje
     










         A filmeposzok említésekor többnyire a műfaj aranykornak nevezett időszakával, az ötvenes és hatvanas évek termésével szokás példálózni, amely cseppet sem meglepő, hiszen ekkor születtek a legismertebb alkotások. Az epikus művek gyökerei azonban egészen 1913-ig nyúlnak vissza, amikor is Henryk Sienkiewicz regénye alapján az olasz származású Enrico Guazzoni leforgatta a "Quo Vadis?"-t (mely fekete-fehér némafilm akkoriban a maga százhúsz perces játékidejével meglehetősen hosszúnak számított), s bár folyamatosan készülnek ilyen grandiózus alkotások, reneszánszukat a múlt század közepén élték. E két évtized során egymás után ontották a stúdiók az olyan nagy ívű, hatalmas díszletekkel és hihetetlen mennyiségű statisztával leforgatott alkotásokat, mint például a "Kleopátra - Cleopatra", a "Ben-Hur", az "El Cid", a "Tízparancsolat - The Ten Commandments", az "Arábiai Lawrence - Lawrence of Arabia", a "Spartacus", valamint az ezen lavinát 1949-ben elindító "Samson és Delilah". Az ekkor a filmvilág zászlóshajójának számító műfaj a hetvenes évektől kezdve azonban már inkább minisorozatok vagy tévéfilmek keretén belül élt tovább újabb történetek vagy remake-ek képében, a részletes látványvilágukat legjobban érzékeltetni képes mozivászonról pedig egyre ritkábban köszöntek vissza.
         Az ABC tévétársaság a hetvenes évek második felében az egyik legjelentősebb résztvevőjévé vált a minisorozatok világának, amit olyan közönségsikerek révén ért el, mint a "Gazdag ember, szegény ember - Rich Man, Poor Man" vagy a "Gyökerek - Roots". Az ABC akkori legnagyobb vállalkozásának és sikerének azonban a Universallal közösen készített, s 1981-ben bemutatott "Masada" című produkció számított, mely minden szempontból hű volt beharangozó szlogenjéhez, "A legnagyobb dráma, amit az ABC valaha is készített"-hez. Míg a három Golden Globe- és tizenhárom Emmy-jelöléssel (utóbbiból kettőt díjra is válthatott) jutalmazott produkciót a filmrajongók a kivitelezés okán szokták a mai napig említeni, addig a filmzenebarátok körében az aláfestő muzsikája révén vált örökérvényű darabbá.


    A történelmi háttér

         A Holt-tenger délnyugati partjától nem messze található, Masada névre (melynek jelentése: erőd) keresztelt természetes építmény négyszáz méter magasan fekszik egy hegybe vájva. Az I. században Júdea királya, Nagy Heródes a védelmi rendszerének egyik legerősebb pontjává tette az erődöt, amihez palotát is építtetett a fellegvár nyugati feljáratánál. A sziklalétesítmény fő előnye a megközelíthetetlenségben rejlett: a keleti, illetve nyugati oldalán lévő egy-egy feljárón kívül (melyeken egyébként sem könnyű feljutni) mindenfelől rendkívül meredek részek ölelik körül, ezáltal pedig nehezen támadható erődnek számított. Ezt kihasználva Masadában mindig hatalmas készletek voltak felhalmozva az esetleges támadásokra felkészülve: évekre elegendő olaj, bor, gabona, datolya, valamint zöldségek álltak rendelkezésre, emellett pedig a király hatalmas víztározókat is vájatott a hegybe, melyek egy csatornahálózat révén töltődtek fel az esős időszakok során.
         Időszámításunk szerint 66-ban tört ki az első zsidó-római háború, ami Jeruzsálem pusztulásához, valamint a zsidók szétszóródásához vezetett. A harcok utolsó állomáspontjának Masada számított, melynek bevétele 72-ben vette kezdetét a Flavius Silva által vezetett X. Fretensis légió révén. A zsidó lázadók egyik szélsőséges csoportjának tagjai, a szikáriusok nem sokkal a háború kitörését követően bevették magukat az erődbe, ám mivel ők mind a rómaiak, mind pedig a zsidók szemében ellenségnek számítottak, jó pár évig csak magukra számíthattak. A rómaiak előretörésével azonban a zsidók jobbnak látták egyesíteni erőiket Eleazar ben Yair szikárius csapatával, Silva légiója azonban még így is közel hétszeres túlerőben volt ellenük. A támadók az ostromtornyaik feljuttatása érdekében sánc építésébe kezdtek, s több hónapos ostromot követően, április 16-án sikerült is áttörniük a védelmi vonalakat. Az erődbe lépő rómaiak azonban felégetett épületekkel, valamint a több száz halott védővel találták szemben magukat.

         S hogy mindez valóban megtörtént-e vagy csupán fikció? Masada bevételéről a római történetíró, Flavius Josephus számolt be először, aki állítása szerint az ostrom során elbújt, és két, a szörnyűségeket túlélt nő, valamint öt gyermek visszaemlékezésére egyaránt hagyatkozott. Elbeszéléséről a múlt századig bezárólag megoszlottak a vélemények: volt, aki hitt benne, s volt, aki történelmi kitalációnak vélte az egészet. A helyet 1838-ban azonosította be egyértelműen Edward Robinson, feltárására azonban több mint egy évszázaddal később, 1963 és 1965 között kerítettek sort, aminek vezetője az izraeli régészet egyik elismert alakja, Yigael Yadin volt. Az ásatások során számos vízmedencét és mozaikokat találtak, továbbá görög, latin és héber nyelvű papiruszok kerültek elő, illetve Yadin csapatának köszönhetően Masada is egyike lett azon kevés helyeknek, ahol bizonyított tény, hogy a terület egy I. századi zsinagóga maradványait rejti. A régészeti munkálatok végül igazolták Josephus történetét, azonban a védők tömeges öngyilkosságának tényét annak ellenére sem sikerült egyértelműen alátámasztani, hogy úgynevezett sorsolási köveket is találtak - mivel a zsidó hit tiltja az öngyilkosságot, ezért a feltételezések szerint sorsot húztak, hogy ki kit öl meg, s csak az utolsónak kellett végeznie önmagával.
         A mítosz az izraeli állam fontos szimbólumává vált, s a világörökség részévé 2001-ben választott hely manapság közkedvelt látványosság a turisták körében.


    A produkció és aláfestése

         A nebraskai születésű Ernest K. Gann írót elbűvölte Masada története, és úgy gondolta, regényt készít annak bevételéről. A "The Antagonists" címet viselő könyv 1971 tavaszának egyik legnagyobb bestsellerévé vált, melyre egyből felfigyeltek a Universal illetékesei, és megvásárolták a jogokat arra, hogy vászonra vihessék. Gann írását az Emmy-díjas Joel Oliansky, valamint Hal Holbrook forgatókönyvírók dolgozták át, melynek eredménye egy négyszáz oldalas kézirat lett, ami hatórányi filmanyagnak felelt meg. A stúdió azonban két órában gondolkodott, ezért kérte a forgatókönyv rövidítését, amellyel 1972 nyarára végeztek. A lassú víz partot mos elv alapján a következő év júniusára dőlt el az, hogy Sydney Pollack irányításával fogják leforgatni a filmet Izraelben, az 1973 októberében kitört húsznapos arab-izraeli háború okán azonban a stúdió visszavonulót fújt, és irattárának mélyére süllyesztette a forgatókönyvet.
         1979 februárjában az ABC tévétársaság bejelentette, hogy Boris Sagal rendezésében egy nyolcórás játékidővel rendelkező, négyrészes minisorozat keretén belül fogja megfilmesíteni Gann novelláját, és ez a "Masada" címet viseli majd. A római légiót vezető Flavius Silvát Peter O’Toole személyesítette meg, a kilencszáz fő élén álló Eleazar ben Yairt pedig Peter Strauss, akik a korszak ismert tévéfilmszínészeiként a siker egyik zálogát jelentették a készítők számára. A forgatási munkálatok 1979 közepén vették kezdetüket, és 1980 áprilisáig tartottak, mely időszakból négy hónapot az árnyékmentes, forró izraeli sivatagban történő felvételek tettek ki, aminek nem különösebben örült a stáb. A tervezett tizennyolc millió dolláros költségvetés végül huszonhárom milliónál állt meg, mely összeg hamar megtérült az 1981 áprilisának elején megtartott tévépremiert követően - a bemutató alkalmával készített felmérések azt mutatták, hogy a tévénézők negyven százaléka kapcsolt azon a négy estén az ABC-re. A tévé mellett "The Antagonists" címmel egy alig kétórásra összevágott verzióban a brit mozik is műsorra tűzték az alkotást, ami a vásznon is sikert aratott.

         A zeneszerzői posztra Jerry Goldsmith került, aki a megszámlálhatatlan mennyiségű tévéfilm, sorozat és mozifilmes megbízatása mellett majdhogynem egy kezén meg tudta számolni azokat a projekteket, amelyek nem felkérésre érkeztek, hanem saját maga ajánlkozott be rájuk. A "Masada" ezen kevesek egyike.
         Annak idején még Pollack tett említést egy alkalommal Goldsmithnek arról, hogy olyan film előkészületei zajlanak, amely Izraelben játszódik majd, és Masadáról fog szólni. "Te viccelsz?" - reagált neki a komponista, aki jól ismerte a történetet, majd hozzátette: "Még sosem csináltam ilyen filmet, de részt akarok venni ebben a projektben." A zeneszerzőt olyannyira felvillanyozta ez a hír, hogy bejelentkezett a stúdiónál, ahol a történet rá gyakorolt hatásával kampányolt maga mellett. "Olvastam Josephus írását, valamint Ernest Gann könyvét is. Masada történelmének egésze elbűvölt a szabadságért vívott küzdelem, valamint az önfeláldozás okán, és tudtam, hogy ebből jó film fog születni" - emlékezett vissza érvelésére egy későbbi interjúja során.
         A direktori székben történt ugyan személycsere - Pollack helyett végül Sagal rendezte az alkotást -, a zeneszerző személye mellett azonban kitartott a stúdió. Miután a szerződést aláírták, Goldsmith 1979 nyarán tíznapos körutat tett Izraelben, hogy saját közegében tanulmányozhassa a térség muzikális kultúráját, kutatásokat végezzen a régi idők zenéit illetően, továbbá hogy megvizsgálja, mit lehetne belőlük hasznosítani a produkcióhoz. "Izgalmas volt számomra, mert olyan dolgokat tehettem és láthattam, amelyre egy átlagembernek sosem nyílna lehetősége" - mesélte a komponista, aki ezt követően ott helyben nekilátott a vázlatok elkészítésének, valamint a témák kidolgozásának.

         Bár a film a történelmi tények mellett számtalan fikciót is tartalmazott, Goldsmith a saját lehetőségein belül igyekezett hű maradni a korszak szelleméhez, így a témák és tételek megírása során a tanulmányi út alatt tapasztaltakra, valamint a történet által rá gyakorolt benyomásokra, érzésekre hagyatkozott. Három főtémát (amelyek mellett számos kisebb motívum is íródott) komponált a film számára: kettőt a zsidók részére, egyet pedig a rómaiak számára. Az egyik zsidótételt Masada-témaként is szokás említeni, amely a film főtémájaként is szolgáló, ritmusos fanfár. Míg ez a népcsoport boldogabb éveit kívánja megidézni, valamint a jobb idők visszaköszönésének reményét sugallja, addig a másik, szintén hozzájuk köthető téma ennek ellenkezőjével bír: a lassú, elnyújtott vonósszólamok a palesztinai zsidók első századi sanyarú sorsát tükrözik, a más népcsoportok általi uralom és zsarnokság ellen folytatott keserű küzdelmet - ennek a motívumnak a "The Slaves" címet adta a szerző. A rómaiak ezzel szemben nem érzelmes vagy fanfáros dallamot, hanem egy szó szerint értelmezhető indulót kaptak téma gyanánt, ami hűen ábrázolja a határozottan és elszántan nyomuló légiót. Mindehhez dobokat, rézfúvósokat, illetve csörgőt használt a szerző, amelyekkel a korabeli "csapatzene" hangulatát kívánta szimbolizálni: "Egy egész napot töltöttem a jeruzsálemi egyetemen, de az egyetlen nyom, amit az akkori kor rómaijaival kapcsolatban találtam, az az, hogy a kardjukat ritmikusan pajzsukhoz ütögetve vonultak, ami egyfajta indulóként szolgált. Nem volt bő információ, ugyanakkor érdekesnek tartottam, így végül én is ebből indultam ki a filmbeli induló komponálásakor".
         Az első két rész zenei felvételeire az előzetes tervek szerint 1980 februárjában, illetve márciusában került volna sor, a munkálatok csúszása okán azonban csak április közepén nyílt lehetőség a darabok feljátszására, amelyhez az akkori időszak tévés alkotásaitól eltérően, egy jóval nagyobb, közel hetvenfős zenekar szükségeltetett (akkoriban - csakúgy, mint napjainkban - hozzávetőlegesen harminc-negyven zenész dolgozott egy tévés produkció számára).

         Ugyan Goldsmith annak idején mind a négy részhez leszerződött, a forgatási és utómunkálatok csúszása a zenére is hatással volt, aminek eredménye az lett, hogy a szerző nem kapta meg időben az anyagot, így a harmadik és a negyedik részhez már nem tudta elkészíteni az aláfestést, mert a munkálatok időpontja ütközött egy másik projektjével, az "Inchon!"-nal. Miután teljességgel bizonyossá vált, hogy Goldmith képtelen lesz befejezni a zenét, beajánlotta maga helyett barátját és pályatársát, Morton Stevenst, aki olyan tévésorozatok révén vált ismertté, mint a "Hawaii Five-O", a később mozis adaptációt is megért "The Wild Wild West" vagy a "The Man from UNCLE", melyhez mindketten készítettek aláfestő muzsikát. "Gyere, Morty Stevens, és vállald el a film második felét!" - emlékezett vissza Goldsmith invitáló szavaira Stevens, aki így került a projektbe. Az egész zeneszerzőcsere pikantériája, hogy a stúdió végül csak 1981-ben tűzte műsorra a minisorozatot, így az 1980 nyarára elvállalt "Inchon!" után Goldsmithnek lehetősége lett volna művének befejezésére, ha minderről időben értesül. Ezzel a fordulattal kapcsolatban azonban nem maradt keserű szájíze a komponistának: "Az első két epizód után kiszálltam, de nem bánom a dolgot. Morty remek munkát végzett."
         Stevens ide vonatkozó munkáját egy interjú során így foglalta össze röviden: "Jerry az első négy órához készült kiváló anyaga nagy könnyebbséget jelentett számomra a második négy órához. Ha Jerry egy témája nem volt elég hosszú az adott cselekményszálhoz, akkor kiegészítettem azt, vagy szükség szerint adaptáltam a témát. Ha pedig egy új karakter lépett színre, új zenét készítettem számára." A komponista számára nemcsak abból a szempontból számított különlegesnek ezen munka elvállalása, mert a saját zenei stílusát kellett ötvöznie a Goldsmith által megalkotott hangulattal, hanem azért is, mert a záró rész egy meglehetősen összetett feladatot tárt elé: az alkotás tetőpontja egyrészt egy népcsoport életének történelmi szempontból meglehetősen drámai fordulópontját mutatja be, amely ugyanakkor egy hatalmas tragédiával, a Masadát védők halálával végződött. A harmadik és negyedik rész zenéje már jóval több komorabb, illetve zaklatottabb tételt tartalmaz, mint az első kettő, így Stevensnek a cselekmény előrehaladtával lehetősége volt arra, hogy az adaptációk mellett saját kézjegyét is belevigye ebbe a nem éppen hétköznapi felkérésbe. Az általa készített darabokban előtérbe kerül a klarinét, illetve egy, Goldsmith által nem használt héber hangzás, melyeket rendkívül ügyesen csempészett bele a már meglévő motívumok hangszerelésébe.
         Stevens egy, Goldsmithéhez hasonló méretű zenekart alkalmazott művének előadásához, melyet maga vezényelt fel május utolsó hetében. A munkájára vonatkozó határidő érdekessége, hogy bár a főbb dallamokkal már nem kellett foglalkoznia, az adaptálásra és az új részek megalkotására alig egy hónap állt rendelkezésére, amely nem túl hosszú időtartam egy négyórás alkotás esetében.
         A "Masada" aláfestéséért mindkét komponistát jelölték Emmy-díjra, a szobrot azonban végül csak Goldsmith vehette át, és bár Stevens valóban kifogástalanul és remekül helytállt a produkciónál, aláfestésének említésekor döntően csak Goldmith neve kerül említésre.


    A score önálló élete

         E fejezetcímbe azért nem illett volna az utóélet szó használata, mert a muzsika előbb csendült fel a publikum előtt, mint ahogyan a sorozatot bemutatták volna. Jack Elliot és Allyn Ferguson tévéfilmes zeneszerzők engedélyt kaptak ugyanis arra, hogy 1980. október 28-án egy nyolcvanhat fős zenekar közreműködésével bemutassanak egy szvitet a film fontosabb témáiból. A nyolcvanas évek második felétől pedig Goldsmith is felvett a koncertrepertoárjába egy saját maga által összeállított egyveleget, melynek sikerét jól tükrözi, hogy ezt követően alig volt olyan hangversenye, ahol ne csendült volna fel a "Suite from Masada" című darab. Ezen öt és fél perces tétel aztán a Film Music Masters gondozásában 1988-ban megjelentetett "Jerry Goldsmith: Suites & Themes" albumon is elérhetővé vált (ez volt egyébként az első olyan lemez, ami a komponista koncertdarabjaira épült), ezt követően pedig számos későbbi válogatásalbumon is visszaköszönt ez a kiváló egyveleg.
         A filmzenealbum a tévépremierrel azonos évben látott napvilágot az MCA gondozásában bakeliten, illetve kazettán. A rajta lévő, alig több mint félórányi anyagot kizárólag a Goldsmith által komponált részek tették ki, Stevens munkáját pedig hanyagolták. 1990-ben a Varése Sarabande CD-n is elérhetővé tette az albumot, tartalma azonban teljes mértékben megegyezett az MCA-ssal. A korong igen keresettnek számított, s ez odáig vezetett, hogy a 2000-es évek második felére szinte csak aukciós oldalakon keresztül lehetett beszerezni azt, a piaci árnál magasabb összegért. Az Intrada a tévépremier harmincéves évfordulója alkalmából újból elérhetővé tette a zenét, ám ekkor már Stevens munkája is napvilágot látott, és a széria teljes score-jának anyaga felkerült a kétlemezes albumra. A Universal által rendelkezésre bocsájtott anyag huszonöt különböző hosszúságú szalagon kapott helyet, mely nyersanyagon az Intrada munkatársai különféle utómunkálatokat végeztek annak érdekében, hogy a mono hangból sztereó legyen, illetve hogy úgymond teret engedjenek a zenének, a felvételek helyszínéül szolgáló Universal Scoring Stage ugyanis kicsi volt annak a zenekarnak a befogadásához, amelyre a darab íródott - ez a korábbi kiadások hangján érzékelhető is volt. Az ABC és a Universal akkori időszakának legnagyobb tévés vállalkozásához készült aláfestő muzsika tehát méltó kiadást élt meg a premiert követő harmadik évtizedben.



    Kulics László
    2012.07.01.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage
  • The Lego Batman Movie
  • Shaft
  • Living in the Age of Airplanes
  • La La Land
  • Immortal Memory
  • Spirit: Stallion of the Cimarron

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam