FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Under Siege 2: Dark Territory  Under Siege  Pet Sematary  Stepmom  Pet Sematary  Witness  Oscar  Captain Power and the Soldiers of the Future  Mary Shelley  Battlefield Earth
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  







Beszámolók
  • Ólafur Arnalds a Müpában
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Brian De Palma filmjeinek zenéje
     










         Brian De Palma azon filmesek közé tartozik, akik műveik alapján egyaránt besorolhatók a legjobb és a középszerű rendezők táborába is. Pályafutása eddigi több mint négy évtizede alatt forgatott mesterműveket, gyarapította a szórakoztató, ám kevésbé értékes alkotások táborát is, de életművében nem kevés a rossz filmek száma sem. Bár De Palma a huszadik század második felének egyik legismertebb amerikai direktora, a díjakban kifejezett elismertsége viszont nem egy megbecsült rendezőt sejtet. Pályája legelején, még a hatvanas évek végén, rögtön egy Ezüst Medvével díjazták az "Üdvözletek - Greetings" című moziért, majd következő rangosabb díját, egy Ezüst Oroszlánt, hosszú szünet után a 2007-es Velencei Filmfesztivál legjobb rendezőjeként érdemelte ki eddigi utolsó alkotásáért, a "Cenzúrázatlanul: Háború másképp - Redacted" háborús moziért. A két elismerés között eltelt negyven évben pedig hiába születtek kasszasikerek, kult státuszt kivívó mozik és igazi mesterművek, a direktort rendre mellőzték a díjátadókról, és lassan nevének fénye is megkopott.


         De Palma a hatvanas évek elején számos rövidfilmet készített, majd az évtized második felétől már játékfilmeket is forgatott, azonban neve csak az 1973-ban bemutatott "Nővérek - Sisters" című mozival vált igazán ismertté. A direktor egy saját útját kereső fiatal filmes csapatot gyűjtött maga köré, hogy leforgassa saját forgatókönyvét, mely egy valós szovjet sziámi ikerpár történetének továbbgondolásából íródott. De Palma a "Nővérek"-et nem titkoltan Alfred Hitchcock thrillerjeinek mintájára próbálta faragni. Forgatókönyvében a hitchcocki alaphelyzet és a fordulatok ugyan benne voltak, azonban a hangulat megteremtéséhez kellett valami hamisítatlan Hitchcockra emlékeztető. Ez pedig a zene lett, aminek a megírását a legendás direktor művei alá gyakran komponáló Bernard Herrmannre bízta. Bár a stáb fiatal, szinte kezdő filmesekből tevődött össze, a nagy hollywoodi zeneszerző mégis elvállalta a mozit, noha a Hitchcockkal való szakítás után már nagyon megválogatta, hogy mihez is adja a nevét. A rendező azonban nagyban emlékeztette őt a korábbi neves alkotótársra, s valóban, az akkori De Palma stílusával, a "Nővérek" szokatlan vizuális megoldásaival jó úton haladt, hogy az említett nagy direktor utódja legyen. Így születhetett meg egy vegytiszta és egyben az utolsó hamisítatlan hitchcocki zene Danielle és Dominique véres történetéhez. De Palma Herrmann korábbi zenéiből, főként a "Psycho"-ból, a "Marnie"-ból és a "Szédülés"-ből csinált egy összeállítást a film alá, ezzel akarta megmutatni a zeneszerzőnek, hogy milyen score-t képzelt el a mozihoz. Herrmann viszont nem szerette ezt a módszert, s dühösen rohant ki a vetítőből a "Kapcsold ki, kapcsold ki, kapcsold ki!" mondatot kiabálva. De Palma nem tudta ezt mire vélni, végül Herrmann elmagyarázta neki, hogy a temp esetében vagy a film alatt rossz a zene, vagy a zene párosul rossz filmhez - azonban, mint látni fogjuk, nem sikerült De Palmából kiölnie a temp iránti ragaszkodást.


         A "Nővérek" ugyan siker lett, de ez még csak egy volt a kor borzongató krimijei közül, a rendező következő komolyabb hangvételű mozija viszont már pozitív kritikai visszhangot is hozott. A "Megszállottság - Obsession" szintén Hitchcock nyomdokain halad, olyannyira, hogy története egyfajta újraértelmezése a Mester "Szédülés" című klasszikusának. A feleségét elvesztő, és húsz év múltán őt egy olaszországi utazás alkalmával egy fiatal nőben meglelő amerikai üzletember sztorijához természetesen ismét Herrmannt kérte fel De Palma, és itt már nem voltak olyan problémák a temppel, mint a "Nővérek" esetében. A komponista néhol grandiózusságtól sem mentes, nagyszabású muzsikát írt kórusra és szimfonikusokra. A kritikusok szerint három filmre elegendő zenét komponált a mozihoz. Az aláfestésben érezni ugyan a Hitchcokck-filmek szellemét, de bizonyos megoldásokkal, főleg a kórushasználatnak köszönhetően, mégis új oldalát tudta megmutatni Herrmann. A zenét még 1975-ben rögzítették, a film bemutatója azonban folyamatos csúszásban volt, a stúdió ugyanis vonakodott felvállalni annak kényes történetét. Herrmann számára már nem volt egyszerű a komponálás, folyamatos légszomjjal küzdött, amit ő influenzának tulajdonított, a baj azonban ennél nagyobb volt: kiderült, hogy végzetes szívproblémái vannak. A "Megszállottság" aláfestése ebben a tudatban készült. A producerek Herrmann betegeskedése miatt meg is kezdték a tárgyalást John Williamsszel, aki viszont inkább egy másik fiatal direktor cápás horrorjához szerződött le. Herrmann végül beleadott mindent, éjszakázással egybekötött egy hónapnyi megfeszített munka során kiírta magát, életrajzírója megfogalmazása szerint egy filmes rekviemet komponált. A "Megszállottság" utolsó előtti muzsikája lett, melyért méltán érdemelte ki negyedik Oscar-jelölését, igaz, a harmadik és a negyedik között kereken harminc évnek kellett eltelnie. Az Amerikai Filmakadémiára jellemző mellőzést kellett megélnie Herrmannek is, aki Oscar-nominációját már nem is élte meg, mivel az abban az évben szintén Oscar-jelölt "A taxisofőr" zenéjének felvétele utáni napon elhunyt. A Filmakadémia így posztumusz jelölésekkel próbálta helyrehozni azt, hogy a huszadik század egyik legnagyobb filmzeneszerzőjét évtizedekig mellőzte.


         De Palma számára az igazi áttörést a következő munkája hozta meg, ez pedig nem más volt, mint a mára már kult státusznak örvendő, hamisítatlan hetvenes évekbeli horror, a "Carrie". Az 1976-os film több szempontból is nevezetes, egyrészt ez volt az első Stephen King-adaptáció, másrészt több sztár karrierjét indította el: a teljesség igénye nélkül Sissy Spacek, Nancy Allen és John Travolta köszönhette első jelentősebb mozis szerepét a "Carrie"-nek. Spacek olyannyira lehengerlő volt a különleges képességekkel megáldott, és ezt kihasználva az őt megszégyenítő diáktársait lemészároló címszereplőként, hogy játéka Oscar-jelölést is ért. Bár De Palma még a "Megszállottság" forgatása idején leszerződtette Herrmannt, azonban a komponista váratlan halála miatt a posztra egy új embert kellett keresnie. Így a színészek mellett a zeneszerzői poszton is feltűnt egy új tehetség, akinek szintén a "Carrie" volt az ugródeszka Hollywoodba. De Palma figyelmébe a Time magazin filmkritikusa, Jay Cocks ajánlott egy fiatal olasz komponistát, Pino Donaggiót, méghozzá a "Ne nézz vissza!" című brit pszichothrillerhez írt muzsikája okán, amiben De Palma szerint a zeneszerző úgy használta a hegedűt, mint egykoron Herrmann. Donaggio végül tökéletes választás lett, mivel a horrorzenék egyik igazi, időtálló klasszikusát komponálta meg. Értékes és emlékezetes témákat tartalmazó, a látottakat erősítő zenei megoldásokkal teli és a film minden mozdulatára reflektáló score lett a "Carrie" aláfestése. A rendező nem hazudtolta meg önmagát, mivel Donaggio számára egy olyan tempösszeállítást készített, mely Herrmann azon zenéiből lett kiválogatva, amiket a "Nővérek", a "Psycho" és az "Utazás a Föld középpontjába" alá írt. De Palma saját maga is egy Herrmann-pastiche-nek nevezte a "Carrie" score-ját, vagyis egy olyan muzsikának, mely Herrmann stílusán alapul, de egy másik komponista tehetségét és elképzeléseit is magán hordozza. A rendező szinte minden filmjének a zenéje ennek a szellemében született a későbbiek során is. A "Carrie"-ben mindez a fináléban a legszembeötlőbb, mivel oda rengeteg zenei variációt és hangszert próbáltak ki, végül a "Psycho" jellegzetes hegedűs megoldása bizonyult a legjobbnak. De Palma erről azt mondta: "Nem találtuk a megfelelő hangot, de mindegy, a "Psycho" hegedűi működtek. Bernard jelen volt, és örülök, hogy újra használhattuk őt. Bár nagyon haragudott volna, ha hallja, hogy megint egy másik filmben használtuk a zenéjét."


         A direktor karrierje beindult, a hetvenes évek végére az egyik legjobb nevű rendezővé avanzsált. Filmjeinek közel egy évtizeden keresztüli állandó komponistája lett Donaggio, kivétel csupán kettő volt. Az "Őrjöngés - The Fury" esetében ugyanis összejött az, ami a "Megszállottság" idején csak terv volt, vagyis John Williamst alkalmazta zeneszerzőnek. A rendező ugyan Donaggiót akarta, azonban a stúdió hajthatatlannak bizonyult. A mozi John Farris bestsellerének adaptációja volt, és jól illeszkedett a hollywoodi horrorok egyik aranykorának, a hetvenes évek második felének rémtörténetei közé. Ugyan a kor négy nagy klasszikusának ("Carrie", "Ómen", "Ragyogás", "Halloween - A rémület éjszakája") színvonalát nem érte el, de a természetfeletti horrorok egyik alapműve mind a mai napig. A direktor továbbra is Herrmann stílusát tekintette kiindulási alapnak, ezt pedig Williams is támogatta, így a score születésénél ismét jelen volt Herrmann szelleme. Természetesen Williams nem kizárólag a nagy előd stílusában alkotott, hanem saját zenei világát is beleépítette a score-ba, ami ezáltal életművének egyik legkülönlegesebb darabja lett, egyike a szerző legjobbjainak - igaz, a többi nagy műve miatt az "Őrjöngés" aláfestése nem éppen a legismertebb. Az erős, keringőszerűen lüktető horrorisztikus téma, a néha brutális erővel megszólaló rezesek, és a Herrmann tiszteletére használt theremin tökéletesen illeszkednek a természetfeletti képességeket boncolgató mozihoz. A muzsika mélységére jellemző, hogy bizonyos részleteit később több művében is újraértelmezte Williams. A tipikus ijesztgetős elemeket szinte teljesen mellőzte, a hangsúlyt inkább a búskomorságra, az emberben zajló belső küzdelemre helyezte.


         Az "Őrjöngés"-t és az addigi erőszakosabb munkákat levezetve, De Palma elkészítette a "Home Movies" című vígjátékot, ami igazából az egyik legfurcsább alkotása lett. A költségvetése a félmillió dollárt sem érte el, ráadásul szélesebb körben be sem mutatták, s főként a rendező akkoriban végzett oktatói tevékenységét szolgálta. Bár egyfajta diákfilm volt, két nagyobb nevet sikerült megnyernie a projektnek: az egyik a filmet némileg pénzelő Kirk Douglas volt, a másik pedig Nancy Allen, aki időközben De Palma felesége lett. A film jellegtelensége okán talán említésre sem lenne érdemes, ha a zenéért a rendező nem Donaggióhoz fordult volna. A komponista a kisköltségvetésű mozit túlszárnyaló barokkos, olaszos hangvételű, néhol elektromos gitárral fűszerezett score-t alkotott, amivel hosszú időre megnyerte magának De Palmát. Következő közös munkájuk a "Gyilkossághoz öltözve - Dressed to Kill" lett, mely már ismételten egy hamisítatlan De Palma-thriller volt. A korhatár-besorolást tekintve igen magas kategóriába rakott film újfent hatalmas sikert aratott, s nem mellesleg beindította a nyolcvanas évek jellemző filmes zsánerének, a minőségi erotikus krimiknek műfaját. A zeneszerző is egyfajta stílusteremtő lett, hiszen a fülledt, vészjósló thrillerzenék alapmotívumait ő hintette el akkortájt. De Palma megadta Donaggiónak a lehetőséget, hogy jó score-t írjon, és pont ezért tudta a komponista életművének legjobbjait a rendezőnek szállítani. Így emlékszik vissza kapcsolatukra: "Zenéim közül a legmaradandóbbaknak a De Palmának írottakat tartom, ő adott nekem időt és lehetőséget a komponálásra, és neki is fontos volt, hogy mit hall a filmje alatt. Ő szereti a zenét, és élvezi, ha a filmjét impozáns, klasszikus hatású muzsika viszi előre. Amikor ír és rendez, már tudja, hogy milyen zenét akar."
         Következő munkájuk a "Halál a hídon - Blow Out" volt, mely esetében De Palma ismét a "Megszállottság"-hoz hasonlóan értelmezett újra egy nagy klasszikust. Michelangelo Antonioni örökbecsű darabját, a "Nagyítás"-t amerikanizálta, nem kevés sikerrel, mivel a mozit De Palma legjobbjának szokás mondani. A színészgárdában felesége és John Travolta mellett John Lithgow is feltűnt, aki a későbbiekben a direktor egyik kedvenc színésze lett. A score-hoz itt már nem is készül temp, mivel a Herrmann-követés ugyebár adott volt, viszont közben az is kiderült, hogy az olasz zeneszerző sem szereti, ha más muzsikái alapján kell komponálnia. Erről ezt mondta: "Úgy gondolom, hogy egy zeneszerzőt hagyni kell szabadon, befolyásolás nélkül, a saját gondolatai mentén alkotni, mert ez az egyetlen módja, hogy eredeti zene szülessen. Mondták már nekem, hogy bizonyos filmek alatt hallották a "Carrie" zenéjét. Persze nem ugyanaz a dallam, de a hangzás, a zenei konstrukció azonos. A temp trackek olyanok, mintha egy bilincset adnánk a komponistára." A "Halál a hídon" aláfestése ennek megfelelően igen eredeti muzsika lett.


         De Palma pályafutásának aranykorát élte ekkor. A "Halál a hídon"-t ismét egy igazi filmklasszikus követte, "A sebhelyesarcú - Scareface". Tony Montana története a direktor legelismertebb alkotása, ugyanakkor bemutatásának évében megbukott, olyannyira, hogy a rendezőt Arany Málnára is jelölték, amit a film mai megítélése alapján eléggé furcsállhatunk. A dalokkal átitatott mozi score-ja esetében a Donaggióval való együttműködésben apró szünet következett, mivel "A sebhelyesarcú"-hoz Giorgio Moroder komponált egy akkoriban divatosnak számító szintipop aláfestést. A kollaboráció később azonban folytatódott, noha időközben Donaggio elhagyta Amerikát, és visszaköltözött Európába. A rendező az "Alibi test - Body Double"-lel immáron sokadszorra merült el a voyeurizmus világában, és sokadszorra alkalmazta Hitchcock stílusát. A szexualitással ismételten alaposan átitatott pszichothrillert (mely csak azért nem arról lett híres, hogy az első nem szimulált szexjelenetet tartalmazó mozifilm, mert a stúdió frászt kapott a rendező ezen ötletétől) a közönség már egyáltalán nem fogadta kitörő lelkesedéssel, noha a kritikusok dicsérték. Azzal együtt sem lett siker, hogy De Palma ismét felfedezett a mozi világának egy új sztárt, Melanie Griffitht. Az erotikusan túlfűtött Holly szerepére persze nem ő volt az eredetileg kiszemelt, de a kor nagynevű színésznői sorra mondták vissza a szerepet. A nyolcvanas évek közepén jártunk ekkoron, a filmzenében is dúlt a szintipop. Szinte minden akkoriban alkotó komponista nevéhez fűződik egy ilyen stílusú score, Donaggio esetében ez az "Alibi test" volt. A zeneszerző szerencsére csak érzékelteti a stílust, és nem merül el végletesen benne, mint akkoriban sok más komponista. A szintipop score-ok közel harminc év távlatából már eléggé furán hangzanak, mindezt pedig az "Alibi test"-nél jobban kevés filmzene tudja prezentálni. Donaggio ugyanis néhány témát megírt nagyzenekarra és zongorára is, s bizony igen éles a kontraszt a szintetizátoros, popalapos dörmögés és a Herrmann-szerű, félelmetes, olykor klausztrofób szimfonikus hangzás között. Azonban a kisebb hibák ellenére is elmondható, hogy igen összetett és nagyszabású muzsika született ebből a kollaborációjukból is.


         Miután a direktor pályafutása a thrillerek világában megfenekleni látszott, áttért más műfajokra. Először a nevettetést próbálta ki, a "Nagyokosok - Wise Guys" viszont ismét bukás lett. Az új stílus új zeneszerzőt is kívánt, a kor komédiáinak kedvelt komponistája, Ira Newborn lett a kiszemelt. Az ismételt anyagi és kritikai sikert az ezt követő mozi, a szintén nagy klasszikussá vált, 1987-ben bemutatott "Aki legyőzte Al Caponét - The Untouchables" hozta meg. A legendás gengszter életéről szóló mozihoz egy új komponistát keresett, aki nem más lett, mint a nyolcvanas évek második felében sokadik virágkorát élő Ennio Morricone, aki egy jellegzetes főtémát, staccato, vagyis szaggatott előadásmódot alkalmazó és erős ütős szekciót tartalmazó score-t komponált - nem mellesleg Oscar-jelölést érdemlően. A zeneszerzés nem ment könnyen, mivel a rendezővel nem mindig voltak egy hullámhosszon. Morricone így emlékszik vissza a munkálatokra: "De Palma tiszteletben tartja a zenét és a zeneszerzőt. Szinte minden javaslatomat rendben találta, de aztán egy részlet egyáltalán nem tetszett neki, és persze nem volt egyetértés köztünk, hogy mi is illene a jelenethez. Ez egy olyan dolog volt, amit nem akartam írni - egy diadalmas muzsikát a rendőrségnek. Azt hiszem, végül kilenc változatot írtam, és azt mondtam neki: >>Kérlek, ne válaszd a hetediket!<< - mert ez volt a legrosszabb. És tudják, mit választott? A hetediket. De igaza lett, mert nagyon illik a filmhez."


         A rendező következő munkája egy kemény dráma volt, "A háború áldozatai - Casualties of War". A zeneszerzői posztot ismét Morricone kapta meg, aki újfent bizonyította, hogy munkásságának tényleg egyik csúcsidőszakát élte akkoriban, hiszen varázslatos score-t komponált. A mozi felemás megítélése és a lényegesen mélyebb zeneisége okán nem lett olyan közismert darab, mint a többi Morricone-mű, pedig a szerző egyik legjobbjáról van szó. De Palma ezután egy rövid és ismételten csúfos kitérőt tett a komédiák világába. A "Hiúságok máglyája - The Bonfire of the Vanities" jókora kudarc lett, mind anyagi, mind kritikai oldalról. A filmet a jó nevű színészgárda (Tom Hanks, Bruce Willis, Morgan Freeman, Melanie Griffith) sem tudta megmenteni a bukástól. Szerencsére ehhez a furcsa, drámával kombinált vígjátékhoz egy olyan komponistát sikerült találni, aki jóval többet tudott hozzátenni, mint amennyi a filmben benne volt. Dave Grusin felvonultatta teljes zenei repertoárját, vagyis a jazzt, a könnyed szaxofonmuzsikát és a nagyzenekari megoldásokat keverte mesterien a score-ban.


         A csúnyát bukó "Hiúságok máglyájá"-t kiküszöbölendő, De Palma visszatért kedvenc műfajához, a thrillerek világába. A "Káin ébredése - Raising Cain" ugyan nem lett a rendező legjobb krimije, de a kilencvenes évek elejét uraló thrillerek egyik mintapéldányának lehet mondani. Főszereplőnek, a pszichiáter apának, régi felfedezettjét, John Lithgow-t tette meg, aki brillírozott a tudathasadásos pszichopata szülő szerepében. A zeneszerzői posztra ismét Donaggiót választotta, a komponista szerint azért, mert a thriller esetében nagyon bízott benne a direktor. A több személyiséggel rendelkező apa tombolásához egy, a korábbiaknál sokkal disszonánsabb, dallamszegényebb művet álmodott meg Donaggio. Itt nem alkalmazott olyan klasszikus főtémát, mint a "Carrie" és a "Gyilkossághoz öltözve" esetében, csak a finálé alatt van szerepe a kiteljesedő vezérmotívumnak. A szerző is érezte, hogy a korábbiakhoz képest szerényebb muzsikát produkált, egy interjúban így fogalmazott ezzel kapcsolatban: "Nem lett egy kiemelkedő zene, mert rengeteg dialógus van a moziban, így gyakran a háttérbe szorul a muzsika. Azt mondanám, hogy egy elég modern zenét írtam, olyan, mint egy absztrakt festmény, formális struktúra nélküli. A forgatókönyv elolvasása után már dolgoztam is, a filmet csak később láttam, és akkorra már meg is volt a főtéma. Brian a vágással késlekedett, így jóval kevesebb időm maradt a zenére, mint általában. Ugyanakkor nem volt egy könnyű munka, mert vigyázni kellett a főszereplő személyiségének finomságaira, és a zenének kellett értelmeznie a karakterek hangulatában bekövetkező változásokat is, amik ennél a filmnél igen hangsúlyosak." Tempként a "Carrie" és a "Gyilkossághoz öltözve" aláfestését használták, ezek mellett pedig Mike Oldfield "Tubular Bells"-éből is bevágtak bizonyos részeket a film alá, melyek később átfazonírozva a végső score-ban is felfedezhetők - a csőharangok kiváltképp. Ezt követően a direktor és a komponista nem dolgozott többet együtt, bár Donaggio továbbra is szerette volna fenntartani az együttműködést. De Palma a kétezres évek közepén megkereste ugyan a zeneszerzőt, hogy komponáljon majd zenét a következő, "The Toyer" című mozijához, a filmet azonban törölték, így úgy tűnik, kollaborációjuk végleg befejeződött.


         De Palma 1993-ban ismét ahhoz a műfajhoz fordult, mely addig csak sikert hozott a számára. A "Carlito útja - Carlito's Way" harmadik gengsztermozija lett, és egyben egy új kultfilm a repertoárjában. A címszerepet Al Pacinóra bízta, aki így "A Keresztapa" és "A sebhelyesarcú" után újfent egy gengszter bőrébe bújhatott. A show-t azonban félig-meddig ellopta előle Sean Penn, aki egyik legjobb alakítását nyújtotta a filmben. A zeneszerzői posztra a hollywoodi mozik tájékán akkoriban feltűnő skót komponistát, Patrick Doyle-t szemelte ki a rendező. Doyle aláfestése távol áll a jól megszokott maffiafilmek hangulatától, mivel a zeneszerző inkább a drámai oldalra, az érzelmekre helyezte a fő hangsúlyt. De Palma kedvenc zeneszerző-instruálási módszere, vagyis a temp muzsika alkalmazása a "Carlito útja" esetében is felfedezhető, mivel több tétel esetében érezni, hogy mely korábbi filmjeiből is készült a Doyle számára összeállított követendő zenei anyag. Talán pont emiatt fordulhatott elő az is, hogy a zeneszerzőre a későbbiekben nem jellemző jazz és blues elemek is feltűnnek a score-ban. Doyle kísérőzenéje mellett a film hangulatáért számtalan dal is felelős volt, főként a főhős Puerto Ricó-i származását erősítendő, salsa, merengue és más autentikus számok kerültek a moziba. Néha pont ezek miatt szorul kissé háttérbe az aláfestés, sőt bizonyos jelenetekhez a komponista ugyan írt muzsikát, de végül helyettük De Palma inkább valamilyen dalt használt fel. A score esetében természetesen a megszokott módon ismét feltűnik Herrmann szelleme, Doyle a "Psycho" jellegzetes sikító vonósmegoldását adaptálta a "Carlito útja" aláfestésébe.


         1996-ban De Palma leforgatta anyagilag legsikeresebb filmjét, a "Mission Impossible"-t. A klasszikus tévésorozat adaptációját Tom Cruise vezérletével vitték vászonra, aki pedig annak rendje és módja szerint beleszólt mindenbe, amibe csak tudott. A komponista posztjára eredetileg kiszemelt Alan Silvestrinek is ő lett a veszte, bár csak közvetve. Történt ugyanis, hogy Silvestri megmutatta ötleteit a rendezőnek, aki különböző instrukciókkal látta el a zenét illetően. A szerző azonban ezekre fittyet hányva kezdte el a zenei felvételt. Végül öt nap múlva le kellett állniuk, mert annyira nem a direktor elképzeléseit tükrözte a muzsika. A rendező így nyilatkozott Silvestri munkájáról: "Nem működött. Ő azonnal elment rögzíteni a zenét a stúdióba, anélkül, hogy a javaslataimat meg tudtam volna tenni. Nem ezt a hangzást kerestem, túl dallamos volt és túlságosan is zenei. Végül azt mondtam, hogy ez nem fog működni, és Tom nem fogja szeretni ezt a zenét. Nehéz volt megtalálni azt a zeneszerzőt, aki képes volt jól beépíteni Lalo Schifrin eredeti témáját, viszont Danny Elfman pont elérhető volt." A végeredmény pedig tényleg tükrözte De Palma eredeti elképzelését, hiszen Elfman aláfestése távol áll a dallamosságtól. A rendező következő filmje, "Az utolsó dobás - Snake Eyes" ismét csúfos kritikai és box office bukás lett. A zeneszerzői posztra az Oscar-díjas Ryuichi Sakamoto lett kiválasztva, akinek szerzeményét nem érhette panasz sem ebben a filmben, sem a De Palmával készített második közös munkájuk, a 2002-es "Femme Fatale" esetében. A krimikhez Sakamoto olyan aláfestést produkált, melyekhez hasonlót írt volna Donaggio is.
         Szintén Sakamoto lett volna a zeneszerzője a rendező nagyszabású sci-fijének, a 2000-ben bemutatott "Mars-mentőakció - Mission to Mars"-nak is, azonban végül különböző problémák miatt, több zeneszerző, például Danny Elfman megkeresése és kipróbálása után a rendező egyik régi ismerőse, Ennio Morricone lett a befutó. A "Mars-mentőakció" az akkoriban temérdek számra érkező világvége- és idegen inváziós sci-fik között egy olyan darabnak ígérkezett, mely valóban a tudomány és a fantasztikum oldaláról közelítette meg a zsánert. Azonban sajnos egy ponton túl már annyira valószerűtlen lett, hogy a film nagyjából élvezetes első háromnegyedét is feledtette a szerencsétlen végkifejlet. Morricone alkotása is felemásra sikerült, mivel a film sci-fi vonalát nehezen tudta aláfestésébe átültetni, így ezen részek inkább hatnak kísérletezgetős kortárs komolyzenének, sem mint mainstream filmzenének. Morricone a score-ban a tőle megszokott repertoárt vonultatja fel, vagyis kedvenc hangszereiből majdnem mindent megszólaltat most is. Így rengetegszer halljuk a trombitát, a főtéma is ezen hangzik el a legtöbbször, ezáltal néha kissé túlságosan is western stílust teremtve. A hangszerek mellett a szerző a szokásos dallamvilágát is magával hozta, persze annyira jól variálta ezeket, hogy mégis újszerűnek hatnak. Az aláfestésben hangsúlyos szerepe van a kórusnak is, mely szintén egy hősies és vadnyugatias megszólalási lehetőséget kapott a szerzőtől. Sajnos De Palma a kész zenei anyagot kénye-kedve szerint vagdosta, darabolta, így a film alatt sokszor teljesen funkciótlan a score.


         A rendező utolsó jelentősebb hollywoodi alkotását 2006-ban mutatták be, ez volt a James Ellroy regényéből készült "Fekete Dália - The Black Dahlia". A sztori megtörtént eseményeket alapul vevő mocskos históriája újabb sötét korkép a negyvenes évek Hollywoodjáról, ahol a hirtelen gazdaggá vált szélhámosok stúdiófőnökké avanzsálódva gyakorlatilag bármit megtehettek bárkivel, pusztán szórakozásból. De Palma film noirját alaposan lehúzták a kritikusok, és a közönség sem zárta a szívébe ezt a kissé kesze-kusza, ódivatú krimit. Azonban a mozi egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyen a híre, és ez többek között a kiváló munkájáért Oscar-díjra jelölt Zsigmond Vilmos operatőrnek, valamint a zenéért felelős Mark Ishamnek köszönhető. Nem Isham volt az első választott a posztra, mivel James Horner neve merült fel elsőként, végül Horner eltűnt a film stábjából, aminek hálát mondhat a filmzeneirodalom, mivel Isham kivételes minőségű, lehengerlő film noir muzsikát komponált, életművének egyik legfényesebb csillagát. A jazzben járatos amerikai zeneszerzőnél jobban aligha tudott volna bárki is korhűbb, és a negyvenes évek szellemét megidéző muzsikát komponálni. Isham nemcsak a jazz stílusjegyeire építkezve alkotta meg a "Fekete Dália" zenéjét, hanem mindezt elegáns és erőtől duzzadó szimfonikus zenekari megoldásokkal tette még színesebbé. A rejtélyes gyilkossághoz tehát egy fülledt jazz elemekkel támogatott zene született, melyet százfős nagyzenekar és egy kibővített instrumentumokat tartalmazó ütős szekció gazdagított. A trombitaszólót maga a komponista nyújtotta, aki a komponálás mellett az említett hangszernek is a mestere. Így lett a "Fekete Dália" a jazz és a komolyzene szerelemgyereke, olyan muzsika, melyben néhány track esetében az is megfigyelhető, hogy a vegytiszta jazzmuzsikát hogyan lehet addig csűrni-csavarni, hogy abból minden átmenet nélkül klasszikushangzású nagyzenekari mű legyen. Érdekes sztori kötődik ahhoz, amikor először találkozott a rendező és a szerző. De Palma - nem tudván, hogy igazából ki is az a Mark Isham - azt mondta: "Mark, én egy szomorú, trombitás zenét szeretnék." Erre Isham azt válaszolta: "Nézd, Brian, én véletlenül éppen egy gyászos trombitás vagyok." A végeredményt tekintve maga a szerző is úgy ítélte meg, hogy a "Fekete Dáliá"-hoz írt muzsikája az addigi legjobb: "Az elejétől a végéig nagyon egységes, szerintem kétségtelenül ez a score életművem legjobbja."


         De Palma karrierje megfeneklett a 2007-es "Redacted - Cenzúrázatlanul: Háború másképp"-et követően. A rendkívül szókimondó és zeneszerzőt nem alkalmazó alkotásban az amerikai hadseregnek iraki háborúban végbevitt túlkapásait tárta fel kíméletlen őszinteséggel. A hős katonákat és békét terjesztő hadsereget vizionáló amerikai közönség erre persze nagyon nem volt vevő, így a direktor pályafutása a jelek szerint vakvágányra futott.




         Az ehhez kapcsolódó zenei összeállításunk a Klasszik Rádió november 06-án, 17:00-kor kezdődő Cinemusic műsorában hallható majd (illetve a november 12-i ismétlésben) 18:30 és 19:00 között.



    Gregus Péter
    2011.11.06.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Krypton
  • Captain Marvel
  • Bless the Child
  • Cold Pursuit
  • Joe Versus the Volcano
  • Six Days Seven Nights
  • Bird Box
  • Dark City
  • Species
  • Venom
  • Die Hard: With A Vengeance
  • Die Hard 2: Die Harder
  • Die Hard
  • The Grinch

  • Filmzenékről röviden
  • Bodyguard
  • Searching
  • How the Grinch Stole Christmas!
  • Isle of Dogs
  • The Ritual
  • A Wrinkle in Time
  • Geostorm
  • Death Wish
  • Fifty Shades Freed
  • Darkest Hour

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Dark
  • Bright
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III

  • Interjúk
  • Hrutka Róbert: Szívvel-lélekkel
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A The Man in the High Caslte zenéje
  • A Terminátor-filmek zenéje
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi

  • További írásaink
  • A Filmzene.net jövőjéről...
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam