FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Bad Boys for Life  The Final Countdown  Mandy  The Aeronauts  Star Wars: Episode IX - The Rise of Skywalker  Star Wars - Episode VIII: The Last Jedi  Bosch  Jerry's Recall  Home Alone  The Dark Crystal: Age of Resistance - Vol. 1
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Mark Knopfler a Budapest Sportarénában
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Rendező-zeneszerző párosok: Ron Howard és James Horner
     










         Egy korábbi összeállításban már foglalkoztunk Ron Howard életművével, illetve filmjeinek zenéivel. Ebből azonban okkal maradtak ki azon mozijai, melyekhez James Horner szállított muzsikát, hiszen a rendező és a komponista között egy hét filmet felölelő kollaboráció alakult ki, mellyel érdemes külön megismerkedni.


         Ron Howard számára a tévés szerepeiből való kitörést az 1985-ben bemutatott "Selyemgubó - Cocoon" hozta meg. Állandó alkotótársa, producere, Brian Gazer így emlékszik vissza erre az áttörésre: "Amikor Ron még a 'Selyemgubó' előtt New York utcáin sétált, azt kiabálták: 'Hé, ott jön Opie!', vagyis a 'The Andy Griffith Show'-beli karakterrel azonosították. Aztán jött ez a mozi, és utána már ő volt Ron Howard, a rendező. Ez egy hatalmas átalakulás volt." A "Selyemgubó" a nyolcvanas évek sci-fijeinek egyik mintadarabja, mely a vizuális effektjeiért még az Oscar-díjat is elnyerte, azonban mára már kissé megkopott a fénye, hiszen az azóta eltelt közel három évtized alaposan módosította a fantasztikus filmek követelményrendszerét, így a "Selyemgubó"-t ma már inkább neveznénk családi mozinak, mint tudományos-fantasztikusnak. A megfiatalodó nyugdíjasokról szóló műben néhány hollywoodi veterán igazán emlékezeteset alakított, az idős színészek közül Don Ameche Oscar-díjat is kapott a játékáért. A meghitt, családias hangulatú, pozitív életszemléletű mozit imádták a nézők, így anyagilag az év ötödik legsikeresebb filmje lett, aminek egyébként eleinte még Robert Zemeckis volt a direktora, ám ő kreatív problémák miatt távozott a projektből.
         Howard a zeneszerzői posztot James Hornerre bízta, aki a nyolcvanas évek közepén gyakorlatilag ki sem látszott a sci-fikből. Két "Star Trek"-epizód, a "Támadás a Krull bolygó ellen", a "Battle Beyond the Stars", a "Humanoids from the Deep", illetve az "Agyhalál" című alkotások terén igazán nagy jártasságot szerzett a műfajban, így logikus lépés volt, hogy ehhez a sci-fihez is őt szerződtessék. Horner akkoriban a fiatal komponisták legígéretesebbike volt, méltán kapta sorozatban a nagy megbízásokat, melyeket rendre kitűnő muzsikával hálált meg. A direktor-producer duó a "Gonosz lélek közeleg - Something Wicked This Way Comes" kapcsán figyelt fel a zeneszerzőre, és már "A nagy csobbanás"-hoz is őt kívánták leszerződtetni, de Horner akkor mással foglalatoskodott. A direktor emlékeiben így él az első munkájuk: "Nagyjából azonos korú srácok voltunk, így rögtön megértettük egymást. Lenyűgözött az, hogy James mekkora nagy mesélő, milyen drámaiság lakozik benne, és a lelkét beleteszi a műveibe, ez nekem nagyon tetszett." A "Selyemgubó"-t, noha témája alapján sci-fi volt, mégsem lehetett összevetni a komponista ilyen stílusú korábbi filmjeivel, így a zene szinte egyáltalán nem emlékeztet a tudományos-fantasztikus mozik aláfestésére. Itt a dráma, illetve a misztikum kapta a legnagyobb teret, mely főként a vonósok, a szintetizátor, a xilofon és a fuvolák sejtelmes összhatásából kerekedett ki. Mindebből pedig a komponista első nagy drámai score-ja született meg, ami méltán lett a rajongók és a filmzenekedvelők egyik nagy kedvence. Horner jellegzetes stílusa itt szinte csak nyomokban található meg, sőt közismert zenei építőelemeit is nélkülözte. A témákat viszonylag szerény mértékben veszi elő, bár a dallamok tudatos építését fel lehet fedezni. A rejtélyességet megjelenítő, sejtelmesen csörgedező vonós megoldások terén viszont annál többet bemutat, mert bár ezek látszólag egysíkúak, egyformák az egész score-ban, azonban alaposabban megfigyelve felfedezhető, hogy mennyire precízen építkezik ezen a téren a szerző. Néhány tételt pedig a nagybőgőkkel úgy erősített meg, ahogyan Philip Glasstől szoktuk meg. A "Selyemgubó" aláfestése nem a nagyszabású hangorkánja miatt lehengerlő, hanem a visszafogottságától, az apró, alig felfedezhető, ügyes zenei megoldásaitól lett a szerző életművének egyik fontos alkotása, s nem utolsósorban alkotójának egyik személyes kedvence. Mindez abból is kiderül, ahogy egyik interjújában a zenéről fogalmazott: "A 'Selyemgubó' volt karrierem elején az a film, ami igazán felcsigázott - nyilván születtek más mozik is, amelyek érdekeltek, de ez mesés lett. Valamit megváltoztatott bennem, elszabadult egy bizonyos fajta szenvedély és érzelem, ami a moziban is benne volt. Csodás történet idős emberekről, akik megkapják az esélyt, hogy újra fiatalok legyenek. Egy emóciókkal teli alkotás volt ez, az egyik legjobb, amin dolgoztam. Könnyeket csalt az ember szemébe, de nem szomorú volt, inkább csodálatos és elbűvölő."


         A direktor és a rendező kollaborációja nem az a fajta együttműködés volt, amit például a Tim Burton és Danny Elfman párosnál is láthatunk, vagyis a rendező időnként kikacsintott más komponisták felé is. A "Selyemgubó"-t követő "Gung Ho"-nál így Thomas Newman felelt az aláfestésért, de az 1988-as "Willow"-t már ismét Horner dallamaival képzelte el Howard. A nem túl fényes fogadtatású fantasy ötlete George Lucastól származott, aki már 1972-ben kiötlötte a cselekményt. A nyolcvanas évek kedvelt, ám 1988-ra már kifulladó filmes zsánere, a mozipénztáraknál megbukó "Willow"-val kopott ki közel másfél évtizedre a filmszínházakból. Azonban Howard alkotása nem csak negatívumokat könyvelhet el, hiszen Lucas vizuális effektes cége, az ILM itt kezdett hozzá a látványfilmeket megreformáló CGI technika alapjainak lerakásához. Az effektekért felelős csapat mindezért Oscar-jelölést is kiérdemelt.
         A fantasy zenéje Horner egyik legkiemelkedőbb muzsikája lett, annak ellenére is, hogy több részlete és témája más szerzők műveiből került átvételre, melyet természetesen sehol sem jelzett a szerző. A címszereplő motívumát sokan - tegyük hozzá, nem minden alap nélkül - a Robert Schumann 3. szimfóniájának első tételében hallható dallammal azonosítják. A hasonlóság persze nem tökéletes, pár hang eltérés felfedezhető, de azt nehéz lenne tagadni, hogy Hornert ne inspirálta volna a Schumann-darab. A score egyik lényeges eleme Horner kedvenc motívuma, az úgynevezett "danger motif", mely szinte minden zenéjében felbukkan, már eleve átvétel, hiszen Szergej Rahmanyinov első szimfóniájának bevezető taktusa egy az egyben megegyezik vele. A muzsika egyik legszebb eleme, egy főként pánsípon és shakuhachi fuvolán hallható dallam (az Elora Danan-téma), szintén nem saját kompozíció, mivel ezt Horner a "Mir Stanke Le" című bolgár népdalból vette át. A score több kórusrésze Bartók Béla "Cantata Profana" című művéből származtatható, de Szergej Prokofjev "Kantáta az Októberi Forradalom 20. évfordulójára" című művéből is kerültek átdolgozásra részek. Persze le kell szögezni, hogy ezek inkább inspiráló tényezők voltak a komponista számára, de tény, hogy az aláfestés értékesebb témái, megoldásai közül jó pár nem Horner tehetségét dicséri. Ráadásul, amikor mindezekkel egy interjúban szembesítették a komponistát, ő nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy minden, ami a "Willow"-ban van, általa írt zene.

         Horner korábban rengeteg kritikát kapott mindezek miatt, a filmzenerajongók egy részénél például ezen furcsaságai miatt nem lehetett soha nagy kedvenc. Azonban lássuk be, mivel az elmúlt évtized alaposan átrajzolta a filmzenéket, ezért Horner korábbi, plágiummal tarkított zenéi már nem is tűnnek olyan negatívnak. A szerző a "Willow"-val kapcsolatos elvitathatatlan érdeme azonban az, hogy bár jelentős az átemelés más művekből, azonban ezeket képes volt újracsomagolni, újragondolni, saját koncepciójába tökéletesen beilleszteni. A score egy olyan kihívás elé is állította a szerzőt, hogy nagyon hosszú tételeket kellett komponálnia, gyakran öt percnél is hosszabb zene szükségeltetett egy jelenethez, ez végül a CD-n is meglátszott, hiszen a rajta szereplő trackek a hosszuk miatt kisebb szimfonikus daraboknak is beillenek. A szerző kelta és íres hangzású zenék iránti vonzódása itt jelentős mértékben felfedezhető, hiszen olyan hangszerek kapnak helyet az albumon, mint a kelta hárfa, a skót duda és különböző nagyságú pánsípok. A hangszereket nem ismeretlen muzsikusok szólaltatták meg, hiszen olyan művészeket nyert meg a zenéhez, mint Ian Underwood vagy Tony Hennigan, előbbivel a későbbiek során is gyakran dolgozott együtt. A végeredménnyel a rendező is igen elégedett volt, hiszen így nyilatkozott róla: "James zenéje a legjobb, amit egy film csak kívánhat magának. Ha kell, nevetésre ösztönöz, ha kell, sírásra, ha kell, izgulunk a hősökért. A score érzelmes, gazdag és érdekes lett." A komponista pedig eképpen vallott egy interjúban a muzsikájáról: "Lucas és Howard kikötötték, hogy nem akarnak egy Korngold-szerű kalandzenét. Ugyanakkor egy ilyen film esetében ezt elkerülni nagyon nehéz, ezért is alkalmaztam különlegesebb hangszereket, így csökkentve a Korngold-hatást. Ahelyett, hogy koncertfuvolát, oboát és trombitát alkalmaztunk volna, arra gondoltam, jó ötlet lenne egy másfajta hangszerkörnyezet."


         Ron Howard első igazán jelentős kritikai sikereit 1995-ben aratta, az "Apollo 13" című mozival. A szerencsétlenül járt űrhajósok történetét feldolgozó alkotás a legrangosabb filmes díjak jelöléseinek tucatjait tudhatja magáénak, sőt a legjobb film Oscar-díjának elnyerésére is komoly eséllyel pályázott, de végül "A rettenthetetlen" kapta meg az aranyszobrot. Howard azonban nem volt a Filmakadémia kegyeltjei között, hiszen őt nem is jelölték, ami nem kis meglepetés volt, pláne annak tudatában, hogy a rendezők céhe (DGA) abban az évben neki ítélte oda a díját. A film azonban egy igazi klasszikussá vált, a kilencvenes évek egyik emlékezetes mozija lett, nem utolsósorban parádés színészi alakításai, izgalmas története, újszerű filmes nyelvezete miatt, sőt a zenéért felelős James Horner is elég sokat hozzá tudott tenni a képekhez. Azonban az Oscar-gálán neki sem sikerült nyernie, tegyük hozzá, esélyeit rontotta, hogy "A rettenthetetlen" muzsikája is jelölve volt - bár díjat ezért sem kapott.
         Horner a filmhez szorosan illeszkedő, és attól talán nehezen függetleníthető score-t komponált. Bár csábító lehetett számára a sztoriban rejlő erőteljes hazafiasság, azonban ezt a vonalat csak szerényen alkalmazta. Főtémája ugyan egy patrióta dallam, melyet főként trombitán hallhatunk - a hangszert Tim Morrison szólaltatja meg -, de ez a fanfár a filmben így nem sokszor bukkan fel. A vezérdallamot persze többször is hallhatjuk, de ügyesen bűvészkedik vele a szerző, ennek okán nem lesz unalmas. Viszont a trombitaszólóval a komponista tökéletesen tudta megjeleníteni a NASA hazafiasságát, a felfedezés vágyát, és emellett azzal, hogy a trombitát sokszor nem kíséri más hangszer, azt is jelzi a szerző, hogy a bajba került űrjármű és legénysége mennyire magányos a végtelen űrben. Melléktémák, illetve a karakterekhez köthető dallamok nem igazán vannak, inkább a hangulat megteremtése volt a zene célja, a dokumentumfilmes megoldásokhoz egy visszafogottabb zene szükségeltetett. Így a szimfonikusok jelenléte eléggé mértéktartó, még a mozgalmasabb jelenetek alatt is szolid a játékuk; mellettük ugyan a szintetizátornak is jelentős szerep jut, de persze ennek sem kirívó a jelenléte. Az aláfestés egyik kiemelt hangszere a pergődob, aminek katonai, hősies megszólalása kötelező tartozéka az efféle moziknak. A rézfúvós főtéma mellett még egy motívum tűnik fel a score-ban többször, ezt a fináléban Annie Lennox adja elő, aki több tételhez is adta a hangját. Az énekesnő egyedi orgánuma néhány jeleneten nagyon sokat lendít, hangja a score-ban a magány tökéletes zenei megjelenítője. Horner ekkortájt szinte minden zenéjébe belecsempészte a kórust, mely hol eredeti volt, hol pedig elektronikus megoldások szolgáltatták a kórushangzást. Jelen esetben mindkét megoldás felfedezhető. Szintén ekkoriban jelent meg Horner zenei repertoárjában egy jellegzetes, csak általa alkalmazott, zaklatott, feszültségfokozó, ismétlődő részegységekből álló zongorás megoldás, mely először "A Pelikán-ügyirat" aláfestésében bukkant fel, majd a "Titanic"-ban ért el a csúcsra.

         Közismert, hogy Howard és Brian Grazer producer évtizedek óta elválaszthatatlanok, mindig közösen dolgoznak. Így a hosszú évek alatt Hornerben is kialakult egy kép Grazerről, melyet egyszer így fogalmazott meg: "Nagyon harmonikus a kapcsolatom vele. Régebben ugrattam őt egy dologgal. Azt mondtam neki, hogy ő nem művész, így ne szóljon bele a művészi dolgokba, mert ő csak a menedzsment tagja. Ez a művészek vitája, nem a menedzsmenté. Mondtam neki, hogyha lejön a felvételekre, akkor olyan lesz, mint egy alkotó, és ekkor már részese lehet a művészi vitáknak. Így hát lejött a stúdióba. Ő nagyon ösztönös, nagyon kifinomult, jártas abban, hogy az emberek mit fogadnak be, mit szeretnének látni, és ezt hogyan kell megmutatni nekik. Figyelek az útmutatásaira, szeretem, amikor ott van a felvételeken, és szeretem, ha áldását adja valamire, amit csinálok. Ő és Ron szerencsére olyan emberek, akik nem keményen irányítanak, nem gondolják, hogy csak ők tudják a helyes irányt, így jó velük együtt dolgozni, de persze ők a főnökök."
         Közismert, hogy a score CD-kiadása szörnyű lemezt eredményezett. Horner muzsikájából ugyan negyven perc került fel az albumra, de emellett korabeli dalok tömkelegével színesítették a kiadványt, ráadásul a filmből dialógusokat is felraktak a lemezre, és mindezt természetesen nem külön blokkba. Ebből a három, össze nem illő alkotórészből végül egy filmzenei szörnyszülött lett. Ráadásul több album is megjelent már, például olyan is, ahol a dialógusok a score-ra keverve vannak jelen, viszont az aláfestés eddig normális kiadást még nem kapott.


         1996-ban Howard egy thrillert mutatott be, ez volt a "Váltságdíj - Ransom". Az izgalmas alkotás jelentős közönségsiker lett, és az év ötödik legnagyobb bevételét produkálta. Az elrabolt fiáért küzdő apa szerepét az akkoriban pályája csúcsán lévő Mel Gibson formálta meg, tette mindezt igen sikeresen, hiszen alakításával Golden Globe-jelölésig vitte. A score megkomponálását Howard Shore-ra bízták. A zeneszerző megírta és felvette a zenét, azonban ez a pletykák szerint Gibsonnak nem tetszett, így arra kérte a rendezőt, hogy nézzen új komponista után. Shore így emlékszik vissza a történtekre: "Howard szereti az új dolgokat, szeret kísérletezni. Én próbáltam egy merész, kortárs, nem kiszámítható dolgot létrehozni. Aztán a zenét visszadobták. Ez elég frusztráló dolog, mert rengeteg energiát és időt beleölsz egy ilyen munkába. Nem mondták, hogy miért utasították el, és ugyan próbáltam rájönni a dologra, de igazából nem értettem, mert tőlem egy kortárs zenét vártak, aztán meg egy hétköznapit írattak mással." Ez a más pedig természetesen James Horner lett, Howard elsőszámú komponistája, aki ráadásul Gibson filmjeihez is szokott zenét írni. Horner mellett a Smashing Pumpkins frontembere, Billy Corgan is beszállt a score-ba, közel félórányi saját szerzeményt komponálva. Horner - idő híján - a jól bevált akcióstílusát alkalmazta itt is, a krimi hatást vonósokkal és fafúvósokkal emelte ki, a rezesek pedig a jól ismert horneri patrióta hangzásban csendülnek fel a zenében. Érdekesség, hogy Horner muzsikája nem sokkal lett másabb, mint a Shore által komponált darab, tehát így sem nagyon érthető a váltás oka. Corgan munkája végül csak szerény mértékben került a képek alá, ennek persze oka volt, mivel elég gyenge minőségű zenét produkált a rocker. A CD-re viszont felkerültek a kompozíciói, alaposan lerontva a nem túl eredeti Horner-zenétől már eleve szerény összhatást.


         Dr. Seuss kedvelt gyermekmeséjét, Howard rendezésében, Jim Carrey vitte sikerre az ezredfordulón. "A Grincs - How the Grinch Stole Christmas"-ről a kritikusok inkább csak negatívan nyilatkoztak, azonban a közönséget ez nem akadályozta meg abban, hogy megszeresse a Kobak-hegy zord külsejű, szőrös, zöld, embergyűlölő lényét. Carrey pályája csúcsán volt akkoriban, legviccesebb alakításai is ebből az időből származnak, és a karácsonyt utáló, rosszindulatú, önkéntes száműzetésben élő, de az egész közösség által is megvetett groteszk figurát szintén parádésan formálta meg. A karácsonyt ellopó Grincs történetéhez természetesen Horner kapta a zene megírását feladatul. A score némileg kilóg a szerző életművéből, hiszen a számára kedves hangszereket és zenei megoldásokat egyáltalán nem tudta alkalmazni, mivel a fura lényhez és a némileg szürreális látványvilághoz egyáltalán nem illett a tipikus horneres hangzásvilág. Sokkal inkább a groteszkben járatos Danny Elfman stílusa passzolt "A Grincs"-hez, így Horner is inkább ebbe az irányba indult el. Mivel a mozi igencsak a végletek alkotása lett, hiszen banális vígjátéki elemek éppúgy voltak benne, mint megható drámai pillanatok, így a komponistának is ezek mentén kellett lavíroznia. A score-hoz egy szép, emlékezetes főtémát komponált, melyből egy dal is született, a "Where Are You Christmas?", amit többek között Faith Hill előadásában hallhatunk a filmben. A karácsonyi hangulatot Horner csengettyűk, harangok és fém ütőhangszerek hangjával teremtette meg. A jellegzetes, populáris főtéma gyakori felcsendülése, a musicales megoldások és a zene egészének stílusa leginkább Alan Menken rajzfilmzenéire emlékeztető muzsikát eredményezett. Azonban ez a score is egy botrányos kiadvány formájában jelent meg, mivel a CD-re Horner több mint negyven perces alkotása mellett rengeteg párbeszédrészlet, illetve popnóta került, nagy kaotikusságot okozva ezzel.


         A rendező számára a 2001-es esztendő hozta meg az Oscar-díjat és a legkomolyabb kritikai elismeréseket. A John Forbes Nash Nobel-díjas matematikusról forgatott "Egy csodálatos elme - A Beautiful Mind" látszólag egy közönséges életrajzi mozi, azonban a tudós személyisége, a főszereplők (Russell Crowe és Jennifer Connelly) játéka, s nem utolsósorban Ron Howard direktori teljesítménye a valós személyek életét feldolgozó filmek egyik legjobb képviselőjévé tették. A hidegháború idején kódfejtőként is dolgozó Nash betegséggel, magánnyal és más emberekkel való szívszorító küzdelmét bemutató, valós eseményeken alapuló története négy Oscar-díjat kapott, Connelly mellett a forgatókönyv, a film és a rendező is részesült az Akadémia elismeréséből. Az "Egy csodálatos elme" James Horner részéről is egy kiemelkedő teljesítmény volt, hiszen saját bevallása szerint nagyon nagy kedvence a film alapját képező regény, tehát a mozit is szívügyének tekintette, így nem is véletlen, hogy egy igen magas szintű muzsikát írt hozzá (nem mellesleg újabb Oscar-nominációt kiérdemelve mindezzel). A munkafolyamat kezdetére így emlékszik vissza a szerző: "Amikor megtudtam, hogy Ron meg akarja filmesíteni ezt a regényt, azt gondoltam, ez egy nagyon merész vállalkozás, hiszen a könyv nagyon jó. 'A Grincs' forgatásának végén küldött egy forgatókönyvet - ő még javában dolgozott, de már egy másik mozit készített elő. Elolvastam, és fantasztikusnak találtam, nagyon jól sikerült tömöríteni a regény cselekményét is. A filmből részleteket viszont csak kilenc hónappal ezután kaptam először. Aztán amit láttam, az nagyon más volt, mint amit vártam." Így Horner feledte korábbi ötleteit, mivel az általa várt száraz életrajzi filmnek nyoma sem volt, így a komponista teljesen újragondolta a score koncepcióját, felhagyva azzal, amit a forgatókönyv alapján kigondolt, és inkább a leforgatott produkciót vette alapul.
         "Ilyen kimagasló színészi játékot nagyon régen nem láttam: Crowe eltűnt, nem ő volt a vásznon, hanem Nash. Ron nem akart mozgalmas filmzenét, sokkal inkább valami visszafogott, szerény dolgot szeretett volna hallani. Igaza volt, ehhez ez kellett. Az én feladatom az lett, hogy úgy meséljek a zenével, hogy ne legyen sem túl színes, sem feltűnő. Ez egy nagyon csendes történet, és ezt a muzsikának sem volt szabad kiölnie" - vélekedett a szerző. Mindezt úgy érte el, hogy saját jellegzetességeit - melyekhez szinte mindig ragaszkodik - itt kevésbé alkalmazta, ehelyett egyfajta minimalista, olykor Philip Glass vagy Michael Nyman alkotásaira emlékeztető score-t írt. Mivel a filmben a tudomány, illetve a matematika komoly szerepet kap, ezért Horner ezt a zene nyelvén is be kívánta mutatni, ebből pedig egy igen unikális zenei környezet született. "Úgy tekintettem a muzsikára, mint egy kaleidoszkópra, amiben a kép a tekerés hatására gyorsan vagy lassan változik. Szerettem volna valami ilyen hatást a zenébe. Az első gondolatom az volt, hogy öt zongorát alkalmazok, a második, hogy a vonósok erőteljesek lesznek benne, a harmadik pedig egy lány szoprán felhasználása." Így a score különleges hangzásának megteremtésében szerepet kapott Charlotte Church énekesnő is, aki sokat hozzátesz a score éteri hangzásvilágának kialakulásához. Church hangjának tartományát lehengerlőnek vélte a zeneszerző, és annak ellenére, hogy nagynevű énekesnők pályáztak a score-ban való közreműködésre, Horner mégis inkább az ismeretlen, de óriási tehetségnek tartott, mindössze tizenöt éves mezzoszopránra bízta az aláfestés vokális részeit.

         A komponista a film végét lezáró zenében sokáig nem volt biztos, de tudta, hogy nem egy toplistás dal kell oda, valami más akart, mint a score. "Elmondtam, hogy egy szép dalt szeretnék. Ron és Brian mindig megbíznak bennem, nem voltak idegesek a szám miatt, jól fogadták. Russell viszont aggódott, hogy az emberek azt gondolják majd, bármilyen filmben is szerepel, abban lesz suttogó női vokállal színesített dal. Lisa Gerrard a 'Gladiátor'-ban és 'A bennfentes'-ben hallható sötét, komor, gyászos énekére gondolt. De biztosítottam arról, hogy ez más lesz, mert én egy madárcsicsergésszerű dolgot képzeltem el. Később megmutattam a Charlotte által felénekelt dalt, és mindenki le volt nyűgözve." Horner azt is elárulta, hogy a rendező általában nagyon kevés temp zenét használt, jelen esetben a "Baseball álmok"-ból mutatott részeket, de sohasem mondta azt a komponistának, hogy a végeredménynél a temp jobb lett volna. "Sajnos néha szükséges a temp, mert a stúdióvezetőknek korán be kell mutatni a filmet, ehhez pedig zenét kell passzítani. Ezért a vágóval is szoros kapcsolatban kell, hogy legyek, ők is sokat segíthetnek, illetve módosíthatnak egy jeleneten, hátha a zene úgy jobban működik" - nyilatkozta a film kapcsán.
         A zenével a rendező is kifejezetten elégedett volt. Az Oscar-díjas mozija kapcsán a komponistája munkájáról, illetve együttműködésükről így vélekedett: "Nemcsak jól tudunk kommunikálni a munka során, de remekül ki is jövünk egymással, még ha persze akadnak súrlódások is. Van egy csomó évődés, vita kettőnk között, de ez természetes, hiszen mindketten a filmért dolgozunk, azon, hogy jobbá tegyük. Az évek haladtával egyre kényelmesebben dolgozunk együtt, de mindig másként, hiszen a projektek is mindig mások. És ezt szeretem Jamesben, hogy mindig fel tud mutatni valami újat, szeretem a sokoldalúságát. Tisztelem a kreativitását, vele dolgozom, de mégis olyan, mintha mindig más lenne, egy kicsit megújul minden alkalommal."


         Az Oscar-díj elnyerése után sokan nagy várakozással tekintettek a rendező következő alkotására, "Az eltűntek - The Missing" című westernre, mely Thomas Eidson regényének adaptációja. Howard két nagy sztárt (Tommy Lee Jones, Cate Blanchett) nyert meg a főszerepben látható apának és lányának, azonban a két kiváló színész sem tudta sikerre vinni a filmet, ami sem jó kritikákat, sem kedvező boxoffice-eredményt nem tudott felmutatni. A tizenkilencedik századbeli Vadnyugaton játszódó történettel, melyben egy fiatal, elrabolt lány keresését követhetjük nyomon, megpróbált a direktor életet lehelni a mozitermekből jó ideje eltűnt western műfajába, ténykedését azonban kevés siker követte. Noha a film műfaja egyértelműen western volt, azonban mindez a zenébe nem került át, mivel Horner tartózkodott a leginkább Ennio Morricone által képviselt jellegzetes hangzásvilágtól, és inkább egy, a saját zenei repertoárjából táplálkozó, újfajta megközelítést alkalmazott. Ez az újszerűség leginkább indián népzenei elemek beépítését jelentette, tehát Horner a Vadnyugatot az őslakosok zenéjével próbálta megjeleníteni. A score másik fontos összetevője pedig Horner elmúlt húsz éves életművének zanzásított összegzése. Emiatt "Az eltűntek" aláfestését általában két módon szokás megítélni, hiszen egy önismétléseket tartalmazó Horner-műként is lehet értelmezni, illetve egy olyan alkotásként, mely a korábbi aláfestéseivel való hasonlóságok ellenére pazarul tárja elénk szerzője stílusát. Mivel a score nagy része kifejezetten élvezetes, csendes alkotás, így nehéz felróni a komponistának a sokadik plágiumot, de szó nélkül elmenni sem lehet mellette. Több dallama egyértelműen azonosítható korábbi aláfestéseinek motívumaival, néhány trackben pedig olyan elektronikus basszus zümmögés tűnik fel, melyet Bruno Coulais muzsikáiban hallhatunk, például a "Mikrokozmosz"-ban. Viszont ezek ellenére sem lehet kárhoztatni Hornert, mert az összhatást tekintve "Az eltűntek" aláfestése a szerző nagy ívű, régi zenéinek, például a "Szenvedélyek viharában" alatt hallhatónak hű követője. Sőt igazságtalan lenne nem megemlíteni azt, hogy progresszivitás is van benne, mely főleg a nem túl nagyszámú mozgalmas tételekben fedezhető fel. Tehát, ha sikerül függetlenítenie magát a hallgatónak attól, hogy bizonyos megoldásokat korábbi Horner-albumokon is megtalál, akkor a komponista egyik legjobb alkotását élvezheti.


         "Az eltűntek"-kel a rendező és a komponista útjai elváltak. Howard következő filmjéhez, "A remény bajnoká"-hoz már Thomas Newmant kérte fel, majd egy ideig úgy tűnt, hogy 2006-os mozijához, "A Da Vinci-kód"-hoz Horner komponálhat majd, de végül Howard és Hans Zimmer rendezték másfél évtizedes nézeteltérésüket, mely a "Lánglovagok" kapcsán alakult ki kettejük között. Így "A Da Vinci-kód"-hoz Zimmer írt zenét, aki Terrence Malick "Az új világ" című moziját hagyta ott a jelképkutató professzor kalandjaiért, a sors pedig úgy hozta, hogy a helyére James Horner került.



    Gregus Péter
    2012.04.29.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Robocop
  • Charlies Angels
  • Dick Tracy
  • Rambo: Last Blood
  • Attila
  • The Beyond (L'Aldila)
  • Ready or Not
  • Gemini Man
  • Dora and the Lost City of Gold
  • Watchmen
  • Angel Has Fallen
  • Fast & Furious Presents: Hobbs & Shaw
  • True Lies
  • Shaft (1971)
  • Shaft (2019)

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam