FŐOLDAL  |   ZENESZERZŐK  |   FILMZENEALBUMOK  |   FILMZENÉKRŐL RÖVIDEN  |   FILMEK ALATT HALLOTT ZENÉK  |   INTERJÚK    
  |   HÍREK

    Immortal Memories  Spirit: Stallion of the Cimarron  Scream: The TV Series  London Has Fallen  Don't Breathe  Doctor Strange  The Hobbit: The Battle of the Five Armies  Blair Witch  Aladdin  Love Actually
EGYÉB ÍRÁSOK  |   MOZISZÉRIÁK ÉS TÉVÉSOROZATOK  |   ÉVES ÖSSZESÍTÉSEINK  |   DÍJAK  |   FÓRUM  |   JÓ TUDNI  |   RÓLUNK  |   KAPCSOLAT



Keresés a Filmzene.neten

  






Beszámolók
  • Hollywood Magyarországon - Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal
  • Brian Tyler londoni koncertje
  • Hans Zimmer Magyarországon
  • Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje

  • Zenék egy témára
  • Conan
  • Robin Hood
  • A három testőr
  • Sherlock Holmes
  • Cápás filmek

  • DVD kiadványok
  • Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert - Fimucité 3
  • A Tribute to Basil Poledouris
  • Fimucité 2: Closing Night Gala 2008
  • "War" - A filmzene készítése
  • Creating the Lord of the Rings Symphony




  • Filmzene.net - Az Antonio Sanchez & Migration magyarországi koncertje (beszámoló)
     







         előadta: Antonio Sanchez (dob), Seamus Blake (tenorszaxofon, EWI), John Escreet (zongora,
         Fender Rhodes), Matt Brewer (bőgő, elektromos gitár)
         helyszín: Trafó - Kortárs Művészetek Háza
         időpont: 2015. november 21.



         Ha a bakancslistámon még nem is szerepelt kiemelt helyen, szerettem volna már elmenni egy vérbeli jazzkoncertre, mert a műfaj iránt jó pár éve érdeklődöm - saját zenei közegemből valószínűleg a Mark Isham-Dave Grusin vonal, illetve a több remek score-t is jegyző Pat Metheny vitt el ebbe az irányba. Mindazonáltal nem szokványos módon jutottam el a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) zeneszerzőjének és csapatának koncertjére, elvégre "a puding próbája az evés" módon beesni egy ilyen rendezvényre nem jellemző. A részvételre a leghétköznapibb ok természetesen az adott előadó iránti rajongás, az esetemben azonban ez a legkevésbé sem állt fent. Amikor elkezdtem írásomat a soundtrackről, beleástam magam Antonio Sanchez YouTube-on fellelhető koncertvideóiba és zenéibe, s hamar egyértelművé vált, hogy túlzottan a könnyű út lenne, ha egyetlen, részemről félresikerültnek tartott filmzenéjén képtelen lennék túllátni. Amikor pedig belekezdtem 2013-as, saját nevén futó és az ő szerzeményeit tartalmazó, vendégzenészekkel rögzített albumába, a "New Life"-ba, már biztos voltam benne, hogy a Thomas Newman-effektus inverzével állok szemben. Nagyon kevesek által ismert tény, hogy Newman, tehát az a filmzeneszerző, akinél kevesen képesek szebb drámai muzsikát írni, Tokyo 77 néven egy elektronikus, kísérleti jellegű - és tegyük hozzá: teljesen hallgathatatlan - albumot is megjelentetett 2002-ben. Sancheznél pedig ez fordítva áll fent: filmzenei kitérőjéről ugyan azt tartom, hogy félrement, ám munkássága további részével kapcsolatosan nem tudok negatívumot írni, és noha még nem ismertem meg teljes egészében, ez rövidesen meg fog történni. Így hát, mivel a 2400 forintos "zenebarát-barát" jegyár megengedte a kísérletezést, egy hirtelen ötlettől vezérelve, komolyabb hezitálás nélkül rendeltem meg jegyemet az Antonio Sanchez & Migration formáció Trafóban megrendezésre került koncertjére. Ezzel egy időben eltoltam a Birdman soundtrackjéről írt cikkem publikálását is, hogy majd csak ezen beszámolóval egy időben kerüljön ki, ezzel az érem mindkét oldalát bemutatva.

         Hogy ezen a bizonyos szombat estén a közönség kikből állt össze, mennyien voltak a keményvonalas jazzrajongók, ezen belül pedig hányan ismerték a már több önálló CD-t is kiadó dobos és aktuális, szólózenészként is elismert művészekből álló csapata tagjainak munkásságát behatóbban, azt persze nem lehetett tudni, ahogy azt sem, hogy vajon hány nézőt vonzott be kizárólag Alejandro González Inárritu díjesővel elárasztott mozija. Én valószínűleg a nem kifejezetten rajongó kategória egyedüli tagja lehettem, ám a fellépés végére már nyugodtan áthelyezhettem magam valamelyik másik, bővebb létszámú halmazba. Mint azt a karizmatikus és közvetlennek tűnő Sanchez a bevezetőben elmondta, ezen felállás első, "The Meridian Suite" című, 2015 júniusában megjelent albumára alapozzák a fellépést, tehát végeredményben egy szünet nélküli lemezbemutató koncert várt a színpad előtt ülőkre.
         A zenészeket telt házzal köszöntő esemény a névadó rövid felvezetésével indult, aki azt javasolta, ne türtőztessük magunkat, amennyiben tapsolni szeretnénk, hiszen nem egy komolyzenei koncert következik, amelyet egy pisszenés nélkül illik végigülni. A zenekar további három tagból állt: a joviális Seamus Blake-ből (szaxofon, EWI), a zongora és a Fender Rhodes mögé érkező John Escreetből, valamint Matt Brewerből (bőgő, elektromos gitár). A színpadkép és a világítástechnika is érthető módon puritán lett, ám ez így is volt rendjén, elvégre egy jazzkoncert - optimális esetben - nem a külsőségekről szól, nem egy csillogó-villogó látványparádét hozó show, hanem a hangszeres virtuozitás ünnepe.

         Előre mindössze egyetlen hallgatás erejéig merültem bele a fellépés alapjául szolgáló albumba, hogy meghagyjam magamnak a felfedezés élményét, de azt lehetett sejteni, hogy a "The Meridian Suite" egyórás időtartamra rúgó öt felvétele nem stúdióváltozatban lesz előadva. Ez azonban sosem baj, hiszen pontról pontra lemásolt dalokért felesleges koncertre menni, azzal a négy fal közt is el lehet magában az ember, a jazz lelke pedig többek közt az improvizáció. Élőben a szerzemények jóval kavargóbbá váltak, mert a zenészek bátran elkalandoztak az alapmotívumtól. Brewer háttérbe húzódva, a stabil hátteret biztosítva pengette bőgőjét (néha az elektromos gitárt is előkapva), Sanchez elképesztő dinamikával püfölte instrumentumát, néha egyenesen versenyezve, szinte párbajra kelve Escreet billentyűivel, miközben Blake szaxofonja még inkább főszereplővé vált. Leginkább utóbbi ténynek köszönhető, hogy Sanchez kompozíciói (ugyanis mindet ő jegyezte), melyek az albumon még jellemzően könnyedebben, mondhatni, fülbemászóbban hangzanak, élőben sokkal markánsabbá alakultak át, az eleve nem egyszerű dallamvilág tovább bonyolódott. Ebben az is közrejátszott, hogy a lemezen közreműködő énekesnő, Thana Alexa nem erősítette jelenlétével a kvartettet, vokálját pedig az említett fúvós hangszer igyekezett pótolni. Blake olykor a szaxofon és szintetizátor nászából született EWI-re váltott, melyből nem egyszer egy szinte alig érzékelhető hangtartományban mozgó, mégis feledhetetlenül éteri hangokat csalogatott elő. Mivel a "The Meridian Suite"-en a szaxofon nem az élő előadáson jelen lévő mértékében dominál, és nem számítom kedvenc hangszereim közé sem, így egy kis időre szükségem volt ahhoz, hogy a koncert magával ragadjon, hiszen a műfajon belül egy olyan elágazással találkoztam, mely még csak az érdeklődési köröm pereméről igyekszik befelé. Mire azonban a körülbelül kétórás rendezvény véget ért, egy új látásmóddal éreztem magam gazdagabbnak.
         Bizonyára mindenkinek akadnak koncertekről olyan pillanatai, amelyek később elsőként jutnak eszébe, amikor felidézi az eseményt. Nálam itt ez egy apróság volt: ahogy Sanchez egy alkalommal ütemes tapsra késztette a közönséget egyetlen, feléjük irányuló ütő-összekoccantással, az maga volt az abszolút lazaság. (Ez látható egyébként a lenti videó legelején is, melyet egy rajongó rögzített.)
         Mivel az alapkoncert végén hamar felgyulladtak a fények, azok, akiknek a szeme előtt ekkor már csak a ruhatár mielőbbi elérése lebegett, egy dupla ráadásról maradtak le. Az első természetesen nem volt más, mint a Birdman dobscore-ja alapján megszülető improvizáció, mintegy 15 percben. Bár véleményem továbbra sem változott azt illetően, hogy filmzenének egy improvizáción nyugvó dobscore nem igazán alkalmas (s még ha előre megírt, akkor sem), azt kell ismernem, hogy e formában, Sanchez állakat leejtő technikájának közvetlen közelről történő megfigyelésével, egy meglehetősen emlékezetes élmény lett, bár ekkorra már rég nem maradt kétségem afelől, hogy miért is tartják őt sokan a világ egyik legjobb dobosának. A végén az ovációt a művész újbóli búcsúja követte, aki az egyre ütemesebbé váló tapsolásra persze visszatért, majd egymás után a többi tag is, hogy az este zárásaként egy olyan örömzenélést adjanak elő mintegy negyed órán át, amely vitathatatlanul megkoronázta az addig hallottakat.



    Bíró Zsolt
    2015.12.01.











        Vissza a kategóriához

    További kritikáink
  • L'Intégrale: Bandes Originales des Gendarmes
  • Sully
  • Fantastic Beasts and Where to Find Them
  • Frozen
  • Miss Pelegrine's Home for Peculiar Children
  • Allied
  • Cell
  • Inferno
  • Sleeping with the Enemy
  • Hacksaw Ridge
  • The Magnificent Seven
  • The Girl on the Train
  • The Monkey King 2
  • The Monkey King
  • Seven

  • Filmzenékről röviden
  • Remember
  • Split
  • The Hollywood Shorties
  • Eddie the Eagle
  • Spotlight
  • Green Room
  • The Boy
  • Ma Ma
  • Jack Reacher: Never Go Back
  • Gagarin - First in Space

  • Filmek alatt hallott zenék
  • Jean-Claude Van Johnson
  • 47 Meters Down (In to Deep)
  • The Shallows
  • Solace
  • Into the Grizzly Maze
  • Enemies Closer
  • D-Tox
  • Rambo III
  • Transformers: Rescue Bots
  • Sex Tape

  • Interjúk
  • Mark Hinton Stewart: A zene a párbeszédek mögött
  • Wolf Péter: A szerencse kapuja
  • Edmund Choi: A kezdetektől az Apolló 11-ig
  • Tina Guo: Mindig változó egyensúly

  • Kollaborációk
  • Oliver Stone filmjeinek zenéi
  • Elmer Bernstein életútja I.
  • Jerry Goldsmith életútja III.
  • Jerry Goldsmith életútja II.
  • Jerry Goldsmith életútja I.

  • A filmzene legendái
  • Philip Glass
  • Basil Poledouris
  • Lalo Schifrin
  • Dave Grusin
  • Alex North

  • Moziszériák,tévésorozatok
  • A hobbit-trilógia zenéi
  • A Rémálom az Elm utcában széria zenéi
  • A Robert Langdon-filmek zenéi
  • A Hellraiser-filmek zenéi
  • A Válaszcsapás zenéje

  • További írásaink
  • Ez volt 2015
  • Oscar előtt és Oscar után 2016
  • 10 éves a Filmzene.net
  • Filmzeneszerzők különböző albumai
  • Filmzenékhez köthető kiadványok
  • Stúdiók
  • Lemezkiadók
  • In Memoriam