FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    The Mummy  Catch Me If You Can  Dunkirk  Blade Runner  Kingsman: The Golden Circle  War for the Planet of the Apes  Spider-Man: Homecoming  The Autopsy of Jane Doe  Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales  Close Encounters of the Third Kind
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Rendező-zeneszerző párosok: Kenneth Branagh és Patrick Doyle
     










         Kenneth Branagh színész-rendező és Patrick Doyle komponista kollaborációja több mint két évtizedre tekint vissza, és napjainkra az egyik legismertebb közösen dolgozó direktor és zeneszerző páros lettek. Kettejük együttműködése azonban nem a mozi világából fakad, hanem a színházéból. Branagh a nyolcvanas évek végén alapított, híres és kedvelt The Renaissance Theatre Company egyik szülőatya volt, és e színház társulatának lett tagja Doyle.


         A zeneszerző a nyolcvanas évek elején fejezte be a tanulmányait a Skót Királyi Zene és Dráma Akadémián, azonban érdeklődése túlmutatott a muzsika világán, olyannyira, hogy a diplomáját is színészetből szerezte meg. Branagh egy Bertold Brecht-színdarabban figyelt fel Doyle-ra. Az egyik barátja ajánlotta a figyelmébe azt a fura figurát, aki színésznek is jó volt, és érdekes mód a zeneszerzéshez is kiválóan értett. Doyle 1987-ben lett a rendező társulatának tagja. Eleinte kisebb szerepeket játszott, majd a zeneszerzést kapta feladatul. Utóbbi főként reneszánsz darabok adaptálását jelentette, de saját korhű műveket is komponált Branagh darabjaihoz előadásaihoz. Doyle így emlékszik vissza a megismerkedésükre: "Kenneth egyik közeli barátjával dolgoztam, aki azt mondta neki, hogy figyeljen fel rám, mert én nemcsak egy színész, hanem zeneszerző is vagyok. Tiszta szerencse, hogy Kenneth egy zeneszerzőt keresett az újonnan alakult színtársulatához. Így találkozott velem, végül jól kijöttünk egymással, sőt nagyon jól. Majd úgy döntöttem, hogy a színészet már megterhelő számomra, belefáradtam, és így visszatértem nagy szerelmemhez, a zenéhez."
         A direktor már akkor is Shakespeare-imádatáról volt híres, így nem is volt meglepő, hogy amikor 1989-ben filmezésre adta a fejét, egy Shakespeare-műre esett a választása, ez volt az "V. Henrik - Henry V." A címszerepet magára osztotta, a szereplőgárda további része pedig társulatának tagjaiból került ki. A zeneszerzői posztot az akkorra már igazi barátjává váló Patrick Doyle kapta meg, aki egy rövidke szerep erejéig színészként is szerepel a filmben. A mozi komoly kritikai diadal lett, és a huszonkilenc éves Branagh hazája legünnepeltebb fiatal filmesévé vált. Az "V. Henrik" sikere díjakkal halmozta el a direktort, első filmes rendezése és szerepe rögtön Oscar-jelöléseket is ért. Branagh felemelkedése mellett a zeneszerzőjére is nagy figyelem irányult: Doyle hirtelen az érdeklődés középpontjában találta magát, olyannyira, hogy 1990-ben már a királyi család számára komponálhatott, az anyakirálynő kilencvenedik születésnapjára. Mindezt annak köszönhette, hogy az "V. Henrik"-hez írt aláfestése elképesztően sikeres lett. Megkapta érte a Brit Dalszerzők és Komponisták Akadémiájának Ivor Novello-díját, bár valószínűleg már az is nagy elismerés lehetett a számára, hogy score-ját a kor egyik legnevesebb karmestere, Sir Simon Rattle vezényelte fel – akinek neve furcsamód sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a zene CD kiadásának borítóján, mint Doyle-é. Noha ebben az aláfestésben még érezni egy kissé, hogy számára ez egyelőre csak szárnypróbálgatás volt, hiszen a későbbi műveinek sokrétűsége itt még lényegesen szerényebben jelenik meg, de már így is felfedezhető a zene terén képviselt egyéni látásmódja.
         A komponista már ebben a műben megmutatta stílusát, vagyis azt az erősen klasszikus zenébe hajló, fajsúlyos dobszekcióval rendelkező hangzásvilágot, mely amellett, hogy igen egyedi lett, tökéletesen passzolt a komponista életművében oly sokszor felbukkanó kosztümös filmek világához. Ez az egyéni stílus az "V. Henrik" esetében számos tételben fellelhető, de a score legizgalmasabb, legelismertebb része mégis inkább a gregorián énekekre hajazó "Non Nobis, Domine" című tétel lett, mely tökéletesen hozza a rég letűnt korok zenei világát. A téma születéséhez igen mókás történet fűződik, melyről a komponista így mesélt egy interjú során: "A téma középső részét valami egészen másra akartam írni, mint a többit. Egyik este a vécén voltam, és hát eközben elkezdett megszületni a fejemben a középső rész. Dúdolgattam, és közben fohászkodtam, hogy "kérlek, Istenem, ne engedd, hogy kimenjen a fejemből a dallam!". Végeztem a dolgommal, kezet mostam és rohantam le a lépcsőn, miközben a feleségem azt kiabálta, hogy ne szaladgáljak, mert már elmúlt éjfél, inkább menjek vissza az ágyba. De én csak rohantam a noteszemhez leírni a témát. Ráadásul ez az eset párszor azóta is előfordult."
         A rendező igen problémásnak vélte, hogy Shakespeare nehéz és hosszú művét nem fogja tudni úgy a vászonra vinni, hogy ne veszne el valami az adaptálás során, sőt nagyobb részektől meg is kellett szabadulnia. A színmű ismerőiről tudta, hogy megértik majd a kissé lerövidített történetet is, de a szélesebb közönségről már nem feltételezte, hogy jól fogadnák, ha bizonyos részeket nem magyarázna el nekik a film. Ráadásul attól is tartott, hogy a huszadik század közönsége nem fogja érteni a több évszázaddal korábbi történetet. A mondanivaló megtartásáért végül a zeneszerzője felelt, aki igen kiválóan oldotta meg ezt az összekötő, interpretáló feladatot, zenéje beszippantja és évszázadokkal repíti vissza a nézőt.


         Az "V. Henrik" új utat nyitott meg a mozikban Shakespeare művei számára, ebben pedig maga a rendező is élen járt, hiszen a filmet követően még négy színművét adaptálta a nagy drámaírónak. Azonban a következőre négy évet kellett várni, mivel a rendező más műfajokban is kipróbálta magát. Először egy misztikus, drámai elemeket felvonultató krimi, a "Meghalsz újra - Dead Again" rendezését vállalta el, melyben egy magándetektív rejtélyes esetét dolgozza fel. Egy rendkívül vonzó hölgy jelentkezik nála, hogy az eltűnt személyekkel foglalkozó kopónak egy megbízást adjon, de nem embert kell a nyomozónak megkeresnie, hanem a nő emlékeit, és ezzel együtt a múltját. A furcsa nyomozás szálai, egy hipnotizőr segítségével visszavezetnek egy négy évtizeddel korábban történt bűnesethez. Az amnéziás asszony rémálmainak forrását pedig egyik korábbi életében, egy tragikus sorsú nő múltjában találja meg a magánnyomozó. A film férfi főszerepét a rendező magára osztotta, míg a nőiét feleségére, Emma Thompsonra. Doyle a zeneszerzői poszton kívül egy rövidebb szerep erejéig is feltűnik a krimiben. Zenéje tökéletesen képezte le a sztori misztikus, romantikus hangulatát. Sokan hozták fel e munka kapcsán azt, hogy a rendező és a zeneszerző munkássága hasonlatos a legendás Alfred Hitchcock és Bernard Herrmann kollaborációra, sőt a Doyle és Herrmann közti párhuzam is megjelent az akkori kritikákban. Doyle erről így vélekedett: "Sok ember hasonlóságot lát köztem és Herrmann között. Engem viszont sohasem befolyásoltak az ő munkái, inkább csak arról van szó, hogy nagyon hasonlóan állunk a zenéhez, egyértelmű stílusunk van." Igazából a szerző jól látta, hogy kettejük közt nincs olyan szoros párhuzam, mint azt sokan képzelték, későbbi zenéiben már nem is volt nyoma a Herrmann-féle stílusnak. A "Meghalsz újra" score-ja ettől függetlenül valóban a nagy amerikai komponista Hitchcock számára írt aláfestéseihez mérhető. Patrick Doyle-t a zenéért Golden Globe-ra jelölték.


         A rendező az 1992-ben bemutatott, eredeti zene nélküli "Szilveszteri durranások - Peter's Friends" című vígjáték után, 1993-ban tért vissza Shakespeare világához. Branagh a korábbi fajsúlyos királydráma után az író humoros vénáját akarta prezentálni, így egy komédia leforgatásába kezdett, ez volt a "Sok hűhó semmiért - Much Ado About Nothing". A színészgárda jelen esetben is kitűnő lett, brit és amerikai szereplőkből állt össze a társulat. Tagja volt többek között Emma Thompson, Imelda Staunton, Denzel Washington, Keanu Reeves és számos, névről kevésbé ismert, de kiváló brit színházi színész mellett természetesen a rendező is látható a filmben, Baltazár szerepében pedig Patrick Doyle tűnik fel. A könnyedebb hangvételű mozi zenéje is játékos lett, de emellett a komponista nem is hazudtolta meg önmagát, mivel a védjegyének számító, lassan csordogáló vonós megoldások is erőteljesen szerepet kaptak az aláfestésben. Azonban a score legjellemzőbb megoldásai mégiscsak szólóhangszeres és kamarazenei megoldásai, melyek szintén magukon viselik a szerző klasszikus zenei vénáját. Az aláfestés játékossága, kapkodó, hóbortos, komédiás stílusa a komponista életművében kifejezetten ritkán felbukkanó stílus. A shakespeare-i vígjáték minden elemét felvonultató "Sok hűhó semmiért" a félreértések, a tévedéseken alapuló komikum és nem utolsósorban a férfi-női szerepek karikírozása a film zenéjében is felbukkant. Ezt pedig a témákra is átvitte Doyle, például a két nemre saját motívumokat dolgozott ki, majd ezt az adott szituációnak megfelelően összekeverte, amitől rendkívül színes lett a muzsika.
         Az alkotás a zeneszerzőt egy addig nem tapasztalt kihívás elé állította, mivel dalokat kellett komponálnia, ráadásul ezt a szereplőknek be is kellett tanítania. A forgatási idő és a feszített tempó pedig igen sajátos munkamódszereket szült, hiszen voltak olyan szereplők, akiknek semmiféle zenei előképzettsége nem volt. A "Sigh No More Ladies" című dal több feldolgozásban is bekerült a filmbe, tulajdonképpen a legmeghatározóbb eleme lett. A szerzemény egyik változatát maga Doyle énekli, a fináléhoz pedig egy nagyszabású kórusos feldolgozását is elkészítette. A score egyik furcsa érdekessége, hogy egyik témáját később monumentálisabbra hangszerelve az "Eragon" című mozi vezérmotívumának tette meg a szerző.


         Branagh 1994-ben ismét eltávolodott Shakespeare-től, de megmaradt az irodalmi adaptációk táján, hiszen a romantika korának egyik népszerű művét, Mary Shelley "Frankenstein"-jét vitte vászonra. A regényfeldolgozás címszerepét ismét magára osztotta, a szörnyét pedig Robert De Niróra, de mellettük számos nagynevű színész is része volt a szereplőgárdának, akik közül Helena Bonham Cartert azért érdemes kiemelni, mivel miatta vált el Branagh hatévnyi házasság után Emma Thompsontól - igaz, Carter sem bizonyult futó kalandnak, mivel 1999-ig volt a felesége. Az olcsó ijesztgetős Frankenstein-filmek világa helyett a rendező a pár évvel korábbi Francis Ford Coppola-féle Drakula-feldolgozás útján indult el, és inkább a drámát, a különleges látványvilágot helyezte előtérbe.
         Patrick Doyle ekkorra már kezdett befutni Hollywoodban. Már nemcsak kosztümös filmek és Branagh házi zeneszerzőjeként tekintettek rá, hiszen gengsztermozihoz és horrorhoz is hívták aláfestést komponálni. A horrorban a "Hasznos holmik" című Stephen King-adaptáció révén merült el, és igen jó muzsikát szállított, az egy évre rá elkészült "Frankenstein"-ben pedig tökélyre fejlesztette mindazt, amit horror esetében egy komponista tehet. Igazi maradandó aláfestést alkotott, mivel klasszikus zenei stílusa tökéletesen passzolt ehhez a sötéten elegáns gótikus rémtörténethez. A korábbi Branagh-művekben nem volt lehetősége, hogy lendületes, dinamikus zenét komponáljon, a "Frankenstein" viszont erre alkalmat adott, és ezzel Doyle élt is. Főtémája magával ragadó, de melléktémái is kidolgozottak és emlékezetesek. Ebben a muzsikában nyoma sincs a romantikus, lágy dallamokkal operáló Patrick Doyle-nak, itt a nyers erőé a főszerep. Ráadásul a brutalitás terén el tudta érni azt, amit csak nagyon kevesek, vagyis hogy score-ja monumentális lett, de mégis elegáns maradt, keménnyé, de ugyanakkor dallamossá is vált. A "Frankenstein" lehetőséget adott arra is, hogy kihozza a zeneszerzőből az ütőhangszerek terén benne rejlő egyedi hangzásvilágot, ami később Doyle igen nagy jellegzetességévé nőtte ki magát. A történet a horror mellett romantikus szálat is tartalmaz, ehhez pedig gyengéd tételek is születtek. A score legfőbb ismérve azonban a fúvósok, főleg a rézfúvósok erőtől duzzadó, már-már brutális megszólalása. A score-nak két negatívumot lehet felróni: az egyik, hogy a zseniális főtémát csak ritkán halljuk, míg a másik a gótikus horrorhoz egyébként passzoló kórus hiánya. A vezérmotívumban rejlő, de ki nem használt lehetőséget talán a zeneszerző is érezte, hiszen 2008-ban egy, a "Frankenstein"-hez hasonló szörnyes rajzfilmhez, az "Igor"-hoz egy variáció formában felhasználta.


         Branagh a kilencvenes évek közepén igen termékeny időszakát élte. Az 1995-ben készült "Hamlet, vagy amit akartok - In the Bleak Midwinter" zeneszerzői posztjára nem Patrick Doyle került, mivel a direktor inkább Jimmy Yuillt választotta, aki a rendező filmjeinek állandó színésze, viszont zeneszerzői karrierje gyakorlatilag csak erre a mozira korlátozódik. Rá egy évre újból összeállt a Branagh-Doyle duó, és ismét egy Shakespeare-adaptációhoz, méghozzá a "Hamlet" monumentális feldolgozásához. A direktor a rá jellemző módon újra kiemelte az eredeti művet a saját korából, és barokk körítéssel álmodta vászonra. A szereplőgárda igencsak parádés lett, sok művész érkezett az időközben feloszlott The Renaissance Theatre Company társulatából, s mellettük olyan ismert nevek tűntek fel a moziban, mint Richard Attenborough, Julie Christie, Charlton Heston, Kate Winslet, Billy Crystal, Judi Dench, Robin Williams, Rosemary Harris és Gérard Depardieu, a címszerepet pedig Branagh ismét magára osztotta. A film szinte tökéletesen követi az eredeti színművet, így rendkívül hosszú, több mint négyórás lett. A jelentős játékidő természetesen sok zenét követelt meg a komponistától, akit kissé maga alá is temetett a nagy történet, bár ennek ellenére is alkotott igen maradandó részeket. A rendező azt kérte tőle, hogy valami egyszerűt alkosson, éppen ezért lett visszafogottabb, szerényebb dallamokkal rendelkező és szolid hangszerelésű aláfestés a "Hamlet" alá született zene. A score-nak leginkább a dialógusok kiszolgálását szabta feladatul Branagh, de úgy, hogy amikor szükséges, akkor vigye előre a szöveg nélküli jeleneteket is. Három főtémát komponált a szerző, ezeket a három kulcsszereplő inspirálta, így tehát Hamlet, Ofélia és Claudius kapott külön zenei motívumot. Ofélia gyermeki dallamát hol hegedű, hol vonósnégyes, hol pedig a teljes zenekar szólaltatja meg. Doyle elmondása szerint a témát a karaktert megformáló Kate Winslet ihlette, amint a forgatás alatt Hamlet levelét olvasta fel. Claudius motívuma modernebb, kortárs zenékre emlékeztető jegyeket kapott, mivel a karakter sötét, titokzatos, zaklatott jellemként jelenik meg. A címszereplő témája viszont nehéz szülés volt. Doyle így emlékszik vissza a komponálás időszakára: "Kenneth számára öt főtémát írtam, mire végül rábólintott az egyikre. Hamleté bizonyult a legbonyolultabbnak és a legijesztőbbnek számomra, mert megfoghatatlan volt, ráadásul amíg ezt nem találtam ki, addig a score megírásával sem haladhattam. Meg sem tudom számolni, hányszor bámultam magam elé tehetetlenül az utolsó jelenet után, hogy mi is lenne a megoldás. Aztán meglett ez az egyszerű kis dallam. Ez volt a legnehezebb téma, amit Kenneth valamelyik filmjéhez írtam".
         A "Hamlet" nélkülözi a romantikusságot, azonban mégis a történetben rejlő pozitívumok lettek kihangsúlyozva a zenében. Bár az eredeti mű Helsingörje egy komor helyszín, a történet ármányokkal és gyötrelemmel teli, a rendező mégis az életigenlést, a barátságot, a szerelmet állította a középpontba, mindez pedig a zenében is lecsapódott. Ugyanakkor, mivel a dán királyfi története nem happy enddel végződő kedélyes történet, a szomorúságot is meg kellett jeleníteni, mely leginkább a nagy, katartikus fináléban következik be. Ehhez Placido Domingo hangját találták a legmegfelelőbbnek, így az énekes számára Doyle megírta az "In Pace" című dalt, melyet a főtémára alapozott. Erről a kompozícióról Branagh úgy vélekedett, hogy egy gyönyörű temetési elégia lett. A zene a komponistának meghozta második Oscar-jelölését.


         Branagh a kilencvenes évek végén visszavett a tempóból, új filmmel csak 2000-ben jelentkezett. Természetesen ismét Shakespeare volt az alapanyag, méghozzá a "Lóvátett lovagok - Love's Labour's Lost". A szereplőgárda a korábbiaktól eltérően kissé szerényebb lett, egyedül Alicia Silverstone emelhető ki, ő is inkább csak azért, mert a direktor benne találta meg új kedvesét. Az adaptáció nem aratott osztatlan sikert, sőt inkább a negatív kritikák voltak túlsúlyban. A felsült szerelmesekről szóló, számos bonyodalmat tartalmazó komédiát a rendező kiemelte az adott korból, és az 1930-as évek világába helyezte. Az évtized zenei világát felelevenítő musicales feldolgozás Doyle munkáján is meglátszik. A kor kedvelt zeneszerzői közül soknak a művét bedolgozta a mozi zenéjébe, így Irving Berlin, George Gershwin, Cole Porter és Jerome Kern dalai kerültek a "Lóvátett lovagok"-ba úgy, hogy azokat a szereplőgárda énekelte fel. A jazzes, énekes kompozíciók bizonyos motívumait Doyle is felhasználta saját aláfestésébe, muzsikáján érezni is, hogy a harmincas-negyvenes évek musicaleit és filmzenéit erős ihletforrásként használta. A dalokat ráadásul a score-ral is össze kellett hangolnia, tehát meg kellett oldania, hogy az aláfestés és az énekes részek átmenet nélkül következzenek. A film zenei anyagát nem is érheti semmi panasz, azonban a negatív kritikák elirányították Doyle művéről a figyelmet, így ez egy kevéssé ismert fejezete a kollaborációnak.


         A "Lóvátett lovagok" sikertelensége után Branagh hat évig nem forgatott mozifilmet, csupán egy rövidfilmmel jelentkezett, melyhez nem született zene. A filmszínházak számára 2006-ban szállított egy alkotást, ismét Shakespeare-től. Az "Ahogy tetszik - As You Like It" ismét nem aratott hangos sikert, de jóval erősebb mozi lett, mint Branagh előző Shakespeare-adaptációja. A történetet ismét meglepő történelmi korba és helyszínre vitte, mivel a film Japánban játszódik. A szereplőgárda már jóval szerényebb volt, még az előző feldolgozáshoz képest is, pedig már az is távol állt a korai Branagh-filmek színészi felhozatalától. Így aztán még az is előfordulhatott, hogy Patrick Doyle egy komolyabb szerepet kapott, ő formálta meg Amienst. Az, hogy a színhely Japán lett, a zene stílusát is meghatározta, így Doyle a score egy részében autentikus népi hangszereket használt. Az aláfestés másik fele viszont nem vagy alig tartalmaz távol-keleti instrumentumokat, de ennek ellenére is igen egységes score-t prezentált a komponista. A filmhez több dal is született, ebből kettőt Doyle énekel, ami mondhatni, ekkorra már megszokottá vált, ha Branagh filmjéhez komponált. Az aláfestés tulajdonképpen túlszárnyalta a filmet, és Doyle egyik legjobb munkája lett. Mindezt elősegítette, hogy sok stílust ötvöz, mivel tradicionális japán muzsikás, klasszikus zenei, sőt még Broadway-musicales része is akad. Mivel a filmet hazáján kívül csak televíziós bemutatásra szánta a gyártó, így a zeneszerző eme munkája semmilyen díj közelébe sem kerülhetett, noha tényleg egyik legjobbjáról van szó.


         2007-ben a rendező egy kisebb mozival jelentkezett, egy krimivel. Azonban ismét nem hazudtolta meg önmagát, hiszen Anthony Shaffer díjnyertes színművével, a "Mesterdetektívek - Sleuth" feldolgozásával jelentkezett, vagyis újfent megmaradt a színház világánál. A történetet azonban már 1972-ben is filmre vitték, ráadásul a Joseph L. Mankiewicz rendezte mozi annyira sikeres és jó volt, hogy sokan nem is értették, miért kellett a színdarabnak egy újabb feldolgozás. Branagh alkotása viszont, leszámítva, hogy kissé tényleg felesleges volt, mégis egy feszes, sziporkázó párbeszédekkel teli krimi lett, melyben két remek színész (Michael Caine, Jude Law) nyújtott jó alakítást. A film tulajdonképpeni nagy érdeme Caine-hez köthető, aki az 1972-es változatban a fiatal szeretőt alakította, míg a Branagh-félében pedig átvette Laurence Olivier korábbi szerepét, és a féltékeny idős férjet formálta meg. Doyle a zárt térben játszódó, vibráló történethez jól illő, zaklatott, lüktető, ám szinte minimalistára hangszerelt score-t komponált. A fő hangszer a zongora és a hegedű, valamint egy basszusgitár, melynek mély hangja gyakran bukkan fel a rövidke aláfestésben. A zeneszerző egy jellegzetes főtémát komponált, melynek különböző variációi is elkészültek. További sajátossága még a búgó, lüktető elektronikus megoldás is. A score végére Doyle egyik - egyébként DJ-ként dolgozó - fia egy, a főtémát feldolgozó pörgős dance tételt is komponált.


         Sokakat meglepett, amikor kiderült, hogy az egyik legnépszerűbb szuperhős mozis debütálását Kenneth Branagh-ra bízták, de a 2011-ben bemutatott "Thor" bebizonyította, hogy a direktor ezen a téren is megállja a helyét. Shakespeare nagy filmes tolmácsolója ugyanis a képregényeknek is megszállottja, így nem állt távol tőle a Marvel-univerzum jeles képviselőjének, a skandináv mitológiai hősnek, a mennydörgés és a vihar istenének filmre vitele. Ráadásul a történetet nem a szokványos képregénymozik stílusában írták meg, mivel a sztori sokkal inkább egy királydrámára hasonlított, amiben pedig Branagh érdemei elvitathatatlanok. Asgard misztikus birodalmának ura, Odin arra kényszerül, hogy forrófejű fiát, a trón várományosát, Thort egy veszélyes és balul sikerült hősködés után a Földre száműzze. A letaszított fiú képességeit is elveszti, így sem saját magát, sem az embereket nem tudja megvédeni testvérétől, Lokitól, akiről időközben kiderül, hogy taktikusan, a szálakat háttérből mozgatva próbálta fivérét megfosztani az időközben megüresedő tróntól. Noha a történet valóban shakespeare-i, azonban apróbb hibák miatt nem vált annyira ünnepelt alkotássá, mint amennyire várható lett volna.
         A komponista természetesen ismét Doyle volt, aki, ha nem Branagh lett volna a rendező, valószínűleg nem szerezhette volna meg a posztot, illetve úgy általában (ismerve a hollywoodi stúdiók fura működését) sem kaphatott volna egy szuperhősfilmre megbízást, bár saját bevallása szerint nagy rajongója a Marvel hőseinek. A komponista azonban bizonyította, hogy bőven birtokában van annak a tudásnak, ami egy ilyen típusú mozihoz szükségeltetik. Saját elegáns, klasszikus stílusát kihangsúlyozó score-t komponált, amihez a leginkább Hans Zimmer zenéiből ismeretes, a főtémát támogató vonós osztinátó megoldást alkalmazott. Ettől ugyan aláfestése kissé populáris lett, melyért kapott is negatív kritikát bőven, de pont ezek miatt passzol tökéletesen a filmhez. A "Thor" muzsikája leginkább a "Frankenstein" szelídebb, modernebb hangzású kivitelének mondható. A két zene dübörgő ütősei, fenséges motívumai és harsány rezes megoldásai erős párhuzamot teremtenek, de az elektronikus megoldások és a szerényen fel-felbukkanó kórus hozzátesz valami pluszt a korábban megismert Doyle-féle hangzásvilághoz.
         Témák tekintetében nem fukarkodott a komponista, noha markáns vezérmotívumot nem írt Thor számára, pontosabban olyat nem, mint amilyen tizenöt-húsz éve elvárható lett volna egy képregényfeldolgozás zenéjétől. A vezérmotívumot nem is a címszereplőnek szánta, hanem lakhelyének, a varázslatos Asgardnak, melynek zenei környezetét pátoszos és emelkedett hangvételűre alkotta meg. A témát pedig úgy képzelte el, mint egy régi kelta népdalt, amit aztán az adott jelenethez tovább fejleszthet. Asgard ellentéte, Jotunheim szintén saját motívumot kapott, mely zeneileg is ellentéte volt Thor világáénak. A Földön játszódó jelenetek pedig egyszerűbb hangszerelést és több elektronikus megoldást kaptak. Doyle egy interjúban elárulta, hogy előnyére vált skandináv mitológiai ismerete, mely főként Wagner Ring-ciklusából ragadt rá, illetve a zene terén is sok hasonlóságot látott saját kelta vonala és a skandináv muzsikák között.


         Kenneth Branagh néha eltűnik mint rendező, sőt színészként is egyre ritkábban veteti észre magát. 2011-ben viszont egy blockbuster megrendezése és egy Oscar-jelölt alakítás ("Egy hét Marilynnel") fűződik a nevéhez. Tehát elképzelhető, hogy újra régi erejével fog lángolni, ami magával hozhatja Doyle újbóli reflektorfénybe kerülését is. Egy biztos, 2012 tavaszán a rendező új filmbe kezd ("The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society"), melyhez állandó komponistája, Patrick Doyle fog zenét szerezni.



    Gregus Péter
    2012.01.29.







        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • Alien: Covenant
  • King Arthur: The Legend of the Sword
  • Atlantis: The Lost Empire
  • Life
  • Colossal
  • Great Expectations
  • Jesse Stone - The Ultimate Collection
  • The Boss Baby
  • In the Heart of the Sea
  • Power Rangers
  • Noah
  • Mighty Morphin Power Rangers: The Movie
  • Crimson Rivers
  • Twister
  • xXx: Return of Xander Cage

  • Filmzenékről röviden
  • The Lego Ninjago Movie
  • The Dark Tower
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Jeff Beal: Apró kincsek
  • Lisa Gerrard: A szív hangja
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Angelo Badalamenti
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2016
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam