FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Predator  Yo-Yo Ma Plays Ennio Morricone  Molly's Game  Italian Sexy B-Movies  The Haunting  Les Granges Brülées  Patriots Day  Plan 9 from Outer Space  Love Actually  Rogue One: A Star Wars Story
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Zenék egy témára: Hollywood és az USA elnökei
     







         A politika mindig is kedvelt témája volt a filmvilágnak, hiszen e téren a valóság számtalan olyan esetet produkál, melyek gyakran még a legmerészebb forgatókönyvírók képzeletét is felülmúlják. Emellett e kincsesbányának számító témakör révén, az alkotóknak lehetősége nyílik arra is, hogy ne csak megtörtént eseteket dolgozzanak fel, hanem fiktív útra terelve vígjátékot, romantikus filmet, thrillert vagy éppen akciómozit forgassanak. A 2013-as premierek között négy olyan filmet is találni, amelyek az Egyesült Államok első számú emberéhez köthetőek: az egyik Steven Spielberg "Lincoln" című életrajzi drámája, egy másik Roger Mitchell "A király látogatása - Hyde Park on Hudson" című alkotása, további kettő pedig a nemrég bemutatott "Támadás a Fehér Ház ellen", valamint a nyáron mozikba kerülő "White House Down", melyek kitalált történettel rendelkező akciófilmek. Ezen premierdömpingből kiindulva igyekeztünk csokorba szedni a legismertebb elnökös filmeket úgy, hogy kizárólag a valós eseményeken alapuló mozis és tévés alkotásokra fókuszáltunk, az olyan produkciókra pedig, mint például a "Szerelem a Fehér Házban - The American President", az "Álnokok és elnökök - My Fellow Americans", a "Célkeresztben - In the Line of Fire", "Az elnök zsoldosa - The President's Man" a "Gyilkosság a Fehér Házban - Murder at 1600", vagy "Az elnök különgépe - Air Force One", egy későbbi alkalommal kerítünk majd sort.

         Az Egyesült Államok elnöke országának legbefolyásosabb személye és legrangosabb tisztségviselője, aki az alkotmány szerint egyszerre államfő, kormányfő és a fegyveres erők főparancsnoka, ugyanakkor hatalma bizonyos mértékig korlátozva is van annak érdekében, hogy ezen, gyakorlatilag példa nélküli jogkörök mellett ne léphessen elő teljhatalmú irányítóvá. Fontos szempont egy elnök esetében az, hogy nem lehet egyszerre képviselő és szövetségi bíró is, továbbá hogy amerikai állampolgárként kell születnie - ez utóbbi kitétel manapság egyre inkább vita tárgyát képezi -, illetőleg a megválasztása előtti tizennégy évet az országban kell töltenie, életkora pedig nem lehet kevesebb harmincötnél. Az első elnökválasztásra 1789-ben került sor, s bár eredetileg ugyanazon személyt akár több cikluson keresztül is meg lehetett választani, ezen jogszabályt 1951-ben kettőben maximalizálták, s napjainkban is ehhez tartják magukat. Ugyan számtalan elnök használta tisztsége betöltése során saját ingatlanjait, a mindenkori elnök fő rezidenciájának a Washingtonban található, 1792 és 1800 között épült Fehér Ház számít, hivatalos hétvégéiket, illetve szabadságaikat pedig a Marylandben található Camp Davidben szokták tölti.



    George Washington (1789-1797)

         Washington nemcsak az Egyesült Államok első elnökeként ismert, hanem úgy is, mint a függetlenségi háború kiemelkedő alakja, illetve az alkotmány - melyet az elsők között írt alá - egyik alkotója (többek között ezen okoknál fogva nevezték el róla a fővárost és emlegetik mai napig is a Nemzet Atyjaként őt). A pártoktól független politikus volt az egyetlen olyan elnök az amerikaiak történelmében, aki az összecsapások során a hadsereg élére állt, amennyiben arra szükség volt - ő tehát szó szerint értelmezte azt a részt, miszerint a mindenkori elnök egyúttal a fegyveres erők főparancsnoka is. Második mandátumának lejártát követően nem vállalta el a harmadik ciklust, így 1797-ben leköszönt, két évvel később pedig egy rosszul sikerült orvosi kezelés következtében elhunyt.

         Az egydolláros bankjegyről mai napig visszaköszönő Washington életútjának legrészletesebb feldolgozására, a Buzz Kulik által rendezett "George Washington" című minisorozat (annak későbbi folytatásával egyetemben) keretén belül került sor, mely James Thomas Flexner négyrészes életrajzi kötetének első három könyvét tárja elénk. A számtalan Emmy-jelöléssel kitüntetett produkcióban Washingtont Barry Bostwick alakította, aki mellett olyan színészek vették még ki részüket a produkcióból, mint Lloyd Bridges, Trevor Howard vagy David Dukes, egy kisebb szerepben pedig még Viggo Mortensen is feltűnik.
         Az aláfestésről Laurence Rosenthal gondoskodott, aki ezt megelőzően az 1973-ban forgatott "Portrait: A Man Whose Name Was John" című tévéfilm kapcsán dolgozott együtt a direktorral, amely szintén egy életrajzi dráma volt. "A nyolcórás, George Washingtonról szóló tévésorozat zenéjével kapcsolatos megkeresést követően egyetlen kérdés cikázott állandóan a fejemben: milyen zenét írjak hozzá?" - emlékezett vissza később a komponista, aki igyekezett minden oldalról megvizsgálni a történetet, és azt, hogy a főszereplő ezen, az elnöki tisztségét megelőző életszakaszaiban miként él az amerikaiak szemében. Washington számára végül két különböző témát készített: a trombitára íródott, három hangra épülő motívummal a hős hadvezért igyekezett szimbolizálni, a másik, tekintélyt parancsoló motívumával pedig a rendíthetetlen természetét, és megingathatatlan hitét tükrözte - rajta kívül még Hamilton, illetve felesége, Martha kapott önálló témát. A mintegy kétórás játékidővel bíró score főszereplői a pergődobok, valamint a fúvós szekció, melynek eredményeként egy olyan, első hallásra nyersnek tűnő, militarista jellegű kompozíció született, amely remekül idézi meg a korszak hangulatát.

         Flexner művének zárókötetét két évvel a "George Washington"-t követően filmesítették meg "George Washington II: The Forging of a Nation" címmel. A főszerepben ismét Bostwick tűnt fel, a rendezői széket azonban ezúttal William A. Graham foglalhatta el, a zeneszerzői posztot pedig Bruce Broughton tölthette be. "A 'George Washington II' producere, David Gerber első találkozásunkkor elmondta, hogy olyan zenét képzel el, amelyik hangzásvilágát tekintve hasonlít az adott kor zenéihez" - mesélte a komponista, aki felettébb érdekes kihívásnak tartotta ezt, lévén ekkoriban még nem volt igazán kiforrott zenei világa az amerikaiaknak, így olyan nagy kortárs zeneszerzők munkáit is elkezdte tanulmányozni, mint Wolfgang Amadeus Mozart, Joseph Haydn és Ludwig van Beethoven. Ugyanakkor nem akarta kihagyni azon népszerű dalokat sem, amelyek egykoron kimondottan az elnök számára íródtak: az egyik ilyen az "A Toast to Washington", melyet Francis Hopkinson szerzett 1777-ben a Függetlenségi Nyilatkozat aláírása alkalmából, a másik pedig a Philip Phile által 1789-ben, a beiktatás kapcsán készített "The President's March" volt. Mindezek mellett - kissé áthangszerelve - az elnök idejéből származó "Chester"-t is beleszőtte muzsikájába, így Broughton valóban összefogta a korszak Európájára és Amerikájára jellemző főbb stílusvonalakat. Ezáltal pedig Rosenthalhoz viszonyítva egy elegánsabb szerzeménnyel kísérte a Washington elnökletének fontosabb mozzanatait bemutató produkciót.



    John Adams (1797-1801)

         John Adams az Államok első alelnöke volt, aki Washington második ciklusát követően foglalhatta el az elnöki széket - érdekesség továbbá, hogy később fia is a nyomdokaiba léphetett, s mai napig ők, valamint a Bush család az egyetlenek, akik apa-fiaként vezethették országukat. Adams szintén részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat kidolgozásában, így ő is az úgynevezett alapító atyák sorába tartozik. A külpolitika terén a britek irányába nyitott, amiért gyakran bírálták őt politikai ellenfelei, akikkel szemben - saját kabinetjéhez hasonlóan - nemegyszer tehetetlennek bizonyult. Utódja nagy riválisa, Thomas Jefferson lett, akivel végül egy napon, a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának ötvenedik évfordulóján, 1826. július 4-én halt meg.

         Adams életét a bostoni mészárlást követő ügyvédi színrelépésétől haláláig mutatja be a "John Adams" című, az HBO által gyártott hétrészes sorozat, melynek készítésével kapcsolatos érdekessége az, hogy a párizsi és a londoni jeleneteket hazánkban forgatták le - többek között Kecskeméten, Fertődön, Keszthelyen, a Festetics kastélyban, valamint Budapesten. A film sikerét számtalan elismerés fémjelzi, közöttük olyan díjak, mint a Golden Globe, a Satellite vagy az Emmy.
         A miniszéria score-ját Robert Lane és Joseph Vitarelli jegyzik, akik nem a kollaborációk során megszokott metódusnak megfelelően dolgoztak: egymástól függetlenül vették ki részüket a produkcióból, így míg Lane Londonban írta meg és játszatta fel a rá eső jelenetek muzsikáit, addig Vitarelli Los Angelesben tette ugyanezt. A Pulitzer-díjjal jutalmazott David McCollough könyve nyomán készült alkotás zenei kísérete a vonós- és fúvósszólamok révén igyekszik visszaadni a korszak hangulatát, ugyanakkor sokkal jobban kitűnik mellettük a páros napjainkra oly jellemző szimfonikus megoldásokkal való operálása, s bár ezek a képsoroktól elkülönítve kellemes elegyet alkotnak, az előbb említett okból kifolyólag készítőit megannyi bírálat érte, mivel a film alatt a score a modern vonal révén már nem annyira élvezetes és funkcionális. Az így vélekedők legtöbbször a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásához készült tételt emlegetik példaként, ahonnan egy fennköltebb, korhűbb zenét hiányolnak, de támadási felületként szolgál az is, hogy a manapság kedvelt zenei megoldásoknak köszönhetően a dallamsorok nehezen repítik vissza a nézőt az 1700-as évek végére. Természetesen ezen vélemények szubjektívek - hasonló vád érte annak idején Hans Zimmert is a "Gladiátor"-ral kapcsolatban, amiért szintetizátort alkalmazott egy római kori történethez -, és cseppet sem von le a score azon érdeméből, miszerint albumként tekintve egy olyan élvezetes és minőségi tévéfilmzenét hallhatunk, mely eséllyel szállhatna ringbe a nagyobb költségvetésű mozifilmek aláfestéseivel.



    Abraham Lincoln (1861-1865)

         Az amerikai történelem során Lincoln volt az első olyan elnök, aki hivatali ideje alatt merénylet áldozata lett - rajta kívül James Garfield, William McKinley és John F. Kennedy jutott még ugyanerre a sorsra. E poszt betöltése során cseppet sem volt zavarmentes az amerikai történelem, hiszen ekkor robbant ki a polgárháború észak és dél között, ugyanakkor az ő nevéhez fűződik a rabszolgaság eltörlése is, amiért - pontosabban a Függetlenségi Nyilatkozat azon pontjáért, miszerint "az élethez, a szabadsághoz és a boldogulásra való törekvéshez mindenkinek joga van" - kezdetektől fogva harcolt. Minden idők legjelentősebb elnökeinek egyikeként tartják számon, amihez nagyban hozzájárult szerénysége, embersége és becsületessége. Életét egy, a Ford Színházban megtartott előadás közben oltotta ki John Wilkes Booth, aki a testőrség hiányát kihasználva Lincolnhoz lépett, és fejbe lőtte őt.

         Lincoln egyike azoknak, akik eddig a legtöbbször feltűntek a vásznon - legyen az életrajzi film vagy fiktív történet. Első színrelépésére az 1911-es "His First Comission" című némafilm kapcsán került sor, az első nagyobb volumenű, az életét a kezdetektől a merényletig bemutató alkotás pedig a majd' húsz évvel később bemutatott "Abraham Lincoln" volt, amely alatt Hugo Reisenfeld által kiválasztott és átdolgozott zenék voltak hallhatóak. A Golden Age korszakból származó alkotások között találjuk még a "Young Mr. Lincoln"-t is, ahol az elnököt Henry Fonda alakította, az aláfestésről pedig Alfred Newman gondoskodott, aki pályafutásának egyik legkedveltebb darabját szállította le ehhez a produkcióhoz.
         1992-ben Peter W. Kunhardt direktor "Lincoln" címen készített, összesen négyórás játékidővel bíró dokumentum-sorozatot, melyhez olyan neves színészek kölcsönözték hangjukat, mint James Earl Jones, Glenn Close, Oprah Winfrey, valamint Arnold Schwarzenegger. Az aláfestés Alan Menken nevéhez fűződik, kinek muzsikája mellett tradicionális adaptációk is helyet kaptak, utóbbiak azonban már nem hozzá, hanem a Walter Lewinsky-Richard Lies duóhoz köthetőek. Menken elsősorban a Disney-filmek révén vált világszerte ismertté, s aki más művet még nem hallott tőle, annak igen kellemes csalódásban lehet része akkor, ha ezen albummal megismerkedik: a sok korhű megoldás alkalmazásának köszönhetően, majdhogynem nyoma sincs a tőle megszokott könnyed és játékos dallamsoroknak, helyettük kimért, keringőszerű dallamfolyamok, könnyedséget és hazafiasságot, valamint feszültséget szimbolizáló motívumok kombinálódnak egymással, melyeket a filmzenealbumon különféle monológok színesítenek tovább.

         A történelmi tényeken alapuló elnökös mozifilmek legfrissebbike a hazánkban 2013 elején bemutatott, s két Oscar-díjjal jutalmazott Steven Spielberg-produkció, a "Lincoln". E projekt a direktor évek óta dédelgetett álma volt, és hosszú ideig várt arra rajongótábora, hogy ténylegesen nekilásson a forgatásoknak - a közönség oldaláról való felfokozottság részben a film témája okán volt, részint pedig azért, mert az első hírek arról szóltak, hogy a címszereplőt Liam Neeson alakítja majd, végül azonban Daniel Day-Lewisra hárult e feladat. A film Lincoln újraválasztásától kezdve mutatja be az eseményeket, amikor a polgárháború a végéhez közeledik, ezzel párhuzamosan pedig formálódik a rabszolgasors eltörlésével kapcsolatos kiegészítő határozat meghozatala.
         A meglehetősen lassú folyású mozi aláfestéséről természetesen a direktor régi alkotótársa és barátja, John Williams gondoskodott, aki a tőle megszokott színvonalon hozza a megfelelő drámaiságot, helyén kezeli a történethez illő pátoszosságot, némely tételével pedig remekül idézi meg a korra jellemző zenei stílust és a háborúzásból eredő militarizmust. Szomorú és elégikus, de egyben emelkedett hangvételű, hazafias muzsikával állított emléket Lincolnak, egy olyan aláfestéssel, mely egyszerre képviseli Williams filmzenés pályafutását, és áll ugyanakkor tőle távol. Talán egész életútja alatt soha nem írt még ennyire mély és drámai muzsikát, sőt, letargikusságát tekintve még a "Schindler listája - Schindler's List"-jét is megelőzi, ám a történetet ismerve nagyon mást sem lehetett várni tőle. Tökéletes témák, emlékezetes zongoraszólók és a szimfonikusok mesteri kezelése jellemzi ezen alkotását, az olykor már-már kamarazenei jelleget pedig tökéletesen szakítják meg katartikus pillanatok is.



    Thomas Woodrow Wilson (1913-1921)

         A skót-ír származású család gyermekeként született Wilson eleinte tanári pályán mozgott, melyen belül jogot és történelmet tanított, majd szépen lassan belefolyt a politikába - ahol ez idő tájt éppen a századfordulós reformok voltak terítéken -, 1913 márciusára pedig a ranglétra legfelső fokára lépett: az Egyesült Államok elnöke lett. Elrendelte az alkoholtilalmat, és tőle származik a wilsoni elvekként is ismert tizennégy pontos javaslat is, amely nem más volt, mint az első világháború befejezéséhez, a további háborúk elkerüléséhez, valamint Európa újjáépítéséhez kapcsolódó békejavaslata.

         Darryl F. Zanuck és Henry King 1944-ben mutatták be "Wilson" című filmjüket, mely a politikus (akit Alexander Knox formált meg) életét onnantól kezdi bemutatni, amikor már nem egy egyszerű tanár, hanem a méltán híres Princeton Egyetem vezetője, aki ekkorra már számos könyvet, illetve tanulmányt tudhatott magáénak a demokratikus folyamatokkal kapcsolatos meglátásairól. Utóbbiakkal már előrevetítette azt, hogy konkrét elképzelései révén elkötelezettség helyett inkább saját karrierjét próbálja majd egyengetni. Az alkotóknak lehetőségük nyílott arra, hogy első kézből származó információk alapján forgassák le filmjüket, ugyanis az egykori elnök lánya is közreműködött benne tanácsadóként.
         A film a 20th Century Fox égisze alatt készült, az aláfestésről pedig a stúdió zenei igazgatója, Alfred Newman gondoskodhatott. A komponista egy százhúsz fős zenekar, valamint egy nyolcvantagú kórus közreműködésével vette fel a közel hetvenpercnyi muzsikát, melyben a pátoszosság, a hazafiasság, a játékosság és a dráma egyaránt fellelhető. Newman mindezt tovább tetézte azzal, hogy a nemzeti himnuszt (amely valamilyen formában gyakorlatilag majd' minden elnökös filmben megtalálható), a háború előtti időszakra jellemző indulókat, valamint a kampánydalokat is beleszőtte művébe, melynek eredményeként munkája a képsoroktól elkülönülve is zseniálisan visszaadja a korszakra jellemző hangulatot. A szerző véleménye szerint Wilson széles látóköre okán volt szükség ilyen, az amerikai életérzés minden egyes fajtáját magába foglaló megközelítésre: "Úgy döntöttem, hogy ennek érdekében nem globálisan vizsgálom a filmet, hanem minden esetben az adott jelenet hangulatát ragadom meg" - nyilatkozta. Newman kompozíciója hosszú évtizedeken keresztül csak a film alatt volt hallható, mígnem 2002-ben a Screen Archives munkatársainak sikerült megszerezniük a jogokat, valamint az eredeti mesterszalagokat.



    Franklin Delano Roosevelt (1933-1945)

         Roosevelt példátlan karriert futott be, ugyanis ő az egyetlen olyan elnök, aki két terminusnál többet tölthetett a Fehér Ház falai között: 1933-tól kezdve egészen haláláig volt az Államok legfőbb vezetője, akit négy alkalommal választottak meg erre a posztra. A 20. század egyik legkiemelkedőbb alakjaként is emlegetett politikus (akit egy 1998-as felmérés szerint Washington és Lincoln mellett a harmadik legjelentősebb elnökként tartanak számon az amerikaiak) a gazdasági világválság közepette vette át a hatalmat elődjétől, Herbert Hoovertől, s szép lassan sikeresen talpra állította az országot, illetve megerősítette pozícióját. Segítette a munkanélkülieket, megreformálta a bankrendszert és a gazdaságot, s különféle lehetőségeket nyitott meg a nők és az afro-amerikaiak előtt érvényesülésükhöz. Rossz egészségi állapota mellett is igyekezett kivenni a részét a második világháborúval kapcsolatos ügyekből, így közérzetétől függetlenül is minden fontosabb szövetséges konferencián tiszteletét tette.

         Daniel Petrie rendező a hetvenes évek második felében két nagyobb csoportra bontott tévéfilm keretén belül tárta a nézők elé az elnök és a first lady életét a Joseph P. Lash által írt könyvnek megfelelően. A rendező ezen, a történészek által is hitelesnek és pontosnak ítélt alkotásai (az "Eleanor and Franklin" és az "Eleanor and Franklin: The White House Years") révén mindkétszer elnyerte az Emmy-díjat, amely nem kis elismerés volt számára, a közönségsikerhez pedig az is hozzájárult, hogy nem egy mozifilmen keresztül, hanem hosszabb lélegzetvételben, és a tévéképernyőkön át igyekezett bemutatni az egyik legkedveltebb politikus pályafutását.
         A legtöbb amerikai elnökről szóló feldolgozáshoz amerikai komponista készített aláfestő muzsikát, ezúttal azonban a brit származású John Barryre esett az alkotók választása. A szerző ekkoriban nem Angliában, hanem Spanyolországban élt, s éppen építkezett, ám a felkérést elfogadva az Államokba utazott, ahol hét héten keresztül dolgozott az első rész aláfestésén. A jellegzetes főtémával bíró muzsika olyannyira megragadta a hollywoodiak figyelmét, hogy ezt követően számos más Álomgyári felkéréssel is ellátták, így végül eredeti szándéka ellenére itt folytatta tovább életét. "Az 'Eleanor and Franklin' nagy sikert aratott, melynek eredményeként még most is kapom az ezzel kapcsolatos leveleket" - emlékezett vissza 1979-ben, három évvel az első rész bemutatása után a komponista, akit ezen munkájáért szintén jelöltek Emmyre, ám a díjat végül nem neki ítélték.



    John Fitzgerald Kennedy (1961-1963)

         John F. Kennedy ambiciózus családból származott: apja annak megfelelően iskoláztatta és nevelte őt, hogy később magas rangú politikus válhasson belőle. A választásokon alig egy hajszállal előzte meg ellenfelét, Richard Nixont, aki néhány évvel később azonban követhette őt e poszton. Elnöklete idején nagy figyelmet szentelt a bűnözés visszaszorítására, s a maffiákkal való leszámolásra, de az ő nevéhez fűződik többek között az Apolló-űrprogram beindítása, a kubai rakétaválság, a vietnami háború kirobbanása, az idősekre is kiterjesztett egészségügyi ellátás bevezetése, valamint az oktatásra szánt támogatási keret megnövelése is. Az Egyesült Államok legfiatalabban megválasztott elnöke ellen 1963. december 22-én követtek el merényletet Dallasban, s mai napig találgatásra ad okot az, hogy vajon Lee Harvey Oswald volt-e a valódi és egyedüli tettes, vagy az elnök tényleg egy CIA-s összeesküvés áldozatául esett. Mindezt egy darabig még homály fedi majd, a gyilkossággal kapcsolatos Warren-jelentést ugyanis hetvenöt évre titkosították...

         Az Oliver Stone által rendezett, s 1991-ben bemutatott "JFK: A nyitott dosszié - JFK" nemcsak a Kennedy-merénylettel foglalkozó mozik, hanem a Hollywoodban készült, politikával kapcsolatos filmek egyik legismertebbike is. A direktor egy New Orleans-i ügyész, Jim Garrison (akit Kevin Costner formált meg) saját nyomozásán alapuló regényét vitte vászonra, melyben hamar elvetik azon elméletet, miszerint Oswald (Gary Oldman) egyedül gyilkolt. A mozi zseniálisan lavíroz a dokumentarista stílus és a klasszikus krimi mezsgyéjén, amelyet kiváló alakítások emelnek tovább a felejthetetlen produkciók sorába.
         Stone John Williamshez fordult segítségért, akivel ezt megelőzően a "Született július 4-én - Born on the Fourth of July" kapcsán, később pedig egy másik politikai film, a "Nixon" révén dolgozott együtt. Főtémája csodaszép trombitaszólóval és kürtkísérettel indít, melyhez később a nagyzenekar is bekapcsolódik, teljessé téve az ünnepélyességet, ugyanakkor a szerzemény egészét tekintve elmondható, hogy nincs benne sok fülbemászó megoldás és nagyzenekari pompa - többnyire az igazi konspirációs thrillerekre jellemző, kevesebb megfogható zeneiséget tartalmazó, feszültséggel teli aláfestések dúsítják a score-t. Minthogy Williams elsősorban a látvány nyomatékosítására összpontosított, a különböző szálak egyre nagyobb összekuszálódását sok zavaró effekt és nem hétköznapi harmónia kíséri (az egyik legjellegzetesebb zenei momentum később a "Jurassic Park" egyik tételének alappillére is lesz), míg a főtéma különböző változatai elsősorban az igazság feltételezett győzelmét hivatottak hamisítatlan amerikai muzsikával kifejezni. Ezekből eredően később maga Williams is egyetértett egy interjú során azzal, hogy ezen drámai művével egy percig sem gondolta, hogy jelölése ellenére esélye lehet az Oscar-díjra, s csupán azt tartotta fontosnak, hogy a számos jelölés folyamatosan jelzi az Akadémia figyelmét zenéi iránt.

         Stone után egy évvel John Mackenzie is jobban górcső alá vette a gyilkosságot, ám ő Stephen Davis regénye nyomán tette mindezt a "Ruby: A Kennedy gyilkosság másik arca - Ruby"-val, amelyben a merénylettel vádolt Oswaldot lelövő bártulajdonos, Jack Ruby életét igyekszik bemutatni. Hogy tettét hazafiasságból, vagy valakinek az utasítására követte-e el, azt máig homály fedi, az összeesküvés-elméletet azonban tovább erősíti személye, lévén korábban bérgyilkosként dolgozott a CIA-nak, és Oswald lelövését követően néhány héttel ő maga is elhunyt a börtönkórházban.
         A film score-ját John Scott jegyzi (Barryhez hasonlóan ő is egyike azon kevés elnökös filmzeneszerzőknek, akik nem amerikaiak), aki a szimfonikus muzsikát és a jazzt kombinálta rendkívül igényesen, s ezen megközelítéssel nemcsak a történet drámaiságát és rejtelmességét sikerült megragadnia a szaxofon- és trombitaszólókkal, hanem a kor hangulatát is. A komponista viszonylag későn tudott bekapcsolódni ebbe a projektbe, melynek eredményeként alig egy hónap állt rendelkezésre a zene elkészítésére. "Emlékszem, hogy a rendelkezésemre álló idő és a költségvetés egyaránt szűk volt - mesélte később a szerző. - Ugyanakkor arra is világosan emlékszem, hogy mennyire jól éreztem magam ezen idő alatt". Az Intrada által megjelentett, s manapság már ritkaságnak számító album remekül visszaadja Scott munkájának velejét, s egyúttal őrzi pályafutásának egyik legjobb szerzeményét.



    Richard Milhous Nixon (1969-1974)

         Richard Nixon az Egyesült Államok harminchatodik elnökeként került beiktatásra, és az Államok történelmében ő volt az első - s jelenleg egyetlen - olyan elnök, aki lemondásra kényszerült. A jogi végzettséggel bíró, és a második világháború során haditengerészként szolgált politikus a hatvanas évek legelején indult először jelöltként, ám végül alulmaradt ellenfelével, John F. Kennedyvel szemben. A taktikázásairól is ismertté vált Nixon (akit emiatt Tricky Dickynek is becéztek) volt az első amerikai elnök, aki Kínába és a Szovjetunióba egyaránt ellátogatott - utóbbival ráadásul fegyverkorlátozási szerződést is sikerült kötnie -, de hozzá fűződik a vietnami háború lezárása is. Az utókor számára azonban nem ezekről, hanem az úgynevezett Watergate-botrányról vált ismertté, mely az ő (és kormányzata további hat tagjának) lemondásához vezetett.

         A botrányt követő második évben Alan J. Pakula rendezésében kezdte először komolyabban boncolgatni Hollywood a Watergate-ügyet. "Az elnök emberei - All the President's Men" című politikai dráma annak a két újságírónak a történetén keresztül mutatja be az esetet, akikhez az ügy felfedezése és kirobbantása köthető: ők Bob Woodward (Robert Redford) és Carl Bernstein (Dustin Hoffman) voltak. E két, a Washington Postnak dolgozó férfinak köszönhetően derült fény arra, hogy Nixonnak köze van a Demokrata Párt székházába való betöréshez, célja pedig az volt, hogy lehallgató készülékek kerüljenek elhelyezésre a nagy ellenfél, Larry O'Brien megfigyeléséhez.
         Ezen kényes nemzetbiztonsági témát feldolgozó mozi aláfestéséről David Shire gondoskodott. A több mint kétórás filmhez a komponista alig háromnegyed órányi muzsikát szállított le a direktor számára, aki azonban még ebből is erősen szelektált: "A rendező, Alan Pakula a kezdetektől fogva bizonytalan volt azzal kapcsolatban, hogy mennyi zenére van szüksége. Szerette volna, ha a produkció dokumentarista stílust tükrözne, így végül csak húsz percet használt fel belőle" - mesélte a szerző.
         E botránnyal kapcsolatban 1977-ben egy újabb produkció készült, ezt azonban már az élet írta és rendezte. David Frost brit riporternek lehetősége nyílt egy nagyobb szabású, exkluzív interjúsorozat készítésére Nixonnal, amelyben természetesen ez a kérdés vált kulcsszereplővé. A "Frost Nixon: Watergate" címen elhíresült riportszéria első sugárzásakor negyvenötmillió nézőt vonzott a készülékek elé, amely mai napig rekordnak számít a politikai témájú interjúk világában.

         Oliver Stone a Kennedy-gyilkosság mellett Nixon történetét is feldolgozta, amivel ismét rengeteg pozitív kritikát és elismerést zsebelhetett be. Az 1995-ben bemutatott "Nixon" című, háromórás alkotás a politikus életét a gyermekkorától kezdve mutatja be annak minden pozitív és negatív oldalával úgy, hogy egyfajta dokumentarista stílust közelít meg a sok narráció, illetve flashback révén. A produkció legérdekesebb részének persze a felnőttkori cselekedeteinek bemutatása számít, amely nemcsak a forgatókönyvíróknak, hanem Anthony Hopkinsnak is köszönhető, aki zseniális alakítást nyújt.
         Stone újfent a veterán komponistához, John Williamshez fordult segítségért a megfelelő atmoszféra megteremtése érdekében, s ő újfent tőle nem megszokott módon közelítette meg a feladatot. A "JFK"-hez hasonlóan ezen alkotás is különleges állomásnak tekinthető a szerző életében, hiszen itt nagyítóval kell keresni azokat a nagy ívű szimfonikus megoldásokat, amelyek oly naggyá tették őt. Előkerültek az addig mellőzött szintetizátorok, és tőle szokatlan, inkább atmoszférikus, meglehetősen sötét tónusú aláfestés született. A trióból a "Nixon" lett a legfeszültebb darab, ahol olyan disszonáns harmóniák követik egymást, melyekkel ritkán találkozhatunk a szerző egyéb muzsikáiban. Oliver Stone elmondása szerint "Williams tényleg eltalálta Nixon sötét oldalát, mégis adott mellé egyfajta nagyságot, és az a klasszikus zenei megközelítés, amellyel ez a grandiózus árnyalat létrejött, leginkább azt a Gustav Mahlert idézi, akit egyébként Nixon kedvenc zeneszerzőjének tartott". S ha tüzetesebben vizsgáljuk a score-t, könnyen felfedezhetjük benne az új "Star Wars"-trilógia Sith-témájának előzményét.

         Ron Howard 2008-ban, a nagy blockbusterek és a nagyobb ívű drámák után egy csendesebb kamaradarabot, Peter Morgan "Frost/Nixon" című színdarabjának adaptációját mutatta be. A mozi a rendező életművének egyik legjobb darabja, bizonyítja ezt öt Oscar-, hat BAFTA- és öt Golden Globe-díjra jelölése, melyből az egyiket Hans Zimmer érdemelte ki. Azonban a komponista, kimondva-kimondatlanul, kissé megorrolt a Filmakadémiára, hogy Oscar-díjra viszont nem nominálták, és visszamondta annak a lehetőségét, hogy bármelyik következő munkáját jelöljék. Mint közismert, haragja csak ideiglenes volt, hiszen azóta már szerepelt a neve a jelöltek között, sőt tavaly a gála zenei produceri tisztjét is betöltötte. A Nixon elnök elhíresült, lemondása utáni nagy interjújából készült film egy csendes darab, melyben főként a dialógusok uralkodnak. Az efféle mozikban csak kevés szerep szokott jutni a zenének, Howard és Zimmer viszont kiváló érzékkel adtak nagyobb teret a score-nak. Az aláfestés egy teljesen atipikus Zimmer-mű lett, hiszen a zeneszerző olyan utakra tévedt, ahol előtte még sosem járt. A "Frost/Nixon" muzsikája sokkal inkább illene bele Alexandre Desplat, Thomas Newman vagy Mark Isham életművébe, mint Hans Zimmerébe. A többnyire minimalista eszközökkel operáló score vezérhangszerei a vonósok és a zongora. A beszélgetés ütemét, menetét, a riporter és az exelnök között zajló verbális csörtéket ügyesen egészíti és támogatja meg Zimmer zenéje: nem tolakodó, de mégis érezhetően jelen van. Lüktetése, állandó mozgása kifejezetten zseniális módon viszi előre a történetet, itt a szerző kedvelt és kissé elkoptatott osztinátói teljesen indokoltak. Bár a zene monoton, de mégsem lett unalmas, mivel a témák folyamatosan fejlődnek, hol új hanggal egészülnek ki, hol új hangszerrel kerülnek előadásra. A score egyfelől visszanyúl Zimmer korai munkáihoz, azok jó értelemben véve szerény felépítéséhez, másrészt viszont érezni a zene mögött álló Remote Control stúdió gigászi technikai hátterét, és a kétezres évek Zimmerének stílusát is. Érdemes még kiemelni, hogy a komponista segítsége jelen esetben Lorne Balfe volt.



    George Walker Bush (2001-2009)

         George W. Bush apja nyomdokaiba léphetett akkor, amikor a kétezres évek elején elnöknek választották - az idősebb Bush 1989-93 között töltötte be ugyanezen pozíciót. Már megválasztása is szoros és vitatott körülmények között zajlott le, de a tisztség betöltése sem volt sétagalopp számára: a szeptember 11-i merényletet követően lerohanta Afganisztánt és Irakot, mellyel kapcsolatban éppúgy támogatták őt, ahogyan a terrorizmus elleni küzdelméért, ám később számos váddal is illették a háború elhúzódása miatt. Már ez is jól példázza azon tézist, mely elnökségének nyolc évére kivetítve érvényes: a legtámogatottabb és legellenzettebb elnök címét egyaránt megkapta - Nixon után ő a második a népszerűtlenségi listán.

         Oliver Stone-ra hárult a feladat, hogy filmre vigye az elnök életét, melyet a koprodukciós "W - George W. Bush életé"-re keresztelt mozival oldott meg. Míg Stone másik két elnökös alkotása gyakorlatilag osztatlan sikert aratott és kultikusnak számítanak, addig a "W."-vel a kritikusokat és a közönséget egyaránt sikerült erősen megosztania. Hiába az olyan színészek felvonultatása, mint Josh Brolin (aki Busht alakította), Richard Dreyfuss, Jeffrey Wright, Elisabeth Banks és Scott Glenn, a történet és annak tálalása - még ha tükröt állít is a valóságnak - nem jött be úgy, ahogyan arra eleinte számítani lehetett.
         A muzsikát Paul Cantelon készíthette el, aki még ifjú titánnak számít a szakmában, de máris olyan népszerű filmek köthetőek hozzá, mint például "A másik Boleyn lány - The Other Boleyn Girl". Stone bizalmát Cantelon busásan meghálálta, és számos elismerésben is részesült a nagyrészt zongorajátékra épülő, és nem drámaiságot, hanem elsősorban játékosságot, könnyedséget sugalló muzsikája. Az olykor modern és leegyszerűsített keringő szerű tételek, illetőleg az olyan kiváló adaptációk, mint például a kánkán-újragondolása, zökkenőmentesen gördítik végig a hallgatót a score-ból összeállított alig több mint félórás albumon, melyen persze néhány perc erejéig a feszültségteli dallamsorok is képviseltetik magukat - ám utóbbiak abszolút belevesznek a könnyed zongorafutamok sokaságába. Egyes vélemények szerint, amennyiben a szerző még néhány ehhez hasonló munkát letesz az asztalra, akkor hamarosan olyan felfelé ívelő karriert tudhat majd magáénak, mint Alexandre Despalt.


         Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi elnöke Barack Hussein Obama, aki napjainkra egyszerre három olyan rekordot is felállított, melyre az USA történelmében eddig még külön-külön sem volt példa: ő az első afro-amerikai, akit elnöknek jelöltek, ő az első színes bőrű elnök, és egyúttal ő az első olyan színes bőrű elnök is, akit újraválasztottak. Ezek alapján pedig talán kijelenthetjük, hogy minden bizonnyal az ő élete is visszaköszön majd valamikor a vászonról.


    Kulics László
    2013.04.21.








    További kritikáink
  • Justice League
  • Murder on the Orient Express
  • Moon
  • Wonder Woman
  • The Ghost and the Darkness
  • It
  • Rebel in the Rye
  • The Mummy
  • Catch Me If You Can
  • Dunkirk
  • Blade Runner
  • Kingsman: The Golden Circle
  • War for the Planet of the Apes
  • Spider-Man Homecoming
  • The Autopsy of Jane Doe
  • Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales

  • Filmzenékről röviden
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour
  • The Commuter
  • Intent to Destroy
  • Goodbye Christopher Robin
  • Jigsaw
  • Hail, Caesar!
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam